Márciusban a nemzetközi űrkutatásban való magyar részvétel Magyar Örökség-díjat kapott (Természet Világa, 2010. május). A név szerint is kiemelt tizenegy szakember egyike Pavlics Ferenc, akiről a díj átadásakor elhangzott méltatás szűkszavúan csak ennyit mond: „gépészmérnök, aki évtizedeken át a General Motors mérnökeként az autóiparban dolgozott. Az 1960-as években a NASA alvállalkozójaként ő volt annak a holdjárónak a főkonstruktőre, amellyel az Apollo–15, –16 és –17 küldetések űrhajósai a Holdon közlekedtek. A jármű kerekének különleges technikai megoldása az ő szabadalma.” A Kaliforniában élő idős mérnök a díj átadásán nem tudott személyesen jelen lenni, május végén azonban Magyarországon járt, ekkor alkalmunk volt személyesen is beszélgetni vele.

– Professzor úr, mindenekelőtt gratulálok ahhoz, hogy Ön a Magyar Örökség-díj kitüntetettjeinek egyike. Sajnálom, hogy a díjátadáson nem találkozhattunk, de úgy tudom, mostani látogatása során is elismeréseket vehet át.

– Igen, a Magyar Örökség-díjnak nagyon örülök, büszke vagyok rá, de az én koromban nem szívesen vállalkozik az ember évente két tengerentúli utazásra. Márpedig ezt a látogatásomat régebben beterveztem, mert a Budapesti Műszaki Egyetemen most vehettem át a gyémántdiplomámat, hiszen immár 60 éve, hogy megszereztem a gépészmérnöki diplomát. A Magyar Mérnöki Kamara Gépészeti Tagozata pedig ugyanazon a napon adta át a Botka Imre-díjat.

– Ehhez a két elismeréshez is szívből gratulálok, de azért engedje meg, hogy kicsit visszakanyarodjak a Magyar Örökség-díjhoz! A név szerint kiemeltek közül hárman az Egyesült Államokban élnek. Ismerik egymást személyesen is?

– Charles Simonyival soha nem találkoztam személyesen, így csak hírből, munkáink alapján ismerjük egymást. Az ugyancsak Kaliforniában élő Bejczy Antallal viszont jól ismerjük egymást, sőt, korábban együtt is dolgoztunk a marsjárók tervezésén. Antal közvetve, robotikai munkáin keresztül kapcsolódott be a programba, engem pedig szaktanácsadóként, konzulensként hívtak meg.

– Melyik marsjárókról van szó, és mi volt ezekben az Ön szerepe?

– Az 1990-es években a Sojourner volt az első jármú, amelyiket az amerikaiak a Marsra küldtek. A holdautónál szerzett tapasztalataimat tudtam hasznosítani. A kerekek felfüggesztésének a koncepcióját dolgoztam ki. 

Könnyebbség volt a holdautóhoz képest, hogy a Sojourner kicsi volt, ezért kompromisszumoktól mentesen tudtuk megtervezni a járművet. A hat kerék nagyobb stabilitást és mozgékonyságot adott a kis autónak. Hat kerékkel a kerék átmérőjénél magasabb akadályokon, sziklákon is átmászik a kocsi, négy kerék esetén viszont legfeljebb a kerék átmérőjének harmadával birkózhat meg a jármű. Hasonlóképpen tanácsadóként részt vettem a már valamivel nagyobb páros, a Spirit és az Opportunity tervezésében is. Sőt, indulásra készen áll a következő marsjáró, a Mars Science Laboratory nevű, ugyancsak hat keréken gördülő laboratórium. Sajnos ezzel a NASA lekéste az előző indítási ablakot – tudja, a bolygók pályájának tulajdonságai miatt csak 26 hónaponként lehet űrszondát indítani a Marshoz. De remélhetőleg a 2011. novemberre tervezett start után 2012-ben ez is eljut a Marsra.

– Hogyan látja a további terveket a Marssal kapcsolatban? És az emberes Mars-utazás lehetőségét?

– Egyik legjelentősebb programunk a Constellation-program lett volna, ennek keretében azt terveztük, hogy űrhajósaink visszatérnek a Holdra, ahol megteremtik a hosszú távú emberi tartózkodás feltételeit. A Holdon végrehajtott összetett küldetések során gyűjtött tapasztalatoknak jó hasznát vettük volna, amikor majd valamikor embereket akarunk a Marsra küldeni. Sajnos a mostani kormányzat leállította ezt a programot, de még az Apollo-programban részt vett űrhajósok is szót emeltek az elnök döntése ellen. Ma még nem lehet tudni, hogyan alakul a program, de valószínű, hogy eredeti formájában nem valósulhat meg. De ami engem illet, nem panaszkodhatok. Részt vettem az Apollo-programban, a marsjárók építésében, kikérték a tanácsaimat a Constellation programban tervezett holdbázisról. Most azonban, hogy a kormány felfüggesztette a programot, én is véglegesen nyugdíjba vonultam.

Beszélgetés közben

– Említette, hogy a holdautó tervezésénél kompromisszumokat kellett kötni. Miért?

– Elsősorban azért, mert pontosan megszabták a jármű maximális tömegét. Még nagyobb baj volt, hogy a holdkomp alján, a lábak között csak kevés hellyel gazdálkodhattunk. Oda kellett bezsúfolni a járművet, úgy összehajtogatva, hogy a Holdon az űrhajósok könnyen üzemkész állapotba tudják varázsolni. Ugyanakkor a jármű nem lehetett kicsi, hiszen két űrhajósnak, a felszerelésekkel együtt, kényelmesen el kellett rajta férnie. Az ideálisnak gondolt hat kerékkel a helyszűke miatt nem tudtuk volna megoldani a feladatot.

– Korábbi beszélgetésünkben (Természet Világa, 2008. évi 8. és 9. szám) sokat mesélt a holdautó tervezéséről, akkori élményeiről. Tavaly emlékeztünk meg az első – bár még autó nélküli – holdraszállás 40. évfordulójáról. Részt vett a megemlékezéseken? Készülnek a holdautó első útja 40. évfordulójának megünneplésére is?

– Ha már a tavalyelőtti interjút említette, ezúton is szeretném megköszönni a Természet Világának akkori beszélgetésünk közlését. Ismerőseim, rokonaim mind nagy érdeklődéssel olvasták a lapot. Magam is nagyon színvonalas folyóiratnak tartom a Természet Világát. Kérdésére visszatérve, a 40. évforduló kaliforniai megemlékezésén részt vettem. Az űrhajósokkal, elsősorban az Apollo–15 parancsnokával, az ugyancsak Kaliforniában élő Dave Scottal beszélgettünk arról, hogy meg kellene emlékezni az első Lunar Rover útjának 40. évfordulójáról. Annak idején, a 25. évfordulón nagy ünnepséget rendezett a NASA.

– Az egykori Apollo-űrhajósokkal azóta is tartja a kapcsolatot?

– Néhányukkal igen. De csak ritkán tudunk találkozni, az űrhajósok roppant elfoglaltak, rendszeresen előadásokat, visszaemlékezéseket tartanak, közönségtalálkozókon vesznek részt, szóval zsúfolt programjuk van. Mindegyik saját irodát tart fenn a programjai menedzselésére. Amikor a holdautót terveztük, két űrhajóst jelöltek ki mellénk állandó konzulensnek, az egyikük Jerry Carr volt, a másik pedig Jack Lousma. Velük álltam annak idején a legszorosabb kapcsolatban. Akkor az Apollo-csapatot már kijelölték, bár még nem tudták, ki melyik expedíción, milyen beosztásban kerül sorra. Carr és Lousma azonban nem tartoztak ebbe a csapatba, ők később, a Skylab fedélzetén jártak a világűrben.

– Milyen ötleteket adtak a tervezéshez, milyen kéréseik voltak az űrhajósoknak?

– A közreműködésükkel alakítottuk ki például az autó irányítására szolgáló botkormányt. Először egy egyszerű, joystickhez hasonló kart akartunk a két ülés közé tenni. Később ehelyett egy „T” alakú irányítókart terveztünk, mert így a vastag kesztyűt viselő űrhajós biztonságosabban meg tudta markolni a „kormányt”. Az űrhajósok javaslatára egy kicsit elfordítottuk a „T” szárát, hogy a bal oldali ülésen ülő parancsnok – mert a Rovert mindig a parancsnok vezette, egyikük sem engedte át a kormányt a társának – kényelmesebben hozzáférjen.

– Mennyire tudtak az űrhajósok itt a Földön felkészülni az autó holdi vezetésére?

– Egyrészt el kellett készítenünk egy „földi holdautót”. Ezt robusztusabbra kellett építeni az „igazinál”, hogy elbírja a saját súlyát. Ennek megfelelően viszont meg kellett növelni a motorok teljesítményét is. Így elértük, hogy a földi gravitációs térben működőképes autó menettulajdonságai ugyanolyanok legyenek, mint a holdi változaté a hatszor kisebb gravitáció mellett: az űrhajósok megszokhatták, hogyan gyorsul, lassul, kanyarodik az autó, miként reagál a vezető mozdulataira.

– Végeztek teszteket a Földön az „igazi”, Holdra szánt változattal is?

– Igen, többfélét is. Építettünk például egy hatalmas darut, amelyikre vastag rugókkal úgy akasztottuk fel az autót, hogy súlyának 5/6 részét a rugók tartották, és csak 1/6 erővel nyomta a talajt, mintha csak a Holdon lennénk. Hasonló volt az a kísérlet, amikor az autót egy meredek lejtőre tettük, így súlyának a lejtőre merőleges összetevője hatoda volt a teljes súlyának, mintha csak a Holdon állna. Talán a legérdekesebb mégis az volt, amikor repülni vittük az autót.

– Nocsak, repülni is tudott a holdjáró?

– Nem magától, hanem egy repülőgép fedélzetén. Erre azért volt szükség, mert az űrhajósoknak meg kellett tanulniuk felszállni az autóra. A repülőgép parabola alakú pályán mozgott, ezért a belsejében egy-két percen keresztül az utasok csak súlyuk egyhatodát érezték, mintha a Holdon lennének. Ez alatt a rövid idő alatt kellett a szkafanderbe öltözött űrhajósoknak begyakorolni, hogyan kell felülni az autóra és leszállni róla, a holdinak megfelelő körülmények között.

– Köszönöm a beszélgetést, még egyszer gratulálok a gyémántdiplomához és a Magyar Mérnöki Kamara által adott kitüntetéshez, családi programjaihoz kellemes itthoni tartózkodást kívánok!

– Én is köszönöm, hogy a Természet Világa olvasói újra kíváncsiak a visszaemlékezéseimre, a lap szerkesztőségének pedig kívánom, hogy az eddigi magas színvonalon teljesítse küldetését. 

Dedikálás a Természet Világának

Természet Világa,

141. évfolyam, 9. szám, 2010. szeptember https://www.termvil.hu/  https://www.chemonet.hu/TermVil/