Az európai halállományok és a halászat helyzete minden európainak fontos, nemcsak azoknak, akik a tenger mellett élnek. Nem csupán azért, hogy nyaraláskor friss, helyben fogott halat ehessünk, hanem mert a halak sok, nemzetközileg fontos politikai döntésben is szerepet játszanak.
Például a Brexit-pártolók egyik érve Nagy-Britannia Európai Unióból való kilépése mellett az volt, hogy (szerintük) az EU közös halászati politikája (Common Fisheries Policy) káros hatással van a brit halászatra. A közös halászati politika egyik alapelve, hogy bizonyos megkötések mellett egyenlő elérhetőséget biztosítson az EU vizeihez minden európai halászflottának. Ez a Brexit mellett érvelők szerint a brit halállományok külföldiek általi túlhalászásához vezetett. Az északi-tengeri tőkehal évtizedekig tartó túlhalászata korábban valóban mintapéldaként szolgált az európai halászati politika hibáira. A tőkehalból készített híres fish and chips (lényegében rántott hal sült krumplival) brit nemzeti eledel, és ennek fenyegetettsége szinte a hagyományos kultúra fenyegetettségével egyenlő (1. ábra). Az ezzel való érvelés napjainkban azonban inkább érzelmeken, mint tényeken alapszik: az európai halászati politikát 2002-ben, majd 2014-ben is megreformálták, és az utóbbi tíz évben sok európai halállomány helyzete jelentősen javult, köztük az északi-tengeri tőkehalé is.
Globalizált világunkban az európai halgazdálkodási stratégia hatásai természetesen nem állnak meg Európa határainál. Európa vizeiben nincs elég hal ahhoz, hogy halászatuk elegendő foglalkoztatást biztosítson az európai halászoknak, illetve fedezze az európai halfogyasztási igényt. Az Európai Bizottság honlapja szerint az európai halászhajók által fogott halak kb. egynegyede EU-n kívüli vizekből származik [http://ec.europa.eu/fisheries/cfp/international_hu]. Ennek a mennyiségnek kétharmadát a nyílt tengereken halásszák, például a Déli-sark közelében, vagy az Atlanti-óceánban. Egyharmaduk viszont az EU-n kívüli országok vizeiből származik, amelyek halászati partnerségi megállapodásokat kötöttek az Európai Unióval. Ezen megállapodások azt mondják ki, hogy a partnerország halászati jogokat biztosít az európai halászflották számára pénzügyi és technikai támogatás fejében, amelynek egy részét az ország saját halgazdálkodásának fejlesztésére kell fordítania. Sok nyugat-afrikai állam partner ilyen megállapodásokban, Marokkótól Gabonig (2. ábra). Sajnos azonban, bár elvileg az egyezmények szerint az európaiak csak a „felesleges” mennyiségű halat halásznák ki, amelyet az ország saját flottájának nincs kapacitása kihalászni, nemzetközi civil szervezetek, helyi halászok és egyes kutatások szerint a külföldi hajók mégis túlhalásszák a nyugat-afrikai vizeket, megfosztva a helyi halászokat hagyományos élelem- és pénzszerzési forrásaiktól. Sokuk ezek után alternatívák híján Európa felé indul el, hogy ott próbáljon pénzt keresni. A tárgyilagosság kedvéért meg kell azonban említeni, hogy nemcsak az Európai Unió flottái halásznak „meghívott vendégként” Nyugat-Afrika vizeiben, hanem az Egyesült Államok, Japán, Oroszország és több kelet-ázsiai állam, például Kína hajói is. Az Európai Uniós halászati megállapodások feltételei nyilvánosan hozzáférhetőek, és az európai civil szféra nyomásának hatására az utóbbi években kedvezőbb feltételeket nyújtanak a partnerországok irányába. Hasonló a helyzet az Egyesült Államok és bizonyos mértékig Japán esetében is. Az ilyen típusú számonkérhetőség és felelősség hiányzik azonban az orosz és (Japánon kívül) az ázsiai országok megállapodásaiból. E két példa jól illusztrálja a halászat európai- és világszintű gazdaságpolitikai jelentőségét, s emellett a halbiológia és -ökológia tudományainak szerepét is: honnan tudjuk, hogy egy bizonyos politika eredménye volt-e egy halállomány növekedése vagy csökkenése? Hogyan döntjük el, hogy mennyi a kihalászható „felesleg” egy régióban? A továbbiakban bemutatom, hogy a halbiológusok, a matematikusok és az ökológusok hogyan próbálják megválaszolni az előbbiekhez hasonló kérdéseket. Sokan, amikor az ökológia és a tengerek kapcsolatáról hallanak, a bálnák megmentéséért küzdő aktivistákra gondolnak. Az ökológiának azonban nemcsak a természetvédelemben van szerepe, hanem a természeti javakkal, például a halakkal történő fenntartható gazdálkodás tudományos megalapozásában is.
Halászat és ökológia
Mi a szerepe az ökológiának a halgazdálkodásban? A halak a tengeri táplálékhálózatokban sokféle szerepet töltenek be. Algákat, gerincteleneket és más halakat esznek, és ők maguk is táplálékul szolgálnak például delfineknek, fókáknak és tengeri madaraknak. A halászok által kedvelt ragadozó halak, mint a tőkehalfélék vagy kardhalak kisebb, szintén halászott halakat esznek, vagy éppen kagylókat, amelyeknek fontos szerepük van a víz tisztán tartásában. Így tehát a teljes ökoszisztéma állapota befolyásolja azt, hogy mennyit, hol és mikor lehet, illetve tanácsos halászni egy-egy fajból. Sajnos azonban azok a matematikai modellek, amelyek alapján a kutatók jelenleg tudományos tanácsot adnak a döntéshozóknak, általában nem veszik figyelembe még egy-egy halfaj kapcsolatait közvetlen prédáival vagy ragadozóival sem, nemhogy az egész ökoszisztémán belüli bonyolult összefüggéseket. Az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO), amelynek Magyarország is tagja, 1995-ben a felelősségteljes halászat általános elemeként ajánlotta, hogy a halászati gazdálkodás vegye figyelembe az ökoszisztémára és faji sokféleségre tett hatásokat, és a 2001-es Reykjavikban tett nyilatkozatban a Világszervezet egyik feladataként az ökoszisztéma-alapú halászati gazdálkodás (ecosystem-based fisheries management) támogatását fogalmazza meg. Ennek sokféle definíciója létezik, jelentését megfogalmazták már kutatók is tudományos cikkekben és jogászok is a korábban már említett európai közös halászati politikában. A definíciók általában egyetértenek abban, hogy az ökoszisztéma-alapú gazdálkodás figyelembe veszi mindazon fizikai, biológiai, gazdasági és társadalmi kölcsönhatásokat, amelyektől a halászat fenntarthatósága és társadalmi-környezeti hatásai függenek. Az európai halászati politika azt várja ettől a fajta gazdálkodástól, hogy az európai halászat gazdaságilag jövedelmező lesz, egészséges élelmiszerforrást ad az európai állampolgárok számára és hozzájárul a part menti halászközösségek életszínvonalának emeléséhez, miközben minimalizálja a halászat élővilágra tett romboló hatásait. Egyelőre azonban még akadályok állnak az ilyen típusú gazdálkodás mindennapi gyakorlati megvalósulása előtt.
Kezdetek
Bár az emberi halászat története hosszú, a tudományos alapú halgazdálkodás története viszonylag rövid. A halak mindig is fontos fehérjeforrásnak számítottak a tengerek, tavak és folyók mellett élő népek számára, sok állam és város gazdagsága épült rájuk. Egy holland közmondás szerint például „Amszterdam heringszálkákon épült”. Sokáig a tengerek kimeríthetetlennek tűntek, és a halászatnak általában csak a hajók és halászok hatékonysága szabott határt, vagy a tengereken vívott háborúk. Zoológusok és biológusok, főleg a 18-19. században gyakran tanulmányozták a tenger élővilágát, de ezt többnyire tudományos érdeklődésből tették, nem pedig azért, hogy a halászatot szolgálják. A tizenkilencedik század végére azonban az egyre hatékonyabbá váló halászflották kezdték kimeríteni az észak-atlanti térségben lévő halállományok egy részét. Az emiatti aggodalom vezetett az első halászati kutatóközpontok létrehozásához, amelyek eleinte főként oceanográfiai kutatásokkal és a halfajok biológiai, parazitológiai és ökológiai vizsgálatával foglalkoztak. Európában 1902-ben alakult a Nemzetközi Tanács a Tengerek Felfedezéséért (International Council for the Exploration of the Sea, ICES), amely azóta is működik, és ezzel a világ legrégebbi nemzetközi tudományos szervezete (híres folyóiratuk az ICES Journal of Marine Science). A huszadik század első felében a kutatók elkezdtek matematikai modelleket használni halászati problémák tanulmányozásához. A populációökológia egyik alapvető modellje az egy ragadozó faj és prédája kölcsönhatását és populációik időbeli változását leíró Lotka-Volterra-modell. Ez, bár alapvető szabályait sokszor nyulak és hiúzok példájával illusztrálják, részben a halászatnak köszönheti eredetét. A modell csupán két egyenletből áll, amelyeket Alfred J. Lotka és Vito Volterra egymástól függetlenül írtak le. Vito Volterra híres olasz fizikusmatematikus volt, aki rengeteg területen alkotott (3. ábra). Többek között léghajók fejlesztésén dolgozott az első világháború alatt, és a Hold egy kráterét is róla nevezték el. A tengerbiológiával lányának udvarlóján, későbbi vején keresztül került kapcsolatba. Talán közös vacsorák alkalmával beszélt Volterrának a fiatal Umberto D’Ancona a problémáról, ami ekkoriban (a húszas évek elején) foglalkoztatta: az első világháború utolsó évei körül erősen megnőtt a cápák és ráják aránya az olasz halászok fogásában. Az, hogy a cápák mennyisége megnőtt a tengerben, önmagában nem volt meglepő, hiszen a világháború alatt általában sokkal kisebb mértékű volt a halászat, így a cápáknak több hal maradt táplálékul a tengerben, ami megmagyarázta állományuk növekedését. „De miért nőtt a cápák aránya zsákmányállataikhoz képest?”– tűnődött D’Ancona. Ez a kérdés a halászok számára is fontos volt, hiszen ők nem cápákat akartak fogni, hanem az értékesebb hekket, szardíniát vagy szardellát. Annak megértése tehát, hogy a halászat szintjének növelése vagy csökkentése hogyan befolyásolja a fogást, értékes tudás volt. A matematikus Volterra a megfelelő ember volt a kérdés megoldásához, és pár hónap után publikálta azokat az egyenleteket, amelyeket ma Lotka-Volterra egyenletek néven ismerünk, és a matematikai ökológia egyik alapjának számítanak. A következő nagy változást a számítógépek elterjedése hozta ezen a tudományterületen, melyek már képesek voltak nagy adatmennyiségeket kezelni és matematikai egyenleteket nagy sebességgel megoldani. Ez nagyban segítette az adatokra és a statisztikákra támaszkodó elemzéseket.
Egy hal sem egy sziget
„No fish is an island”: ez a jelmondata az Ecopath with Ecosim (EwE) nevű szoftvercsalád kifejlesztőinek. Az alkalmazás célja, hogy támogassa az ökoszisztéma alapú gondolkodást a halászat tanulmányozásakor. A halgazdálkodásban használt matematikai modellek ugyanis nagyrészt „egyfajos” modellek, nem különböző fajok és környezetük egymásra tett hatásait modellezik, hanem egy halfaj állományának és különböző korosztályainak (az egyéves, kétéves stb. egyedeknek) a növekedését és túlélését. Az ilyen demográfiai modellek olyan kérdések megválaszolására alkalmasak, mint például „Mennyi az a maximális (vagy maximális gazdasági hasznot hozó) halmennyiség, amelyet kihalászhatunk a tengerből anélkül, hogy az állomány önfenntartási képessége csökkenne?” Ezeket a mennyiségeket egyébként „maximális fenntartható hozamnak” (Maximum Sustainable Yield, MSY) vagy „maximális gazdasági hozamnak” (Maximum Economic Yield) nevezik. Bár a biológusok sokat kritizálják ezeket a fogalmakat, még mindig a halgazdálkodás alapvető indikátorai. Az európai közös halászati politika például az MSY-ra épül. Az MSC (Marine Stewardship Council, egy fenntarthatósággal foglalkozó nemzetközi civil szervezet) bizonyítványokat ítél meg a fenntartható halászatban fogott halakból készült termékeknek. Az odaítélés egyik feltétele az, hogy a halászat mennyire tartja magát a kutatók által ajánlott kifogható mennyiséghez. Az MSC-bizonyítvány jele egy kék, halat ábrázoló embléma, amelyet hazai áruházakban is láthatunk különböző halat tartalmazó termékeken. Célja az, hogy a vásárlókat környezetkímélőbb haltermékek választására biztassa. Az egy-egy halfajt önmagában leíró matematikai modelleket tehát széleskörűen használják, és sok esetben elegendőnek bizonyultak a sikeres halgazdaság tudományos alapjaként. A kutatók többsége viszont egyetért abban, hogy csupán egyfajos modellek használata a jövőben nem lesz elég ahhoz, hogy világszerte fenntartható halászatot folytassunk. Az ilyen modelleket elsősorban arra tervezték, hogy nagy, egy fajból álló halállományokat írjanak le, amelyeket egyfajta halászeszközzel halásznak (pl. tonhalfajok, atlanti tőkehal). Azokon a helyeken azonban, ahol egy halászhajó tipikusan többféle fajt fog ki egyszerre, mint például a Földközi-tengerben, alkalmazásuk problémás. Ezen felül a halgazdálkodók, döntéshozók és a társadalom újfajta kérdéseket kezdtek feltenni az utóbbi évtizedekben: „Milyen hatása lesz a klímaváltozásnak a halakra és halászatra?” vagy „Hogyan változtatja meg a halászat az egész tengeri élővilágot?; Mennyi fóka, madár vagy teknős pusztul el a halászhálókban egy bizonyos kifogott halmennyiségért >cserébe<?”.
Hasonló megfontolások vezettek végül is a korábban említett FAO-nyilatkozatokhoz és -ajánlásokhoz és az ökoszisztéma-alapú gazdálkodás európai halpolitikába való felvételéhez. Az ökoszisztéma-alapú gazdálkodás erősebben támaszkodna azokra a modellekre, amelyeket nem közvetlenül a halbiológia és -gazdálkodás területén kutatók, hanem közösségi ökológusok fejlesztettek ki táplálékhálózatok és természetes közösségek vizsgálatára, Volterra és sok más kutató nyomdokait követve. Az ilyen modellek, bár évtizedek óta léteznek az ökológiában, eddig ritkán szolgáltak halgazdasági döntések alapjául. Kivételt képez ez alól például Ausztrália, ahol a délkelet-ausztráliai halászati stratégia tervezésekor figyelembe vettek egy komplex ökoszisztéma-modellt. Jelenleg általában 3 típusú ökoszisztéma-modellt különböztetnek meg. A fogalmi vagy koncepcionális modellek azok, amelyek nem matematikai egyenleteken, hanem a kérdéses rendszer elvi leírásán alapulnak: mi mivel áll kapcsolatban? Pozitívan vagy negatívan hat az egyik elem a másikra? Erős ez a hatás vagy gyenge? A halászat és az ökoszisztéma kapcsolatát leíró fogalmi modellek tehát akkor hasznosak, ha nincs elég adat ahhoz, hogy matematikailag leírjunk egy jelenséget. Hozzávetőleges, összehasonlító becsléseket tehetünk a segítségükkel. Az ilyen modelleket sokszor akkor használják, amikor a halászatnak nemcsak gazdasági és ökológiai, de kulturális és társadalomformáló vonatkozásait is vizsgálják. A második típusba tartoznak a stratégiai modellek, általában bonyolultabb matematikai egyenletek összességei, amelyek általános trendeket jeleznek előre vagy egyes döntések lehetséges következményeit mutatják meg, így segítenek eldönteni, hogy milyen stratégiát kövessünk bizonyos célok eléréséhez. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) fiatalabb „testvére”, a Faji Sokféleség és Ökoszisztéma-szolgáltatások Kormányközi Tudományos-Politikai Fóruma, az IPBES 2016-os kiadványa szerint a modellek ilyen jellegű használatának kulcsfontosságú szerepe lehet a jövőben a faji sokféleség megőrzésében. Ugyanebben a dokumentumban több példát is leírnak a modellek stratégiai használatára, az Egyesült Nemzetektől a Dél-Afrikai Halászati Minisztériumig. A halgazdálkodásban azonban egyelőre a legelterjedtebb a modellek harmadik típusú, ún. taktikai használata. Ez azt jelenti, hogy a modellt egy konkrét gazdálkodási döntés támogatására használják, például, hogy mennyi legyen a kifogható halmennyiség a következő évben. Pontosan így használják az ökológiai modelleket napjainkban az EU-s halgazdálkodásban.
Halászok, halak és algák – ökológia és halgazdálkodás a tavakban
Ökológiai alapú gazdálkodás és természetkezelés azonban nem csak a tengerekben létezik. Sőt, az első terület, ahol ezt alkalmazták, nem a tengerek, hanem az Egyesült Államok és Kanada területén fekvő Nagy-tavak voltak. Tavak esetében az ökoszisztéma-alapú gazdálkodás általában az eutrofizáció kezelését jelenti. Az eutrofizáció a vízben lévő szerves anyagok mennyiségének növekedését jelenti, ami a tó elalgásodásához vezet. A tavak eutrofizációja Európa-szerte fontos probléma volt a múlt század második felében, de napjainkra a legtöbb tó állapota jelentősen javult, amit a part menti állattartó telepek bezárásával és hatásos szennyvízkezeléssel értek el. A probléma azonban még nem tűnt el teljesen, és az EU Víz Keretirányelv további állapotjavulásokat tűzött ki. Az előbb említett megoldások, például a víz különböző szűrőkkel való kezelése, főleg mérnöki szakértelmet kívánnak. Azonban az ökológiának is juthat szerep ebben a folyamatban. Erről hazánkban már az 1970-es években vitatkoztak a hidrobiológus szakemberek. Az egyik elmélet szerint a Balatonban élő busa, mint „élő porszívó”, megehetné a túlszaporodott algákat, így betelepítésük nagyon is javasolt lenne. Ennek az elméletnek a kritikája szerint azonban a halak nem hasznosítanák hatékonyan a megevett algákat, hanem a bennük lévő tápanyagokat ürülékükkel visszabocsátanák a vízbe. Amikor a hetvenes években több millió busát telepítettek a Balatonba, sajnos a második forgatókönyv érvényesült. Végül is a Balaton eutrofizációjának csökkentését főleg a fentebb említett mérnöki módszerekkel és a műtrágyahasználat csökkentésével érték el, míg a busa inkább hátráltatta, mint segítette ezt a folyamatot. Későbbi kutatások kiderítették, hogy a busa a zöldalgákat egyáltalán meg sem emészti, tehát ezek az emésztőrendszerén keresztül egyenesen visszakerülnek a vízbe. Ritkítja viszont azokat a mikroszkopikus, vízben lebegő állatokat (pl. vízibolha, karcsú kandics, kerekesféreg; együttesen a zooplankton), amelyek az algák fő ragadozói (4. ábra). Ezért napjainkban a Balaton kezelői a busák eltávolításán dolgoznak.
Kitekintés
A modern, ökoszisztéma-alapú gazdálkodásban egyre többször előtérbe kerül az a gondolat, hogy a természetes helyek állapotát befolyásoló döntések hozatalakor azok minden használójának érdekét és nézőpontját figyelembe kellene venni (5. ábra). Ez a szélesebb látókörű gondolkodás tavak esetén valamivel gyakoribb, mint a tengereknél. Például a fentebb leírt tengeri halgazdálkodás általában elhanyagolja a megélhetésért folyó, többnyire hagyományos módszerekkel végzett, ún. „kis léptékű” halászatot („small-scale fisheries”), bár az világszerte több mint százmillió embernek nyújt megélhetést és összességében hasonló mennyiségű hal kifogásáért felelős, mint az ipari halászat (6. ábra). Európán belül is fontos szerepet tölt be a Balti-tenger és a Földközi-tenger part menti térségeiben. Ezen ágazat elhanyagolásának a gazdasági és politikai okok mellett gyakorlati okai is vannak: a kisléptékű halászatban többféle módszerrel, többfajta halat fognak, mint az ipari halászatban, tehát eleve egy bonyolultabb rendszer, miközben biológiai és gazdasági adatokat viszont nehezebb róla gyűjteni. Elemzésük tehát újféle kutatási módszereket kíván. Egy ausztrál kutatócsoport például a Torres Strait-szigeteknél élő díszes tüskés homár (Panulirus ornatus) halászatának alternatív kezelési stratégiái elemzésekor egy olyan rendszert fejlesztett ki, amely egy, a homár térbeli előfordulásának és a ráépülő gazdaságnak a leírásán kívül fontos helyi társadalmi tényezőket is tartalmazott. Az ehhez szükséges információkat a helyi (ős)lakosokkal folytatott beszélgetések és felmérések alapján szerezték. Annak, hogy figyelembe vették ezt az általában elhanyagolt nézőpontot, nagy hatása volt a kutatás eredményeire: megvilágította, hogy azok a kezelési stratégiák, amelyek a halászat nyereségét növelik, negatív hatással vannak a helyi közösség összetartására és a közösségen belüli egyenlőségre.
A döntéshozóknak tehát figyelembe kell venniük ezt a csereviszonyt a megfelelő kezelési stratégia választásakor. A teljes ökoszisztémát figyelembe vevő gazdálkodás azt jelenti, hogy a természetvédelmi parkok, szélerőműparkok és hajószállítási útvonalak kijelölésekor a halászat és turizmus érdekeit is megfontolják. A halászható mennyiségek meghatározásakor pedig nemcsak a halászat érdekeit kell majd figyelembe venni, hanem azt is, hogy egy halfajnak milyen szerepe van az eutrofizáció kezelésében, vagy a turizmus számára fontos tengeri emlősök és madarak táplálékaként. Ennek megvalósítása a jövőben szorosabb együttműködést kíván majd a kutatók, döntéshozók és az ipari halászat képviselői, horgászok, természetvédők, és sok más érdekelt fél között. Az együttműködés ideális esetben jelen lesz a kutatási programok megtervezésétől az eredmények alkalmazásáig. Ez remélhetőleg ahhoz vezet majd, hogy az ökológiával foglalkozó kutatók olyan kérdéseken dolgozhatnak majd, melyek a társadalom számára fontosak. Maguk a kutatók is profitálhatnak azonban a társadalom más rétegeivel való együttműködésből, mivel új nézőpontokkal és információval kerülnek kapcsolatba az ökoszisztéma és a társadalom kapcsolatáról. Így az ökológiai modelleket a jövőben valószínűleg társadalmi-ökológiai modellek fogják kiegészíteni, hasonlóan a fentebb leírt, a Torres Strait-szigetek esetében használt megközelítéshez. Végezetül, áttekintésünkből látható, hogy az ökológusoknak egyre fontosabb szerep jut a jövő halgazdálkodásában, ahogy a halállományok egymástól különálló kezelését egyre inkább egy rendszer alapú szemlélet egészíti ki. Ahogy tudásunk növekszik az ember és a természet kölcsönhatásáról, úgy tudjuk egyre jobban megjósolni bizonyos gazdaságpolitikai döntések és irányvonalak lehetséges következményeit. Ha a döntéshozók a több információ birtokában bölcs döntéseket hoznak annak érdekében, hogy a természet még sok jövőbeli generáció számára biztosítsa javait, az az ökoszisztémáknak és a társadalomnak is hasznára válik majd.
IRODALOM
Nyitóképünk: Id. Jan Brueghel: Nagy halpiac, 1603
Belgrano A, Fowler CW (eds.) (2011) Ecosystem Based Management for Marine Fisheries: An Evolving Perspective. Cambridge University Press, Cambridge.
Bernes C, Carpenter SR, Gårdmark A et al. (2015) What is the influence of a reduction of planktivorous and benthivorous fish on water quality in temperate eutrophic lakes? A systematic review. Environmental Evidence, 4.
Essington TE, Ciannelli L, Heppell SS et al. (2016) Empiricism and Modeling for Marine Fisheries: Advancing an Interdisciplinary Science. Ecosystems.
European Commission (2016) Facts and figures on the Common Fisheries Policy.
European Union, EU (2017) EU Sustainable Fisheries Partnership Agreements.
Fernandes PG, Cook RM (2013) Reversal of fish stock decline in the northeast atlantic. Current Biology, 23, 1432–1437.
Fessy T (2014) The unequal battle over West Africa’s rich fish stocks. BBC News, Dakar.
Fulton EA, Smith ADM, Smith DC, Johnson P (2014) An integrated approach is needed for ecosystem based fisheries management: Insights from ecosystem-level management strategy evaluation. PLoS ONE, 9.
Gagern A, van den Bergh J (2013) A critical review of fishing agreements with tropical developing countries. Marine Policy, 38, 375–386.
Gatto M (2009) On Volterra and D’Ancona’s footsteps: The temporal and spatial complexity of ecological interactions and networks. Italian Journal of Zoology, 76, 3–15.
G-Tóth L (2010) Busabomba a Balatonban.
IPBES (2016) Summary for policymakers of the methodological assessment of scenarios and models of biodiversity and ecosystem services of the Intergovernmental Science-Policy Platform on Biodiversity and Ecosystem Services (eds Ferrier S, Ninan KN, Leadley P, Alkemade R, Acosta LA, Akçakaya HR, Brotons L, Cheung W, Christensen V, Harhash KA, Kabubo-Mariara J, Lundquist C, Obersteiner M, Pereira H, Peterson G, Pichs-Madruga R, Ravindranath NH, Rondinini C, Wintle B). Secretariat of the Intergovernmental Science-Policy Platform on Biodiversity and Ecosystem Services, Bonn, Germany, 32 pp.
Plagányi ÉE, van Putten I, Hutton T et al. (2013) Integrating indigenous livelihood and lifestyle objectives in managing a natural resource. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, 110, 3639–44.
Rozwadowski HM (2002) The Sea Knows No Boundaries- A Century of Marine Science under ICES. International Council for the Exploration of the Sea, Copenhagen.
Specziár A (2010) A Balaton halfaunája: a halállomány összetétele, az egyes halfajok életkörülményei és a halállomány korszerű hasznosításának feltételrendszere. Acta Biologica Debrecina
Supplementum Oecologica Hungarica, 23, 7–185.
Stewart B, Carpenter G (2016) What would Brexit really mean for the UK’s fishing industry? The Conversation.
A cikk a Természet Világa 2018. novemberi (149. évf. 11. sz.) számában jelent meg.
