PomológiaAz átalakult tiszai táj hasznosítása Nagykörűn – A cseresznye múltja és jövője

A nagykörűi cseresznye múltja közel kétszáz évre nyúlik vissza. A település méltán vált cseresznyés településsé, mint Kelebia, Szomolya vagy a Badacsony vidéke és a Budavidék. Több tényezője is megalapozta a hagyományőrző termesztést: a természeti viszonyok (geográfiai, ökológiai), az itt élő népesség érdeklődése a mezőgazdálkodás iránt és nem kevésbé Petrovay György letelepedése Nagykörűn. Az itt lakókban a tradicionális cseresznyetermesztés iránti érdeklődés alakult ki, mert rendelkezésre álltak az adottságok, így e gyümölcsfaj a mai napig meghatározza Nagykörű tájökológiai arculatát és mezőgazdálkodása jellegét is. A település múltjával és gazdálkodásával több munka is részletesen foglalkozott, jelen tanulmány viszont történeti-ökológiai szempontok alapján vizsgálja a nagykörűi tájhasznosítás változását.

A Tisza völgyéről

A település a Tisza jobb parti árterületén alakult ki, a kanyargó folyó és a medréből kifújt homok formálta a térszínt. Északkelettől délnyugatig a Tisza öleli 180 fokban, északnyugaton a Doba part éle, északon a Sulymos-tó szegélyezi; nyugati oldala viszont nyitott. A vízjárások, árvizek és széljárás teremtették meg a hely életfeltételeit. A Közép-Tiszavidék vízügyi múltjában című tanulmányban a szerzők így összegezték tapasztalataikat: „A Tisza ártere szinte teljes egészében a folyó saját építőmunkájának eredménye” [5][9].

A Tisza-völgy és a mellékfolyók árterükkel egységet alkotnak, Széchenyi István ezt a következőképpen határozta meg: „A Tiszavölgy alatt én nemcsak a Tisza ágyát értem és azon tért, mellyre a kicsapongó Tisza árja terjed, de mind azon folyók és vizek ágyait és kiöntési lapályait is, mellyek a Tiszába omlanak”. Nagykörű példája alkalmas az ártéri gyümölcstermesztés gazdasági, pomológiai és természetvédelmi jelentőségének bemutatására [8].

A régi vízhaszonvétel jellemzője és lényegi létesítménye a fok. A folyóból a kapu (elsődleges fok) segíti a lefűződött holtágak feltöltését és időszakos vízutánpótlását. A Tisza mentén akár több kilométer hosszú fokok is kialakulhattak, például Nagykörűnél 15 kilométer hosszú volt! E fokok töltötték fel a tavakat is, s innen a laposokba, palékba, mint másodlagos fokokba jutott el a Tisza vize [10]. Az ártéren minden tónak létezett különálló foka. A fenntartásukat kemény fizikai munkával biztosították, ami ugyan részben természetes képződmény, mégis folyamatos karbantartást igényelt. Ezek a sorok Andrásfalvy Bertalannak a Duna völgyi gazdálkodásról írott monográfiájában (1963 és 2007) fogalmazódtak meg.

Tóth Albert egyik tanulmányában bővebben is írt a fokokról a Tisza kapcsán: „Az Alföld vízjárta tájain évszázadok során kialakult, sőt virágzóvá fejlődött egy sajátos ártéri és fokgazdálkodás. Mindez a táj adottságát értő, annak minden rezdülését ismerő, a természettel bölcsen, harmóniában együtt élő ember különös gazdálkodási módja volt. Évszázadokon át jellegadó, meghatározó ágazata a feudális társadalomnak, egészen a XIX. század közepén elindult, általános árvízi és folyamszabályozási munkálatok időszakáig” [6].

1. ábra. Nagykörű határa a folyószabályozás előtt

Az ártér leszűkített része a hullámtér, ami egy folyó partja és a vele párhuzamosan futó védelmi töltések között húzódik. A hullámtér tehát egy másodlagos tájalakulatnak tekinthető. Szerepe, jellege, kezelése, tájökológiai értéke és hasznosítása lényegesen különbözik az ártérétől. Mint az előzőekben utaltunk rá, a fokok nagy része természetes eredetű, de a folyók magas partjainak átvágásával létrehozott csatornaszerű fokok a gazdasági hasznosításuk révén emberi alkotássá is váltak. De a fokok biztosították a friss folyóvizet, halakkal együtt a tavaknak, a szétterülő víz továbbá áztatta és öntözte a réteket. Nem hagyható figyelmen kívül a kemény- és puhafákat, illetve cserjéket éltető szerepe sem. Emellett tűzifát, építőanyagot adtak, a gátvédelmet szolgálták, s egy részén értékes gyümölcsöket, szőlőt, majd idővel más növényeket termesztettek.

Vizsgálni szükséges az alföldi térszintek, továbbá az egyes ökológiai, asszociációs és hasznosítási módok kapcsolatát, a gyümölcs hangsúlyos szerepet kapott ugyanis az ártéri gazdálkodásban [1]. A természetes vegetációt a tengerszint különbségei, a talajviszonyok (középkötött morzsás, öntés, réti és szikes talajok), vízjárások, és évezrednyi idő alatti kultúrhatások határozták meg. Errefelé is voltak kemény- és puhafás ligeterdők, benne vadalmák (Malus sylvestris), vadkörték (Pyrus pyraster), szilva (Prunus sp.)- és diófák (Juglans regia), továbbá cser (Quercus cerris)- és kocsányos tölgy (Quercus robur), szálanként madárbirs (Sorbus aucuparia), vadcseresznye (Cerasus avium) és húsos som (Cornus mas) is. A magasabb részeken egybibés (Crataegus monogyna) és cseregalagonyák (Crataegus laevigata), vadrózsa (Rosa canina) és parlagi rózsa (Rosa gallica) cserjés, vagy a kökényes (Prunus spinosa) társulást alkotva a csepleszmeggyel (Cerasus fruticosa) volt jellemző. A vizes részeken a zelnice (Padus avium), a ligeti szőlő (Vitis sylvestris), néhol a cserjésben borbolya (Berberis vulgaris) vagy godolya (Viburnum opulus) is megélt a vadmálnával (Rubus idaeus) és talán egressel (Ribes uva-crispa) együtt. Lényegében a gyepszintben a csattogó (Fragaria viridis) és ritkábban az erdei szamóca (Fragaria vesca) is megélt. A tavakban pedig tömegesen fordult elő a sulyom (Trapa natans) [7].

Viszont a korai történelmi időszakokban az akkulturációs hatások, különböző népcsoportok megtelepülése a tájban, majd a folyószabályozás, az ármentesítés óta gyökeresen megváltoztak a környezeti feltételek, ami nemcsak a mederjelleg, hanem a vízrendezési és ligeterdő-kezelési módszerek változásával is együtt járt. Leginkább az éghajlati viszonyok átalakulása szembetűnő, valójában átformálták az elmúlt évszázadokban az egész Közép-Tiszavidék arculatát. A vízszabályozással valóban második honfoglalás [2] történt a Tisza völgyében, de ugyanakkor velejárója lett a gátakat feszegető víztömeggel való ismétlődő küzdelem, mint zajlott az Nagykörűn 2000-ben. Azóta a gátaktól akár néhány száz méterre is súlyos aszályhelyzet léphet fel.

A Körűi-medence földrajzi nevei még többnyire az ősi állapotot idézik: Lapostó, Kis és Nagy Seletka, Sulymos-tó, Mélysár, de már csak nevükben emlékeztetnek a Nagy-fok átvágása után az eredeti állapotra. Ebben az időszakban (XIX. század) a körűi Deputatum könyv szerint a tűzifa, a rőzse, a nád, a széna és a gyümölcsök (alma, körte, szilva, dió, szőlő, gyűjtött vadgyümölcsök) adták az ártér hasznát. De a vízrendezések után nyert földeken a szántóföldi kapásnövények (burgonya, száznapos kukorica, tök, répafélék stb.) és rétgazdálkodás olyan területekre is kiterjedtek, mint Monostor környéke, Körtvélyes, Körtés-ér, Sulymos, Vadalmás. Egyre gyakoribb problémává vált a víz, a vízhiányos időszakokat a másodlagos szántóterületeken a vízutánpótlás megoldásával, vagyis a folyóvíz(ek) okosabb használatával lehetne elősegíteni.

Megzabolázott folyó

A Tisza szabályozása előtt szigetként emelkedett ki a környező ártérből Nagykörű, amelyet ősidőktől lakott vidéknek ismerünk. A paleolitikumból még alig ismert leletanyag (obszidián nyílhegyek, vadászó-gyűjtögető közösségek), de a neolitikumban a Kőrös-Starčevo kultúra a VI-VII. évezred táján élelemtermelő népességet vonzott ide (körüi kincs, szajoli idol stb.; növények termesztése, kezdetleges állattartás), és nem kevésbé gazdagon reprezentált már a vonaldíszes kultúra népe vagy a tiszai kultúra… Jelentős környezeti változások nem történhettek egészen a honfoglalásig, sem az időlegesen itt élő népek és a technikai lehetőségek szerepe nem volt arányban azzal, ami a spontán természeti változásokból bekövetkezett.

2. ábra. Átvágások és gátak a nagykörűi szakaszon

A falu, illetve monostorának első írásos említése (Curu monostor) 1212-ből származik, apátos (bencés) hely, Basilius apát (1219.) működéséről tudunk, de a település földjével együtt a Gutkeled nemzetségbeli Lothar bán tulajdonában állt. A mongol inváziót Körű sem úszta meg, évtizedekre elnéptelenedett, bár Gergely apát nevét ismerjük (1235.). Viszont 1245-ben egyházként szerepelt az összeíró levélben: vagyis megmaradhatott a birtok is, talán a monostor egy része is. Bonyolult tulajdonjogi viták közepette 1315. január 13-án ismét egy possessioban (birtoklevél) szerepelt [3]. A monostor valószínűleg magasabb részen épült, mint Csongrádnál Ellésmonostor; s mindkét birtokon a bencések szőlővel is foglalkoztak, még ha eddig tárgyi bizonyítékok nem is kerültek elő. Tény, 1318-ban Károly Róbert Kompolty Péternek, a királyné tárnokmesterének adományozta Kürü monostorát. A török uralmat a település fekvésének köszönhetően szerencsésebben vészelte át. A hagyomány szerint a török csapatok 1530. július 19-én, Illés napján támadták volna meg a falut, ám eltévedtek és az ártér mocsarába vesztek. A később állított Illés-kő ennek emlékét őrzi. A török kiűzése után a Kincstár és egy Enczinger nevű osztrák katonatiszt birtokolta a területet, ám ezután nehezen követhető birtokrendezések történtek. Ezekről nagyon részletesen írt Sziráki Sándor Kürü című monográfiájában [9].

A nagy változások kezdete

A történeti források és az ökológiai adatok szerint igazán nagy változások csak a XVII-XVIII. században következtek be, főleg a mezőgazdálkodásra alkalmas területek méretét növelték azon népesség számára, akik tulajdonképpen egy szegény jobbágyfalut alkottak. A Tisza szabályozásának gondolata már 1740-ben megszületett, Orczy Lőrinc Abaúj vármegye főispánja ugyanis megbízta Lietzner Jánost és Sándor Józsefet a Tisza térképének elkészítésével. A feljegyzésekből kiderült, hogy a körűi kanyar átvágását nagyon szorgalmazta. Az előmunkálatok viszont II. József halálával leálltak. Így a térképezésre és a mederszabályozásra már csak Vásárhelyi Pál és Lányi Sámuel működése során került sor.

Nagykörű határát az úrbérrendezés során második osztályúnak minősítették, egy egész jobbágytelekre, 28 kishold szántóra és 12 kaszás rétre tagolódott. A birtokrendezések idején, 1751-ben a település egyik földesura, báró Orczy Lőrinc kedvező feltételekkel földet biztosított, csak a telekkönyvezést kellett megfizetni (fél tallér), és a homokon szőlőt telepíthettek a gazdává vált emberek. A dézsmát csak a 8. évtől fizették. Petrovay József és Haller Erzsébet 1795-ben adományozott földet szőlőművelésre. A település szociológiai arculata a XIX. század legelejére teljesen átalakult: már nemcsak a jobbágytelkes gazdák, hanem más foglalkozásúak is adóztak [10]. A jobbágyfelszabadítás előtt nem sokkal elkezdődtek a tiszai munkálatok. 1847-ben előbb a „Sárszegi átmetszést” végezték el, amely érintette a Monostor romjait is; a beépített anyagok nagy részét a lakosság saját célból felhasználta, vagy a Tisza új medrében a víz elmosta. A forradalom és szabadságharc éveiben a munkálatok megakadtak, s a „Berki átvágásra” csak 1856-ban került sor. A Tisza 14,7 kilométerrel rövidült, a védgátak közötti árteret máris haszonbérbe szándékozott adni a „magyar királyi Tekintetes adóhivatal” Szolnokon.

3. ábra. Germersdorfi óriás virágai

A Sziráki Sándor írta Kürü című monográfia 211-212. oldalán olvasható a homokterület-adományozás szabályozása. Ez azért is tanulságos, mert abban a korban a változásoknak jellemzően szigorú jogi keretet adtak [9]. Orczy Lőrinc szabályzata (a Regulatio) nyolc pontba foglalta az elvárásokat, amelyek a homok betelepítésétől a gátak védelméig mindenre kiterjedtek. Nem hiányoztak azonban a szankciók sem. Ehhez kapcsolódott Haller Erzsébet földosztási irata is. A szőlőterületek az úgynevezett Homok részen történtek, amelyen ma már a cseresznye a vezető kultúra. Jelenleg közel 1600 lakosú a község, volt idő, amikor Kőtelek, Nagykörű és Tiszasüly közös tanácsi igazgatásban állt, de 1988-ban a falu ismét önállóvá vált, Csataszög pedig 1994-ben választotta a különválást. Nagykörű temploma már 1330-ban állt, amit 450 év múlva újjáépítettek Haller Sámuel közreműködésével. A barokk stílusban épült templomot 1785-ben újraszentelték [4].

Petrovay György színre lép

Az egyik kismonográfia Kölcsey Ferencet idézte: „Mi lenne az emberiségből, ha csak az küzdene, ki a végrehajtás bizonyosságát előre láthatná.” A Petrovay család nem ilyen volt. Petrovay József az Ung vármegyei Császlócon született Petrovay János unokájaként, és főszolgabírói tisztségig ért. Sokkal fontosabb, amit tett: Dubrókán szilvást és ojtványoskertet vásárolt; Császlócon szeszfőzdét és hizlaldát, Szlatinkán fürdőt, Hlubokán és Nagygejőcén vízimalmot építtetett. Visszaszerezte a nagykörűi elzálogosított földterületet is, és 1795-ben szőlőnek való homokot adományozott a helybéli jobbágyoknak. A családjának ötödik gyermeke László volt, a körűi cseresznye atyjának az apja. A népes família minden tagjának a képzettsége és szorgalma legendásnak számított.

4. ábra. Megfiatalított és fiatal Körűi ropogós fák

Petrovay László ungvári, egri, pesti iskolái után ügyvédi oklevelet szerzett; felesége az osztrák Ehrenbergi Cannal Johanna lett. Az esküvőt a bécsi Stephanskirchében tartották, a frigyből a legkisebb, György, Tiszabőn született 1845-ben [11]. Életében nagy változásokat hozott a történelem: az 1853. évi Patens szabályozta a jobbágyfelszabadítás után a földszerzést, amit kisebb földdarabbal egészített ki az apja (úgynevezett csikófölddel) és folytatódott a Tisza szabályozása is. Házitanítói nevelés után 9 évesen Bécsben tanult, amit Pesten és Szarvason folytatott; magánhallgatóként Egerben jogot is végzett. Apja halála után (1866-ban) egyre több figyelmet szentelt a kertészkedésnek, pedig végzettsége és másik érdeklődési területe okán részben helytörténeti, sőt heraldikai és családfa-kutatásokat is folytatott. A Századokban és a Turulban jelentek meg írásai, majd megindította a Nagy-Kürüi Értesítőt 1887-ben.

1867. január 14-én feleségül vette Krejcsi Mária-Johannát, s mikor Gábor fia megszületett, figyelme nagykörűi kertészete fejlesztésére összpontosult. Híres kertészetekkel került kapcsolatba, például Bereczki Mátéval is, akivel számtalan fajtát szerzett és cserélt. A kastélyháza mellett 25 holdas gyümölcsöst és faiskolát alakított ki. Gyűjteményében – később erről az Értesítőben beszámolt – 404 alma-, 451 körte-, 130 szilva-, 30 cseresznye-, 16 meggy-, 30 sárgabarack- és 22 őszibarackfajta díszlett (1083 fajta!); ezeknek több mint a felét oltványként is forgalmazták! Petrovay György eredményes munkássága Németh Frigyes főkertész nélkül nem sikerült volna. A jeles kertben a gyümölcsfákon és cserjéken kívül, erdei és parkba való fákat, sőt szőlőt termesztettek; csak a rózsatövekhez évente 10 kg vadrózsa magot gyűjtetett. Az eladott oltványok száma évi 50 ezer darab körül változott, amit az Orczy-, Haller- és Petrovay-féle adományokból indult gazdák kereslete teremtett meg.

A nagykörűi kert sikeres működésére a hazai kertész szakma is felfigyelt, elismerő írások és riportok terjesztették Petrovay György vállalkozásának eredményeit, fajtáit. A Tisza szabályozásával nagyban megváltozott környezetben (ezt a 73. és 74. átvágás teremtette meg) a szőlő ugyan maradt (400-féle fajtát kínált oltványokból!), de a gazdák figyelme egyre inkább a gyümölcstermesztés – benne a cseresznye felé fordult. Szakszerűen megírt munkái, levelezései hírét vitték Nagykörűnek, a határokon túlra is. Ilyen megkeresésre példa Elszászer Endre 1882-ben írt levele Veszprémből: „Három év óta sok költségembe faiskolákat ültetnem, melyeket B. Füredről, részint Gráczból hozattam, alig van belőlük valami. Az uraságodtól érkezett faiskolák (pontosabban oltványok) kifogástalanok, non plus ultrák, mind gyökérzetüket, mind nemesítésüket (tudniillik a szemzés tekintetében), mind fajtájukat tekintve… Ha valaki faiskolákat akar szerezni, akkor én azt tanácsolom: csak PETROVAY!”.

5. ábra. Az egyik legidősebb egészséges törzsfa

A körűi kertészetben a példamutató termesztői munka mellett szelekcióval is foglalkoztak. A következő fajták helybéliektől származtak: Nagykörűi birs (Szabó Ferenctől), Nagykörűi korai cseresznye (Fűr Kálmántól), Nagykörűi ropogós cseresznye (Pintér Ferenctől), Nagykörűi meggy (Majzik Gábortól), Nagykörűi kajszi (Bálint Jánostól); Petrovay Margit kertjében a sárgabarackot keresztezéssel, a Korai sárga köszmétét szelekcióból nyerte. Érdemes lenne ezeket a fajtákat is kutatni, keresni a környező településekben.

Cseresznyefajták sokfélesége

Petrovay a legjobb gyümölcsfajták magját elvetette, egy részük ki is kelt, de nem tudni, mi lett a sorsa a magoncoknak. A cseresznye- és meggyfajták beszerzésének körülményeit alig ismerjük, lényegében azok a fajták voltak, amelyeket Bereczki Máté ismertetett a Gyümölcsészeti vázlatokban (1882–1887): megegyeztek a körűi mintakert cseresznye- és meggyfajtáival. Petrovay ezt írta 1887 nyárelőjén: „Cseresznye, meggy érnek; a kártékony madaraktól védeni kell. A lehullott, rossz gyümölcsök összeszedendők és sertésekkel etetendők, vagy híg mésszel keverve megsemmisítendők, hogy az aban levő ártalmas rovar szaporodása meggátoltassék. Érett cseresznyefélék s a kajszi barackok összegyűjtve legjobb, ha mindjárt elvettetnek”

A történész-levéltárosból autodidakta módon magát képező gazda az akkor még fejletlen szerkezetű cseresznyét és meggyet kiválogatta. Ennek legjobbjai szerepelnek a mai Petrovay hagyományőrző fajtahasználat keretében is. Előbb 25, majd jelenleg 18 törzsfát jelöltünk ki, amelyekből a homoki, kenderföldi és forrásparti cseresznyéskertek egyedei származnak. Petrovay kincset hagyott Nagykörűnek, időközben 65 cseresznyefajtára bővült gyűjtemény a község jelene és jövője maradt. Sajnálatos tragédiák két gyermekének elhalálozása és más egyebek (Margit lányának életvitele, Béla fiával való kapcsolata) megváltoztatták az életfelfogását. A családi problémák miatt váratlanul Máramarosszigetre költözött. Ott érte a halál, 1916. október 9-én.

A kertészkedésbe beletanult körűiek értékelték munkásságát. 1912-ben az Ismétlő Gazdasági Iskola berendezett egy kisebb, 20 kataszteri holdnyi mintagazdaságot, a Hangya Szövetkezet és a Debreceni Mezőgazdasági Kamara szakmai segítséget nyújtott a gazdáknak. Pomológiai értelemben is maradtak nyitott kérdések: a Petrovay ropogós születése, amely csak a Germersdorfi óriás vagy a Badacsonyi óriás további változata, netán spontán fajtahibrid utóda, vagy a Petrovay korai és a Körűi sárga cseresznye és egy újabban felfedezett kiváló egyed származéka. Mindaddig, amíg nem tudjuk tisztázni molekuláris genetikai módszerekkel e tájfajták eredetét, csak feltételezésekre hagyatkozhatunk. Mindamellett a Badacsonyi óriás genetikai szerepe azért lehet gyengébb, mert húsa elég puha, holott ma a ropogós megőrzése is komoly érdem Nagykörűnek, mint az, hogy őrzik az Európa-hírű cseresznyenemesítő Brózik Sándor emlékét is. A ’30-as évektől a környező országokba jelentős mennyiségű cseresznyét exportáltak. Jelenleg is – az előnytelen kereskedelmi feltételek dacára – friss gyümölcsként román és lengyel piacra is kerül a körűi cseresznye.

A hagyományok őrzésében és a lehetőségek gazdagításában Szilvás Erzsébet programvezető, a Barát József Élő Tisza szervezet vezetője és a tanulmányban említett helytörténész, Sziráki Sándor is sokat tett és tesz. A környezet és a gazdasági helyzet azonban folyton változik, ehhez azért is szükséges alkalmazkodni, mert Nagykörűben a cseresznye jövője társadalompolitikai kérdés is, a kikérdező lapok alapján mintegy 750-800 ember megélhetését segíti, ugyanakkor a település erősíti a cseresznyével kapcsolatos kulturális és turisztikai örökséget.

Nyilvánvaló, hogy az ökológiai és növény-egészségügyi problémákat nem szabad elhallgatni, úgy kell azokat kezelni, ahogy Petrovay György életútja példát mutatott. Ehhez akkor méltán kapcsolódhatnak a Brózik nemesítette, Európa-hírű új cseresznyefajták, s kipróbálásuk után a helyhez valók termesztése is következhet.

SURÁNYI DEZSŐ

IRODALOM


Nyitóképünk: Cserszegi mézes cseresznye

[1] Bellon Tibor: A Tisza néprajza, 2003
[2] Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története, 1996
[3] Hervay F. Levente: A bencés apátságok, az apátos monostorok és a puszta monostorok története, 2001
[4] Horváthné Nádas Rózsi: Így éltünk a Tisza mellett, 2001
[5] Károlyi Zsigmond – Nemes Gerzson: A Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I-III., 1975-1976
[6] Surányi Dezső: Gyümölcsfák a Tisza menti homokon. Jászkunság, 2000
[7] Surányi Dezső: Gyümölcsöző sokféleség, 2002
[8] Széchenyi István: Eszmetöredékek, különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg, 1846
[9] Sziráki Sándor: Kürü, 2010
[10] Sziráki Sándor: Nagykörű a XVIII-XIX. század fordulóján, 1996
[11] Sziráki Sándor: Petrovay György. Egy országos hírű kertész és történész élete és munkássága, 2002

A cikk a Természet Világa 2020. júliusi számában (151. évf. 7. sz.) jelent meg.

Természet Világa

Kapcsolódó cikkek