A XVI. században Európa nagy része már megismerkedett a reneszánsz és humanista eszmékkel, Svédországban viszont csak ekkor kezdett kibontakozni az újfajta látásmód, lényegében egy időben a lutheránus reformáció északi térhódításával és az ország függetlenné válásával. E korszak legkiemelkedőbb írója Olaus Magnus, Uppsala száműzött katolikus érseke. Monumentális műve, a Historia de Gentibus Septentrionalibus az első útirajz, mely a sarkvidéki Skandináviát mutatja be. Könyvében szó esik szokásokról, népi megfigyelésekről, de igen gazdag természettudományos leírásokban is. Ez utóbbiak között kapott helyet öt fejezet, melyekben melléknapokat, halókat mutat be a hozzájuk tartozó meteorológiai megfigyelésekkel. Bár e légköroptikai jelenségeket sokan isteni csodajelként értelmezték, az érsek meglepően elfogulatlanul, egy természetrajzíró érdeklődésével számol be róluk, mégpedig akkor, amikor a svéd protestáns köröket épp egy nagyszabású stockholmi halójelenség vallási értelmezése tartotta lázban.
Olaus Magnus 1490-ben Linköpingben született Olof Månsson néven. Befolyásos és tehetős családja révén tanulmányait több neves intézményben végezte, majd akárcsak két fivére Petrus (Per) és Johannes (Hans), ő is katolikus pap lett egy olyan turbulens időszakban, mely Svédországban nem nagyon kedvezett a katolikus egyháznak. 1518-ban hosszú missziós útra indult északra, hogy búcsúcédulákat áruljon. A Lofoten-szigetektől a mai Finnország vidékéig rengeteg területet bejárt, és az ekkor gyűjtött természettudományos megfigyelések, a helyiektől hallott történetek és népszokások váltak későbbi fő műve, a Historia de Gentibus Septentrionalibus alapjává [1]. Nem sokkal hazatérte után, 1523-ban hazája függetlenné vált Dániától, és az új uralkodó, I. Gusztáv (Vasa) megkoronázásával politikai, kulturális és vallási téren is átalakulások kezdődtek. A király már megkoronázása évében üdvözölte a reformációt, majd miután megismerkedett a nagyhatású prédikátorral, Olaus Petrivel, megszakította a kapcsolatot a pápával, és 1527-ben az ország hivatalosan is lutheránussá vált. Hamar bebizonyosodott, hogy I. Gusztáv számára a reformáció nem elsősorban vallási megújulást jelentett, hanem kedvező hátteret ahhoz, hogy gazdasági és politikai ambícióit érvényre juttassa.
A katolikus egyház vagyonát elkobozta, a földeket kisajátította, az új államvallás pedig lehetővé tette, hogy a nagyhatalmú püspökökkel leszámoljon és az egyházat királyi kontroll alá vonja [2]. A Vasa kincstárhoz kerülő mintegy 12 000 katolikus birtok [3] között volt Olaus Magnus és bátyja Johannes földje is, ők maguk pedig emigrációba kényszerültek, ahonnan soha nem tértek már haza. Olaus életének hátralevő részét Rómában töltötte, és itt is nevezte ki III. Pál pápa Uppsala utolsó katolikus érsekévé.
A Nagygöncöl népének története
Rómában töltött évei alatt írta meg a 22 könyvből álló Historia de Gentibus Septentrionalibust, melynek címe szó szerint a hét csillag, azaz a Nagygöncöl népének történetét jelenti. Nem pusztán történeti írásról van szó: olvashatunk benne hadviselésről, mezőgazdaságról, népszokásokról és meteorológiai megfigyelésekről is. Olaus a Historiát eredetileg saját, 1539-ben kiadott térképéhez a Carta Marinához szánta kiegészítésként [4], ám hamar önállóan is nagy népszerűségre tett szert, számos nyelvre lefordították, kivonatait pedig Európa-szerte terjesztették. Népszerűségéhez hozzájárulhattak a fejezeteit színesebbé tévő legendák és anekdoták, melyek miatt viszont a művet ma már sokan egy meglehetősen eklektikus tudástárnak minősítik.
Olaus Magnus e fametszetekkel gazdagon illusztrált írásában öt fejezetet szentelt különös égi jelenségek – elsősorban halók – ismertetésének: égbolton kirajzolódó ívekről, körökről, felfénylő foltokról mesél. Ezekről ma már tudjuk, hogy olyan légköroptikai jelenségek, melyeket a légkörben lebegő apró hexagonális jégkristályokon megtörő fény hoz létre. Némely közülük meglehetősen gyakori, akár havonta többször is megfigyelhetjük, míg más, komplex halójelenségek rendkívül ritkán észlelhetők. A XVI. században Olaus Magnus még nem volt tisztában létrejöttük okával, népi megfigyelésekre és klasszikus forrásokra hivatkozva jellemzi a halókat. Elképzelhető az is, hogy ő maga nem látott ilyen jelenségeket, csupán mások beszámolóira hagyatkozik, de az tény, hogy csodálattal ír róluk.
Melléknapok, mellékholdak
Bár korántsem pontos Olaus leírása, mégis sok figyelemreméltó részletet közöl a melléknapokról. E légköroptikai jelenségek kialakulása több feltételhez kötött, és amennyiben ezek ideálisak (a jégkristályok mérete, mennyisége, szerkezete és orientációja megfelelő), a Nap mindkét oldalán megfigyelhetünk melléknapokat, az égitesttel párhuzamosan, attól körülbelül 22° távolságra. Akár a spektrum színeiben is tündökölhetnek, de sokszor csak elmosódott világos foltként látszódnak, leginkább akkor, mikor a Nap még viszonylag alacsonyan jár a horizonton. Olaus a melléknapok jellemzését épp ezzel kezdi. Elbeszéli, hogy napkelte és napnyugta környékén tűnhetnek fel leginkább, és színük is változhat. Szövegében mindvégig nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a megfigyeléseket hitelesítse és alátámassza klasszikus természetrajzi művekkel. Hivatkozik Seneca Naturales quaestiones című munkájára, idősebb Plinius monumentális enciklopédiájára a Naturalis Historiára, sőt a népszerű XII. századi Speculum Maiusra is, melyet a francia dominikánus szerzetes, Vincentius Bellovacensis írt. Bár a halójelenségek létrejöttére ekkor még nem létezett pontos tudományos magyarázat, és Olaus szövegében is találunk ma már inkább megmosolyogtató részleteket, számos jellemzőjüket viszonylag jól megfigyelték. A XVI. században például már ismert volt, hogy kialakulásuk bizonyos vastagságú és egyenletes felhőzethez kötött. Olaus Magnus 17. fejezetében ezt ekképp magyarázza:
„A melléknap [parhelion] egy kerek, fényes felhő, hasonló a Naphoz. Ahogy napfogyatkozás idején olajjal vagy kátránnyal töltött tálakat teszünk ki, hogy megfigyelhessük ahogy a Hold a Nap elé helyezkedik – mivel egy viszkózus anyagot kevésbé lehet megzavarni, és megőrzi a kapott képmást – és így szemléljük a Nap és a Hold képét a földről, éppen így történik ez az égben. Amikor a levegő sűrű és áttetsző, felveszi a Nap formáját. Másfajta felhők is átveszik, de tovább is adják ha mozognak, illetve ha vékonyak vagy tisztátalanságokat tartalmaznak. Merthogy a mozgásban lévők széttörik a képmást, a ritkák hagyják megszökni, míg a piszkos és mocskos felhők fel sem veszik, pont úgy, ahogy a foltos dolgok nem tükröznek.” [5] Leírása szerint a Naptól távoli felhőkön már nem látszódhat melléknap, mert messziről nem tükröződhet a napfény. Magyarázatában kulcsfontosságú a tükröződés, és annak az okát is ebben látja, ha egyszerre két melléknap látható az égen: szerinte a második az első tükörképe, és „a felhők, melyek ezt megjelenítik sűrűek, könnyűek, fényesek, laposak és tömör anyagból vannak”.
A mellékholdak tárgyalásánál a Historia 18. fejezete hangsúlyozza, hogy a Holdnak nincs saját fénye. Olaus szerint ezzel is magyarázható az előző fejezet azon megállapítása, hogy a Hold halójelenségei fehérek. Való igaz, hogy a mellékholdak legtöbbször csak fehér kifénylésekként jelennek meg. A Hold felől érkező jóval gyengébb fény nem képes eléggé stimulálni a szem retináján található csapokat ahhoz, hogy kialakuljon a színérzet. Arisztotelészre és Pliniusra hivatkozva a szerző kiemeli, hogy a Holdnak, természetéből adódóan nincs ahhoz ereje, hogy hasson az alacsonyabb rendű testekre, csakis a Nap fényének viszonzásával.
Égi csodajelek vagy meteorológiai megfigyelések?
A korszakban és azt megelőzően, a hasonló jelenségeket gyakran isteni figyelmeztetésként interpretálták, és csodajelekként tekintettek rájuk. Olaus viszont a fenti tünemények hatásait tárgyalva leginkább meteorológiai megfigyeléseket sorol, kiemelve, hogy a hajósok és földet művelők élete és mindennapi munkája nagyban függ az időjárástól, ezért lényeges beszélni e jelenségek előrejelző szerepéről. Télen hóra és hidegre lehet számítani, nyáron pedig a gazdák esőre készülhetnek. Ha tavasszal dél felől, viszonylag hosszan látszik melléknap az égen, majd lassan oszlik el, még a hegyekben is sikeres lehet a vetés. Hogyha pedig a Nap mindkét oldalán megjelennek, majd el is tűnnek, a hajósoknak figyelniük kell a kormányrúdra és a vitorlákra, mert nagy viharok következhetnek. Ma már tudjuk, hogy e népi megfigyelésekben lehet némi igazság – közeledő melegfront előtti fátyolfelhőkön például gyakran észlelhető haló – ám határozottan nem jelenthetjük ki, hogy feltűnésük időjárási frontok és eső érkezését jelzi.
Bár a melléknapok a legegyszerűbb és leggyakoribb légköroptikai jelenségek közé tartoznak, és halófajták ismertetőiben talán épp ezért általában legelöl kapnak helyet, Olaus Magnus szövegében mégis ezeket mutatja be utoljára. A három korábbi fejezetét díszítő pompás fametszeteken igen komplex halóábrák láthatók, és ugyan leírásuk ez esetben is sok kérdést vet fel, számos itt tárgyalt körív azonosítható. Úgy tűnik, a Historia szerzője felismeri, hogy e bonyolult halókomplexumok a melléknapokkal rokoníthatók, és ahogy az utóbbiakat meteorológiai megfigyelésekhez köti, a halóköröket is szinte kizárólag közelgő viharokkal, heves esőzéssel, nagy havazással hozza összefüggésbe. Ha például fehér, kiterjedt, sűrű és „a szivárvány színeit magukba záró” körök mutatkoznak, alul egy sötétebb körrel, akkor olyan vad, ám rövid ideig tartó viharok érkeznek, hogy azt még az éhes tengeri madarak is megérzik, a szántóföldekre menekülnek, hogy ott szűnni nem akaró rikácsolással jelezzék a rossz idő közeledtét.
Hogy e fent említett különös köröket miként azonosítsuk, abban a szöveg nem sokat segít, a fejezetet díszítő metszet (5. ábra) viszont felismerhetővé tesz egy 22°-os halót a Nappal a középpontjában. Ugyan a leírásból kimarad, az ábrán mégis megjelenik két oldalt egy-egy melléknap, ahogy egy nagyobb halón, az úgynevezett parhélikus körön helyezkednek el. Valószínűleg ez az a kiterjedt fehér kör, amiről Olaus beszámol. A szivárvány színei pedig – az ábrából kiindulva – talán a két melléknapot összekötő, a 22°-os haló tetején áthaladó úgynevezett felső érintőív lehet, bár itt is csak találgathatunk, mert a szöveg meglehetősen pontatlan. Értelmezésében a tájat borító vastag hótakaró fehérsége mellett ismét megjelenik tükröződés – ezúttal a fekete felhőké – mint kiváltó ok.
Érdekes, hogy míg a melléknapokat és a mellékholdakat nem köti határozottan évszakokhoz, a komplex halójelenségeket annál inkább. A Historia 15. és 16. fejezetében tárgyalt halókat például tavaszi körökként említi, kiegészítve azzal, hogy az utóbbit főleg februárban és márciusban lehet látni, magyarázatként pedig hozzáteszi, hogy mindez az alacsony napállás miatt van így. Ma már ismeretes, hogy az ekképp ábrázolt felső érintőív valóban fokozatosan eltűnik, ahogy a Nap eléri a 29° magasságot, és egybeolvad a 22°-os halókörrel, de természetesen ez azzal jár, hogy egész évben láthatunk érintőívet, akár nyár közepén is, ha megfelelő időben keressük az égen.
1535. április 20. – Stockholm
Bár Olaus Magnus elsősorban teológus volt, érdekes módon inkább természettudományos érdeklődéssel közelített a halókhoz, és nem isteni csodajelet látott bennük. Talán legizgalmasabb épp ezért a különös gonddal és részletességgel megírt 14. fejezet. A szöveget pontosan illusztráló metszet (7. ábra) nézve felidézi a XVI. századi Svédország egyik nagy hitvitáját kiváltó égi jelenséget.
A metszetet nézve olyan érzésünk támad, mintha az égről halszemoptikával készült fotót szemlélnénk, közepén a zenittel. A körök, ívek és melléknapok sokasága és elhelyezkedése nagyban emlékeztet arra az 1636-ban készült olajfestményre, melyet Jacob Heinrich Elbfas alkotott Urban Larsson egy évszázaddal korábbi műve másolataként. Az eredeti elveszett ugyan, de Elbfas Vädersolstavlan című festményét pontos és hiteles másolatnak tartják. A képen Stockholm város panorámája fölé feszül – meglehetősen vészjóslóan – egy feltűnően hasonló halókomplexum. A festmény alapjául az az égi tünemény szolgált, amit 1535. április 20-án észleltek, 20 évvel Olaus könyvének megjelenése előtt. Bár Olaus Magnus konkrétan nem számol be a stockholmi észlelésről, a hasonlóság talán nem véletlen, mint ahogy az sem, hogy épp ezzel a jelenséggel kezdi a halójelenségek ismertetését.
Mint említettük, a XVI. század igen turbulens időszak volt Svédország történetében. 1535-ben, mikor a Vädersolstavlan festményen és a Historia 14. fejezetében illusztrált halójelenség feltűnt az égen, a királyságban már csaknem egy évtizede a lutheranizmus volt az új államvallás. Mivel I. Gusztáv a reformációra nem csupán vallási megújulásként tekintett, hanem eszközként, mely saját politikai és gazdasági érdekeit szolgálja, az átmenet egyáltalán nem volt konfliktusoktól mentes. Az egyházi földek elkobzásával, és az erősödő királyi kontrollal nem csak a katolikusokat haragította magára. A radikális intézkedések viszályhoz vezettek a mérsékeltebb álláspontot képviselő reformátorokkal, így Olaus Petri prédikátorral is, akinek hatására az uralkodó korábban megismerkedett a lutheránus tanokkal. Szövetségesekből ellenségekké váltak, és prédikációiban Petri immár nyíltan bírálta I. Gusztávot.
Nem meglepő, hogy egy ilyen időszakban megjelenő égi jelenséget többen isteni üzenetként interpretáltak. Úgy tűnik, mind a radikális reformációt sürgető, mind a mérsékeltebb álláspontot képviselő fél megpróbálta a saját érdekei szerint értelmezni az 1535-ös halót. A festményt maga Olaus Petri rendelte Jacob Heinrich Elbfastól, és miután elkészült, kifüggesztette Stockholm katedrálisában. A tüneményt Isten figyelmeztetésének tekintette, és prédikációiban hangoztatta, hogy az égi jel a gonosz, nagyravágyó világi hatalommal szemben büntetést ígér [7]. I. Gusztáv ellene való összeesküvésként értelmezhette a képet, Petrit pedig letartóztatták. Az ügyben folytatott eljárás dokumentumaiból kiderül, hogy még a király is megpróbálta a stockholmi jelenséget uralkodása legitimálásaként értelmezni [8].
Olaus Magnus és az emblematikus stockholmi haló
Bár konkrét információnk nincs róla, de nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen látványos halót ebben a kiélezett helyzetben a svéd katolikus egyház nem próbált szintén magyarázni a maga módján. Számos példát ismerünk arra, hogy a stockholminál akár kisebb feltűnést keltő – ma már egyértelműen légköroptikai jelenségként interpretálható – égre kirajzolódó köríveket, fénylő pontokat mennyei csodajelként írták le. Talán nem véletlen, hogy Olaus Magnus az emigrációban épp ezzel a halóval kezdi a jelenségkört bemutató fejezeteit, és ha bárki számára a leírás alapján nem lenne egyértelmű a hasonlóság, az emblematikus haló ábrája a fametszeten minden bizonnyal felismerhető volt sokak számára.
Mint korábban láttuk, Olaus Magnus a melléknapokat és egyéb halójelenségeket általában időjárási változásokkal hozza összefüggésbe. Viharok és szelek előjeleiként szól róluk, ám a 14. fejezetben tárgyalt égi jel ennél sokkal baljóslatúbb. Akárcsak a Vädersolstavlan festmény esetében, melyen a védművet ostromló haragos Riddarfjärden vize és a borús égre rajzolódó körívek közé ékelődve szinte védtelennek tűnik a város, a fametszeten is eltörpülni látszik egy torony a kép nagy részét kitöltő halóábrázolás alatt. Az illusztráció jobb oldala is meglehetősen félelmet keltő: ökörtetemek hevernek egy vészjósló felhő alatt, szinte a világ végét sugallva.
Szövegében itt már nem csupán időjárási változásokról számol be Olaus Magnus. Rémisztő következményeket sorol, melyek a társadalom egészére kihatással lehetnek. Az ilyen halók nemcsak mindent elsöprő áradások és félelmetes mennydörgések előfutárai, hanem megjelenésük után bűzös kénesőre, tűzvész pusztítására és ellenséges haderők támadására is lehet számítani; nemes és közemberek esnek fogságba és öletnek meg. Mivel az Olaus által részletesen tárgyalt haló egyértelműen emlékeztet a 20 évvel korábbi stockholmi jelenségre, a Historia 14. fejezetének apokaliptikus víziója felfogható akár az elüldözött és kisemmizett katolikus érsek egyfajta válaszaként is a jelenség körüli protestáns vitákra. Ez esetben nyíltan nem foglal ugyan állást, de művében számos helyen fogalmaz meg kritikát az árulókkal és a lutheránusokkal szemben, míg máshol Svédország egykori méltóságát hangsúlyozza [9].
Eklektikus vagy koherens?
Bár a Historia de Gentibus Septentrionalibus első látásra egy meglehetősen eklektikus műnek tűnik, eszmeiségében mégis felfedezhető a koherencia. Barbara Sjoholm [10] amellett érvel, hogy a Historia túlnőtt egyszerű tudáslistánál. Meglátása szerint Olaus egységesíteni szándékozott mindazt, amit olvasott vagy hallott az északi területekről, koherenciát és rendszert létrehozva a már meglevő tudásanyagban. A XVI. században még viszonylag keveset tudtak a halójelenségek kialakulásáról, és Olaus a népi megfigyeléseket klasszikus elméletekkel ötvözve próbálta egy természetrajzíró érdeklődésével és lelkesedésével bemutatni azokat. Bár elsősorban teológus volt, halókról szóló öt fejezete mentes attól, hogy isteni
csodajelet lásson bennük. A Vasa-rezsimmel szemben ugyan nem marad elfogulatlan, és művében számos helyen méltatja Svédország egykori nagyságát – vélhetően az új rendszerrel és államvallással szemben – de szélsőséges álláspontokat kerülve inkább a természetrajzíró kerül előtérbe még abban a fejezetben is, melyben korának protestáns hitvitáit kiváltó 1535-ös halókomplexumot tárgyalja.
KIRICSI ÁGNES
Nyitóképünk: Jacob Heinrich Elbfas: Vädersolstavlan, részlet
IRODALOM
[1] Olaus Magnus: Historia de Gentibus Septentrionalibus, 1–22. kötet, Róma, 1555, http://runeber g.org/olmagnus
[2] Joseph Gonzalez: „Rewriting History: Humanist Oration at the Funeral of Gustav Vasa, 1560”, Scandinavian Studies, LXXVIII. évf., 2006/1, 37.
[3] Andrew Beck: „The Rise and Fall of Catholic Sweden, Studies”, An Irish Quarterly Review, XXIX. évf., 1940/115, 392.
[4] Barbara Sjoholm: „Things to Be Marvelled at Rather than Examined”: Olaus Magnus and „A Description of the Northern Peoples”, The Antioch Review, LXII. évf., 2004/2, 249.
[5] Saját fordítás Peter Foote kiadása alapján. Olaus Magnus, A Description of the Northern Peoples, 1555, 1. kötet, Ed.: Peter Foote, Hakluyt Society, 1996.
[6] A fametszetek Lars Henriksson reprodukciói. https://www.avrosys.nu/prints/prints24-olausmagnus.htm
[7] Bővebben a témáról: Kiricsi Ágnes: „Egy halójelenség értelmezési lehetőségei”, Értelmiség, felelősség, protestantizmus, Studia Caroliensia. 2017, 95-107.
[8] Andrea Hermelin: „Vädersolstavlan i Storkyrkan – III En målning i reformationens tjänst – Historik enligt skriftliga källor”, in Björn Hallerdt (ed.): Under Stockholms himmel – Sankt Eriks Årsbok 1999, Stockholm, Samf. S:t Erik, 1999, 41-64.
[9] Sjoholm: i.m. 248. és Simon McKeown: „Reading and Writing the Swedish Renaissance”, Renaissance Studies, XXIII. évf. 2009/2, 141.
[10] Sjoholm: i.m. 247.
A cikk a Természet Világa 2020. novemberi számában (151. évf. 11. sz.) jelent meg.
