Falak, burkolatok, kövületek –
A paleontológia az utcán hever

2. RÉSZ Sokan úgy vélekedhetnek, hogy az ősmaradványok megtekintéséhez múzeumokba kell ellátogatniuk, vagy egyenesen terepre kell menniük gyűjteni, pedig létezik egy harmadik lehetőség is. Voltaképp ki sem kell mozdulni szinte a komfortzónánkból. Városainkban díszítőkő és burkolatkő gyanánt rengeteg ter­méskövet használtak fel elődeink és használunk fel manapság is, amelyek némelyikében ősmaradványokra lehet bukkanni. Kétrészes cikkünk második felében a krétától indulva folytatjuk a városainkban felhasznált kövekben rejlő fosszíliák bemutatását.

Kréta

Borzavári Mészkő Formáció

A kora kréta időszaki 134-130 millió éves (hauterivi) Borzavári Mészkő tengeri liliomos mészkövét elsősor­ban Zirc és Borzavár közötti kőfejtőkben bányászták. A kőzet felső hauterivi korú tagozatában ammoni­teszes pad is ismert volt a zirci Márvány-bányában. Természetesen ebben az esetben sincs szó semmiféle márványról, ahogy a „gerecsei vörös márvány” eseté­ben sem. Mondhatni, ez csak a hasonló mészkövek „marketingmegnevezése”. A mészkő tengeri liliomok teljesen szétesett nyél- és kar íz-tagjait, kelyheit, tenge­risün-tüskéket, ammoniteszeket és pörgekarú fajokat (pl. Pygope) tartalmaz. Az egykori lerakódási környezet sekélytenger lehetett. A terebratulid Pygope egy igen sa­játos küllemű brachiopoda volt, mivel a héjak közepén egy lyuk halad keresztül. Viszonylag kis földrajzi el­terjedésű pörgekarú nemzetség volt. Az alsó-krétában Kelet-Grönlandtól Nyugat-Európán át a Pelso-blokkig fordult elő. (1. ábra).

1. ábra. Alsó kréta korú Pygope brachiopoda (bal felső kép), tengerililiom-vázelemek, tengerisün-tüskék és ammoniteszek (a Jókai Mór utca 31. sz. épület lábazati burkolatában, Veszprém)

Az ammoniteszek külsővázas lábasfejűek voltak, akárcsak a ma is élő Nautilusfajok. A devon időszakban jelentek meg mintegy 400 millió éve és a kréta időszak végén 66 millió évvel ezelőtt haltak ki a dinoszauru­szokkal együtt. A Borzavári Mészkőben gyakoriak száj­szerveik is, az aptychusok. Funkciójuk a mai napig sem tisztázott teljesen, de úgy látszik, elsődlegesen rágó szájszervek lehettek. Két pár ült az ammonitesz lakókamrájában úgy, mint két, félbevágott pénzér­me. Elképzelhető, hogy volt egy második feladatuk is. Az aptychusok és a házak ritkán őrződtek meg együtt, mivel az állat elpusztulását követően a lágytest gyors lebomlása miatt az aptychusok kiestek a lakókamrá­ból, miközben a gázzal telt ház még egy ideig lebegett a tenger felszínén. Ha azonban együtt maradtak, akkor feltűnő, hogy az aptychuspár teljesen lezárja lakókam­ra bejáratát. Az aptychusok felületesen emlékeztetnek a kagylók héjára (2. ábra).

2. ábra. Ammonitesz életkép és egy aptychus (Forrás: Foreshore Fossils és a szerző saját felvétele)

A tengeri liliomok (Crinoidea osztály) tüskésbőrű­ek, akárcsak a tengeri csillagok, tengeri sünök vagy a kígyókarú tengeri csillagok. A földtörténeti ókorban és a földtörténeti középkorban, a kréta időszak utolsó mintegy 30 millió évét leszámítva, kőzetalkotó mennyi­ségbe halmozódtak fel olykor vázaik. Tengerililiom-vá­zak hullámzás által apróra őrölt törmelékéből épül fel például a sümegi Várhegy. Az ősi formák helyhez kö­tött alakok voltak és csak a földtörténeti középkorban jelentek meg szabadon mozgó alakjaik. Igaz, plankto­nikus fajok már a Karbonban éltek, ezek azonban csak sodortatták magukat az áramlatokkal. A Marokkóban nagy mennyiségben gyűjtött Scyphocrinus ilyen nem­zetség, amit egy „úszóhólyag” tartott lebegésben, mi­közben az állat karjaival és kelyhével lefelé életében fordult. A mai portugál gálya (Physalia physalis L.) nevű telepes csalánozóhoz hasonlóan tehát a hyponeuston tagja volt. A ma élők sekélytengeri formák (Pl. Antedon mediterranea Lamarck) csak fiatalabb korukban szes­szilisek, később áttérnek a szabadon mozgó életformára. Rögzített életmódot folytató alakjaikat (Pl. Neocrinus sps.) a mélytengerek aljzatáról ismerjük inkább (3. ábra).

3. ábra. Recens nyeles tengeri liliomok és vázlatos testfelépítésük (Forrás: The Fossil Forum és leeds.ac.uk)

A tengeri liliomok sok tagból álló váza az állatok el­pusztulása után szétesett, később a crinoideás mészkö­vet alkotva. Az alsó-kréta után a szesszilis tengerililiomok megritkulása után nem képződött többé ez a kőzettí­pus. A leggyakoribb fosszíliák az izolált nyél- és kar­ízek, amik általában kör vagy ötszög alakú, középen perforált korongok. A Borzavári Mészkőben viszonylag gyakoriak a Psalidocrinus egyedi kelyhei. Ezen kívül ér­dekes, bunkó alakú tengerisün-tüskék is előkerültek ebből a kőzetből. Sok tengerililiom-váztöredéket tar­talmaz a szintén kréta korban képződött Tatai Mészkő Formáció is (4. ábra).

4. ábra. Alsó kréta korú tengerisün-tüskék, pörgekarú és tengeri liliom kehely és egyéb váztöredékek (a Jókai Mór utca 31. sz. épület lábazati burkolatában, Veszprém)

Zirci Mészkő Formáció

A felső-kréta zirci mészkő formáció általában tele van a zátonyépítő rudista kagylók vázaival. A világos­szürke felületeken a beágyazó mészkő általában gyor­sabban erodálóik, mint a kövült héjak, így a kagylók többé-kevésbé kipreparálódnak. Átmetszetben kör, hosszmetszetben tülök formájúak. Ezek a kövületek a kagyló-evolúció egy egyedülálló kísérletét örökítik meg, amikor a kagylók egy csoportja zátonyépítővé lett. Zátonyaik inkább horizontálisan, mint verti­kálisan voltak nagy kiterjedésűek, szemben a mai korallzátonyokkal. Feltételezések szerint ezek az állatok a korallokhoz hasonlóan, alga szimbionták­kal éltek együtt. Lényegében az alsó teknő alakult át egy becsavarodott közbülső formán át egy serlegsze­rű képződménnyé. A felső teknő végül egy vékony, valószínűleg élőben áttetsző fedővé alakult át. A Zir­ci Mészkő Formáció rudista együttese a betekeredett Toucasia-félékből, Agriopleurákból, Eoradiolitesek­ből áll. A teknők a friss metszlapokon barnásak, ami jól megkülönbözteti őket a befoglaló mészkő szürke alapanyagától. Olaszfalu, Úrkút, Városlőd, Pénzesgyőr környékén a természetben is vizsgálható a kőzet és kövületei. A Zirci Mészkő mintegy 100 millió évvel ez­előtt képződött (5. ábra).

5. ábra. Alsó kréta korú rudista kagylók Zirci Mészkőből készült lábazati kőborításban (Széchenyi utca 2., Zirc)

A dugóhúzó-szerűen megcsavarodott Toucasia ru­dista kagylók metszetei olykor szintén megfigyelhetők a kréta időszaki mészkövek csiszolt lapjain. Első pil­lantásra nehezen különböztethetők meg a csigáktól, de azokkal ellentétben nem képeznek teljes spirált vá­zaik. Borostyánbarna héjuk élesen elüt a szürkés mész­kőtől (6. ábra).

6. ábra. Alsó kréta korú Toucasia és egy másik Hippurutidae családba tartozó kagyló keresztmetszete (a Baross utca–Szentkirályi utca sarkán álló épülettömb padkája a Baross utca felől, Budapest)

Feltételezések szerint az átlátszó felső teknőn keresztül lehetőség volt arra, hogy a kagylókkal szoros szimbiózisban élő algák fotoszintetizálni tudjanak. A teknők élőben függőlegesen álltak. Az erős teknők is arra engednek következtetni, hogy kifejezetten a sekély tengeri körülményeket kedvelhették (nyitókép).

Kainozoikum

Bántapusztai Formáció

A benne található ősmaradványokat és kőzetszövetét tekintve fésűskagylós (pectenes) homok-homokkő, kavics, vörösalgás (lithothamniumos) mészkő. A mo­haállatok (bryozoák), tengeri makkok (balanuszok) és a fésűskagylókon kívül számos más puhatestű (molluszka) héja és olykor tengeri sünök (echinoi­deák) figyelhetők meg a homokkő és mészkő köz­ti átmenetet mutató kőzetben. A mohaállatok apró, telepalkotó állatkákból álló meszes bevonatok ebben a kőzetben, vagy elágazó struktúrák. Maguk a mo­haállatok telepalkotó szervezetek. A bevonatalkotó mohaállatoknak és a mészkiválasztó vörösalgák­nak a kőzet összecementálásában volt fontos szerepe. A balanuszok olyan rákok, amelyek felnőttkorukban feladták a mozgás lehetőségét és héjaik védelmében elsősorban hullámverte sziklákon vagy a litiorális öv puhatestűinek (pl. osztrigák) vázán találhatók. Egyes ma élő fajaik még akár a bálnák testén is meg­figyelhetők. A kavicsanyag és a homok jelzik, hogy a Bántapusztai Formáció a parthoz közel rakódott le ott, ahol az áramlások erősek voltak. Az említett gerinctelenek normál sós vizű tengerben éltek az alsó-miocén időszakban az ottnangi (~burdigaliai) emelet második felében mintegy 18 millió évvel ez­előtt. A kőzet névadó területe Öskü és Várpalota között található (7. ábra).

7. ábra. Középső miocén korú Bántapusztai Mészkő a székesfehérvári várfal egyik megőrzött szakaszában, puhatestűek és mohaállatok maradványaival (Piactér, Várfal park, Székesfehérvár)

Édesvízi mészkő, travertínó

Édesvízi mészkő a Duna-kanyar és a Budai-hegység több pontján előfordul. A Nyugati-Gerecsében Duna­almás és Dunaszentmiklós környékén fejtik is, Süttőn nagy mennyiségben bányásszák. A késő harmadidő­szaki geomorfológiai folyamatok révén kialakult sas­bérceinek peremén, teraszokon és hegylábfelszíneken különböző korú travertínó-rétegek helyezkednek el. Az olasz ’travertino’ szó Tivoli ókori nevére, Tibur-ra vezethető vissza. Az édesvízi mészkövek jelenléte melegvizes feltö­résekhez köthető, amik jellemzően aktív vetők mentén ta­lálhatók, a mindenkori talajvízszint (karsztvízszint) köze­lében. A Budai-hegység miocén végén kezdődött és az egész pliocénban és a pleisztocénben is tartó mozgása során előbb a legmagasabb részeken képződött a kőzet, majd a talajvízszint-karsztvízszint relatív süllyedése és az erózió okozta domborzatváltozás (a puha har­madidőszaki fedőüledékek lepusztulása) miatt egyre mélyebben fekvő területekre vándorolt a termálvíz-fel­törési zóna. Ezek a teraszok jól korreláltathatók a Duna hajdanvolt medreinek tengerszint feletti magasságá­val. Az egykori meleg-langyos vízű tavakban vízilovak és teknősök, valamint különféle halak is éltek. A leggyakoribb kövületek a parti vízinövényzet, levelek, va­lamint a vízben és a vízparton élő csigák után marad­tak fenn, az azokat körülölelő mészkőben képződött negatívokként (8. ábra).

8. ábra. Nádszálak és csigák után maradt üregek pleisztocén korú travertínóban a Pannon Egyetem C épületének bejáratánál (Egyetem utca 10., Veszprém)

Nyomfosszíliák

Nyomfosszíliáknak hívjuk azokat a megkövült for­mákat, amik a hajdanvolt állatok mozgása során jöttek létre. Szárazföldi gerincesek nyomfosszíliáit a lábak­nak a képlékeny talajhoz való nyomódása hozza létre, a tengerekben gyakran az üledékfaló állatok üregeinek kitöltése marad meg ilyen formában. Az is előfordul, hogy az iszap felszínén mozgó gerinctelenek nyomai is megőrződnek, ha a mélység vize nagyon nyugodt és van lehetőség ezen nyomok kíméletes betemetődésére. A jura ammoniteszes mészkő (értve ez alatt most az ammoni­tico rossót) gumós, szalagos megjelenése is részben üle­dékfaló állatok munkája nyomán jöhetett létre.

Vraca mészkő

A külső és belső téri burkolás céljából gyakran alkal­mazott Vraca Mészkő nem tartalmaz látványos fosszíli­ákat, de életnyom-fosszíliákat annál inkább. A nyomok többnyire kanyargósak, gyakran visszatérnek és újra-és újra áthaladnak a metszési síkon. A kőzet a kréta időszak­ban képződött egy flis-jellegű üledékgyűjtőben (9. ábra).

9. ábra. Kréta időszakból származó fosszilis féregüreg-kitöltések a bulgáriai eredetű Vraca (Vratsa) mészkőlapjain (az Óvári Ferenc út 3. sz. épület falán, Veszprém)

Egyéb bioturbált mészkövek

Itt érdemes megemlíteni, hogy a Balatonhenyei bányában egykor díszítőkőnek fejtett triász korú (anisusi kor, mintegy 238-240 millió éves) Iszkahegyi Mészkő Formációhoz tartozó vágott-csiszolt kövekkel olykor találkozni lehet a Balaton-felvidéken. A kőzet azért nem vált be, mert a féregjárat-kitöltések és a mátrix hajlamos egymástól elválni az apró hajszálrepedések mentén (korábbi tektonikus igénybevétel miatt), így a kőtáblák az erózió hatására elkezdenek mállani.

A litográf pala és a Veszprémi Márga is tartalmaz oly­kor életnyomokat. A csak helyben felhasznált (viszony­lag könnyen málló) alsó-triász korú (olenyoki kor, mint­egy 242-244 millió éves) Csopaki Márga Formáció lapjain gyakoriak a bioturbációs nyomok (pl. Felsőörs házilag rakott régi kőkerítéseiben néha megfigyelhető ez a kőzetanyag). Pontosan nem tudhatjuk, miféle állatok hagyták hátra a nyomokat, de gyanítható, hogy a line­áris nyomok gazdái leggyakrabban olyasféle soksertéjű férgek lehettek, mint az Arenicola marina L. (10. ábra).

10. ábra. Arenicola marina L. soksertéjű féreg (Forrás: https://www.biolib.cz/en/image/id40233/)

A nyomfosszíliák kutatása nem könnyű feladat, mert igen ritkán lehet a nyomok tulajdonosát azonosí­tani. Azonban ez az egyetlen módja sok esetben annak, hogy lágy testű gerinctelenek egykori létezéséről egy­általán tudomást szerezzünk. Ahol a hajdani álla­tok bioturbációs nyomaira rátalálunk, ott biztosak lehetünk abban, hogy a tengeraljzat vize nem le­hetett oxigénmentes. Ennek olykor fontos környe­zetjelző szerepe is lehet. A már említett Iszkahegyi Mészkő esetében pl. a bioturbációs nyomok akkor jelennek meg, amikor más kőzettani, mikropaleonto­lógiai nyomok szerint is egy időre megszűnt a hajda­ni lagúnának a nyílt tengertől való teljes elzártsága. A laminált vékony réteges üledékekben viszont lehet­nek makrofosszíliák, ami vagy a lagúnába besodródott állatok emléke vagy az euxin (átszellőzetlen fenékvíz) viszonyok mellett az élhető felszíni vizekben egykor ott lakó állatok maradványa. Valószínűleg gyakorib­bak, mint a testfosszíliák, csak általában nem veszünk róluk tudomást (11. ábra).

11. ábra. Különféle bioturbációs nyomok lábazati kőlapokon (A képek Veszprém különböző utcáiban készültek)

Remélem, mindenkit sikerült meggyőznöm, hogy városban kövületek után kutatni egyáltalán nem hiábavaló foglalatosság. Ha értő szemmel nézünk rá a kövekre, akkor feltárul történetük és képződé­si körülményeik, a bennük található állatok pedig megelevenednek. Olyan lényekre akadhatunk, amik­nek ma csak távoli leszármazottai élnek, és nem rit­kán e rokonok a tengerek mélységeiben rejtőzködnek (pl. nyéllel rendelkező tengeri liliomok, pörgekarúak). Sok olyan állatcsoport képviselőit is megismerhetjük, amelyek mára már teljesen kihaltak (pl. ammoni­teszek, belemniteszek, rudista kagylók) és találkoz­hatunk olyanokkal, amelyek nem a fogukat, hanem csak nyomaikat hagyták hátra. Mindenkit arra báto­rítok, hogy nézzen szét „saját háza táján” és munkába menet vagy onnan jövet a járda helyett néha vessen egy-két pillantást az épületeket borító kőfelületekre, terméskő kerítésekre is!

TRÁJER ATTILA JÁNOS

IRODALOM


Beurlen, K., Lichter, G. (1986) Versteinerungen. Mosaik Verlag, München.
Fülöp, J. (1994) Magyarország geológiája: Paleozoikum II. Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest.
Fülöp, J. (1990) Magyarország geológiája: Paleozoikum I. Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest.
Főzy, I., Szente, I. (2012) A kárpát-pannon térség kövületei. Geoli­tera, Szeged.
Haas, J. (2004) Magyarország geológiája: Triász. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.
Telegdi-Roth, K. (1953) Ősállattan. Tankönyvkiadó, Budapest.

Természet Világa