Égi kísérőnk új szerepben – A Hold mint hulladéklerakó

Állandó közeli társunk a kráterek csodaországa. Több ezer mélyedés, amelyeket az évmilliárdokon keresztül a felszínébe csapódó kőzetdarabok faragtak ki. A bombázás folyamatos, minden évben több tucat új becsapó­dásnyomot hagynak maguk után, elég nagyokat ahhoz, hogy az egyre szaporodó, Hold körül keringő beren­dezések észrevegyék. Ám újabban az emberi lények szórják meg kicsiny „űrkacatjaikkal” a már egyébként is sajttá lyuggatott égitestet.

Március elején egy jókora űrszemét a Hold túlsó olda­lába csapódott. A törmelék – egy körülbelül iskola­busz méretű elhasznált rakétafokozat – mintegy hét éve lebegett céltalanul az űrben. Az alkatrész hihetet­len sebességgel, frontálisan ütközött egy a Hold fel­színén már meglévő, hatalmas kráterbe. Mint később kiderült, mérete alapján a becsapódás egy nagyjából húsz méteres sebhelyet hozhatott létre. A szóban forgó objektum valószínűleg egy 2014-es kínai űrmisszióból származó gyorsítórakéta, amely egy holdszondát segí­tett közelebb jutni céljához. Egy ilyen típusú eszköz a felbocsátás után röviddel haszontalanná válik, így le is választják a fő modulról, ha úgy tetszik, egyszerű­en csak eldobják, mint egy használt papírzsebkendőt.

Valójában az emberiség évtizedek óta hajigál sze­metet a Holdra, és nemcsak űrhajósok révén. A szeme­teléssel ellentétben nem pusztán hanyagságból teszi ezt, hanem egy sokkal nemesebb ügy, például nemzeti dicsőség vagy tudományos mérföldkő elérése céljából. Az első űrszonda, amely elérte a Hold felszínét, ugyan­csak szándékosan csapódott bele 1959-ben. A Szovjet­unió ugyanis nagyon szerette volna az űrversenyben ismét legyőzni az Amerikai Egyesült Államokat, így az elsőség érdekében még az eszköz megsemmisü­lése sem volt szempont. Ellenben a mostani esettel, amely szintén első a maga nemében, az egyáltalán nem tervezett becsapódások között (persze csak ami a Holdat illeti).

Egy űrobjektumok követésére „szakosodott” amatőr csillagász, Bill Gray, aki az űrkutatásban is jól ismert személy, biztosította azt a nyomkövető szoft­vert, amely 2015 óta követte a rakéta útját. Akkoriban még a pályaadatok és egyéb paraméterek alapján úgy vélte, hogy a SpaceX űrvállalat egyik gyorsítórakétá­járól lehet szó, amely a Nemzeti Óceán- és Légkörku­tatási Hivatal (National Oceanic and Atmospheric Admi­nistration, NOAA) műholdküldetésének részeként vált űrhulladékká.

Azt, hogy a céltalanul bolyongó rakéta épp köz­vetlenül a Hold felé tart, még januárban észlelte az amatőr csillagász. Az ütközés híre, mivel akkor az még kapcsolatban állt mind a SpaceX nagyvállalat­tal, mind a NOAA állami intézettel, futótűzként ter­jedt végig a világhálón, miszerint a fenntarthatóság jegyében immár a Holdra is szemetelünk. Mint ké­sőbb, egy alaposabb elemzést végezve kiderült, Gray tévedett. (Bár az eset furcsasága, hogy az érintettek kérésére indult felülvizsgálat hirtelen más ered­ményre vezetett.)

A csillagászok most két Hold körüli misszió, a NASA Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO), valamint India Chandrayaan–2 űrszondájának megfigyelései alapján próbálják meghatározni az új krátert. Az Apollo-program óta nem történt hasonló eset, vagyis hogy segédrakéta csapódjon a Hold felszínébe. Ráadásul ezek irányított körülmények mellett zajlottak, a NASA szándékosan eresztett neki feleslegessé vált, esetleg valamilyen kije­lölt céllal részegységeket az égitestnek, hogy ellenőriz­ze az űrhajósok által telepített szeizmométerek mű­ködőképességét, illetve más tudományos méréseket támogasson.

Az LRO nagyon részletesen megörökítette a Hold felszínét, beleértve az Apollo leszállási helyeit, és azokat a tárgyakat, melyeket az űrhajósok több mint 50 évvel ezelőtt hagytak hátra. Nemrég a szakértők a Hold túlol­dalának mostani becsapódási területéről készült előt­te-utána fotók tüzetes elemzésébe kezdtek. Arra számí­tanak, hogy ráközelítve a nagy mennyiségű kiszóródott anyagon túl maga a kráter alakja is kirajzolódik a fel­vételeken. A kutatók számára ugyanis a becsapódások alakja sokmindent elárul az ütköző test jellemzőiről.

A csillagászok nem számítanak rá, hogy esetleg a rakéta maradványai is észlelhetők lesznek, az való­színűleg egy lett a múltban szintén egymást érő külde­tések poros emlékeivel, mint amilyen a már említett szovjet misszió. Ne menjünk el azonban szó nélkül a közelmúltban holdfelszínt látogató űrszondák­hoz kapcsolódó hulladékok mellett sem. Közéjük tartozik egy 2009-es NASA-küldetés eszköze is, amely irányított módon a Hold déli pólusánál csapódott be annak érdekében, hogy ott vízjég nyomait tárja fel. 2012-ben szintén több feleslegessé vált szondá­nak lett végső nyughelye az égitest felszíne, akárcsak 2019-ben néhány leszállóegységé, melyeknek bár nem becsapódniuk kellett volna, egy-egy hiba folytán még­sem tudtak megfelelően landolni. És persze hány olyan emberkéz alkotta szerkezet is juthatott hasonló sorsra, melyekről nincsenek információk.

Az elkövetkezendő évtizedekben az ember minden bizonnyal több dolgot fog a Holdra „dobni”, mivel a kü­lönböző kormányzati ügynökségek és magánvállalatok újabbnál-újabb küldetéseken törik a fejüket. A hulladék mennyiségének tovább gyarapítását azonban el lehetne kerülni, ha a résztvevők gondoskodnának arról, hogy a feleslegessé vált alkatrészek vagy a Föld légkörébe vissza­térve megsemmisüljenek (esetleg biztonságosan vissza­térjenek, lásd a SpaceX hordozóeszközeit), vagy legalább olyan távolságba kerüljenek az űrben, ahonnan elkerül­hető a becsapódás. A James Webb űrteleszkóp mozgatásá­ban szerepet játszó gyorsítórakétát például úgy tervezték meg, hogy dolga végeztével egy viszonylag békés Nap körüli pályára kerüljön (persze valószínűleg nem kevés pénzért). Ennek köszönhetően leghamarabb 2047-ben kerül ismét földközelbe, de így is biztonságos távolság­ban elhalad majd mellette. (Ez azért jobb megoldás, mint egy fékevesztett, ismeretlen űrhulladék.)

A Hold legújabb becsapódási emlékei – akárcsak a geológiai múltban keletkezetteké – tartósak. Ott ugyanis hiányoznak azok a természetes folyamatok, amelyek a Földön már réges-régen eltörölték a föld­történet korai szakaszában létrejövő bizonyítékokat a kozmikus fenyegetettségről. A Holdon nincs olyan időjárás, amely elkoptatná, nincs olyan lemezmozgás, amely elmozdítaná és nincs olyan lávaömlés, amely elfedné a becsapódások nyomait. Ezért minden az „ar­cára van írva”: ősi aszteroidák okozta mély kráterek, régen eltávozott űrhajósok csizmanyomai, most pedig már a szomszédból átdobált szemét is.

SZOUCSEK ÁDÁM

A KEHOP-3.1.5-21-2021-00003. sz. projektet
támogatta Magyarország Kormánya
és az Európai Unió.