Az amerikai Közép-Nyugat szívében, az Egyesült Államokban, Illinois területén található egy Urbana nevű város. A Chicagótól 200 kilométerre délre elhelyezkedő település elsősorban kiváló egyeteméről ismert. A környéket eredetileg kiterjedt füves síkság, azaz préri borította, amelyet helyenként erdőfoltok tarkítottak. A természetes növényzet mára szinte teljesen megsemmisült. Szerencsére azonban egyre több helyen próbálják meg ökológiai restauráció keretében helyreállítani az őshonos élővilágot. Urbana közössége ezt a természetvédelmi törekvést egy városi park kialakításával ötvözte. Így jött létre a Meadowbrook park, amely egyszerre nyújt menedéket a prérik és erdők növény- és állatvilágának, valamint kikapcsolódási lehetőséget a város polgárainak.
Az indiánok évezredeken keresztül harmóniában éltek a természettel a mai Illinois területén ugyanúgy, ahogy Amerika többi részén is [1]. Az első fehér felfedezők csak az 1670-es években merészkedtek Illinois belső részeire [2]. Egy utazó 1855-ben Urbana közelében mindenütt kiterjedt prériket látott [3]. A préri talaja azonban rendkívül termékeny, így a XIX. század végére a vidék nagy részét mezőgazdasági művelés alá vonták. A mai Meadowbrook park területén is egy farm működött, ami az 1970-es években a város tulajdonába került. 1978-ban kezdődött az eredeti élővilág helyreállítása és a park kialakítása. Jelenleg a park gondozói a természeteshez hasonló állapot fennmaradását igyekeznek elősegíteni. Az idegenhonos, tájidegen fásszárúakat például fokozatosan őshonos fajokra cserélik. Az idős és halott fákat viszont nem távolítják el, így azok rengeteg rovarnak és odúlakó állatnak nyújthatnak élőhelyet. Ma a parkban négyféle természetes élőhely található. A következőkben ezeket mutatjuk be. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a legtöbb faj nem kötődik szorosan egy adott élőhelyhez, hanem gyakran többféle környezetben is előfordul.
Patak és patakpart
A Meadowbrook parkot két patak szeli át; közelükben a keskenylevelű fűz (Salix exigua) festői bokrai, a folyóparti nyár (Populus deltoides) megtermett egyedei és az ezüstjuhar (Acer saccharinum) példányai nőnek. Áprilisban a virágzó kanadai júdásfák (Cercis canadensis) festik lilára a patakpartot.
A patakok közvetlen környéke ad otthont a festettkezű ráknak (Lacunicambarus polychromatus). Ez a különleges édesvízi rákfaj, melyet csak 2005-ben írtak le a tudomány számára, nagyrészt szárazföldi életmódra tért át. Vízben ritkán tartózkodik, ehelyett földbe ásott üregek mélyén tölti ideje nagy részét. Ezek az üregek akár egy méter mélyek is lehetnek, legalsó pontjuk megközelíti a talajvíz szintjét. Itt már elég nagy a nedvesség ahhoz, hogy a rák kopoltyúival lélegezni tudjon. Innen indul élelemszerző körutakra éjszakánként és esős időben. Bár a festettkezű rák rejtőzködő életmódja miatt ritkán kerül szem elé, építményeivel annál gyakrabban találkozhatunk. Üregének kiásása közben ugyanis a kitermelt nedves földből a bejárat köré jellegzetes kürtőt épít.
A patak partján bukkantunk rá a karolinai dobozteknős (Terrapene carolina) egyik példányára. Ez a faj teljesen szárazföldi életmódra tért át, főként erdőkben él, de nyáridőben szívesen mártózik meg a vízben. Erősen domború páncéljának sárga-fekete mintázata az ókori görög vázákra emlékeztet. A hímek egy részének szeme piros színű. Gyümölcsökkel, gombákkal, ízeltlábúakkal és csigákkal táplálkozik [4].
A patakok vizén tőkés récék (Anas platyrhynchos) úsznak, de számos más madár élete is szorosan kötődik a kis vízfolyásokhoz. A mocsári sármány (Melospiza georgiana) például, amivel a Meadowbrook parkban csak költési időn kívül találkozhatunk, rendszerint közvetlenül a víz szélén tartózkodik. A nedves talajt lábával megkapargatja, majd táplálék után kutatva csőrével alaposan átvizsgálja. Gyakran a víz közelében álló fák alsó ágain üldögél és billegeti farkát a szürke légykapótirannusz (Sayornis phoebe). Innen csap le a közelben röpködő rovarokra, majd visszaül a faágra. A tavaszi és őszi vonulási időszakban bukkan fel a vízparti bokrok sűrűjében bujkáló pettyes fülemülerigó (Catharus guttatus). A kanadai királyka (Regulus satrapa) az északi tűlevelű erdőkben fészkel, Urbana környékén téli vendégként fordul elő. Rendkívül apró termete ellenére igen látványos madár, elsősorban élénksárga fejtetejének köszönhetően. A tarka avarsármány (Pipilo erythrophthalmus) gyakran azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy nagy zajt csapva kutatja át a száraz avart. Megjelenése egészen különleges: a hím feje és hátoldala fekete, hasa fehér, a kettő között egy széles rozsdabarna sávval. A tojó feje és hátoldala barna, egyebekben a hímhez hasonló. Rendszerint a patak közelében pillanthatjuk meg a cédrus csonttollút (Bombycilla cedrorum) is, mely bóbitájának, fekete szemsávjának és sárga farkvégének köszönhetően könnyen azonosítható madár.
Erdőkben és kertekben él, de kifejezetten kedveli a vizes élőhelyek közelségét a tüzestorkú kolibri (Archilochus colubris). Mi is a patak közelében figyeltük meg, amint éppen virágokat keresett, hogy hosszú csőrévelnektárt szívogasson belőlük. Közismert, hogy a kolibrik a legkisebb madarak. A tüzestorkú kolibri hímjének tömege 2,5-3,5 gramm, ami nagyjából a forgalomból már kivont (kikericses) kétforintos érme tömegének felel meg (a tojók valamivel nagyobbak). A madárka hátoldala csillogó smaragdzöld színű, a hímek torka megvilágítástól függően élénkpiros vagy fekete. Szárnycsapásaik száma eléri a másodpercenkénti ötvenet; ez olyan gyors mozgás, hogy az emberi szem nem képes követni, ezért a repülő kolibri szárnya csak elmosódottan látszik. Hogy e rendkívül gyors mozgás energiaigényét fedezze, ennek a kis madárnak naponta mintegy 1500 virágot kell meglátogatnia [5].
Mezofil erdő
A patakoktól távolabb közepes vízellátást igénylő, azaz mezofil erdő alakult ki. Jellemző fafajai az elvétve hazánkban is ültetett feketedió (Juglans nigra), a magyar városokból is jól ismert nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), az amerikai hárs (Tilia americana) és az amerikai szil (Ulmus americana). Az erdő aljnövényzete tavasszal a leglátványosabb. A lombfakadást megelőzően nyílik a virginiai kékcsengő (Mertensia virginica), a tavaszszépe (Claytonia virginica), a csillagos árnyékvirág (Maianthemum stellatum) és a törpe hármasszirom (Trillium recurvatum). A vérző mák (Sanguinaria canadensis) gyönyörű fehér virágai március-április táján, rendszerint egyetlen napig nyílnak. A növény vörös nedvét az indiánok festékként használták. Az amerikai tojásbogyó (Podophyllum peltatum) fiatal korában egyetlen, esernyőre emlékeztető levelet hoz, virága ekkor még nincs. Az idősebb példányok két levelet hajtanak, és ezek között jelenik meg a zöldesfehér színű virág.
Az erdő madarai közül gyakori a vándorrigó (Turdus migratorius), a vörös kardinálispinty (Cardinalis cardinalis) és a kékszajkó (Cyanocitta cristata). Városok belterületén is annyira elterjedtek, hogy a helyiek általában már fel sem figyelnek különleges szépségükre. A vándorrigó hátoldala barnásszürke, melle narancsvörös. Testmérete, viselkedése és hangja is az európai feketerigóéhoz hasonló. A kardinálispinty hímjének tollazata ragyogó piros, míg a tojó színe barna, helyenként piros mintázattal.
A kékszajkó sokszor rikácsolásával hívja fel magára a figyelmet. Pompás megjelenését kék-fehér mintázatának és elegáns bóbitájának köszönheti.
Az erdő jellegzetes madarai a harkályok is, így például az apró termetű pehelyharkály (Dryobates pubescens), a bugyborékoló hangú karolinai küllő (Melanerpes carolinus) és az aranyküllő (Colaptes auratus), akinek tarka tollruhája a legmerészebb divattervezők ruhakölteményeit is túlszárnyalja. A színek orgiáját tovább fokozza a vörösbegyű kékmadár (Sialia sialis) már-már valószerűtlen színe, a koronás lombjáró (Setophaga coronata) fekete-sárga mintázata, valamint a narancstrupiál (Icterus galbula) trópusokat idéző tollazata. Napközben faodvakban vagy faágakon pihen és éjszaka indul vadászni a szalagos bagoly (Strix varia). Jelenlétét legtöbbször csak jellegzetes huhogása árulja el.
Az emlősök közül az erdő legfeltűnőbb lakói a keleti szürkemókusok (Sciurus carolinensis), amik az ágakon ugrálva vagy a talajon szökellve keresnek táplálékot vagy kergetik egymást. Faodvakba is beköltöznek, de ha nem találnak megfelelő üreget, gallyakból és levelekből építenek maguknak gömb alakú fészket a fák koronájába. Nagyobb faodvakban, esetenként más állatok által vájt üregekben lakik a mosómedve (Procyon lotor). A közismert és rendkívül alkalmazkodóképes állat ma már a településeken is megtalálható. Apró emberi kéz- és lábnyomokra hasonlító nyomai gyakran találhatók meg a patak partján, ugyanis kedvenc csemegéi közé tartoznak a rákok, kagylók, halak és egyéb vízi élőlények.
Szavanna
A szavanna olyan élőhelyet jelent, ahol a lágyszárú növényzetben elszórtan állnak a fák. A víztől távoli, száraz talajon is megél a nagylevelű tölgy (Quercus macrocarpa), a vörös tölgy (Quercus rubra) és a kései meggy (Prunus serotina). Az aljnövényzet jellemző növényei a bugatölcsér (Pentstemon digitalis) és a kanadai gyömbérgyökér (Geum canadense).
A szavanna fáin üldögél és figyeli környezetét a rőtfarkú ölyv (Buteo jamaicensis). A földrész egyik leggyakoribb ragadozó madara, melynek számos színváltozata létezik. Közös jellemzőjük, hogy farkuk a fiatal madarakat kivéve vörösesbarna színű. Az ölyvekhez hasonlóan a fákon üldögélve les zsákmányára a keleti királygébics (Tyrannus tyrannus). Hátoldala szürkésfekete, hasoldala fehér. Minden hasonló fajtól elkülöníti, hogy farktollainak vége fehér. A szavanna cserjéi közt bujkál a macskamadár (Dumetella carolinensis). Tollazata szürke, a fejtetőn helyes kis fekete sapkával. Az egyik legszebb hangú énekes a régióban; dalaiba más madárfajoktól ellesett dallamokat is beépít. Nevét arról kapta, hogy alkalmanként a macskanyávogáshoz megtévesztésig hasonló hangokat hallat.
A szavanna fái között fehér farkú szarvasok (Odocoileus virginianus) pihennek és legelésznek. Megszokták az emberek jelenlétét, nem riadnak meg a közelben sétálóktól. Nevüket meglepően hosszú farkukról kapták, amelynek alsó oldala fehér. Ha az állat veszélyt észlel és a menekülés mellett dönt, farkát felemeli, így láthatóvá válik annak fehér oldala, amely társai számára riadóként szolgál.
Préri
A park másik élőhelye a magasfüvű préri típusához tartozik, a legnagyobb növények két méternél magasabbra is megnőhetnek. A sűrű gyep legjellemzőbb fűfajai a nagy prérifű (Andropogon gerardii), az indiánfű (Sorghastrum nutans) és a vesszős köles (Panicum virgatum). E füvek kitűnően alkalmazkodtak a viszonylag száraz életkörülményekhez; a nagy prérifű gyökerei például akár 3,6 méter mélyre is lenyúlhatnak a talajban [6].
A sűrű, zárt gyep télen és kora tavasszal az elszáradt növényi részek, az előző nyárról megmaradt élettelen kórók miatt vigasztalan képet nyújt. Ez áprilisban az aranyzízia (Zizia aurea) virágzásával változik meg. A zíziát különleges virágok sora követi, amilyen a csillagos prérigyertya (Camassia scilloides), a kanadai kakastaréj (Pedicularis canadensis) és az ohiói tradeszkancia (Tradescantia ohiensis). Nyártól kora őszig igazi színkavalkádban gyönyörködhetnek a préri látogatói. Különösen jellemzőek a fészkesvirágzatú fajok, amilyen a halvány kasvirág (Echinacia pallida), a bíbor kasvirág (Echinacia purpurea), a hamisüröm (Parthenium integrifolium), a borzas kúpvirág (Rudbeckia hirta) és a nagyvirágú szépecske, másik nevén nagyfészkű menyecskeszem (Coreopsis grandiflora).
Egy másik jellemző csoportot alkotnak a pillangósvirágúak. Közéjük tartozik a fehér borsófürt, más néven álindigó (Baptisia alba). A mutatós növény úgy néz ki, mint egy aprócska fa. Csúcsán található a fehér virágokból álló hosszú virágzat. Az indiánok és a korai telepesek gyógyteát készítettek belőle, a legelő állatok azonban elkerülik, mivel nagy mennyiségben mérgező hatású [7]. A préri egyik leglátványosabb virága az ajakosok közé tartozó csöves méhbalzsam vagy vad bergamott (Monarda fistulosa), amelyet dísz- és gyógynövényként is használnak. Virágát gyakran látogatják lepkék, méhek és kolibrik is.
A préri jellemző növényei a selyemkórók, így például a különleges, narancssárga virágú gumós selyemkóró (Asclepias tuberosa) és a közönséges selyemkóró (Asclepias syriaca). Ez utóbbi Magyarországon rendkívül veszélyes inváziós növény, az amerikai Közép-Nyugat prérijén viszont őshonos. Június második felétől nyílik a jukkalevelű iringó (Eryngium yuccifolium), amelynek levelei rendkívül hasonlóak a Magyarországon is előszeretettel ültetett pálmaliliom (jukka) leveleihez. Június végén kezd virágozni az iránytűnövény (Silphium laciniatum). Levelei függőleges helyzetben állnak és többnyire északra vagy délre mutatnak. Így a kora reggeli és a késő délutáni napfényt használják ki, de elkerülik a dél körüli, legerősebb napsugarakat, amelyek a növény túlmelegedését okoznák.
A késő nyár és az ősz virágai közül legjellemzőbbek az őszirózsák, a napraforgók és az aranyvesszők. Ekkor nyílik többek közt a lilán virító mirigyes őszirózsa (Aster novae-angliae) és a többnyire fehér lándzsás őszirózsa (Aster lanceolatus), a kései aranyvessző (Solidago altissima), valamint a közel négy méter magas fűrészfogas napraforgó (Helianthus grosseserratus).
A préri sáskák, bogarak, méhek, poloskák, kabócák, lepkék és más rovarok seregének ad otthont. Sokuk meghatározása a szakterület szakembereinek közreműködését igényli. De azért akad néhány könnyen azonosítható faj. A vörös selyemkórócincér (Tetraopes tetrophthalmus) szinte kizárólag a közönséges selyemkóróval táplálkozik. Kevésbé válogatós a királylepke (Danaus plexippus) hernyója, hiszen a selyemkóró-nemzetség több tagját is szívesen fogyasztja. A selyemkóró mérgező növény, és a királylepke hernyója képes arra, hogy a méreganyagokat saját testébe építve ő maga is mérgezővé váljon. A hernyó, majd a belőle kialakuló lepke élénk színe is arra szolgál, hogy figyelmeztesse a közelítő ellenségeket: „Ne próbáljatok megenni, mérgező vagyok!” A királylepkének van még egy különleges tulajdonsága, amely miatt számos természetfilmbe és ismeretterjesztő könyvbe bekerült. Az őszi hűvös időjárás beköszöntével a királylepkék gyülekezni kezdenek, majd a vándormadarakhoz hasonlóan dél felé indulnak. Mexikó hegyvidéki erdeiben telelnek át és tavasszal térnek vissza az amerikai Közép-Nyugatra. A prérin figyeltük meg a kérdőjeles lepkét (Polygonia interrogationis), amely erdőkben, erdőszegélyekben és virágoskertekben is előfordul. Nevének magyarázata, hogy hátulsó szárnyának fonákján a kérdőjelhez hasonló minta látható.
A préri lakója, de az erdőben is jól érzi magát De Kay barnasiklója (Storeria dekayi). Az Egyesült Államok keleti részén viszonylag elterjedt állat. Apró termetű, hossza legtöbbször mindössze 17-30 centiméter. Csigákkal, meztelencsigákkal, földigilisztákkal és rovarokkal táplálkozik.
A préri leglátványosabb madarai a pirosvállú csirögék (Agelaius phoeniceus). A tojók barna-fehér tollazata nem túl feltűnő, a hímek mintája viszont éppen a feltűnést szolgálja: fényes fekete tollruhájukat vállukon egy nagy vörös és egy kisebb sárga folt díszíti. A hímek kora tavasztól kezdve szinte megállás nélkül énekelnek, miközben piros foltjaikat mutogatják, amelyekkel egyrészt a tojók tetszését szeretnék elnyerni, másrészt pedig a többi hímet riogatják. A pirosvállú csiröge régebben a mocsaras területek lakója volt, az utóbbi fél évszázadban azonban a prérin is megtelepedett [8].
A préri jellegzetes madarai közé tartozik az északi álarcosposzáta (Geothlypis trichas). Nevét onnan kapta, hogy az élénksárga hasú hím arcán álarcra emlékeztető fekete sáv húzódik keresztül; Amerikában ezért sárga bandita néven is ismerik. A madarak a talaj felszínéhez közel, a sűrű növényzetben kutatnak táplálék után, de a hímet gyakran látni, amint egy magasabb növényre telepedve énekel. A fészek néhány centiméterrel a talaj fölött rejtőzik, néha még teteje is van. A tojásokat a tojó költi ki, közben a hím eteti őt. A fiókák táplálását a két szülő közösen végzi.
A Meadowbrook park prérije fölött cikázva vadászik az odúfecske (Tachycineta bicolor). Fecskéktől szokatlan módon bogyókat is esznek, aminek nagy hasznát veszik hideg időben, amikor kevés rovart tudnak fogni. Az odúfecske, ahogy neve is mutatja, faodvakban, illetve ma már részben mesterséges madárodvakban fészkel. A szülők a fészek környékét bátran védelmezik a vélt vagy valós ellenségektől; néhány légitámadást mi is átéltünk, pedig nem voltunk túl közel az odújukhoz és eszünk ágában sem volt megközelíteni a fiókákat.
Az észak-amerikai prérik egyik legjellemzőbb madara a préripinty (Spiza americana). A prérik nagy része sajnos eltűnt, de a préripinty szerencsére sikeresen alkalmazkodott a mezőgazdasági területekhez is, így ma is sokfelé hallható éneke.
A Meadowbrook park préri élőhelyének lakója a floridai üreginyúl (Sylvilagus floridanus). Magyar neve nem túl találó. Egyrészt nemcsak Floridában található meg, hanem általánosan elterjedt az Egyesült Államok keleti felében. Másrészt nem ás magának üreget, legfeljebb más állatok által készített föld alatti járatokba húzódik be alkalmanként, leginkább hideg időben [9]. A nyúl legtöbbször a sűrű növényzet takarásában lévő kis mélyedésben pihen. Az anyaállat utódai számára a talaj felszínén készít fészket, amelyet fűvel és szőrrel bélel ki.
Újra megtalált harmónia?
Ma már több, mint 8 milliárd ember él a Földön, így egyre többször és egyre élesebben merül fel a dilemma, hogy mire használjunk egy adott területet. Ha emberi céloknak rendeljük alá, az általában a természet elpusztításával jár, ami viszont az emberiség hosszú távú fennmaradását veszélyezteti. A megoldás része lehet, ha olyan helyeket alakítunk ki, amelyek közvetlen emberi igényeket is szolgálnak, ugyanakkor a természeti értékek megőrzését is garantálják. Erre szolgál kitűnő példaként a Meadowbrook park. Rendszeresen érkeznek ide iskolás csoportok, hogy lakóhelyük eredeti élővilágáról tanuljanak. Néhány látogató távcsővel a nyakában járja be a park ösvényeit, madarakra lesve. Mások a városi élet zajától menekülnek ide, a naplementében gyönyörködnek, vagy a zöldessárgán világító szentjánosbogarak pompás fényjátékát tekintik meg alkonyat után. Sokan kocogni, kerékpározni vagy sétálni jönnek ide. Hétvégén a park piknikező családoknak ad helyet, a gyerekeket pedig játszótér várja. Mindeközben a példaértékű ökológiai restaurációnak köszönhetően a patak, az erdő, a szavanna és a préri együttese őshonos növény- és állatfajok seregének nyújt biztos menedéket. A Meadowbrook park létrehozásához hasonló kezdeményezések egy lépéssel közelebb vihetnek ahhoz, hogy újra megtaláljuk a természet és az ember közötti rég elveszett harmóniát.
TOLNAY DOLLY – ERDŐS LÁSZLÓ
Nyitóképünk: Tájkép a Meadowbrook park prérijén, előtérben a halvány kasvirág (Erdős László felvétele)
A cikk megírását Fulbright kutatói ösztöndíj tette lehetővé.
IRODALOM
[1] Grayson, D. K. (2001): The archaeological record of human impacts on animal populations. Journal of World Prehistory 15:1-68.
[2] Angle, P. M. (szerk.) (1968): Prairie State. Impressions of Illinois, 1673–1967, by travelers and other observers. Chicago: The University of Chicago Press.
[3] White, J. (2012): Inventory and analysis of the flora of Meadowbrook park. Urbana: Ecological Services Urbana.
[4] Ernst, C. H., Lovich, J. E., Barbour, R. W. (1994): Turtles of the United States and Canada. Washington: Smithsonian Institution Press.
[5] Osborne, J. (1998): The ruby-throated hummingbird. Austin: University of Texas Press.
[6] Savage, C. (2011): Prairie: A natural history. Vancouver: Greystone Books.
[7] Kurz, D. (2004): Illinois wildflowers. Cave Mountain: Cloudland.net Publishing
[8] Rand, A. L. (1971): Birds of North America. New York: Doubleday & Co.
[9] Whitaker, J. O., Reeves R. (1998): Mammals of the North East. Tampa: World Publications.
