Hazánk egyetlen feketekőszén-előfordulása a Mecsekben található. A mecseki kőszén kitermelése még a XVIII. században kezdődött, de a múlt század végére gazdaságtalanná vált. Az egyik utolsó termelőhelyeként kialakított Karolina-külfejtés hatalmas gödre még ma is jól látható. A több mint 200 évig kutatott és bányászott kőszenes rétegekből elsősorban növénymaradványok, kagylók és csigák kerültek elő, de itt találták meg a Komlosaurus carbonis lábnyomait is.
Ahhoz, hogy a Mecseki Kőszén kialakulását megértsük, utazzunk vissza az időben körülbelül 250 millió évet! A triász időszak kezdetén járunk. Ha a Földre tekintünk, azt látjuk, hogy a kontinensek elhelyezkedése még teljesen eltér a maitól: az összes szárazföld egyetlen nagy kontinenst alkot, a Pangeát, amelyet egyetlen ősóceán ölel körbe, a Panthalassza. Ennek egyik hatalmas, az őskontinensbe keletről messze benyúló öble a Tethys, amelynek északi partvidékén, az Európai-lemez peremén helyezkedett el az a terület, ahol a mai Mecseknek nevezett hegység rétegsora képződött.
A triász időszak közepén (230–240 millió évvel ezelőtt) ezen a területen sekélytengeri környezetben, egy kiegyenlített, enyhén lejtő tengeraljzaton – úgynevezett rámpán – meszes üledékek halmozódtak fel. Az ekkor keletkezett, a későbbi szerkezeti mozgások hatására meggyűrődött mészkővel találkozhatunk például Dömörkapu környékén. A nyugodt üledék-felhalmozódást kezdetben csupán a tengeri élőlények vázait egy-egy rétegbe összesodró hatalmas viharok, illetve a tengerszint évezredes változásai befolyásolták. Később azonban szerkezeti mozgások kezdődtek, amelyek a késő-triászban egyre erőteljesebbé váltak – elkezdődött a Pennini-óceán kinyílása.
A Pennini-óceán kinyílásának hatására az úgynevezett Tiszai-mikrolemez – amelyen a Mecsek hegység is található – fokozatosan levált az európai kontinensről. Az addig egységes, nyugodt sekélytengeri self – amelyen a karbonátos üledékképződés folyt – feldarabolódott és az egész terület intenzív süllyedésnek indult. Ebbe a fokozatosan mélyülő medencébe, a csapadékos klímának köszönhetően nagy mennyiségű törmelék hordódott be a szárazföldről. Ma ez a homokkő fedi be az alatta fekvő mészkőrétegeket. A medence lassan feltöltődött és a tengeri rétegeket szárazföldiek váltották fel – a medencét feltöltő egykori folyók meder- és ártéri üledékei.
A triász időszak legvégén, körülbelül 210 millió évvel ezelőtt kezdődött el a Mecseki Kőszén képződése, amely a jurában teljesedett ki. A kőszénképződés szárazföldi tavi–ártéri–lápi környezetben indult meg. A rétegsorban felfelé haladva megjelennek tengeri üledékek is – amelyek egy közelgő tengerelöntés előhírnökei –, a kőszenes rész felső részéből előkerült ősmaradványok pedig már árapálysíksági, azaz tengerparti környezetet jeleznek. A tengerszint további emelkedésével a kőszén képződése megszűnt.
A kőszéntelepes összlet vastagsága Pécs környékén eléri az 1000 métert. Észak, északkelet felé haladva, Komlón már csak 350–450 méter, Nagymányoknál maximum 100 méter vastag. Pécs környékén az 5 méternél vastagabb kőszéntelepek száma meghaladja a 170-et is. A vastagságcsökkenéssel párhuzamosan a telepek száma is csökken. A kőszéntelepes összletbe a kora-kréta idején bazalt nyomult be. A bazalttelérek környezetében a kőszén természetes módon koksszá alakult.
A kőszéntelepek szürke és barna színű, meddő homokkő- és agyagkőrétegekkel váltakoznak. Ezek a meddő rétegek esetenként felismerhető, szenesedett növénymaradványokat, például zsurlómaradványokat tartalmaznak. A középső és felső telepcsoportban az 1 méteres vastagságot is meghaladó, csigák és kagylók vázainak tömeges felhalmozódásából álló „kövületes padok” figyelhetők meg. A puhatestűek mellett kagylósrákok, levéllábú rákok, valamint nyomfosszíliák, egyebek mellett dinoszaurusz-lábnyomok, a Komlosaurus carbonis nyomai alkotják az ősmaradvány-együttest.
Az első dinoszaurusz-lábnyomokat 1966-ban fedezte fel Wein György, a Magyar Állami Földtani Intézet geológusa, a pécs-vasasi kőszénbányában, majd sok éven át nem került elő jelentős lelet. 1988-ban azonban az Eötvös Loránd Tudományegyetem geológushallgatói (Hips Kinga, Nagy Ágoston és Pataki Zsolt) a Karolina-völgyi külfejtésben egy egykori „sétatérre” akadtak, lábnyomok százaival. Az akkor feltárt 75 négyzetméteres területről több mint 350 nyom került elő. Ezzel egyidőben a Földtani Intézet munkatársai a vasasi külfejtésben egy körülbelül 100 négyzetméteres felületen 110 lábnyomot fedeztek fel. Érdekesség, hogy a Komlosaurushoz tartozó testfosszíliák a mai napig nem kerültek elő, így az állatnak teljes bizonyossággal még ma is csupán a nyomait ismerjük.
A feltehetően 1,5–2 méter magas Komlosaurus az egykori tengerpart mocsaras erdőiben és a partközeli édesvízi lapályokon élt, valószínűleg kisebb-nagyobb csapatokban. A láperdő hatalmas erdőségeket alkotó páfrányai alatt, többnyire két lábon járt. Jellegzetes háromujjú lábnyomai 12–18 centiméteresek. Lépéseinek hossza 60–70 centiméter lehetett. Mellső végtagjai csökevényesek lehettek, járás közben hosszú, izmos farkával egyensúlyozhatott. Bár sokáig növényevőnek tartották, valószínűleg ragadozó, vagy dögevő volt.
A Mecseki Kőszenet alkotó kőzetek döntő többsége felszíni körülmények között nem stabil, természetes feltárása csak a keményebb rétegeknek van, de vékonyabb-vastagabb szakaszait számos mélyszinti és külszíni bánya, valamint mélyfúrás feltárta. Felszíni mesterséges feltárásai a Karolina-völgyi és a vasasi külszíni fejtések. A Karolina-külfejtés jól látható a Dömörkaputól nem messze található Flóra-pihenőtől. A kilátóból a felhagyott bánya legmélyére lelátni, ahol csapadék- és rétegvizekből tó gyűlt össze.
A Mecsek első „közfogyasztásra termelő” kőszénbányája 1782-ben nyílt meg, Vasason. Ez volt Magyarország harmadik kőszénbányája. Ezt megelőzően a vidék iparosai már használták a felszíni kibúvásokból összegyűjtött kőszenet, de folyamatosan termelő bánya nem működött. A bécsi hatóságok azonban már ekkor felismerték, hogy a hagyományos tüzelőanyagok rohamosan fogynak, ráadásul a XVIII. század végi iparosodás fellendülésével – és ezzel párhuzamosan a tűzifa, illetve faszén árának jelentős emelkedésével – egyre nagyobb kereslet mutatkozott az előbbieknél jobb, magasabb fűtőértékű tüzelőanyag, a kőszén iránt, ezért jutalmakkal ösztönözték az ismert kőszénlelőhelyek bejelentését.
A XIX. század elejére kevésnek bizonyult a vasasi tárnák termelése, így a bécsi kamara 1803-ban Koch Ferenc bányaigazgatót küldte szakértőként Baranyába, a kőszénterület vizsgálatára, aki megállapította, hogy ,,a szénrétegek Pécstől Pécsváradig húzódnak”. Az ismertté vált nagy kőszénkészlet ellenére csak az egyházi és földesúri nagybirtokosok – különösen a nagy befolyással rendelkező pécsi káptalan – ellenállásának leküzdése után kerülhetett sor 1804-ben a pécsi bányakerületben a hivatásos szénbányászat megindulására. Ekkor kezdték meg a nagyobb bányák viszonylag pontos térképezését és a bányaműveletek központi nyilvántartását is.
A jóval jelentéktelenebb észak-mecseki előfordulások bányászata Tolna-Váralján kezdődött 1793-ban, majd folyamatosan, részben földművesekből összeállt csoportok, vagy magánvállalkozók közreműködésével, 1804-ben Nagymányokon, 1807-ben Mázán, végül 1811-ben Szászváron folytatódott. A bányászat hajnalán, ezeken a területeken is, szorosan a felszínhez és a kibúvásokhoz kötött művelés folyt.
1821-ben kokszosították először a vasasi, majd később a pécsszabolcsi kőszenet, ami e formában igen keresetté vált. Ezekben az időkben a vasasi bánya volt a legnagyobb a területen: 1808–1820 között az egész mecseki termelés 470 ezer mázsányi volt, ebből a vasasi bányák 299 ezer mázsát termeltek. Az 1840-es években a vidék ipara jelentősen fejlődött, megalakult a Csetnek–Pécsi Vasgyár, majd cukorgyár és papírgyár létesült. Ez, majd később az osztrák Dunagőzhajózási Társaság jelentősen fellendítették a kőszéntermelést a század második felében. 1850-ben a Dunagőzhajózási Társaság évenként 1 111 000 mázsa kőszenet rendelt a Pécs vidéki bányáknál.
A Dunagőzhajózási Társaság 1852-ben megrendelőből tulajdonossá vált a mecseki szénbányákban. 1923-ig megszerezte az összes Pécs környéki bánya tulajdonjogát, vagy bérletét, sőt a hegység északi területén is voltak érdekeltségei. A Pécs vidéki kőszénbányáknak ez az 1944-ig tartó nagyüzemi koncentrációja nagymértékben fellendítette a kőszéntermelést.
A komlói területen a helyi lakosok szintén már elég korán, az 1810-es évek elején megkezdték a felszíni kibúvásokon a kőszénbányászatot, mégis az itteni tényleges bányaművelés kezdete több mint 100 évvel elmaradt a pécs-vasasi bányászattól. Ennek oka elsősorban az akkori Komló teljes elszigeteltsége volt. Felvevőpiaca nem tudott kialakulni, mivel a Dél-Mecsek fejlettebb városait (Pécs, Pécsvárad) ellátták kőszénnel a pécs-vasasi bányák, az északi nagyobb településeket (Szászvár, Bonyhád, Szekszárd) viszont az északi terület bányái elégítették ki. Utóbbiaknak lehetősége volt a kőszén dunai szállítására is, míg Komlót a rossz útviszonyok ettől elzárták. Ezért a Komlón 1812–26 között termelt csekély mennyiségű szén értékesítése is problémát okozott. Ez elvette a vállalkozók kedvét és még az 1840 utáni ipari fellendülés, vagy a Dunagőzhajózási Társaság 1852 utáni terjeszkedése sem hozta meg Komló számára a bányanyitás lehetőségét. Csak az 1890-es években indult meg igazán Komlón a kőszén feltárása.
A mecseki szénbányák 1945-től a szovjetek, majd 1952-től a Magyar Népköztársaság tulajdonába kerültek. Ekkor jött létre a Mecseki Szénbányászati Tröszt, amelynek működése során az 1960-as években a mecseki kőszénbányászat elérte a legmagasabb termelési mennyiségét, 4 millió tonnát évenként. A bányászat fokozatos leépülése azonban már az 1970-es évek elején megkezdődött, mivel a szenet már egyre mélyebbről kellett kitermelni, viszont a mélység növekedésével párhuzamosan a széntelepek közötti meddő mennyisége is megnőtt. Emiatt fokozatosan gazdaságtalan lett a kitermelés. Az utolsó mélyművelésként üzemelő Zobák Akna 2002-ben zárt be, majd 2003-ban az addig még működő két külfejtést is leállították. Az elmúlt tíz évben a mecseki feketeszén bányák újranyitásáról szóló hírek időről időre felröppennek, sőt a nagymányoki külszíni bányában egy időben termelés is folyt, nagy volumenű kitermelés azonban már nem zajlik.
BABINSZKI EDIT
A cikk a Természet Világa 2020. márciusi számában (151. évf. 3. sz.) jelent meg.