Sokféleségben az erő – A magyar homoki erdőspuszta

A Kárpát-medence lakóiként jogosan vagyunk büszkék régiónk természeti értékeire, köztük a magyar pusz­tára, melyet oly nagy ámulattal szemlélnek a nyugatról vagy északról érkező turisták és természetbarátok. A „pusz­ta” szó füvek és más lágyszárúak által uralt, nagyrészt fátlan térséget jelöl (a kifejezés orosz eredetű megfele­lője a „sztyepp”). Hazánk esetében az igazi puszta helyett ökológiai értelemben megfelelőbb erdőspusztáról beszélni, ahol a kisebb-nagyobb kiterjedésű fátlan területeket erdők, facsoportok, helyenként elszórtan álló magányos fák teszik változatossá.

Magyarország és a szomszédos területek éghajlata át­menetet képez a csapadékos erdei és a jóval szárazabb pusztai vidékek között, így aztán olyan növényzeti mo­zaik kialakulásának kedvez, amelyben fás- és lágyszá­rú vegetáció egyaránt megtalálható [1,2]. A hazai erdő­spusztáknak a talaj alapján – némi egyszerűsítéssel – négy fő típusát különíthetjük el: a löszön, a szike­sen, a köves-sziklás talajokon és a homokon kialakult erdőspusztákat [3]. A löszön létrejött erdőspuszták nagy része a mezőgazdaság térhódítása miatt mára sajnos eltűnt. Szikes pusztából szerencsére több ma­radt, ám az erdőkomponensnek ebben az esetben is csak hírmondói akadnak. Hegyvidékeink délies kitett­ségű, száraz, napos hegyoldalait eredetileg jelentős részben sziklai erdőspuszták borították, de a te­lepülések terjeszkedése, a szőlő- és faültetvények létrehozása és a bányászat megtizedelte állomá­nyaikat. A negyedik típus, az alföldi homokterüle­teken kialakult homoki erdőspuszta kétségtelenül a pannon táj egyik legunikálisabb alkotóeleme. Hatékony megóvásának alapfeltétele, hogy a le­hető legjobban megismerjük ezt a valóban páratlan élőhelykomplexet.

Kulcs a hatékony természetvédelemhez

Homoki erdőspusztáink hosszú távú fennmaradá­sának egyik legfontosabb követelménye annak felis­merése, hogy bennük az erdő- és gyepkomponensek egyformán fontosak, és mindegyik saját jellemző élő­világgal rendelkezik. Ez nem hangzik túl bonyolult­nak, ám gyakorlati következményei rendkívül fonto­sak. Ha például egy megőrzendő vagy helyreállítandó homokterület egészét gépi kaszálással kezelik, meg­akadályozzák azt, hogy az őshonos fás szárú növény­zet megtelepedjen és erdőfoltokat hozzon létre. Ezek hiányában a rájuk jellemző élőlények sem fordulnak elő a kérdéses helyen.

A helyzet természetesen még ennél is sokkal bonyolul­tabb: egy természetközeli homoki erdőssztyeppben mind az erdei, mind a gyepi közösségeknek, sőt cserjéseknek számos típusa lelhető fel. Az erdők például lehetnek nyíl­tabbak vagy zártak, egy részükben a kocsányos tölgy (Quercus robur), máshol a fehér nyár (Populus alba) és a közönséges boróka (Juniperus communis) uralkodik [3]. Ezen felül ma már tudjuk, hogy egyazon típusba sorol­ható erdők különböző méretű foltjai is jelentősen el­térnek [4]. A legkisebb, gyakran alig néhány fából álló facsoportok fajszáma némileg magasabb, mint a na­gyobb erdőfoltoké, bennük viszonylag nagy számban fordulnak elő a napos, száraz élőhelyeket kedvelő nö­vények. A közepes és a nagy erdőfoltok fajszáma megle­hetősen alacsony, több szempontból mégis igen fontosak ezek az élőhelyek. Egyrészt itt találhatók meg olyan hű­vös, párás mikroklímát igénylő növények, amelyek a kisebb erdőfoltokban és a gyepekben már nem tudnak megélni. Ilyen többek között az Alföldön ritka gyertyán (Carpinus betulus), a védett szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), és a szintén védett kardos madársisak (Cephalanthera longifolia). Másrészt ezek az erdőfoltok olyan cserjéknek nyújtanak menedéket, amelyek a kis erdőfoltokban ritkák, mint például a veresgyűrű som (Cornus sanguinea) és a hamvas szeder (Rubus caesius). Végül, de nem utolsó sorban, főleg ezekben a közepes és leginkább a nagy erdőfoltokban élnek a legtermete­sebb, néha matuzsálemi korú fák. Ezek az óriások nem­csak gyönyörű látványt nyújtanak, de számos állatfaj, így a szalakóta (Coracias garrulus), az orrszarvúbogár (Oryctes nasicornis) és a diófacincér (Aegosoma scabricorne) populá­cióinak fennmaradásához is nélkülözhetetlenek.

A közelmúltban végzett kutatások rávilágítottak arra, hogy külön figyelmet érdemel az erdőfoltok sze­gélye, amelynek természetvédelmi jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni. Az erdőszegélyeknek kiemel­kedően nagy a fajgazdagsága [4]. Ennek magyarázata, hogy bennük mind az erdőbelső, mind a szomszédos gyepek fajai megtalálhatók, és ezen felül saját, úgy­nevezett szegélyfajokkal is rendelkeznek. A szegélyek jelentősége az erdő fennmaradásában is kulcsfontos­ságú lehet, hiszen bennük található az őshonos fák, leginkább a fehér nyár, kisebb részben a kocsányos tölgy természetes újulatának jelentős része [4]. Vizs­gálataink azt is kimutatták, hogy a különböző kitett­ségű erdőszegélyek között is jelentős különbségek találhatók. Mikroklíma-méréseink szerint az északra néző szegélyek hűvösebbek és párásabbak a délies ki­tettségű szegélyeknél, és ez fajösszetételükben is meg­nyilvánul. Míg az északias szegélyekben inkább a kissé magasabb vízigényű fajok telepednek meg, amilyen például a sokvirágú boglárka (Ranunculus polyanthe­mos) és az üstökös pacsirtafű (Polygala comosa), addig a délies szegélyekben az erősen szárazságtűrő fajok jel­lemzőek, így többek között a gumós perje (Poa bulbosa) és a deres fényperje (Koeleria glauca).

A homoki erdőspuszták élőhelyi sokféleségét to­vább növelik a cserjék által alkotott növényközös­ségek. A legjellemzőbb ezek közül a cinegefűz (Salix repens) által alkotott cserjés, amelyre általában a ho­mokbuckák közötti mélyedésekben bukkanhatunk rá, ahol a kedvezőbb vízellátottság lehetővé teszi a maga­sabb vízigényű növények túlélését. A cinegefűz alig fél méter magas, igen sűrű állományokat képez, amelyek­ben itt-ott más nedvességkedvelő növények jelennek meg, amilyen a szürkekáka (Scirpoides holoschoenus) és a magyar kékperje (Molinia hungarica) [3]. Sajnos a Kiskunság szárazabbá válásával (vízelvezetés, meggon­dolatlan fásítások, éghajlatváltozás) ez a különleges növénytársulás egyre nagyobb veszélynek kitett; elkép­zelhető, hogy hosszú távon teljes eltűnésével is számol­ni kell. Egy másik jellemző cserjést a fehér nyár fiatal egyedei hoznak létre, 1-1,5 méter magas ritkás bozó­tost, afféle törpeerdőt alkotva [5]. Évtizedes léptékű te­repi megfigyelések és légifotó-elemzések egyaránt arra utalnak, hogy ezek a kis fácskák általában nem tudnak kifejlett nyárfává fejlődni, vélhetően a termőhelyi szél­sőségek, elsősorban a szárazság miatt.

A fásszárúak által alkotott növényközösségek­hez hasonlóan igen sokfélék a homoki erdőspuszták lágyszárú közösségei is. Közülük kétségtelenül a nyílt évelő gyepek kapták a legnagyobb figyelmet. Nyíltnak azért nevezzük őket, mert a növényzet nem borítja be teljesen a talajfelszínt, így sok helyen látható a csupasz homok – valódi félsivatagi külsőt kölcsönözve a tájnak. A gyep fajszáma nem különösebben nagy (vélhetően a szárazság miatt, amit tovább fokoz a homok rossz víz­megtartó tulajdonsága), ám természetvédelmi értéke kimagasló, hiszen számos védett, vörös listás és endemi­kus (bennszülött, csak a Kárpát-medencében megtalál­ható) fajnak nyújt menedéket. A magyar csenkesz (Fes­tuca vaginata) fűcsomói között különlegességek egész sora él meg, amilyen például a báránypirosító (Alkanna tinctoria), a csikófark (Ephedra distachya), a tartós szegfű (Dianthus diutinus), a homoki vértő (Onosma arenaria), a magyar tölcsérzuzmó (Cladonia magyarica), vagy éppen a bonsai fácskákra emlékeztető naprózsa (Fumana pro­cumbens). Adjuk itt át a szót az alföldi táj rajongójának, Petőfi Sándornak, aki Az Alföld című versében így ír:

Ott tenyészik a bús árvalányhaj

S kék virága a szamárkenyérnek;

Hűs tövéhez déli nap hevében

Megpihenni tarka gyíkok térnek.

A nyílt évelő homoki gyep fontossága nemcsak abban rejlik, hogy sok benne a védett, ritka élőlény, hanem ab­ban is, hogy kutatásaink alapján ez az élőhely a homo­ki erdőspuszta legtermészetesebb, vagyis legeredetibb állapotában fennmaradt közössége [4]. Hogy pontosan milyen lenne az erdőspuszta az ember nélkül, azt per­sze sohasem tudhatjuk meg. De ha a nyílt évelő homo­ki gyepen sétálunk, alighanem valami olyasfélét vehe­tünk szemügyre, amit eleink is láthattak.

Az előzőekben tárgyalt gyeptípushoz képest az egyéves gyepeket döntő részben egynyári növények alkotják, amelyek teljes életciklusa lezajlik tavasztól őszig. Dominál bennük a vadrozs (Secale sylvestre) és a fedél­rozsnok (Bromus tectorum). Ezzel szemben a zárt gyepe­ket a pusztai és a sovány csenkesz (Festuca rupicola, Fes­tuca pseudovina), valamint az élesmosófű (Chrysopogon gryllus) uralja, és olyan pompás színezőelemek tarkít­ják, mint például a tavaszi hérics (Adonis vernalis) és a piros pozdor (Scorzonera purpurea).

A homoki erdőspuszta gyepkomponenséhez szám­talan különleges állatfaj is kötődik. Kirándulók is vi­szonylag könnyen találkozhatnak a sisakos sáskával (Acrida ungarica), a buckabagollyal (Staurophora celsia), a karéjos keresztespókkal (Argiope lobata) és a homoki gyíkkal (Podarcis taurica), míg a földikutyák (Nannospa­lax spp.) csak kivételes alkalmakkor kerülnek szem elé. Természetesen az erdőspuszták állatainak egy része nem köthető szorosan csak az erdőkhöz vagy csak a gyepekhez: számukra a két komponens jelenléte egy­formán fontos, például azért, mert szaporodásuk a fák­hoz, táplálkozásuk viszont a nyílt füves területekhez köti őket. Ilyen többek között a kék vércse (Falco vesper­tinus) és a korábban már említett szalakóta.

A homoki erdőspuszták élővilágát vizsgáló leg­újabb kutatások [4,6] kiemelik, hogy nem helyes, ha ennek a bonyolult élőhelyi komplexnek egy-egy elemét elszigetelten vizsgáljuk, például ha csak a gyepekre vagy csak az erdőkre koncentrálunk. A nemzetközi trendekkel összhangban [7] szükséges az, hogy a ho­moki erdőspusztát a maga teljességében próbáljuk megérteni. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy az imént rö­viden bemutatott élőhelyek bármelyike pusztul is el, olyan állat- és növényfajokat, strukturális vagy mik­roklimatikus élőhelyi jellemzőket veszítünk el, ame­lyek a többi élőhelyen nincsenek jelen. A természet­védelemben ezért mindenképpen arra kell törekedni, hogy az egész mozaikot őrizzük meg a maga komple­xitásában, a lehető legnagyobb élőhelyi sokféleséggel.

Az élőhelyi sokszínűség a túlélés záloga?

A regionális és globális szintű környezeti változások (talajvízszint-csökkenés, éghajlatváltozás) homoki er­dőssztyeppjeinket és a megóvásukért fáradozó szakem­bereket is komoly kihívások elé állítják. Az előrejelzések szerint a következő évtizedekben a Kárpát-medence további szárazodása várható [8]. Egyes botanikai vizs­gálatok szerint a szárazodás következtében csökken­het a homoki erdőspuszták fajgazdagsága. A legfris­sebb kutatások azonban rámutatnak arra, hogy az egyes élőhelyek vélhetően eltérően reagálnak majd a szárazodásra [9]. A közepes és a nagy erdőfoltok pél­dául sokáig képesek lehetnek megőrizni fajkészletü­ket annak köszönhetően, hogy a szárazodási trend ellenére is viszonylag hűvösek és párásak maradhat­nak, menedéket nyújtva az erdei körülményekhez alkalmazkodott élőlényeknek. Másként fogalmazva: egy bizonyos kiterjedésnél nagyobb erdőfoltoknak jelentős lehet a változásokkal szembeni ellenálló képességük. Ezért is fontos, hogy ne csak a gyepeket óvjuk meg, hanem jelen legyenek a tájban az erdőfol­tok is, ugyanis ezáltal talán mérsékelhetők lesznek a környezeti változások által okozott károk. Az erdők ezen felül a szélsőségesen száraz években menedé­ket nyújthatnak a gyepi fajoknak, ahonnan ezek a növények kedvezőbb években újra benépesíthetik a gyepfoltokat.

Esztétika és fenntarthatóság

A biofília-hipotézis szerint, amelyet Edward O. Wilson világhírű biológus fogalmazott meg, bi­zonyos természeti mintázatok az emberből au­tomatikusan pozitív érzelmeket váltanak ki [10]. Mivel az emberi evolúció jelentős része erdő-gyep mozaikokban játszódott le, ezért a fákkal és gyep­foltokkal tarkított, parkszerű tájakat hajlamosak vagyunk szebbnek és megnyugtatóbbnak érezni, mint a kiterjedt erdőségeket vagy a hatalmas fátlan térségeket. Ez lehet a magyarázata annak, hogy az er­dőspusztai tájat olyan ellenállhatatlanul vonzónak találjuk.

Az erdőspuszta évszázadokon, de inkább évezre­deken át a legeltető állattartás egyik fő színterének számított. Manapság gyorsan nő az igény a kiemel­kedő minőségű, fenntarthatóan előállított és egész­séges áruk iránt. Ezzel párhuzamosan egyre több vá­sárló részesíti előnyben azokat az állati termékeket, amelyek nem az ipari állattartó telepekről, hanem szabadtartásból származnak. A homoki erdőspuszta egyes élőhelyei kellő óvatosság mellett gond nélkül használhatók legelőként, mi több, a legeltetés egyes esetekben a biodiverzitásnak kifejezetten jót tesz. A fenntarthatóság jegyében tehát erdőspusztáinkon is érdemes volna újra felfedezni a hagyományos legeltető állattartás előnyeit, amely jó a fogyasz­tóknak, az állatoknak, és a természetnek is, nem is beszélve a legeltetéshez kapcsolódó kulturális-nép­rajzi kincsekről.

Az elmúlt két évszázadban a homoki erdőspuszta kiterjedése a korábbinak apró töredékére zsugoro­dott. Erdőspusztáink nemcsak óriási természeti, ha­nem esztétikai és kulturális értéket is képviselnek, akár hungarikumnak is tekinthetők. Közös felelős­ség, hogy eme értékek minél szélesebb körben ismer­tek és hosszú távon megőrizhetők legyenek.

ERDŐS LÁSZLÓ

Nyitóképünk: A fennmaradt homoki erdőspuszták legvadregényesebb tájaink közé tartoznak (A szerző fel­vétele)

IRODALOM

---

[1] Borhidi, A. (2002): Gaia zöld ruhája. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.
[2] Erdős, L. et al (2018): The edge of two worlds: A new review and synthesis on Eurasian forest-steppes. – Applied Vegetation Science 21: 345 – 362.
[3] Borhidi, A. & Sánta, A. (1999): Vörös könyv Magyar­ország növénytársulásairól. Budapest: Természet­Búvár Alapítvány Kiadó.
[4] Erdős, L. et al (2018): Habitat heterogeneity as a key to high conservation value in forest-grassland mo­saics. – Biological Conservation 226: 72 – 80.
[5] Bodrogközy, Gy. (1982): Hydroecology of the vegeta­tion of sandy forest-steppe character in the Emlé­kerdő at Ásotthalom. – Acta Biologica Szeged. 28: 13 – 39.
[6] Török, K. et al (2017): Restoration prioritization for industrial area applying multiple potential na­tural vegetation modeling. – Restoration Ecology 26: 476 – 488.
[7] Luza, A. L., Carlucci, M. B., Hartz, S. M. & Duarte, L. D. S. (2014): Moving from forest vs. grassland perspe­ctives to an integrated view towards the conserva­tion of forest-grassland mosaics. – Nature Conservation 12: 166 – 169.
[8] Bartholy, J., Pongrácz, R., & Gelybó, Gy. (2007): Regio­nal climate change expected in Hungary for 2071– 2100. – Applied Ecology and Environmental Research 5: 1 – 17.
[9] Erdős, L. et al (2019): Compositional and species ri­chness trends along a centre-to-periphery gradient in forest-steppes of the southern Carpathian Basin. – Tuexenia 39: 357 – 375.
[10] Wilson, E. O. 1984. Biophilia. Harvard University Press, Cambridge, UK.