BENCZE GYULA
A világ legszerényebb embere

A Chicago Egyetem Stagg Field sportpályája alatt egy teremben álltam és figyeltem Enrico Fermit. Délután volt, 1942. december 2-a. Az Egyesült Államok a II. világháborúban harcolt. Úgy éreztük, hogy a háború megnyeréséhez meg kell csinálnunk az atombombát. És hogy a bombát létrehozzuk, Enrico Fermi be akarta indítani a világ első szabályozott nukleáris láncreakcióját.

Az egész része volt annak, amit Manhattan projectnek neveztünk.

Mintegy 50 ember szorongott a 10x30 méteres teremben. A terem közepén fekete grafittéglából és fadarabokból összeállított nagy kupac. A kupac alsó része négyzet alakú, a teteje annál keskenyebb volt. A kupac három oldalát szürke ballonvászon takarta, arra az esetre, ha Fermi be akarná gyűjteni az elszökött neutronokat. Ma ezt a kupacot atomreaktornak hívnánk. 1942-ben és néhány évig még azután egyszerűen atommáglyának neveztük...

Hogy mit kerestem abban a teremben? Én is munkatársa voltam a Metallurgiai Laboratóriumnak és egy csoportot vezettem, amely ennél nagyobb reaktort tervezett a Washington állambeli Hanfordban. Az én feladatom technikailag bonyolultabb volt, mint Fermié, mert a mi reaktorunk nagyon nagy volt, nagy teljesítménnyel és hosszú ideig kellett működnie. Ez óriási problémát jelentett. De mindannyian tudatában voltunk Fermi munkájának középponti fontosságával...

A detektor elkezdett ketyegni. Ahogy a neutronok elnyelődtek, egyre inkább kezdtek megvalósulni a láncreakció feltételei. Az uránium ütközött a neutronokkal és még több neutron keletkezett. Egy időre lehalkult, de ahogy a szabályozórudat teljesen kihúzták, a detektor egyre hangosabban ketyegett. Tudtuk, hogy létrejött a magreakció. Felszabadítottuk az atommag energiáját és sikeresen szabályoztuk ezt az energiát...

Mindenki mosolygott a teremben, néhányan tapsolni kezdtek, de legfőképpen figyeltünk, kb. 30 percig csak figyeltünk. A világ első atomreaktora működésben volt. Nem volt benne semmi színpadias vagy rendkívüli. Fermi olyan kis teljesítményre tervezte a reaktort, hogy ne öljön meg bennünket... Kicsivel 4 óra előtt Fermi kiadta az utasítást, állítsák le a reaktort. A szabályozórudat visszatolták és a reakció megállt...

Erre a pillanatra készülve tíz hónappal korábban Princetonban vettem egy üveg olasz Chianti bort és elhoztam Chicagóba. Úgy gondoltam, hogy a háború miatt az olaszok majd nem exportálják ezt a bort. Tulajdonképpen a Chianti hiányát nehezebb volt előre megjósolni, mint a láncreakció sikeres beindítását. De én már átéltem az I. világháborút és tudtam, hogy az ilyen luxuscikkek gyorsan eltűnnek...

Fermi kihúzta a dugót és kérte, valaki hozzon papírpoharakat. Hozták is és mi ittuk az édeskés vörös Chiantit. Micsoda kellemes gyönyört ad a bor! Fermi a Chianti felirat alatt aláírta a címkét. Az üveg körbejárt, Fermi aláírása alá valamennyien odaírtuk a nevünket.
Az üveg végül Albert Wattenberg, egy fiatal tehetséges fizikus kezében kötött ki. E történelmi pillanat résztvevőit nem örökítette meg hivatalos jegyzőkönyv, a csoport összetételét később a Chianti címkéjén lévő aláírásokból rekonstruálták...

 A fenti sorok az atomenergia felszabadítása körül bábáskodó négy híres magyar egyike, Wigner Jenő Nobel-díjas fizikus visszaemlékezéseiből valók, és hűen visszaadják annak a bizonyos történelmi pillanatnak a hangulatát.

Wigner Jenő, akit a világ legszerényebb emberének is aposztrofáltak, sokáig húzódozott attól, hogy emlékeit papírra vesse. Végül 1988 júniusában meggondolta magát, és Andrew Szanton, a Smithsonian Institute és az Amerikai Történeti Múzeum munkatársa segítségével létrejött egy igen érdekes memoárkötet (The Recollections of Eugene P. Wigner as told to Andrew Szanton, Plenum Press, New York and London, 1992, ISBN 0-306-44326-0). Bár a fizikát tanulmányozó szinte mindenütt találkozik Wigner nevével, magáról az emberről viszonylag keveset lehet tudni. Andrew Szanton kötete segít abban, hogy közel kerüljünk ehhez a valóban végtelenül kedves, szerény és szelíd emberhez, aki egyike volt századunk kiemelkedő fizikusainak. Az csupán pont az i betűn, hogy a visszaemlékezések feljegyzője – akit tulajdonképpen Szántó Andrásnak is nevezhetnénk – részben magyar származású, bár ő már sokadik generáció és nem beszél magyarul (ez utóbbi sajnos észrevehető a könyv egyes magyar vonatkozású adatainak a pontatlanságán.) Ki is volt hát Wigner Jenő?

 Wigner Jenő Pál 1902. november 17-én született Budapesten Wigner Antal és felesége, Erzsébet második gyermekeként. Két leánytestvére volt, a mindig kiváló tanuló Bertha (Biri) nővére, és Margit (Manci), aki már gyermekkorában is temperamentumos és önfejű volt. Az apa az újpesti Mauthner Bőrgyárban dolgozott fiatal kora óta, később évtizedekig az üzem vezetőjeként. Az anyai nagyapa, Einhorn doktor Kismartonban folytatott háziorvosi gyakorlatot, ahová nyáron gyakran mentek a gyerekek nyaralni. A gyerekek itt a nagyszülőknél tanultak meg németül.
 A jól szituált zsidó polgári családban a gyerekeknek boldog gyerekkoruk volt, és a puritán apa szigorúsága ellenére semmiben nem szenvedtek hiányt. A szemüveges Jenő nem tüntette ki magát különösen semmiben, bár már 6 éves kora előtt tudott olvasni és számolni. 11 éves korában tévesen tuberkulózist diagnosztizált nála egy orvos, ezért Einhorn nagypapa tanácsára egy osztrák szanatóriumban kellett töltenie édesanyjával néhány hetet, míg kiderült, hogy nincs szüksége gyógykezelésre. Itt, a szanatóriumban támadt fel érdeklődése a matematika iránt.

 Apa és fia között a viszony nem volt túlságosan bizalmas, mert bár a gyermek csodálta apját, az nem tudta kimutatni érzelmeit. Fiával gyakran tréfálkozott annak butasága miatt: Ne bántsátok Jenőt, különösen a fejét ne, az a leggyengébb része! Azt szerette volna, ha fia a nyomdokaiba lép foglalkozásában és a munkahelyén is.

 A család nem volt különösen vallásos, bár a legfontosabb hagyományokat megtartották. A praktikus Wigner Jenő ebből a következőket idézi vissza: A legjobb Bar Mitzvah ajándék egy zsebóra volt. 1915. november 17-én kaptam és ma is használom. Naponta kell felhúzni. Utoljára 1921-ben volt javítva!

 Jenőt apja a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumba adta be, ahová ő maga is járt annak idején. Ez a kiváló iskola meghatározó volt későbbi élete szempontjából, ugyanúgy, mint más, nemzetközi karriert befutott magyar tudósnál is. Ebben az iskolában ismerte meg a nála fiatalabb Neumann Jánost, akinek kivételes képességei már akkor jelentkeztek, és akivel egy életre szóló barátságot kötött. A gimnázium tanári kara a legkiválóbbak közül került ki: a matematikát Rátz László, a fizikát Mikola Sándor, a természetrajzot Kubacska András tanította. A híres iskolával talán csak a Trefort utcai Mintagimnázium vetekedhetett, amelynek növendéke volt többek között Szilárd Leó és Teller Ede. Wigner szerint azonban a Fasori Gimnázium az ország, de talán a világ legjobb iskolája volt.

 Különösen rajongott a matematikatanárért: Még mindig a dolgozószobámban tartom Rátz László fényképét, mivel ő csodálatos tanár volt: imádott tanítani, ismerte a tárgyát és tudta, hogyan kell az érdeklődést felkelteni iránta. A legmélyebb megértést adta át. Sok gimnáziumi tanárban megvoltak ezek a képességek, de senki nem tudta úgy megmutatni a tantárgy szépségét, mint Rátz.

 Az I. világháború csak kevéssé befolyásolta a család életét, mivel Antal már túl öreg, Jenő még túl fiatal volt a katonasághoz. A háború befejezését követő politikai események azonban igen aggasztották Wigner Antalt. A Tanácsköztársaság alatt állásából kidobták, ezért családjával egy időre az ausztriai rokonokhoz költöztek. Később visszatértek és az állását is visszakapta, azonban a tanulságot a maga módján vonta le. Erre így emlékszik vissza Wigner: A legfelső kommunista vezetők mind zsidók voltak, és apámnak ez nem tetszett. Először csak zavarban volt miatta, majd amint egyre több zsidó csatlakozott a kommunistákhoz, radikális lépésre szánta el magát: a családunk áttért a keresztény hitre. Apámnál csak a protestáns hit jöhetett szóba. Számára a katolicizmus nagyon hasonlított a kommunizmushoz, egy jól szervezett diktatúrához. Az apám az Evangélikus Gimnáziumba járt, és engem is oda íratott be. Szóval természetes választás volt, hogy evangélikusok lettünk... A mi áttérésünk nem vallási döntés volt, hanem csupán kommunistaellenes gesztus. Neumann Jancsiék római katolikusok lettek. Nyilvánvalóan a katolicizmus Neumann Miksát (Neumann János apját) nem emlékeztette a diktatúrára.

 Wigner 1920-ban érettségizett és beiratkozott a budapesti Műegyetemre. A Fasori Evangélikus Gimnázium, Rátz és Mikola órái után az egyetemi előadások nagy csalódást okoztak neki, és nem elégítették ki tudásvágyát. Egyre erősödött benne az az elhatározás is, hogy fizikával akar foglalkozni. A realitás talaján álló apjával folytatott hosszas megbeszélések hatására végül úgy döntött, a berlini Technische Hochschule hallgatója lesz, vegyészmérnöki diplomát szerez, hogy hasznossá tehesse magát a Mauthner Bőrgyárban.

 A 18 éves Wigner Jenő 1921-ben kezdte meg tanulmányait a berlini Műszaki Egyetemen. Tanulmányai középpontjában a kémia állt, különös tekintettel a bőr cserzésének módszereire. A műegyetemi képzés precíz és alapos volt, de inkább az alkalmazásokra, mint az elméleti alapokra összpontosított. Az ifjú hamar rájött arra, hogy a megkívánt ismereteket a tankönyvekből is el lehet sajátítani, ezért egyre kevesebbet járt előadásokra és egyre több időt fordított a fizikára. Kivételes szerencséjére akkoriban Berlin volt a fizika világközpontja. A berlini egyetemen tartotta minden szerdán rendszeres ülését a Német Fizikai Társulat, ahol egymás mellett ült Einstein, Max Planck, Max von Laue, Walther Nernst, Heisenberg és Pauli, hogy csak a legnagyobb neveket említsük.

 Wigner azonban a kémia terén is jó kezekbe került. Harmadéves korától elkezdett bejárni a Vilmos Császár Intézetbe, ahol Polányi Mihálynak saját laboratóriuma volt, amelyben a rostos anyagok kémiájának kutatásával foglalkozott. Polányi (Misi) és barátja, dr. Herman Mark vették kézbe Wigner tudományhoz vezető útjának egyengetését. Mark ismertette meg vele a kristályok szimmetriája kapcsán a csoportelmélet elemeit, Polányi pedig egy életre elültette benne a tudomány szeretetét. Hol kezdődik a tudomány? – szokta kérdezni Polányi, majd a különféle válaszok türelmes meghallgatása után így folytatta: Ott, ahol a jelenségek sokaságában összefüggés és rendszer kezd kialakulni.

 A két kiváló tanítómester értő gondoskodása mellett szerzett Wigner vegyészmérnöki diplomát és doktorátust is. Diplomamunkáját Herman Mark vezetésével, a rombos kénkristály rácsszerkezetről írta, doktori disszertációjának címe: Bildung und Zerfall von Molekülen, témavezetője pedig Polányi Mihály volt. Az 1925 júniusában benyújtott értekezés megvédésével végződött Wigner tudományos pályának első felvonása. A berlini évekről még annyit kell megemlíteni, hogy 1922-ben itt találkozott Szilárd Leóval, akivel való barátsága életén végigkísérte. Az első benyomásokat így összegezte: Szilárd nagyon furcsa magyar volt. Nem nagyon szeretett vicceket mesélni, vagy hosszú sétákat tenni barátaival.

Túlságosan elfoglalt volt a hosszú történetekhez. A szemináriumokon is egyik percben még látni lehetett, azonban egy pillanat múlva már el is tűnt. Pár nap múlva aztán beállított az ember lakására egy csomó új ötlettel és nem túl sok türelemmel. Szilárd Leó mindig sietett.
 A tanulmányok befejeztével Wigner 1925-ben hazatért és apja terveinek megfelelően elkezdett dolgozni a Mauthner Bőrgyárban. Először jó volt megint Pesten lennie, de aztán egyre inkább hiányozni kezdett az élénk berlini szellemi élet, de főként a fizika. Előfizetett ugyan a Zeitschrift für Physik vezető német tudományos folyóiratra és izgatottan követte a kvantumelmélet kialakulásának fejleményeit, de csak a pálya széléről figyelte az eseményeket.

 Az állóvízbe bedobott kő hatását keltette 1926-ban a Vilmos Császár Intézetből érkezett levél, amelyben egy Weissenberg nevű krisztallográfus állást ajánlott fel neki az intézetben a kristályszerkezet röntgendiffrakciós vizsgálata témakörében. Amint később kiderült, az ajánlat hátterében Polányi Mihály, korábbi mentora állt.

 Kikérte apja véleményét, aztán irány Berlin! Wigner Antal ekkorra már feladta dédelgetett álmát, hogy a fia majd az ő nyomdokaiba lép. Jenő azonban még egy jó ideig lelkiismeret-furdalástól indíttatva bőrcserzési módszereket is tanulmányozott Berlinben. Az apa előrelátását dicséri, hogy fia lelkesedését látva nem állt útjába, hagyta, hogy kövesse érdeklődését. Ha szigorúbb lett volna, akkor most talán egy magyar Nobel-díjjal kevesebb van!

 Weissenberg határozott utasítására kezdett el Wigner mélyebben foglalkozni a csoportelmélettel és a krisztallográfus gyakorlati problémáira megadni a matematikai bizonyítást. Persze ez korántsem volt ilyen egyszerű, és Wigner hamarosan Neumann segítségére szorult. Neumann János akkor már Göttingenben dolgozott a nagy német matematikus David Hilbert mellett. Jancsi ismerte fel, hogy Wigner problémái a csoportok reprezentációival kapcsolatosak, és kezébe adta Frobenius és Schur 1905-ben megjelent fontos cikkét. Wigner hamarosan egyre mélyebbre ásott és elmerült a szimmetriák rejtelmeiben.

 A Weissenbergnél töltött igen hasznos hat hónap után két szemeszter következett Richard Becker elméleti fizikus professzornál, majd végül Sommerfeld ajánlására asszisztensi állás Göttingenben Hilbert mellett. A feladat Hilbert segítése volt az elméleti fizika problémáiban, amelyek iránt a nagy matematikus mindig élénken érdeklődött. Sajnos, ekkor Hilbert már súlyosan beteg volt, ereje egyre fogyott. Wigner így nagy várakozásaiban mélyen csalódva magára maradt a fizikával. Mindenesetre Göttingenben sok ismerőst szerzett, itt ismerte meg Max Bornt, James Franckot, Walter Heitlert, Viktor Weisskopfot, Walter Elsassert és a fizika sok más kiemelkedő alakját. Weisskopffal született is közös cikke a spektrumvonalak természetes szélességéről. Itt találkozott 1928-ban először jövendő sógorával, Paul Dirac-kal is.

 Hogy milyen ember volt ekkor a fiatal Wigner? Érdemes szó szerint idézni visszaemlékezéseiből a göttingeni szép napokra:

Egy nap a göttingeni uszoda medencéje mellett, a füvön hevertem, mellettem ült Heckman német csillagász. Hirtelen Heckman meglátott a lábszáramon egy csomó vöröshangyát. Nagyon meglepődött, hogy ezt hagyom és megkérdezte, nem csípnek-e. Igenlő válaszomra megkérdezte, akkor miért nem csapom agyon őket. Nos – mondtam – nem tudom, melyikük csípett meg.

1928 végén Wigner visszatért Berlinbe, mint a Műszaki Egyetem docense, ahol Becker mellett folytatta tovább csoportelméleti kutatásait. Megismerte Teller Edét, akivel szintén életre szóló barátságot kötött. 1929-ben születtek meg az első fontos eredményei a csoportelmélet fizikai alkalmazásai terén. Többek között három közös cikket publikált Neumann Jánossal is. A fizikusok egy része, köztük Schrödinger és Pauli, nem nagyon örültek a számukra ismeretlen, új formalizmusnak, el is nevezték gúnyosan csoportvésznek (Gruppenpest). A fejlődést azonban már nem lehetett megállítani, megszületett az új terület, amelynek a fizikusok között akkor Wigner volt a legjobb ismerője.

 Szilárd Leó erőteljes bíztatására neki is állt, hogy eredményeit egy monográfiában foglalja össze. Több mint kétévi munka után 1931-ben jelent meg a Gruppentheorie und ihre Anwendung auf die Quantenmechanik der Atomspektren című mű, amely a csoportelméleti módszereket igyekezett a fizikusok számára elérhetővé tenni. Ez a könyv fizikusok generációit kalauzolta a csoportelmélet alapjai elsajátítása útján, amit az tett könnyebbé, hogy a szerző is fizikus volt. A téma aktualitását – vagy talán a magyar tudományos könyvkiadás fantasztikus gyorsaságát? – mutatja, hogy a magyar kiadás Csoportelméleti módszer a kvantummechanikában címmel (Akadémiai Kiadó, Budapest) 1979-ben (!) jelent meg. A szerző sok évvel később így összegezte a fizika számára talán legfontosabb művét:

 A szimmetriák és a csoportelmélet terén végzett munkám egzakt következményeinek a kibontakozása éveket vett igénybe. De végül is a munkának alapvető fontosságú alkalmazásai születtek. Azt az alapvető igazságot terjesztette, hogy a természet törvényeinek egyszerű invariancia tulajdonságai vannak. Még az atomreaktorok alapvető tervezését is befolyásolta.

A csoportelméleti munkássága nyomán nemzetközi hírnévre szert tett Wigner 1930-ban óriási fizetéssel hathavi meghívást kapott a Princeton Egyetemre. Ugyanott ajánlottak fel katedrát Neumann Jánosnak is, akit ekkor már világnagyságként tiszteltek. A közismerten szerény Wigner meghívását annak tulajdonította, hogy az amerikaiak, ismerve szoros barátságát Neumannal, tulajdonképpen Neumann társalkodójának hívták meg. Később derült ki, hogy Paul Ehrenfest volt az ajánló, aki Wigner munkásságát alapvető fontosságúnak tartotta. Mindenesetre a hat hónapból hat év lett, így a náci hatalomátvételt Wigner szerencsésen Amerikában élte át.

 A fasizálódó Németországból tömegesen mentek külföldre a tudomány kiemelkedő képviselői, és Princeton is hamarosan tele lett világhírű tudósokkal, megérkezett Einstein is, aki az újonnan megalapított Institute for Advanced Study professzora lett, ahol Neumann János egyike volt az alapító tagoknak.

 Wigner Manci huga, egy rossz házasságból menekülve 1934-ben féléves látogatást tett Princetonba, ahol Neumannéknál szállásolták el. Itt találkozott a Princetonban gyakran megforduló Dirac-kal. A találkozás mindkettőjükre nagy hatással volt, és ennek eredményeképpen 1937. január 2-án összeházasodtak. Dirac adoptálta Mici két gyermekét. Wigner rokoni kapcsolatba került a tudomány e másik óriásával, akit azonban már enélkül is rendkívül megkedvelt. E házasságról a következőképpen összegezte véleményét:

 Manci soha nem értett meg sokat a fizikából, ami keveset megértett, azt pedig határozottan utálta. Soha nem is tudta rávenni magát, hogy a fizikát megszeresse. Paul ezt nem bánta: tudta, hogy Mancinak akármi is a véleménye a tudományról, szereti őt. Diracnak pedig valahogyan sikerült Mancit és a fizikát egyszerre szeretni.

 Wigner élete egyenesbe jutott, nyugodt körülmények között foglalkozhatott szenvedélyével, a fizikával, egyedül csak az Európából érkező hírek aggasztották. Legjobb barátja, Neumann Jancsi volt Princeton sztárja, és a másik világhírességhez, Albert Einsteinhez is baráti szálak fűzték. Diákjai is a legjobbak közül kerültek ki. Frederick Seitz 1934-ben, John Bardeen, a kétszeres Nobel-díjas fizikus és Conyers Herring, a Bell Laboratórium későbbi neves kutatója 1936-ban doktorált a vezetése alatt. Minden rózsásnak tűnt Wigner életében, míg 1936-ban meglepetésszerűen Princeton Egyetem új vezetői minden előzetes bejelentés nélkül nem hosszabbították meg szerződését. Hatévi eredményes munka után a világhírű tudós az utcára került. Hogy mi volt ennek az intézkedésnek az oka, az ma sem teljesen világos, mindenesetre közrejátszott benne Wigner szerénysége is, aki soha nem igyekezett sztárszerepet játszani és saját fontosságát hangoztatni. A princetoni vezetés egyszerűen fel sem fogta, milyen óriás volt a fiatal magyar emigráns!

 Gregory Breit, az impulzív orosz emigráns fizikus segítségével került Madisonba, a Wisconsin Egyetemre, ahol a fizika tanszék olyan fiatal gárdából állt, akik ismerték a kvantumelmélet legújabb fejleményeit és tisztában voltak azzal, mekkora kincs Wigner Jenő. Jól is érezte magát a fiatal és lelkes társaságban. Hamarosan megismerkedett Amelia Frank fiatal fizikusnővel, akivel 1936. december 23-án össze is házasodtak.
 Sajnos, a boldogság nem tartott soká, mert az ifjú feleségről hamarosan kiderült, hogy gyógyíthatatlan szívbetegségben szenved. 1937. augusztus 16-án Wigner ismét egyedül maradt.

 1938-ban Princetonban megürült egy állás, amelyet John Van Vlecknek ajánlottak fel. Ţ maga helyett Wignert ajánlotta, aki meg is kapta az állást. Bár Wignerben örökké tüske maradt az a mód, ahogyan 1936-ban az utcára tették, a szomorú emlékek miatt el akart jönni Wisconsinból. Kerülő úton tehát visszatért Princetonba, amely az eltelt két év alatt sokat változott. Időközben Neumann János házassága is felbomlott, és egy ideig hiányoztak azok a vidám partik, amelyeken olyan brilliáns módon tudta Jancsi a barátokat szórakoztatni. Mindenki Európára figyelt, és a közép-európai emigránsok érezték a vihar előtti csendet.

 Wigner 1937-ben szerezte meg az amerikai állampolgárságot. A fizetése teljes anyagi függetlenséget tett számára lehetővé, ezért 1939-ben szüleit kihozatta magához. Apja ekkor 69, anyja 60 éves volt. Szerencsére megmenekültek a háború borzalmaitól, azonban idős korban, nyelvtudás nélkül kiszakítva otthonukból egyszerre vesztették el nyelvüket, kultúrájukat és barátaikat. A szülők soha nem tudtak beilleszkedni az emigránsok életébe, főleg Wigner Antal nem, aki 50 évig dolgoztt a Mauthner Bőrgyárban és még munkaképesnek érezte magát!

 Az atommaghasadás felfedezése gyökeresen megváltoztatta a fizika helyzetét, és hamarosan felvetődött a nukleáris láncreakció lehetősége. Az a gondolat, hogy ilyen fegyver Hitler kezébe kerülhet, nagy félelmet keltett az európai emigráns tudósok között, és határozott cselekvésre ösztönözte őket. A sok visszaemlékezésből és más forrásokból közismert, hogyan vette rá Szilárd, Teller és Wigner Einsteint az amerikai elnöknél való közbenjárásra, hogy felhívják a figyelmet a nácik által esetleg kifejlesztett atombomba veszélyeire.

 Időközben azonban Wigner magánéletében ismét nagy változás állt be. 1940-ben megismerkedett Mary Annette Wheelerrel, a Michigan Egyetem fizikaprofesszorával, akivel aztán 1941. június 4-én összeházasodtak. Két gyermekük született, Dávid és Márta. A boldog házasság több évtizeden át 1977-ig tartott, amikor a feleség rákban elhunyt.

 A magyarok közismerten fontos szerepet játszottak a Manhattan project elnevezésű titkos terv sikerében. Wigner Chicagóban a Metallurgiai Laboratórium fedőnevű akcióban részt vett a atommáglya, ill. atomreaktor létrehozásában. A további fejlemények ismét közismertek. Az atombomba megszületett, és Hiroshima valamint Nagasaki borzalmai után végetért a II. világháború.

 A háború után nagyon megváltozott a fizika. Az atombomba megmutatta a politikusoknak, hogy a tudomány milyen hatalmat képes adni, ezért hatalmas összegeket kezdtek áldozni a kutatásra, köztük az atomenergia felhasználására és alkalmazásaira is. Wigner 1946-ban a Clinton Laboratórium (ma Oak Ridge Nemzeti Laboratórium) igazgatója lett Tennessee államban, és az atomreaktor fejlesztésével kezdett foglalkozni, közben számos magas szakértő és tanácsadó testület tagjaként a kormány munkáját is segítette. Hamarosan rájött azonban, hogy nem neki való az adminisztratív munka, ezért 1947-ben visszatért a Princeton Egyetemre, ahol 1971-ben, 68 éves korában ment nyugdíjba.

1963-ban, egy Oak Ridge-i látogatása alkalmából értesült az újságokból arról, hogy elnyerte a fizikai Nobel-díjat. 61 éves korában végre megkapta a már rég megérdemelt elismerést, és hivatalosan is belekerült a tudomány óriásai közé. Megszokott szerénységével rögtön azon kezdett elmélkedni, hogy nem méltó a magas elismerésre, hiszen hányan vannak, akik nála jobban megérdemelték volna!

 Ez a (sokszor túlságosan) szerény tudós nem ért el látványos eredményeket, nem tett szenzációs felfedezéseket, csupán alapvető fontosságú eszközöket dolgozott ki, amelyeket fizikusok generációi használtak és használnak ma is. Csoportelméleti könyve ma is alapmű, de a Breit-Wigner-formula, a Wigner-Eckart-tétel és sok más, a nevét őrző eredmény kitörölhetetlenül részévé tette a modern fizikának.

 A második felesége halála után 1979-ben elvette Eileen Hamiltont, princetoni kollégájának özvegyét, ezután napjai csendes nyugalomban és békében teltek Princetonban.

 A négy marslakó egyikeként hű maradt világhírű barátaihoz, akik közül ma már csak Teller Ede él.

 Wigner Jenő magáról ezt mondta: 60 éve élek az Egyesült Államokban, és még mindig inkább magyar vagyok, mint amerikai. Erős akcentussal beszélek angolul és a kultúra nagy részét nem értem.

 Az az igazság, hogy a nagy múltú német, magyar, francia és angol kultúrával összehasonlítva az amerikai kultúrát egy kicsit gyerekesnek tartom. Ott van nekik ugyan Mark Twain és az ő Huckleberry Finn-je, de nagyon kevés nagy írójuk van.

Nem igaz, amit sok európai mond, hogy Amerikában sokkal több bolond van, mint Európában. A bolondok egyenletesen oszlanak el a világon. De a beszélgetéseket nem veszik annyira komolyan, mint Európában, és a gyerekeket sem tanítják meg arra, hogy jól kifejezzék magukat. Az észak-amerikaiakat az európaiaknál kevésbé érdekli a történelem, nyelv és más népek kultúrája.

 Magyar voltát soha nem tagadta meg, de érezte, elszakadt a szülőföldjétől. Így tűnik, Magyarország most már nagyjából szabad ország. De én nem kívánok visszaköltözni. Már nem az az ország, amit 60 évvel ezelőtt otthagytam. A családom, a legtöbb barátom és közeli munkatársam az Egyesült Államokban él. A Princeton Egyetem gyökerei New Jerseyben vannak, és az én jobbik felemé is. Kétlem, hogy akárcsak egyikük is beleegyezne, hogy Budapestre költözzem.

 Mint öreg embert, kicsit foglalkoztatja a vallás és az elmúlás is:

 Mint tudós, azt kell, hogy mondjam, nincsenek adatok a Mennyországról. Ezért attól tartok, hogy a halál után egyszerűen csak megszűnünk létezni.

 De nem vagyok biztos benne. Nagyon megható, hogy az emberek mennyire tudni akarják a lelkük sorsát. Én persze hajlandó vagyok elgondolkozni rajta és várni. Valaki egyszer azt kérdezte tőlem, mit mondanék Szilárd Leónak, ha egy nap besétálna az ajtón. Csak ennyit: Hogy kerültél vissza abból a csodálatos világból, ahol eddig voltál?