Csodálatos dolog tudni, hogy igazából fizikus vagy
Wigner Jenő születésének századik évfordulóján

Wigner Jenő, vagy ahogy a világ őt megismerte, Eugene Paul Wigner, most lenne 100 éves. Szinte hihetetlen, hiszen nem is olyan rég még köztünk volt. Kortársai rég előrementek, őt lassan emésztette a kór, kedvességét, példamutatóan szerény természetét sokáig megőrizte számunkra. Becsben tartom utolsó hozzám írt levelét, amelyet már csak feleségének tudott diktálni, de az aláírás még a saját keze nyomát őrzi.

Bár munkásságát diákkorom óta ismertem és csodáltam – szakmai érdeklődésem szinte vonzott eredményeihez – mégis csak idős korában volt alkalmam megismerni. Róla szóló ismereteim ezért nagyobb részt közvetett forrásokból származnak. A közös szerelem – a szimmetriák iránt érzett különös vonzalom – “kötött” össze minket. Számos magas tudományos elismerése mellett szerényen húzódik meg a Nemzetközi Szimmetria Társaságé, amely tiszteleti tagjává választotta. Egyik alapítója és több mint egy évtizeden át főtitkára voltam e tudományos-művészeti társaságnak és büszke vagyok arra, hogy kezdeményezője lehettem elismerésének. E társaság nemcsak a fizikusokat, hanem valamennyi természettudomány, számos humán diszciplína és a legkülönbözőbb művészetek képviselőit hozta közös fedél alá. Mégsem volt nehéz elfogadtatni egy ilyen széles érdeklődési körű közösségben tiszteleti taggá jelölését. Ennek titka személyiségének csodálatra méltó sokoldalúságában rejlett. Életútját sokan felvázolták, e jeles jubileum kapcsán nyilván most is többen megteszik, én mindössze e titok hátteréhez szeretnék néhány adalékkal szolgálni.

Sokoldalúságát annak az intellektuálisan gazdag miliőnek, annak a sokféle hatásnak köszönhette, ahonnan jött. Képletes e kifejezés, mert topológiai értelemben azt kellene írnom: ment. Ez az ország, amely ma – joggal – oly büszke szülöttére, sem a tanulás, sem a képességeihez méltó munka, sem az élet feltételeit nem tudta biztosítani számára. Térben és időben hosszú pályát bejárt életútja során szinte minden momentum, ami érte, ami élmény- és ismeretanyagát gazdagította, alkotó módon beépült tudományos munkásságába.

Hátterét illetően mintha Szabó István zseniálisan tömörített, sztereotipizált, mozgóképes családregényének celluloid szalagjáról lépett volna le. Amíg Magyarországon élt, a szülői ház, a világhírűvé vált alma mater (amelynek tanárairól a Nobel-díj átvételekor mondott köszönetnyilvánításában első helyen emlékezett meg), az itt szerzett barátok, a pályaválasztás, mind egy adott kor és társadalmi közeg útravalóját adagolták hamuban sült, morzsányi pogácsánként a (részint kényszerűen) külföldre, az akkor még demokratikus és toleránsan befogadó Németroszágba ballagó diák tarisznyájába. Az őt ért multidiszciplináris hatások nélkül – akkortájt ez korántsem volt ennyire nyilvánvaló, mint amennyire manapság tudatosodott bennünk – valószínűleg nem lett volna képes olyan gazdag, széles ismeretterületeket átfogó asszociatív alkotó teljesítményre, mint amelyet létrehozott. Neumann Jánossal kötött, mindhalálig szóló barátsága, a berlini tanár-barát Polányi Mihály kémián túlmutató szellemi hatása két szép hagyományt font közös csokorba (azon túl, hogy mindhárman a vegytan területére tettek kitérőt, majd három különböző területen értek el világsikert). Az egyik az iskoláztatás, a két ifjabb esetében Rátz tanár úr karizmája, amellyel nemcsak megtanította, de meg is szerettette nem-csak-matematikusnak-készülő diákjaival a matematikát, és Mikola tanár úr kísérletező problémaláttatása. A másik: mindez megfűszerezve az előző generáció élményanyagából a Polányi közvetítette Galilei-kör szellemi muníciójával.

Az éppen születőben lévő új tudomány, a kvantumfizika gyerekszobájába szinte belecsöppentek. A berlini (és a göttingeni) évek nemcsak a kvantumfizika idősebb és kortárs egyéniségeivel és munkáikkal (a német M. Planck és W. Heisenberg mellett megfordult itt ekkoriban N. Bohr és E. Schrödinger is), hanem a fizika fejlődését megalapozó, sőt ekkor már meghatározó göttingeni matematikai iskola (F. Klein, D. Hilbert, E. Noether, és az utánuk következő generációt képviselő, későbbi princetoni pályatárs H. Weyl) eredményeivel való közvetlen megismerkedést is lehetővé tették.
Wigner élt ezzel a lehetőséggel. Mégpedig nem úgy, hogy beállt volna a tudományos forradalmat, a paradigmaváltást követő rejtvényfejtők egyre népesedő sorába. Inkább megemésztette az őt ért hatásokat, feldolgozta, integrálta magában a különböző irányból felcsippentett ismereteket, összedolgozta, harmonizálta az ízeket. Azután a maga sajátos eredetiségében ontotta a fizikát egyenként forradalmasító eredményeket. Nem siette el a dolgát, mégis alig akad nála termékenyebb géniusza a XX. századi fizikának. Ő nem az egyike volt a számos Nobel-díjas tudós népes táborának, ő minden tudományokat egybevetve a század egyik legkiemelkedőbb tudós egyénisége volt. Wigner szinte évtizedenként, sőt néha gyakrabban meg tudott újulni. Ismeretei széles polcrendszerének más és más skatulyáiból tudott újabb és újabb fűszerkombinációkkal új ízeket elővarázsolni. Így sikerült a fizika oly sok fejezetét gazdagítania.

Amikor ez év nyarán a világ fizikusai Pécsett összegyűltek, hogy tevékenysége különböző területein elért újabb eredményeik bemutatásával adózzanak Wigner emléke előtt – eredeti elképzelésünket feladva – nem sikerült úgy összeállítanunk a programot, hogy a fizika minden kötetének, amelyhez Wigner hozzájárult egy-egy fejezettel, megfeleltessünk egy szekciót. Munkássága hálóként szőtte át a fizika számos szövetét, nem lehetett semmit sem kivágni és külön fogásként tálalni. Mint egy japán vacsorát, ahol 15-20 fogást tesznek apró tálkákon az ember elé, és egyszerre illik ebből-abból csipegetni, ezzel teremtve meg az ízharmóniát. Wigner munkássága olyan, akár egy szervezet, amelyből az emésztőrendszer, az idegrendszer, a keringési rendszer, a szabályozó hormonrendszer, a kiválasztó vagy a reproduktív rendszer vizsgálható ugyan egyenként, de bármelyiket kiszakítva az egészből, elveszíti élő jellegét.

Az atomi spektroszkópia, a matematikai csoportelmélet fizikai alkalmazásai, a magszerkezet és a magerők elmélete, a hasadó reaktor technológiai problémái, a részecskefizika, a róla elnevezett függvény és csoport alkalmazásai, hogy csak egy néhányat ragadjak ki, mutatja, hogy számos részterületen tudott kiemelkedő eredményekkel hozzájárulni a fizika fejlődéséhez. Ezeknek az eredményeknek az volt az egyik közös jellemzője, hogy valahonnan máshonnan tudott a témához egy kis új szemléleti pluszt hozzáadni, majd azt a részletekig kidolgozni. Ugyanakkor – számomra legalábbis – fizikusi egyéniségének legmegragadóbb vonása, hogy a fizika egészét képes volt átlátni, egységes rendszerben kezelni. Sosem ettem a főztjéből, de ha ő – jelképesen – kifőzött valami újat a fizika számára, egyaránt tudta, hogy a beleszórt fűszermorzsák milyen molekuláris kémiai változást visznek végbe a fazékban, és azt is, hogyan hat az a leves egészének ízére. A fizikai világnak ez az egységes szemlélete és átlátása kevesekre, csak a legnagyobbakra volt jellemző.

Szerénysége nem engedte, hogy olyan tudományterületekbe beleszóljon, amelyekben nem volt szakember. Számos kortársától eltérően őt elkerülte a kísértés, hogy az évek múltával filozófusnak kiáltsa ki magát. Ez beleillett mérhetetlenül szerény természetébe, a tudomány és az embertársai iránt mutatott szinte alázatos tiszteletbe. Ő pózok és magamutogató gesztusok nélkül is kiemelkedő egyéniség volt, akire fel kellett nézni. Azok a nagy összefüggések, amelyekre rámutatott s ahogy a fizikai elméletek és a természet egésze, a fizika és a hozzá felhasznált matematikai apparátus viszonyát láttatni tudta, nemcsak saját munkásságát, hanem a fizikus társadalom egészének eredményeit szintetizálták, és egy sorba emelték őt korának avatott természetfilozófus szintetizőreivel.

A szintetizáló gondolat, amely végigkísérte és keretet adott sok évtizedes, a fizika számos területén szerteágazó munkásságának, a szimmetria volt. Kezdve onnan, hogy a szimmetriák leírására legalkalmasabb matematikai apparátust, a csoportelméletet már pályája elején maga is gazdagította (cikkein kívül A csoportelmélet és alkalmazásai az atomi spektrumok kvantummechanikájára, című 1931-ben megjelent könyvével), a csoportelmélet fizikai alkalmazásai és ezek továbbfejlesztései jelen vannak szinte valamennyi dolgozatában. A természetről való gondolkodásának egészét áthatotta a szimmetriák, illetve azok hiányának keresése és magyarázata. Az elméleti fizika valamennyi területét, a magfizika, a térelmélet, a részecskefizika egészét olyannyira “megfertőzte” vele, hogy a mai napig jóformán minden eredendően új eredményre vezető vizsgálat a szimmetriák kutatására épül. Nem véletlen, hogy közel negyven éve a Nobel-díj bizottság is ezt tartotta – máig időtállóan – indoklásában a legfontosabbnak megemlíteni: “az atommagok és az elemi részek elméletének fejlesztéséért, kivált az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért”.

Az ezt követő években szűrte le, a maga és kortársai korábbi eredményei alapján, azt a szintézist, amely a mai napig a szimmetria- és invarianciaelvek, a fizikai események és a rájuk vonatkozó természettörvények egymáshoz való viszonyának, valamint osztályozásának alapjául szolgál. Önmagában is figyelemre méltó teljesítmény, amely másképp láttatja a fizikát, mint előtte tettük.

A megmaradó mennyiségek és az invarianciák, a szimmetriatranszformációk és a csoportok közötti összefüggés ismert volt. Ahhoz azonban, hogy ezeket a matematikai felismeréseket fizikai tartalommal lehessen megtölteni, nagymértékben járult hozzá. Ő vezette be a fizikában a geometriai és a dinamikai invarianciaelvek fogalmát és kategorizálását. A geometriai invarianciáknak tulajdonította a geometriai tér homogenitását és izotrópiáját, illetve az idő homogenitását. Belőlük származtatható az impulzus, az impulzusmomentum, az energia megmaradása. A valamilyen töltéssel, vagy a töltéshez hasonlóan viselkedő tulajdonsággal jellemezhető fizikai mezők transzformációival szembeni immunitást dinamikai invarianciáknak nevezte. Ezek is bizonyos csoportokkal írhatóak le. Belőlük származtathatók a töltés jellegű mennyiségek megmaradási tételei. Wigner rámutatott, hogy a természeti folyamatok leírása során a geometriai invarianciaelvek maguknak az eseményeknek a segítségével nyernek megfogalmazást. A dinamikai invarianciaelvek ezzel szemben – az ő felfogásában – nem magukra az események közötti korrelációkra, hanem az őket leíró természettörvényekre, pontosabban speciális kölcsönhatástípusokra vonatkoznak. Ennek következtében minden kölcsönhatástípushoz tartozik egy-egy dinamikai invarianciacsoport.

Megállapított egy hierarchiát, amelyben a természettörvények és a fizikai történések (események), illetve az invariancia-elvek (szimmetria-elvek) és a természettörvények hasonló módon viszonyulnak egymáshoz. E hierarchia segítségével értelmezte az invarianciaelvek szerepét, ami számára annyit jelentett, mint megadni a természettörvények szerkezetét és egymás közti összefüggését. “A természettörvények lehetővé teszik számunkra” – írja a Szimmetriák és reflexiókban –, “hogy előre lássunk eseményeket más eseményekre vonatkozó ismereteink alapján; az invariancia-elveknek azt kell számunkra lehetővé tenniök, hogy az események között új korrelációkat állapítsunk meg, az események között már megállapított korrelációk ismerete alapján.” Ez a logikus rend a szimmetriák, invarianciák világában évtizedekre meghatározta a fizikai kölcsönhatások és törvények kutatásának lehetséges kereteit. “Próbakőként szolgálni a természettörvények számára: ez az invariancia-elvek legfontosabb funkciója” – írta. Nemcsak a természeti jelenségek és természettörvények rendjét termtette meg, nemcsak magyarázó elméletet, hanem programot is adott. Ez az az alap, amelyen a fizika egész épülete nyugszik, és ezen alapulnak az anyag szerkezetére vonatkozó ismereteink.

A fizika legújabb eredményeit idős korában is követte. Előadásaival, tanácsaival kollégái, pályatársai, tanítványai rendelkezésére állt, amíg végső betegsége fokozatosan meg nem fosztotta ettől a lehetőségtől. Problémalátása, áttekintőképessége idős korában is csodálatra méltó maradt. A kilencvenedik születésnapjára küldött jókívánságokat mindenkinek egy fényképpel köszönte meg, amelyhez pár mondatban összefoglalt ars poeticáját mellékelte. Ebben egyebek közt ezt írta:

Munkásságomban éveket tett ki a szimmetria és a csoportelmélet pontos elméleti következményeinek fejlesztése, de végső soron ennek alapvető alkalmazásai voltak. Elterjedt alapigazság, hogy a Ťtermészettörvényeknekť egyszerű invarianciatulajdonságaik vannak. Ez még a nukleáris reaktorok megtervezését is befolyásolta.

Az 1928-at követő évek jók voltak számomra, sokat tanultam, igen keményen dolgoztam, és nagyon boldog voltam. Csodálatos dolog tudni, hogy igazából fizikus vagy. A szerelmen kívül mi más hasonlítható még ehhez?
 

Budapest, 2002. szeptember