MEGTERVEZETT VILÁGEGYETEM?

Steven Weinberg

Megkérdezték a véleményemet arról, hogy vajon az univerzumban felfedezhető-e valami jele annak, hogy megtervezték [1]. Nem tudom, lehetséges-e erről egyáltalán beszélni anélkül, hogy legalább valami homályos elképzelésünk lenne arról, miféle tervezőre gondolunk. Bármiféle lehetséges világegyetem magyarázható valamiféle tervező munkájaként. Még egy teljesen kaotikus világegyetem, amelyben egyáltalán nem léteznek törvényszerűségek vagy valamiféle rend, elképzelhető egy idióta tervező  műveként.

 A kérdés, amely választ érdemel, és talán nem lehetetlen megválaszolni, az,  vajon vannak-e jelei annak, hogy az univerzumot egy istenség tervezte, amely többé-kevésbé olyan, mint a hagyományos monoteista vallások istene – nem szükségképpen egy alak a Sixtusi kápolna mennyezetének freskójáról, hanem legalábbis valamiféle személyiség, valamilyen intelligencia, amely létrehozta a világot és különleges figyelmet fordít az életre, különös tekintettel az emberi életre. Úgy gondolom, ez nem az a fajta tervező, amelyre a legtöbben gondolnak. Mondhatják, valami absztraktabbat képzelnek el, a rend és harmónia valamiféle kozmikus szellemét, amint azt Einstein tette. Természetesen ebben teljes szabadságuk van, azonban nem értem, miért használnak olyan szavakat, mint „tervező”, vagy „Isten”, hacsak nem egy defenzív álláspont okán.

 Korábban nyilvánvalónak tekintették, hogy a világot valamiféle intelligencia tervezte meg. Mi más tudná magyarázni a tüzet, az esőt, a villámokat és a földrengéseket? Mindenek felett az élőlények csodálatos képességei utalnak arra, hogy a teremtő különös gondot fordított az életre. Ma már e dolgok többségét képesek vagyunk megérteni személytelen törvények által irányított fizikai erők hatásaként. Még nem ismerjük a legalapvetőbb törvényszerűségeket, és nem még tudjuk kiszámítani a már ismert törvényszerűségek összes következményeit sem. Az emberi értelem megértése is rendkívül bonyolult, de ez ugyanez vonatkozik az időjárásra is. Nem tudjuk megjósolni, hogy mához egy hónapra esni fog-e, de ismerjük azokat a törvényszerűségeket, amelyek az esőt létrehozzák, még ha nem is tudjuk a következményeket minden esetben kiszámolni. Semmiképpen nem látom különbözőnek az emberi értelmet, és az időjárást, amelyet az évmilliárdok óta ható személytelen törvények következményeképpen megérteni eléggé reménytelen feladatnak látszik.

 Úgy tűnik, nincs kivétel a természeti rendjében, nincsenek csodák. Az a benyomásom, hogy manapság a legtöbb teológus kissé kínosan érzi magát, ha csodákról beszél, de a nagy monoteista vallások csodákról szóló történeteken alapulnak – gondoljunk az égő csipkebokorra, Jézus üres sírjára, vagy az angyalra, aki lediktálta Mohamednek a Koránt –, és e vallások egy része azt tanítja, hogy csodák a mai napig is léteznek. Ezekre a csodákra vonatkozó bizonyítékok lényegesen gyengébbek, mint a hideg fúzió létezésének bizonyítékai, én pedig nem hiszek a hideg fúzióban. Sőt, ma már tudjuk, hogy még az ember is az évmilliókon át történő szaporodás és táplálkozás során kialakuló természetes kiválasztódás eredményei.
 Úgy gondolom, ha valahol látni kellene egy tervező keze nyomát, annak az alapelvekben, a természet végső törvényeiben, a természeti jelenségeket irányító törvények könyvében kellene jelentkeznie. Még nem ismerjük a legvégső törvényeket, de amennyire képesek vagyunk előre látni, azok is teljesen személytelenek, és az életnek nem jut bennük semmiféle különleges szerep. Nem létezik életerő. Ahogy azt Richard Feynman mondta, ha megvizsgáljuk a világegyetemet és megértjük a törvényeit, „az elgondolás, miszerint minden úgy van elrendezve, mint egy szinpad Isten számára, hogy figyelje az emberiség küzdelmét  jó és rossz között, nem tűnik kielégítőnek.”

 Igaz, hogy amikor a kvantummechanika még újdonság volt, néhány fizikus azt gondolta, az ember ismét visszakerül a képbe, mivel a kvantummechanika törvényei megszabják, hogyan kell olyan különböző eredmények valószínűségét, amelyet egy emberi megfigyelő észlelhet. Azonban Hugh Everett negyven évvel ezelőtti munkájával kezdődően, a mélyebben gondolkodó fizikusok teljesen objektív módon újra fogalmazták a kvantummechanikát, amelyben az emberi megfigyelő jelenléte minden más hatással egyenértékű módon kerül tárgyalásra. Nem tudom, hogy ez a program teljes sikerrel zárult-e, azonban  úgy gondolom, ez meg fog történni.

 El kell ismernem, hogy még ha a fizikusok minden lehetséges siker eredményeképpen olyan messzire jutnak, amilyenre csak lehet, és megszületik a végső elmélet, akkor sem lesz minden tekintetben kielégítő képünk a világról, mivel még mindig ott lebeg a kérdés: „miért”?  Miért ez az elmélet, miért nem valami más? Például miért írja le a világot a kvantummechanika?  A kvantummechanika az egyetlen olyan része a mai fizikának, amely feltehetően érintetlenül megmarad bármilyen jövőbeli elméletben, de logikailag a kvantummechanika nem elkerülhetetlen: el tudok képzelni olyan világegyetemet, amelyet a Newton-féle mechanika kormányoz. Úgy tűnik, létezik tehát egy megfejthetetlen rejtély, amit a tudomány nem lesz képes kiküszöbölni.
 A megtervezettség vallásos elméleteivel ugyanez a gond. Az ember vagy valamilyen konkrét, meghatározott Istent, egy tervezőt tételez fel, vagy nem. Ha nem, akkor miről is van szó? Ha valamilyen meghatározott „Istent” vagy „tervezőt” tételezünk fel, ha például olyan Istenben hiszünk, aki szeretteljes vagy féltékeny, intelligens vagy szeszélyes, akkor is válaszolni kell a kérdésre: „miért”?  Egy bizonyos vallás kijelentheti, hogy a világot ilyen, vagy éppen olyan Isten irányítja, és hitét még bizonyítékokkal is alá igyekezhet támasztani, mégsem fog tudni válaszolni arra, miért éppen úgy van.

 Számomra úgy tűnik, ebben a tekintetben a fizika jobb helyzetben van, hogy részben kielégítő választ adjon,  mint amilyenben a vallás valaha is lehet, mivel a fizikusok ugyan nem tudják megmondani, miért éppen olyanok a fizika törvényei, mint amilyenek, azt azonban meg tudják majd mondani, hogy miért nem egy kissé különbözőek. Például, senki nem volt képes a kvantummechanikának egy logikailag konzisztens, de csak egy kissé különböző alternatívájával előállni. Ha az ember apró változásokat vezet be a kvantummechanikába, azonnal olyan elmélethez jut, amelyben negatívak a valószínűségek, vagy valami más logikai abszurditás jelentkezik. Ha az ember a kvantummechanikát a relativitáselmélettel házasítja, a logikai sérülékenység csak tovább növekedik. Az ember azt találja, hogy ha az elméletet nem egy bizonyos módon építi fel, azonnal nonszenszre jut: például az okozat megelőzi az okot, vagy végtelen valószínűségek lépnek fel.  A vallások ezzel szemben végtelenül rugalmasak, mivel semmi nem akadályozza őket abban, hogy tetszőleges, bármilyen elképzelhető tulajdonságokkal felruházott istenséget találjanak ki.

 Amit ma a tudomány alapvető elveiről tudunk, természetesen nem dönti el a kérdést, hogy abban nem lehet jelen egy tervező kezenyoma. Lehetséges, hogy bár az alapelvek nem tesznek explicit kijelentéseket az életre, méginkább az emberi életre vonatkozóan, mindazonáltal mégis úgy lettek megtervezve, hogy az kialakulhasson.

 Néhány fizikus azzal érvel, hogy bizonyos természeti állandók látszólag titokzatos módon olyan finoman vannak beállítva, hogy csak egy tervező beavatkozásával magyarázhatók, aki különös gondot fordított az életre. Engem nem győz meg különösebben ez a finomhangolás. Például a finomhangolás leggyakrabban idézett példáinak egyike a szén atommagjának egy bizonyos tulajdonsága. A világegyetem első néhány percében az anyag majdnem teljesen hidrogénből és héliumból állt, az élethez szükséges nehezebb elemek, így a  szén,  az oxigén és a nitrogén lényegében hiányoztak. A Földön található nehezebb elemek csak sokszáz millió évvel később, a csillagok első generációjánál épültek fel, és lökődtek ki a csillagközi gázba, amelyből végül Naprendszerünk kialakult.

 Azon magreakciók sorozatában, amelyek a korai csillagokban létrehozták a nehezebb elemeket, az első lépés rendszerint a szén atommagjának keletkezése három héliumatommagból. Elhanyagolható annak a valószínűsége, hogy három héliumatommag ütközése alapállapotú szénatomot hoz létre, de tetemes mennyiségű szénatom jöhetne létre a csillagokban, ha a szén atommagjának létezne egy nagyjából 7 MeV (millió elekronvolt) energiájú gerjesztett állapota, azonban (olyan okokból, amelyre később visszatérek) semmi esetre nem magasabb 7,7 Mev energiánál.
 A szénatommag gerjesztett állapota könnyen létrejöhet a csillagokban három héliumatommagból. Ezután már nem gond a közönséges szén megjelenése, a gerjesztett állapot a sugárzás spontán kibocsátásával alapállapotba kerül, amilyen alakban a Földön előfordul. A szén keletkezésében a kritikus pont a megfelelő energiájú gerjesztett állapot létezése, amely három héliumatommag ütközésekor kialakulhat.

 A kísérleti adatokból ismeretes, hogy a szén magjának valóban van egy 7,65 MeV energiájú gerjesztett állapota. Első látásra ez valóban tökéletes egyezésnek tűnik: a gerjesztett állapot energiája mindössze 0,05MeV energiával kisebb a felső határnál, amely kevesebb mint egy százalék. Úgy tűnik tehát, hogy az a természeti állandó, amelytől az atommagok tulajdonságai függenek, nagyon gondosan lett hangolva, hogy az élet létrejöhessen.
 Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk, a természeti állandók behangolása korántsem olyan finom. Először is figyelembe kell vennünk, hogy a szénatommag létrejöttéhez miért van szükség a 7,7 MeV energiát meg nem haladó gerjesztett állapotra. Az ok abban rejlik, hogy a szénatommag valójában egy kétlépéses folyamatban alakul ki: először két héliumatommag egy instabil berilliummagot hoz létre, a berillum 8-as tömegszámú izotópját, amely felbomlása előtt véges valószínűséggel befog egy harmadik héliumatommagot, és gerjesztett szénatommag jön létre, amely aztán lebomlik az alapállapotára. A Be8 atommag és a nyugalomban lévő héliumatommag összenergiája 7,4 MeV a szén alapállapoti energiája felett;  ha tehát a szénatom gerjesztett állapotának energiája meghaladná a 7,7 Mev értéket, a Be8  és hélium ütközésénél csak akkor jöhetne létre, ha a magok relatív kinetikus energiája legalább 0,3 MeV lenne, amely rendkívül valószinűtlen  a csillagokban tapasztalt hőmérsékleteknél.
 A dolog kulcsa tehát nem a szénatommag 7,65 MeV energiájú gerjesztett állapotának létezése, hanem a Be8 atommag és a hélium magjának 0,25 MeV energiájú instabil állapota a magok alapállapota felett [2]. Ez az energia 20%-kal kevesebb a kritikus felső határnál, ami már minősíthető kifejezett finomhangolásnak.

 A szén szintézisének részleteiből levonható tanulság némileg ellentmondásos. Mindenesetre létezik egy állandó, amelynek értéke figyelemreméltóan a javunkat szolgálja. Ez pedig az üres tér energiasűrűsége, amelyet kozmológiai állandónak is neveznek. Értéke bármekkora lehet, bár az alapelvekből következően nagyon nagy,  pozitív vagy negatív érték egyaránt várható. Nagy és pozitív kozmológiai állandó úgy hatna, mint egy, a  távolsággal növekvő taszítóerő, amely megakadályozná, hogy az anyag a korai univerzumban összesűrűsödjön, és az első lépése legyen annak a folyamatnak, amely során galaxisok, csillagok, bolygók, továbbá az emberi faj létrejön. Nagy és negatív kozmológiai állandó a távolsággal növekvő vonzóerőt eredményezne; olyan erőt, ami majdnem azonnal megfordítaná a világegyetem tágulási folyamatát, összeroppanást okozna, következésképpen nem hagyna időt az élet kialakulására.  A csillagászati megfigyelések azonban azt mutatják, hogy a kozmológiai állandó valójában igen kicsi, sokkal kisebb, mint az az alapelvekből várható lenne.

 Még túl korai arról beszélni, létezik-e valamiféle alapvető elv, amely megmagyarázza, miért ilyen kicsi a kozmológiai állandó. Azonban ha ilyen nem is létezik, a kozmológia legújabb fejleményei magyarázatot kínálhatnak arra, hogy a kozmológiai állandó mért értéke és más fizikai állandók miért kedvezőek az intelligens élet megjelenése számára. André Linde és mások „kaotikus felfúvódás” elméletei szerint a galaxisok milliárdjainak táguló köde, amelyet ősrobbanásnak („Nagy Bumm”) nevezünk, csupán töredéke lehet egy sokkal nagyobb univerzumnak, amelyben a „Nagy Bumm” állandóan megismétlődik, minden alkalommal a természeti állandók más-más értékei mellett.

 Ilyen kép esetén, amelyben a világegyetem sok részből áll és mindegyikben mások a természeti állandók, nem nehéz megérteni, hogy ezek az állandók miért vesznek fel az élet kialakulása számára kedvező értékeket. Nagyszámú olyan ősrobbanás létezhet, amelyben nem jöhet létre élet, míg jóval kevesebb esetben az univerzum néhány részében lehetséges az élet létrejötte. Nincs szükség jóindulatú tervező feltételezésére annak magyarázatára, miért vagyunk az univerzumnak éppen abban a részében, ahol az élet lehetséges: az univerzum összes többi részében nincs, aki feltegye ezt a kérdést.[3]  Ha bármiféle ilyen általános elmélet igaznak bizonyul, akkor az a megállapítás, miszerint a természet állandóit egy jóságos tervező szabályozta be, lényegében azzel egyenértékű, mintha azt mondanánk: “Hát nem csodálatos, hogy Isten éppen ide teremtett minket a Földre, ahol van víz és levegő, a felületi gravitáció és a hőmérséklet pedig kellemes, nem olyan borzasztó, mint  Merkúron vagy a Plútón!” Hát hol máshol alakulhatott volna ki az élet a Naprendszerben, mint a Földön?

 Az ehhez hasonló érvelést „antropikusnak” nevezik. Ez néha nem más, mint annak megállapítása (minden további magyarázat nélkül), hogy a természet törvényei azért olyanok, amilyenek, hogy mi létezhessünk. Ez számomra nem több, mint misztikus halandzsa. Másrészről, ha valóban rengeteg világ létezik, amelyekben az állandók értékei mások, akkor az antropikus magyarázat arra vonatkozóan, hogy a mi világunkban miért létezik élet, trivialitássá válik, mint ahogy az is, hogy miért a Földön élünk és nem a Merkúron vagy a Plútón. A kozmológiai állandó tényleges értéke, amelyet távoli szupernóvák mozgásának megfigyeléséből határoztak meg, olyan, mint amit ilyen érvek alapján várhatunk: elegendően kicsi ahhoz, hogy ne nagyon akadályozza a galaxisok kialakulását. Még nem tudunk azonban eleget a fizikából, hogy megmondjuk, vajon vannak-e más részei a világegyetemnek, ahol a természeti állandók értékei valóban különbözőek. Ez nem reménytelen kérdés; ha majd többet fogunk tudni a gravitáció kvantumelméletéről, mint jelenleg, képesek leszünk megválaszolni.

 A jóságos tervező létének bizonyítéka az lehetne, ha az élet jobb volna, mint az más alapon várható. Ennek megítéléséhez gondoljunk arra, hogy az élvezetre való  képesség kialakulhatott a természetes kiválasztódás során, mint ösztönzés az állatok számára, melynek táplálkozniuk és szaporodniuk kell, hogy továbbadhassák génjeiket. Csak kevéssé valószínű, hogy a természetes kiválasztódás egyes bolygókon olyan állatokat hozott volna létre, amelyek eléggé szerencsések ahhoz, hogy képesek legyenek a szórakozásra, a tudomány művelésére, valamint az absztrakt gondolkodásra, de a mi elképzelésünk az evolúcióról eléggé elfogult amiatt, hogy csupán az ilyen szerencsés esetekben létezhet valaki, aki a kozmikus tervezésről elmélkedik. A csillagászok ezt szelekciós effektusnak nevezik.

 A világegyetem nagyon nagy, talán végtelen nagy, ezért nem meglepő, hogy óriási számú bolygón nem létezhet intelligens élet, még többön az életnek semmiféle formája sem, és csupán egy elhanyagolható töredékén lehetnek élőlények, akik képesek a világegyetemről gondolkodni, mint ahogy azt mi tesszük. Egy újságíró, aki lottónyertesekkel készít interjúkat, hajlamos azt érezni, hogy valami különleges isteni gondviselés segítette őket, de nem szabad elfeledkezni a lényegesen nagyobb számú olyan játékosról, akiket azért nem keresett fel, mert nem nyertek. Ezért annak megítélésében, hogy az életünk bizonyítéka-e a jóságos tervező létének, nemcsak azt kell vizsgálnunk, hogy az életünk jobb-e, mint ami várható lenne a puszta természetes kiválasztódás eredményeképpen, hanem azt az elfogultságot is figyelembe kell vennünk, hogy mi magunk gondolkodunk a problémáról.
 Ez olyan kérdés, amire mindekinek saját magának kell megtalálnia a választ. Az a tény, hogy valaki fizikus, nem nagy segítség ilyen esetben, ezért csupán saját nevemben beszélhetek. Életem figyelemreméltóan boldog volt, talán az emberi boldogság 99.99%-a feletti tartományában, mégis végig kellett néznem, hogy anyám nagy fájdalmak között hal meg rákban, apám személyiségét elpusztította az Alzheimer-kór, másod- és harmad-unokatestvéreim egész csapatát pedig a holokauszt során gyilkolták meg. A jóságos tervezőre mutató jelek tehát eléggé jól el vannak rejtve.
 A gonoszság és szegénység széleskörű elterjedtsége mindíg is zavarta azokat, akik egy jóindulatú és mindeható istenben hittek. Esetenként azzal mentik fel Istent, hogy a szabad akaratra hivatkoznak. Milton Az elveszett paradicsomban a következő érvelést tulajdonítja Istennek:

Szabadnak teremtettem őket, ezért szabadnak is kell maradniuk
Amíg megvalósítják magukat: különben meg kell változtatnom
Természetüket, és visszavonni nagy fokát az
öröknek és változtathatatlannak, amely létrehozta
Szabadságukat: ők maguk okozták bukásukat.

Kicsit igazságtalan rokonaimmal szemben, hogy meggyilkolásuk fő oka a németek szabad akaratának gyakorlása volt, de ettől eltekintve hogyan egyeztethető  össze a szabad akarat a rákbetegséggel? A daganat szabad akaratának jóvoltából?

A kérdések, amelyekkel itt felkérésre foglalkozom, sokaknak bizonyára borzasztóan ódivatúnak tűnnek. A William Paley angol teológus által felvetett „tervezésből adódó érvek” ma már egyáltalán nem foglalkoztatják az embereket. A vallás presztizse manapság inkább erkölcsi befolyásából, mint a természetben tapasztalható jelenségek magyarázatából táplálkozik. Ezzel szemben el kell ismernem, hogy bár jómagam nem hiszek a kozmikus tervezés létezésében, azért veszem a fáradságot, hogy vitatkozzak vele, mert úgy gondolom, hogy mindent egybevéve a vallás morális befolyása iszonyatosan nagy lehet.

 Ez túlságosan nagy dolog ahhoz, hogy itt részleteiben megtárgyaljuk. Egyrészt számtalan példát tudnék fehozni arra, hogy mennyi kárt okozott a vallási fanatizmus a pogromok, a keresztes háborúk és dzsihádok hosszú története folyamán. A XX. században volt egy mozlim fanatikus, aki megölte Szadatot, egy zsidó, aki megölte Rabint, és egy hindu, aki megölte Gandhit. Ugyan senki nem mondaná, hogy Hitler keresztény fanatikus volt, azonban nehéz elképzelni, hogy a nácizmus olyan formát öltött volna, amilyet megismertünk, a keresztény antiszemitizmus által szolgáltatott alapok nélkül. Másrészt a vallás hívei is számtalan példát hozhatnának fel arra, hogy mennyi jó köszönhető a vallásnak. Például a kiváló fizikus, Freeman Dyson Imagined Worlds című új könyvében a vallásos hit szerepét hangsúlyozza a rabszolgaság megszüntetésében. Ezzel kapcsolatban szeretnék egy megjegyzést tenni. Nem azért, hogy mindössze egyetlen példával bármit is bizonyítsak, csupán annak illusztrálására, mit is gondolok a vallás erkölcsi befolyásáról.

 Kétségtelen tény, hogy a rabszolgaság és a rabszolgakereskedelem elleni kampányt nagyban erősítették a hithű keresztények erőfeszítései Angliában, köztük William Wilberforce evangélikus hívő, Amerikában pedig William Ellery Channing unitárius lelkész. Azonban a kereszténység, mint a nagy világvallások egyike, századokig kényelmesen együtt élt a rabszolgasággal, és azt az Újszövetség is támogatta. Miben különbözött akkor a rabszolgaságot ellenző Wilberforce és Channing?  Nem fedeztek fel semmiféle új szent szöveget, és sem Wilberforce-nak, sem Channingnek nem volt semmiféle természetfeletti látomása. A XVIII. században inkább a széles körben elterjedt racionalizmus és emberszeretet vezetett másokat – köztük csak  Adam Smith, Jeremy Bentham és Richard Brinsley Sheridan nevét említem –, hogy ellenezzék a rabszolgaságot olyan okok alapján, amelyeknek semmi köze nem volt a valláshoz. Lord Mansfield, akinek híres döntése a Somerset űgyben véget vetett a rabszolgaságnak Angliában (a gyarmatokon azért nem!) , nem volt több konvencionális vallásosságnál, és indokolása sem tartalmazott semmiféle vallási érvet. Bár Wilberforce volt a kezdeményezője 1790-ben a rabszolgakereskedelem elleni kampánynak, a mozgalmat hatékonyan támogatták a parlamentben is, például Fox és Pitt, akik egyáltalán nem jámborságukról voltak közismertek. Amennyire meg tudom állapítani, a vallás sokkal több hasznot húzott az idők szelleméből, mint fordítva.

 Ahol a vallásnak valóban befolyása volt, ott inkább támogatta, mint ellenezte a rabszolgaságot. A parlamentben a Szentírásból vett idézetekkel védték a rabszolgakereskedelmet. Frederick Douglas  említi visszaemlékezéseiben, milyen sokat romlott a helyzete, amikor gazdája olyan vallásra tért át, amely a rabszolgaságot Hám gyerekeinek megbüntetésével indokolta meg. Mark Twain az anyját igazán jóságos személynek írta le, aki jó szívével még a Sátánon is sajnálkozott, de mégsem volt semmi fenntartása a raszolgasággal szemben, mivel a háború előtti Missouriban soha nem hallott azt elitélő prédikációt, inkább számtalan olyat, amely a rabszolgaságot Isten akaratának  minősítette. Vallással vagy anélkül, a jó emberek jól viselkednek, a rossz emberek pedig gonoszak: ahhoz, hogy jó emberek gonoszságot kövessenek el, vallásra van szükség.

 Az American Association for the Advancement of Scienec e-mail üzenetéből tudom, hogy jelen konferencia célja a tudomány és vallás közötti konstruktív párbeszéd. Jómagam támogatom a párbeszédet a tudomány és vallás között, de semmiképpen nem konstruktívat. A tudomány egyik kiemelkedő eredményének tartom, hogy intelligens emberek számára, ha nem is tette lehetetlenné a vallásosságot, legalább lehetővé tette, hogy ne legyenek vallásosak. Ettől az eredménytől nem szabad visszahátrálnunk!

Jegyzetek
[1] Jelen cikk alapja az AAAS Washington D.C.-ben 1999 áprilisában szervezett Konferencia a kozmikus tervezésről rendezvényén elhangzott előadás.
[2]  Ezt egy 1989-es cikkben  M. Livio, D. Hollowell, A. Weiss és J.W. Tiuran mutatta meg (“The anthropic significance of the existence of an excite state of 12C”, Nature, vol. 340, no. 6231, 1989. július 27.) Ők végezték el az idézett számításokat a 7,7 MeV maximális energiájú gerjesztett állapotára vonatkozóan, amely felett a csillagokban már csak elhanyagolható mennysiésű szén keletkezhet.
 [3] Ugyanehhez a következtetéshez juthatunk el sokkal árnyaltabb módon, ha a kavntummechanikát a világegyetemre alkalmazzuk. A korábbi munkák újra-értelmezésével Stephen Hawking és Sidney Coleman  megmutatta, hogyan vezetnek a kvantummechanikai effektusok felhasadáshoz az univerzum történetében (pontosabban abban, amit az univerzum hullámfüggvényének neveznek) nagyszámú különböző lehetőségre, amely lehetőségek mindegyike különböző természeti állandóknak felel meg. L. Sidney Coleman, „Black Holes as Red Herrings: Topological fluctuations and the loss of quantum coherence”, Nuclear Physics B307 (1988) 867.