Agykutatás: múlt és jövõ
Az amerikai agykutatók és vezetõ pszichológus szakemberek jó értelmû nyomásának engedve George Bush elnök 1990-ben az akkor kezdõdött kerek évtizedet a kongresszus elõtt Decade of the Brainnek, tehát az agy (voltaképpen az agykutatás) évtizedének nyilvánította. Ez a gesztus nyilvánvalóan azt a felismerést tükrözte, hogy a különbözõ kutatási területek között az agyvelõ mûködésének feltárására hivatott tudományágak kiemelt fontosságúaknak bizonyulnak majd, tehát nagy figyelmet és többlettámogatást igényelnek. Az Egyesült Államok elnökének ezt a feltûnõ kongresszusi lépését több ország parlamentjének hasonló szimbolikus határozata követte, többek között a magyar Országgyûlésben is elhangzott egy deklaráció Szentágothai János vezetõ agykutatónk, akkori képviselõ indítványára. Mindjárt elöljáróban meg kell itt jegyeznünk, hogy sajnos ezen ünnepélyes nyilatkozatokat sem az Egyesült Államokban, sem más országokban nem követte kiemelt finanszírozás. Persze Amerikában ez a körülmény kevésbé volt zavaró, mint Európában, hiszen a kutatásra folyamatosan nagy összegeket fordít az állami költségvetés. A mi tájainkon a krónikus pénzhiány jellemezte és jellemzi ma is a tudományos munkát, többek között az agykutatást is. Hazánkban gyorsan, még 1990-ben, megalakult ugyan Az agy évtizede bizottság, amely a befolyó kisebb-nagyobb pénzeket kezelte, de ezek az összegek inkább csak csurrantak-cseppentek, semmint hogy áramlottak volna...!
Ami most már az utolsó évtized agykutatási
tényeit illeti, más tudományágakhoz hasonlóan
az agyvelõvel foglalkozó különféle ágazatok,
mint az anatómia, a fiziológia, a biokémia vagy a
pszichológia, külön-külön és együttesen
sem produkáltak olyan átütõ, gyökeres szemléletváltozást
eredményezõ adatokat, amelyek átformálták
volna tudományos felfogásunkat e legfontosabbnak tekinthetõ
emberi szerv mûködésérõl. Persze kilenc
esztendõ túlontúl rövid periódus egy ilyen
nézetátalakítás számára. Mindazonáltal
az utolsó 6–8 évben szinte kézzelfogható remények
születtek az agyról való szemléletünk módosulásának
irányában! Ezt a szemléletrendszert ugyanis hosszú
évtizedek óta szakadék jellemzi az agyvelõ
biológiai
(tehát biokémiai és fiziológiai) és
pszichológiai
(tehát viselkedési és szociális vonzatú)
történései között. E fejezet tárgyát
képezõ utolsó évtizedben viszont valószínûsíthetõ
e markáns szemléleti szakadék áthidalása!
Olyan eredmények születtek ugyanis a nemzetközi kutatások
nyomán, amelyek komoly és szilárd esélyt nyújtanak
az élettani és a lélektani fogantatású
agykutatás közötti komoly nézet-vákuum betöltésére.
Az alábbiakban három olyan kutatási szint tényeirõl
adunk számot, amelyek keretén belül a legtöbb és
legjelentõsebb eredmények születtek, amelyek egyben
hidat jelenthetnek az említett szemléleti ûr átívelésére.
Elõször a molekulák és az idegsejtek területén
zajló folyamatok némely újdonságáról,
tehát (A) mikroszintû tényekrõl, majd
az egész agyvelõ területén folyó élettani
történések néhány fontos adatáról,
tehát (B) makroszintû tényekrõl, végül
az agymûködés (C) pszichikus vonzatú néhány
lényeges eseményének új keletû feltárásáról,
nevezetesen
megismerési szintû (ún. kognitív)
tényekrõl számolunk be. Elöljáróban
megjegyezzük, hogy a három szint hierarchikusan egymásra
épül, tehát a sejtszintû adatok a másik
két szint területén is érvényesülnek,
az agyvelõ egészének színvonalán felismert
tények pedig a pszichikus jellegû tevékenységek
újszerû leírásában és háttérmûködésük
elemzésében válnak hasznunkra.
„Mikroszintû” agykutatási tények
Ma már közismert, sokszorosan ellenõrzött tény, hogy az agyvelõt, még tágabb fogalmazásban a központi idegrendszert, sokmilliárdnyi sejt képezi, amelyek két nagy csoportot alkotnak: (a) elsõsorban a valódi információfeldolgozást végzõ idegsejteket (neuronokat) kell kiemelnünk, majd pedig (b) ezen sejteket körülvevõ, át- meg átfonó, ezek anyagcseréjét biztosító támasztó-, vagy kötõszöveti jellegû gliasejteket kell említenünk. Azonban csupán az utolsó évtizedben rögzült véglegesen az a tény, hogy a neuronok és a gliasejtek nem nélkülözhetik, hanem kiegészítik egymást. Tehát a gliaállomány a neuron-populációval szinte egyenrangú agyszöveti tényezõnek bizonyult, ami annyit jelent, hogy a gliaelemek szerepe manapság felértékelõdött.
Már évtizedekkel ezelõtt eldõlt az agykutatók eltérõ nézetei között az a vita, hogy az idegrendszer sejtjei egymásban folytatódó, egymással citoplazma vonatkozásban is folyamatos hálózatot képeznek, vagy pedig az egyes neuronok és gliasejtek önálló, egymással csak érintkezõ egységek. A tények az utóbbi felfogást igazolták: a sejtek önálló egységek, amelyek egymással csupán érintkeznek, de egymásba nem folytatódnak! Évek hosszú sora óta ezért a kutatás figyelmének középpontjában állnak az agysejtek egymással érintkezõ felületei, azok a területek, ahol az idegi impulzusok sejtrõl sejtre áttevõdnek, vagyis az idegrendszer szinapszisai. Ma már középiskolai biológiai adat nálunk, hogy a szinapszis egyaránt magába foglalja az idegi impulzust átadó sejt végzõdését és az idegingerületet fogadó neuron sejthártya-felületét, valamint a közöttük levõ nanométer nagyságrendû szinaptikus rést. Az viszont már új keletû felismerés, hogy az átadó és a fogadó sejt között hallatlanul kifinomult és sokrétû folyamatsor zajlik le, szinte egyidejûleg a neuronok millióiban, amelyek lényege az esetek túlnyomó többségében az átadó sejtben termelõdõ kémiai átvivõanyag (az ún. transzmitter, vagy mediátor) gerjesztõ, vagy éppenséggel gátló hatása a fogadó sejt mûködésére. Nincs itt hely arra, hogy a sejtrõl sejtre terjedõ idegingerületi vagy -gátló folyamatot leírjuk vagy elemezzük, elégedjünk meg azzal, hogy röviden vázoljunk néhány sarkalatosan fontos és jellegzetes agyfunkciót, amelyben e vegyi jellegû szinaptikus folyamatok részletei ma már ismertek, vagy megismerésük legalábbis várható a közeljövõben.
Az utóbbi években felgyorsultak azok a kutatások, amelyek az új információknak az agyvelõbe való bejutásával, illetve tárolásával, más szóval a tanulással és az emlékezéssel kapcsolatosak. Kitûnt, hogy kísérletileg létrehozható a neuronok sejthártyájának, a membránnak két oldala között olyan elektromos tartós feszültségváltozás, az ún. hosszú távú potenciáció (long term potentiation: LTP), amelyet a szinapszissal kapcsolatos folyamatként az új információ bejutásának és rögzítésének modelljeként tekinthetünk. Kiderült az is, hogy ez az LTP, a hosszabb távú feszültségmódosulás, egy lavinaszerû transzmitter-kibocsátás eredményeként jön létre, amelyben különbözõ protein-kinázok és más sejt-enzimek, továbbá a Ca2+-ionok döntõ szerepet játszanak. Ezen membránfolyamatok következményeként tartósan átalakul a szinapszisok ezreinek hálózata: tehát rögzülhet a bejutó új és új információ. Tisztázódni látszik az is, hogy a különbözõ agyterületek közül az eddig ismert agykérgi szerkezeteken kívül a hippocampusnak nevezett, jobbára az agykéreg alatt elhelyezkedõ elnyújtott alakú struktúra bír a legfontosabb funkcióval a tanulásban és az emlékezésben.
Szinte robbanásszerûnek mondható az az ismereti
többlet, amelyet az utóbbi tíz évben a szinaptikus
transzmittereknek az egyes elmekórképekben játszott
szerepe vonatkozásában nyertünk. Jól tudjuk ma
már, hogy a régóta ismert fõbb idegsejtbeli
transzmitter-rendszerek mint az acetilkolin, a noradrenalin, a dopamin,
vagy a szerotonin hol és miképpen avatkoznak egy adott
kórfolyamat kialakulásába. Nevezetesen ezen átvivõanyagok
kóros hiánya, illetve többlete egyenesen összefüggésbe
hozható régebben ismeretlen eredetûnek tartott egyes
elmebetegségek, illetve kóros elmebeli határállapotok
(pl. neurózisok) keletkezésével, illetõleg
fennmaradásával. Nagy tömegû idegsejtpusztulással
járó degeneratív idõskori betegségek
keletkezése, mint például az Alzheimer-kór
kialakulása, éppúgy transzmitterhiányra, vagy
-többletre vezethetõ vissza, mint némely
hangulati-érzelmi
kórkép (pl. a mánia és a depresszió),
vagy pedig egyes nem normális tudati állapottal jellemezhetõ
betegségek (pl. a szkizofréniák, a paranoid állapotok,
vagy a fóbiák). Joggal szokás elmeorvosi körökben
hangsúlyozni azt a feltûnõ és kedvezõ
körülményt, hogy az utolsó tizenöt-húsz
évben az európai és az észak-amerikai klinikai
elmeosztályok teljesen megváltoznak. A szinaptikus transzmitter-rendszerekre
célzottan ható számos új gyógyszer bevezetése
megváltoztatta
a kórházi elmeosztályok rendjét és hangulatát!
Mind kevesebb a zárt osztály, a teljesen zavart, vagy dühöngõ
beteg. Az említett betegségek többségét
maradéktalanul meggyógyítani még nem tudjuk,
de hathatósan és kedvezõen befolyásolni annál
inkább!
„Makroszintû” agykutatási tények
A sejtmembránok, szinapszisok és a hozzájuk kapcsolódó kémiai transzmitterek szintjén lezajló, fent vázolt lényeges folyamatoknál nem kevésbé fontosak azok az új feltárások, amelyek az agyvelõ egészét, vagy legalábbis annak nagy területeit együttesen érintik. Az utóbbi pár év felfedezéseit két, régebben már ismert jelentõs metodikai irány új megközelítései tették lehetõvé. Az egyik ilyen fontos módszer-csoport az (1) elektroenkefalográfia, vagyis az agyvelõ elektromos tevékenységének az ép koponyán keresztül történõ nyomon követése, amely 60 éve feltárt, régi eljárás ugyan, de az utóbbi pár évben merõben új adatokkal gazdagodott. A másik pedig egy valóban új eljárástömb, az agy szerkezetének és anyagcseréjének (2) képi megjelenítése, amely a számítógép-technika beiktatása nyomán vált megközelíthetõvé.
(1) Az elektroenkefalográfia (EEG) ma már világszerte elterjedt rutinmódszer az összes korszerûen felszerelt klinikai és kórházi idegosztályon és rendelõben, Magyarországon is. A különbözõ agyi funkcionális állapotok jellegzetes EEG-görbéjét ma már minden orvostanhallgató és orvos, specialitásától függetlenül, jól ismeri: ismerjük az ébrenlét alfa- és béta-hullámait, az elalvás és a mély alvás teta- és delta-hullámait, valamint az ún. paradox- (álomlátási) szakasz újbóli béta-görbéit. Ugyancsak jól ismertek a kóros agyi folyamatok bizonyos csoportjának nem normális EEG-görbéi is, melyekre itt nem térhetünk ki. Ezek részletes ismertetése megtalálható ma már az összes vonatkozó népszerûsítõ könyvben nálunk is. Nem is szükséges itt hangsúlyoznunk, hogy az élõ agy folyamatosan, ébren és alvásban egyaránt gerjeszti az egész élet folyamán ezeket az ún. „spontán” EEG-hullámokat.
Új felismerés viszont az ébrenléti és az álmodási béta-hullámoknál szaporább, igen „sûrû” és apró, 30/s-nál szaporább agyi elektromoshullám-aktivitás jelentõsége. E hullámokat már régóta ismerték, de nem tulajdonítottak nekik funckionális jelentõséget. Csak az utóbbi pár évben hozzák e sajátos szapora EEG-aktivitást a tudatos felismeréssel, valamint az akaratlagos cselekvésre való felkészüléssel kapcsolatba. Az EEG-hullámoknak ezt az egyre fontosabbnak ítélt kategóriáját gamma-hullámoknak (gamma-tevékenységnek) nevezik, megjelenése minden bizonnyal tudati pszichikus tevékenységet tükröz.
Még mindig az elektroenkefalográfia metodikai körébe sorolható egy másik, jelentõs új felfedezéssor, amelyben külföldi (amerikai, német, finn stb.) kutatókon kívül magyar szakemberek is komoly szerepet játszottak. Hosszú évek óta ismert a szakemberek között, hogy az agyi neurontömegek által állandóan, szakadatlanul gerjesztett, az EEG-készülék által regisztrált, a fentiekben már érintett ún. „spontán” elektromos hullámokra (a béta-, alfa-, teta-, delta- és gamma-hullámokra) bizonyos körülmények között viszonylag nagyobb feszültségû, a fenti spontán hullámoktól feltûnõen eltérõ, számítógépes programok által kitûnõen átlagolható lassabb frekvenciájú újabb hullámformák tevõdnek rá, amelyeket esemény-relációs potenciáloknak (event related potentials: ERP), vagy eseményfüggõ potenciáloknak neveznek. Ezek az ERP-hullámok mindig hirtelen felbukkanó, vagy pedig az agyvelõ aktuális mûködését jelentõsen igénybe vevõ jelenségek (pl. erõs vagy váratlan inger, intenzív várakozás stb.) kísérõjeleként bukkannak fel. Az ERP több válfaját írták le az utóbbi években, ezek mind az agyvelõ megismerési és tanulási, tehát pszichikus folyamataiban nyernek jelentõséget, ezeket a következõ, (C) fejezetben ismertetjük.
(2) Az agyvelõ képi megjelenítésének (Brain Imaging) korszerû módszeregyüttese azáltal vált elterjedtté, hogy az idegélettani és ideg-elme gyógyászati laboratóriumokban és klinikai osztályokon megjelentek az agyat háromdimenziós, térben felrajzoló programokkal ellátott személyi számítógépek. Ezeket a komputerszoftvereket pedig négy, nagy felbontású, neminvazív agyi átvilágító technika külön-külön, vagy egymással kombinálva táplálja. Az alábbiakban tömören és nagy vonalakban felvázoljuk e négy eljárásnak a köznapi érthetõség szintjén mozgó alapvetõ elvét.
a) A számítógépes röntgentomográfia (Computer Tomography: CT). Ez a világszerte elterjedt képalkotó technikák legrégibb válfaja, szinte prototípusa. Lényege a röntgensugárral készült rétegfelvételek (tomográfiás képek) komputeres térbeli megjelenítése. Úttörõ módszernek bizonyult, hogy elõször nyílt alkalom az élõ, mûködõ agy képleteinek „in vivo” élethû láttatására.
b) Az EEG-hullámok agyi térképszerû ábrázolása (EEG Imaging). A módszer nem más, mint a fent ismertetett EEG-s frekvenciasávok térbeli (általában színes) megjelenítése komputeres program alapján. Segítségével nemcsak a nyugalmi éber, valamint az alvó agy hullámeloszlását láthatjuk és elemezhetjük, hanem a kóros gócok (daganatok, hegek, tályogok) elhelyezkedését és kiterjedését is. Térbeli felbontóképessége kicsi, jobbára csak a felületi agykérgi hullámok (köztük az esetleges ERP-hullámok) eloszlását ábrázolja.
Az EEG-térképpel rokon módszer a magnetoenkefalográfia (MEG), amely az agyvelõ mágneses aktivitását regisztrálja. A mérést mágneses terektõl teljesen izolált helyiségben, igen alacsony hõmérsékleten mûködõ mágneses detektorok alkalmazásával végzik. A MEG elõnye, hogy mély agyi struktúrák mágneses hullámait is felfogja, de még nem kellõen kipróbált, igen költséges technika. Magyarországon még nem honosodott meg.
c) A mágneses rezonancia képalkotás (Magnetic Resonance Imaging: MRI). A fenti eljárástól merõben eltérõ módszer, melynek lényege az agyvelõnek (illetve az éber, mûködõ emberi fejnek) erõs mágneses térbe való helyezése. A sejtekben nagy bõségben található hidrogénatomok ilyen közegben mágneses tulajdonságokat mutatnak, amelyek kitûnõen fényképezhetõk. Az MRI felbontóképessége a CT-jét, az EEG-térképét és a MEG-ét lényegesen meghaladja. Az MRI a tér bármely síkjában pontos tomogramot készít, melyben az agyi szürkeállomány és a különbözõ kéregalatti képletek milliméter pontossággal láthatók! Az MRI-technika napjainkban is tökéletesedik, újabban egyes beadott vegyületek agyi koncentrációjának mérésével kombinálják, ez az ún. funkcionális MRI (fMRI). Leggyakrabban az alábbiakban vázolt PET-módszerrel kombinálják (már hazánkban is!).
d) A pozitron-emissziós tomográfia (PET).
Ennek a technikának a lényege a CT kifejlesztése során
már kidolgozott agyi képalkotó eljárás
szoftver-tapasztalatainak továbbfejlesztése és alkalmazása
a szervezetbe bevitt radioaktív, de nem ártalmas, az anyagcserében
felhasznált anyagok lokalizálására. Tulajdonképpen
ezen radioaktívvá tett közömbös vegyületek,
mint pl. a fluorid–18 (fluorodeoxiglukóz: FDG), az oxigén–15
(butanol-oxigén) stb. pozitronkibocsátását
és agyi elhelyezkedését követik nyomon a megfelelõ
sugárzásmérõ kamera segítségével.
A PET felbontóképessége jelentõs: alkalmazásával
agykérgi tekervényeket, kéregalatti nagyobb képleteket,
pl. a talamuszt és a törzsdúcokat is fel lehet ismerni.
Ezenkívül az agymûködés lezajlása
közbeni
számos funkcionális változás azonnal, tehát
még ezen változások valóságos ideje
(„real time”) alatt lefényképezhetõ! A PET-technika
már eddig is új utakat nyitott a klinikai ideg- és
elmekórtanban, valamint a humán pszichológiában
(l. lent), távlatai szinte beláthatatlanok, különösen
más módszerekkel kombinálva. Manapság leginkább
a kombinált MRI+PET felvételét használják,
ezáltal ki lehet aknázni mindkét nagy hatású
képalkotó módszer elõnyeit.
Pszichikus történéseket feltáró agykutatási tények
Cikkünk bevezetõjében aláhúztuk azt az esélyt, amelyet az utóbbi évek kutatásai nyújtottak az agymûködéssel kapcsolatos biológiai és pszichológiai jellegû új tények áthidalására, más szóval a köztük még mindig meglevõ tekintélyes szakadék megszüntetésére. Most olyan pszichológiai jellegû folyamatokról ejtünk szót, amelyeknek biológiai hátterét az elmúlt néhány évben többé-kevésbé feltárta az agykutatás, ezek egy részét a fenti két alfejezetben (B és C) agyélettani szempontból már röviden érintettük. Itt viszont most a pszichológiai problémafelvetés szemszögébõl világítunk meg néhány újonnan feltárt adatot. Ezek az adatok nagy többségükben az emberi megismerés (kogníció) kiterjedt kérdéskörét érintik. Nevezetesen a kutatási tények annak a kérdéscsoportnak a részbeni megválaszolását kísérlik meg, hogy miként fogadja be, dolgozza fel, azonosítja és tárolja az emberi agyvelõ a beérkezõ szakadatlan információáradatot, továbbá arra a problémakörre keresik, egyelõre csupán a hozzávetõleges választ, hogy miként hívja elõ az agy a tárolt, éppen szükséges ismereteket és milyen módon utasítja cselekvésre a szervezet végrehajtó rendszereit. Alá kell húznunk azonban, hogy a feltárt tények még csupán töredékes jellegûek, még nem teszik lehetõvé egy átfogó pszichológiai kognitív elmélet megalkotását, amelyet nyilván a közeljövõ kutatási eredményei alapoznak meg.
(1) A tudatos-tudattalan pszichikus kategória-kettõs minden bizonnyal az agyi megismerési folyamat vízválasztója, amely megszabja, hogy a bejutó információáradat melyik része kerül az adott pillanatban a világos tudomásulvétel és melyik másik része a rejtett, vagy homályosnak mondható nemtudatos „rekeszbe”. Több új adat szól amellett, hogy a tudatos felismerést jellegzetes agyi elektromos történések jelzik, vagy legalábbis kísérik. Az alábbiakban a legfontosabbakat felsoroljuk:
a) Az EEG-görbe gamma-hullámairól – melyek minden bizonnyal a tudatos érzékelés elektromos agyi jelei – már volt szó. Ezekre most nem térünk vissza.
b) Az ERP-hullámok ún. P–300 szakasza már évekkel ezelõtt sejtett, de csak az utóbbi években igazolt információfelismerési jelzés. Az elõzõekben már érintettük az agyi EEG-görbék eseményfüggõ potenciálhullámait (ERP), mint feltûnõ és fontos információfeldolgozási indikátorokat. Kitûnt, hogy ezen ERP-görbék késõi, nevezetesen a befutó külsõ inger utáni 300 millisecundumnyi késést mutató, az elektromosság szempontjából pozitív elõjelû nagy amplitúdójú hulláma, a tulajdonképpeni P–300 szakasz, minden bizonnyal az agyvelõbe bejutott információ felismerésének, azonosításának a jele. Ennek a P–300-as jelenségnek igen gazdag irodalma halmozódott fel az utóbbi években.
c) Az illesztési negatív hullám (Mismatch Negativity: MMN). Az utóbbi évek felismerése, hogy az egyforma, egynemû külsõ ingerek sorozata között felbukkanó, az ingersorozat többi jelétõl akár kismértékben is eltérõ befutó impulzust az agyvelõ felismeri! Amennyiben ugyanis számítógépprogram segítségével az egyforma jelekbõl álló sorozat átlagolt ERP-jét a képernyõn megjelenítjük, ezen jellegzetes átlagolt ERP-görbén kívül, de ennek magasságában feltûnik egy másik, ugyancsak jellegzetes negatív ERP-hullám is. Ezt a második ERP-eltérést nevezik MMN-hullámnak (Mismatch Negativity: illesztési negativitás). Ma már világossá vált, hogy a MMN-görbe az egynemû ingersorozatok tagjai között feltûnõ, ezektõl eltérõ, tehát „kakukktojásszerû” impulzus agyi elektromos mutatója. Vagyis annak a jele, hogy az agy megfelelõ központja, amely az adott ERP gerjesztéséért felelõs, felismerte a nem illeszkedõ befutó információt!
d) „Készenléti” potenciál. Tulajdonképpen nem az utolsó évtized felismerése, amely viszont az utóbbi években vált igazolt adattá, hogy a tudatos mozgási aktus indítását idõben közvetlenül megelõzi az EEG-görbén felismerhetõ egy vagy több hullámból álló elektromos jel, amelyet készenléti (németül: Bereitschaft) potenciálnak nevezünk. Ez az EEG-görbeszakasz minden bizonnyal a mozgás megkezdésére való felkészülés, tervezés, tehát a tudatos cselekvés szándékának elektromos mutatója.
e) A belsõ szervi (zsigeri, vagy viszcerális) érzékelés az a jobbára rejtett információfeldolgozási folyamat, amely a tudatos-tudattalan kettõs szféra határán zajlik le, és amelynek törvényszerûségei hûen követik a klasszikus érzékelési funkciók (látás, hallás, ízlelés stb.) jól ismert törvényeit. A régen ismert érzékszervek közé való beiktatásuk az utóbbi évek eredménye. Ezeket a belsõ érzékelési szabályokat jobbára a felsorolt elektromos jelenségek adatainak segítségével tárták fel. Kiderült, hogy a zsigeri területrõl származó ezen ingerek csak sürgetõ jellegû, riasztást követelõ esetekben válnak tudatosakká, a normális, mindennapi életben burkolt, nem tudatos folyamatok maradnak, de mint ilyenek szakadatlanul befolyásolják az ember pszichikus állapotát, pl. az érzelmeket.
 |
| Az utóbbi években felér-
tékelõdött Pierre Paul Broca francia orvosnak (1824–1880), az agyi asszimmetria elsõ leíró- jának a bal félteke (jobb kezûekben) be- szédmezõje felfedezõ- jének teljesítménye |
(3) Az agyféltekék aszimmetrikus mûködésének újabb adatai olyan nagy tömegben születtek, hogy ezek összességükben új oldalról is megvilágítják egynémely kognitív funkciót. Az agyi képalkotás fent vázolt kombinált módszereivel (a PET és az MRI, valamint a MEG kombinációjával) sikerült az agyi kognitív képviselet unilaterális féltekei jellegét direkt módon kimutatni. Az utóbbi idõben felértékelõdött Broca felfedezése az agyféltekei aszimmetriáról. Újabb, ezúttal már közvetlen, cáfolhatatlan bizonyíték született ama régebbi feltevés igazolására, hogy az egyes perifériás funkciók agyi reprezentációja valóságos agyvelõi neuronhálózati térkép, amelyet a fenti képalkotási technikákkal meg lehet jeleníteni! Így pl. nyomon lehet követni a végtagamputált betegek már nem létezõ végtagja régóta jól ismert fantomérzését, fantommozgását, vagy fantomfájdalmát. Ezek a fantomjelenségek minden bizonnyal az amputált kéz vagy láb még meglevõ, a PET+MRI-fényképen jól látható, általában aszimmetrikus, agyvelõi rögzült képviseletébõl indulnak ki és egyre gerjesztõdnek még idõvel a csonkolás után is!
(4) Az emberi személyiség osztályozására
vonatkozó újabb adatok szintén reménykeltõ
módon szaporodnak és nyilván a pszichofiziológiai
eljárások bõvülésével szinte robbanásszerûen
sokasodni fognak. Nem vitás, hogy a mai osztályozásnak
szinte minden pszichológiai iskola által elfogadott alapja
a még C. Jung által ajánlott kétpólusú:
extroverzió–introverzió dimenzióban való
gondolkodás. De amióta Hans Eysenck ezt a kettõs
aspektust ötvözni ajánlotta a hagyományos Hippokratész-féle
négy temperamentum elmélettel, valamint a W. Wundt-féle
emocionalitás dimenzióval, számos kétarcú
csoportosítási javaslat látott napvilágot (pl.
a Zukkerman-féle „Sensation Seeking” felosztás), ezek
gondos szintézise talán elvezeti a közeljövõben
a személyiség-lélektani gondolkodást az annyira
várt és szükséges, a tudományos mûhelyek
által általánosan elfogadható egységes
személyiségelmélethez!
Zárógondolatok
Nem vitás, hogy napjaink tudományos kutatásának egyik legnagyobb, nem kevés ellentmondást és fejtörést okozó kérdése az, hogyan képes az emberi agyvelõ önnönmaga mûködési törvényeibe behatolni és saját szabályait feltárni? Más szóval, más kutatási területektõl eltérõen az agykutatásban egy és ugyanaz a búvárkodás tervezõje, kivitelezõje és magának a tudományos elemzésnek a tárgya! A „célzó” és a „célzott” egyaránt a humán agyvelõ!
E látszólagos nehézség, sõt ellentmondás folytán nem csoda, hogy a szakadékok a cikkben vázolt három kutatási szint között szinte kikerülhetetlenek. De ugyanakkor, amint azt érzékeltetni próbáltuk, egyáltalán nem áthidalhatatlanok! És itt már elérkeztünk fejtegetésünkkel az agykutatás természettudományi határához, ahonnan utunk egyenesen vezet a filozófia, közelebbrõl az ismeretelmélet felé!
Hiszen önkéntelenül merül fel itt a gnoszeológia alapkérdése: elvileg megismerheti-e egyáltalán az emberi elme saját vizsgálódásának tárgyát: az agymûködés törvényeit? Mint tudjuk, a különbözõ bölcseleti iskolák, világnézeti magyarázatok és irányzatok a legkülönfélébb válaszokat adják erre a gyötrelmes és sarkalatos kérdésre. Maguk az agykutatók viszont, bármely szinten közelítik is meg az elmemûködés feltárásának problematikáját, tudatosan vagy ösztönösen csakis kedvezõ, igenlõ választ adhatnak természetszerûleg erre a kérdésre! Hiszen ha a tudományos búvárkodó reménytelennek tartaná az elme funkcióinak feltárási és megismerési lehetõségeit, ez a tagadó vagy kételkedõ vélekedés eleve lefegyverezné õt! Következésképpen el se kezdené, vagy abbahagyná a kilátástalannak tartott erõfeszítést. Joggal állíthatjuk tehát, hogy az agykutatás világa az egyetemes tudományosságnak egy egyértelmûen derûlátó, bizakodó tagozata!
Az idén megjelenõ Tények könyve
(Gregor–Delacroix Kiadó) agyról szóló fejezetének
módosított változata.
| Természet Világa, | 2000. I. különszám
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez