Természettudományi múzeumok a veszélyeztetett világban

Matskási István
Természettudományi múzeumok a veszélyeztetett világban

Milyen veszélyek leselkednek ma a világra? Elég, ha felütjük a napisajtót, vagy belehallgatunk a rádió műsorába, megnézünk egy-egy televíziós híradót, hogy a súlyos természeti és társadalmi gondok és veszélyek elképesztően széles köréről olykor apokaliptikus látomásokról kapjunk tájékoztatást. A bőven és sokszor hatásvadász módon ömlő információk lassan megszokottá válnak, eltompítják érzékeinket, elfordítják figyelmünket a valóban létező veszélyekről és azok elkerüléséről. Ebben az összefüggésben vizsgálva a természettudományi múzeumok szerepét – a társadalmi problémákkal értelemszerűen nem foglalkozva –, a veszélyeztetett természet és a múzeumok kapcsolatát vesszük górcső alá. Kérdésként e vizsgálat célját úgy tehetjük fel, hogy van-e feladatuk a múzeumoknak napjaink kritikus biológiai, ökológiai, geológiai problémáinak megoldásában, a társadalom ez irányú tudatosságának növelésében. Másképpen: miként képzelünk el egy élő múzeumot, amelynek alapvető célja a természeti örökség, a természeti értékek fenntartása? E kitekintés után visszatérünk a fennállása 200. évfordulóját ünneplő Magyar Természettudományi Múzeumra, bemutatva helyét a természettudományi múzeumok hálózatában.
A múzeumoknak történeti fejlődésük során jól körülhatárolt hármas feladatkörük alakult ki. A tudományos kutatás, a gyűjtés és a gyűjtemények gondozása, valamint a közművelődés és a tudományos ismeretterjesztés hármas egysége a világ valamennyi múzeuma működésének alapját jelenti. Részletesebben meghatározva a hagyományos, átfogó múzeumi feladatokat megrajzolhatjuk a természettudományi múzeumok sajátos „küldetését”, amely a mai világban időszerűbb és fontosabb is, mint a korábbi évtizedekben. Azt biztosan állíthatjuk, hogy e feladatok hatékony végrehajtása sürgetőbb, mint bármikor. A múzeumok – az egyre elfogadottabbá váló megfogalmazás szerint – a világ kulturális örökségét tárják fel, és őrzik annak tárgyi emlékeit. A természettudományi múzeumok a természeti örökség megőrzésének letéteményesei. Fel kell tennünk a kérdést, mi az, amit a társadalomért, nemzeti közösségünkért, vagy tágabb közösségekért – globálisan gondolkodva – az emberiségért tudunk tenni és kell tennünk. A globális gondolkodás és a világban történő munkálkodás a természettudományi múzeumok számára magától értetődő, hiszen a természet, a természeti folyamatok nem ismernek határokat, így a kutatás, a gyűjtés, a muzeológiai munka is magától értetődően átfogja a földkerekséget. Ennek a gondolkodási és cselekvési módnak másik velejárója, hogy a természettudományi múzeumok csak nemzetközi együttműködésben, sokszor formálisan nem is szervezett, de hatékony hálózatban képesek eredményesen dolgozni.
A természeti örökség védelme szempontjából egy leegyszerűsített hármas jelszóval határozhatjuk meg a természettudományi múzeumok feladatát. Gyűjteni, kutatni, támogatni a védelmet. Természeti örökségünk védelmének egyik kulcskérdése az élővilág óriási változatosságának, a biológiai sokféleségnek, az egyre gyakrabban emlegetett „biodiverzitásnak” a védelme. A biodiverzitás, ez a számos nyelvben úgyszólván egyszerre megjelent jövevényszó a természet sokrétűségére, az élőlények és életközösségek rengeteg változatára utal. Kétségkívül veszélyek fenyegetik világszerte. Az emberiség ugyanis a civilizáció és a termelés fejlődése során könyörtelenül pusztítja saját környezetét, nem figyelve arra, hogy erőszakos beavatkozásának milyen következményei lehetnek és lesznek. Számos tudományos és társadalmi szervezet emelte, emeli fel a hangját a romboló tevékenység megszüntetése, a fenntartható termelés és fejlődés érdekében. A kérdés az: mit tehet e nemes célért folytatott keserves küzdelemben a múzeum? Beérheti-e azzal, hogy „megment” néhány példányt a múlt hagyatékából intő példa gyanánt? Teljesítette-e kötelességét hagyományos gyűjteményei ápolásának, leltárkönyveinek, fajlistáinak gondozásával?
A biodiverzitás ügye szinte „szíven üti” a természettudományi múzeumokat, hiszen ez a biológiai irányú muzeológia alapanyaga. Ezt foglalják magukban gyűjteményeik, ezt kutatják muzeológusaik. Kire hárulhatna a feladat, ha nem rájuk? A természettudományi múzeumok és társintézeteik hatalmas anyagot halmoznak fel, és olyan szakembereket foglalkoztatnak, akiknek tudását máshonnan nem lehet pótolni. Az sem mellékes szempont, hogy a múzeumokban nyílik a legközvetlenebb lehetőség arra, hogy a nagyközönséggel érzékeltessék, sőt elfogadtassák az ügy jelentőségét. A múzeum roppant előnye, hogy áttörheti a társadalmi-gazdasági korlátokat, a válaszfalakat, és különbségtétel nélkül avatja be – egyes intézmények esetében akár milliós létszámú – látogatóit a környezet védelméhez szükséges ismeretekbe. Ezek az intézmények tehát kulcsszerepet játszanak a biodiverzitás kutatásában. Ki tudná jobban felrajzolni a veszélyeztetett fajok elterjedési térképét, ki tudná pontosabban összeállítani a „vörös listákat”, ki tudná pontosabban meghatározni az indikátor szervezetek alapján a környezet állapotát, mint a múzeumok kutatói! A gyakorlati alkalmazás egyéb területeiről véve példákat, a biodiverzitás növekvő fontosságú a mezőgazdasági nemesítési és tenyésztési kutatásokban, a kártevők elleni küzdelemben, a gyógyszerkutatásban vagy a nyersanyagok biotechnológiai úton történő előállításában.
A múzeumok rendelkeznek a világon a típuspéldányok leggazdagabb gyűjteményével. A típuspéldányok azok az állat-, növény-, gombafajok, amelyekről először leírták az adott fajt; ezek szolgálnak alapvető referenciaanyagként, „standard”-ként, amelyet minden szerzőnek meg kell vizsgálnia, össze kell hasonlítania saját anyagával, még mielőtt egy új faj felfedezését és leírását közzétenné. Nemzetközileg elfogadott referenciagyűjtemények nélkül a biodiverzitás kutatása és milliónyi állat-, növény- vagy akár mikroorganizmus-faj leírása és elnevezése, azaz a taxonómiai tudományterülete reménytelen káoszba torkollna.
A természettudományi gyűjteményeket sokan csak a fajok diverzitása tárgyiasult leltárának tartják. Ez sem alábecsülendő érték. Számos vészjelzés hangzott el az elmúlt évtizedekben arról, hogy sokszorosára nőtt az emberi tevékenység következtében az egyes fajok eltűnésének a sebessége. Egyesek szerint az evolúció során működő természetes kipusztulási ütemet mintegy ezerszeresen haladja meg a napjainkban megfigyelhető érték. Becslések szerint 50-130 napra tehető az az időszak, amikor egy-egy faj eltűnik a bioszférából. A muzeológusok így valóban versenyt futnak az idővel, hogy legalább statisztikusai legyenek a kihalásoknak. Kissé keserűen megfogalmazva, ők a Vörös Könyvek fajlistáit őrző levéltárosok. Egy természettudományos muzeológus megfogalmazása szerint, ha a trópusi esőerdők pusztulását nézzük, úgy érezhetjük magunkat, mint az a művészettörténész muzeológus, akinek a szeme előtt ég le a Louvre képtára.
A nagy gyűjtemények kapcsán meglehetősen gyakran teszik fel az emberek a kérdést: „Mi hasznunk van belőle, hiszen sohasem láthatjuk?”. Ezek az emberek nem értik, hogy a kiterjedt gyűjtemények valójában egy semmivel nem pótolható, történelmi dimenzióba helyezett objektív adatbankok, amelyek sehol máshol fel nem lelhető információkat tartalmaznak a fajok, és élőhelyek diverzitásáról. Ennek a példányokban megtestesülő adatbázisnak az értékét elképesztő mértékben növelte és növeli a gyűjtemények számítógépes adatbázisainak kiépítése, digitalizálása. A múzeumok óriási erőfeszítéseket tesznek adatbázisaik fejlesztésére, nemzetközi szintű összehangolására és hozzáférhetőségük megteremtésére. Van még egy – kevesek által ismert – érv, amely a gyűjtés, a gyűjtemények felállítása mellett szól. Mindenfajta tudomány alapvető követelménye az eredmények igazolhatósága – szakkifejezéssel élve –, verifikálhatósága. A kísérletes tudományokban ez azt jelenti, hogy ha a kísérletet egy másik kutató azonos feltételekkel megismétli, azonos eredményt kell kapjon. A taxonómiai, ökológiai, biogeográfiai, rendszertani megfigyelések esetében a verifikáció rendszerint csak akkor lehetséges, ha a releváns példány – a bizonyító példány – valamely hozzáférhető tudományos gyűjteményben található.
Hogyan várhatnánk el az emberektől, hogy azt védjék, amiről nem tudnak? Németországi felmérések szerint egy átlagos polgár 7 vadállatfajt és 5 vadon élő növényfajt képes felismerni akkor, amikor 20 autómárkát gond nélkül felsorol. Ebben a helyzetben kell a természettudományi múzeumoknak felvenni a versenyt a fogyasztói társadalom világában a tudományos ismeretterjesztésben és a környezeti nevelésben, a mindent elöntő információáradat közepette. Vannak persze ezen a területen is versenytársak. A látványos természetfilmeket bemutató televíziós csatornák népszerűsége töretlenül nő. A múzeum számára kérdés, mit tud nyújtani a képernyőhöz szokott társadalomban, különösen az ifjúságnak. A tradicionális természettudományi múzeumok kétségkívül legfontosabb ereje az autentikusság és a három dimenzióban történő megjelenítés. Azaz a látogató – különösképpen az ifjúság – valóságos tárgyakat kap. Egy preparált (kitömött) állat, még ha egy gyengébb képességű preparátor készítette is el, sokkal jobban felkelti a legfiatalabb korosztály érdeklődését bármely virtuális jelenségnél. Az eredetiség, a fantázia működésbe hozása és az érzelmek felkeltése a múzeumok legnagyobb lehetősége.

Környezettudomány, természetvédelem

A muzeológusok tudására és a múzeumi gyűjteményekre támaszkodó alkalmazott kutatási eredményeknek a számát lehetetlenség számon tartani. A világsajtó inkább csak azokat a különlegességeket emeli ki ezek közül, melyek könnyen megérthetők. Így történt ez pl. az Egyesült Államok ragadozómadár-állományának – benne a fehér fejű rétisasnak, az USA címerállatának – drámai csökkenésével. A peszticidekre gyanakodtak, de a vegyipar természetesen tagadta ezt, és elzárkózott bármely ilyen irányú vizsgálat lefolytatásától. Ekkor történt, hogy egy ornitológus a múzeumok zoológiai gyűjteményeiben lévő tojásgyűjteményeket megvizsgálva megállapította, hogy az elmúlt 100 év során – az 1940-es évektől kezdve – a tojáshéj vastagsága drámaian csökkent, és ez a periódus pontosan egybeesett a DDT használatának elterjedésével. Az ezt követő célzott vizsgálatok már közvetlenül kimutatták a klórozott szénhidrogének hatását a tojók hormonháztartására és a kalcium-anyagcserét befolyásoló enzimek működésében ennek következtében fellépő rendellenességekre.
Számos tanulmány, amely az ökológiával, az evolúcióval, a környezetszennyezéssel vagy a klímaváltozásokkal foglalkozik, igényli a múzeumokban őrzött példányokat. A múzeumi gyűjtemények az egyes fajok életmódjára, életmenetére vonatkozó kutatások logikus helyszínei. A globális klimatikus változásokat igazoló példák egyik legkorábbika egy angliai vizsgálatsorozat eredménye, amelynek során a múzeumokban őrzött fajok elterjedési adatait hasonlították össze ugyanazon fajok jelenlegi szigetországbeli elterjedési adataival. Kiderült, hogy a ma megfigyelhető előfordulási helyek számos növény- és állatfaj esetében sok száz kilométerrel északabbra kerültek. Skandináv múzeumokban őrzött tojásgyűjtemények adataiból állapították meg, hogy az erdei pinty az 1900-as évek kezdetei óta 4 nappal korábban kezdi meg a tojásrakást. A változást szintén az éghajlat felmelegedésének tulajdonítják.
A környezeti ártalmakra vonatkozó kutatások egyik érdekes példája a legutóbbi évekből származik, amikor a Közép-Európában robbanásszerűen elterjedő, a Balkánról északra vándorló, a vadgesztenyéket tönkretevő aknázó moly ellen Ausztriában kiterjedt védekezés kezdődött egy speciális peszticiddel. Egy tiroli múzeumban dolgozó lepkész figyelt fel arra, hogy Dél-Tirol lepkefaunájában a múzeum gyűjteményének korábbi anyagaival összehasonlítva, a fajok számának drámai csökkenése következett be. Ez hívta fel a figyelmet arra, hogy az alkalmazott szernek sokkal szélesebb a hatásspektruma, mint azt a korábbi vizsgálatok alapján gondolták, így alkalmazását le kellett állítani. Nem kevésbé érdekes az a példa, amely a közönséges énekes szúnyogra vonatkozik. Egy német kutató alapos munkával feltárta ennek a közönséges fajnak alfajait, változatait, helyi típusait. Ez az igazán alapkutatás jellegű munka nem várt eredményt hozott. A különböző földrajzi területekről származó populációk keresztezése nyomán kiderült, hogy a Burmában élő populáció nőstényei egy Franciaországban élő populációval keresztezve életképtelen petéket raknak le. Franciaországban tenyésztett hímeket engedtek ki burmai falvak területén, és ott néhány hét múlva eltűntek az énekes szúnyogok. Tekintettel arra, hogy ezen a vidéken az énekes szúnyog fontos vektora több trópusi parazitás fertőzésnek, az eredmény több mint figyelemre méltó. A biodiverzitás-kutatás egy sajátos területének, a fajon belüli változatosság kutatásának így született egy nagy jelentőségű egészségügyi eredménye.
Természetesen nem csak a biodiverzitást fenyegeti veszély világunkban. A nukleáris fegyverek robbantásai, a radioaktív sugárzó anyagok akár békés felhasználás során bekövetkező szóródása napi problémát jelent. Az emberi tevékenység keltette sugárzás elválasztása a természetes háttérsugárzástól számos vita tárgya. Az északi országok múzeumai vagy 150 évre visszamenőleg rendelkeznek gyűjteményeikben rénszarvascsontokkal. A csontokban lévő hosszú felezési idejű radioaktív izotóp elemeket megvizsgálva egyértelműen kirajzolódott a légköri kísérleti atom- és hidrogénbomba-robbantások hatása csakúgy, mint a nukleáris katasztrófák, köztük Csernobil hatása is.
A természettudományi múzeumok letéteményesei az emberi faj evolúciója és a történelmi korok népessége kutatásának. Ezek a munkák töretlenül vezetnek el a mai népességek biológiájának vizsgálatához. A múzeumokban őrzött emberi csontok vizsgálata nemcsak a populációk jellegzetességeire ad választ, hanem a történelmi idők népességeinek vándorlásához, a Föld benépesüléséhez, a genetikai jellegek kialakulásához is kulcsot ad. E mellett nem lebecsülendő jelentőségűek a korábbi időszakok életmódjára, az akkori emberek táplálkozására, egészségi állapotára, a nagy járványok kialakulására vonatkozó eredmények. Az Ötz-völgyi-Alpok gleccserében talált „jégember” – Ötzi – vizsgálatával nem kevesebb, mint 60 kutatócsoport foglalkozott és foglalkozik a muzeológusok vezetésével. Ezek közül 38 magát a testet vizsgálja, míg a többiek az általa viselt, használt tárgyakat tanulmányozzák. A természettudományi múzeumok az ókori múmiáktól kezdve a legújabb kori múmiákig, az előemberektől a mai emberekig számtalan „Ötzi” maradványait őrzik, kimeríthetetlen forrásául az antropológiai kutatásoknak.
Nélkülözhetetlen a múzeumok munkája a természetvédelem, a konzervációbiológia terén. Azok a megőrzési programok, amelyek az aktív természetvédelem legizgalmasabb részei, többnyire a múzeumi gyűjteményekből nyerhető információkon alapulnak. Így lehet megállapítani, hogy hol, mikor, milyen faj milyen gyakorisággal fordult elő a korábbi évtizedekben vagy évszázadokban. Ez különösen a herbáriumok esetében jelent igen hosszú adatsorokat, hiszen az első fennmaradt herbárium 1523-ból származik. A különböző állat- és növényfajok előfordulási mintázatainak térképezéséhez nélkülözhetetlenek a gyűjtemények. Különösen vonatkozik ez a ritka, vagy kritikus helyzetben lévő fajokra, amelyeknek bizonyító példányai a múzeumokban találhatók. Nemcsak az eltűnő fajok szempontjából fontosak a gyűjtemények, hanem az agresszívan terjedő, a behurcolt fajok terjedési útjainak és dinamizmusának feltárásában is. A hibás fajmeghatározások gyűjteményen alapuló korrekciója olykor furcsa eredményeket hoz. Így például az angliai botanikai irodalomban egy ritka orchideafajról (vitézkosbor) több mint fél évszázada úgy tartják, hogy Kent grófságban fordul elő. Egy, a helyszínen lefolytatott friss vizsgálat alapján azt közölték, hogy valószínűleg hibás meghatározáson alapul ez az adat; valójában egy másik faj él az adott területen, ahol a vitézkosbor sohasem fordult elő. Miután mindenki tudomásul vette ezt az eredményt, a Bolton Múzeum gyűjteményét felülvizsgálva megtalálták a vitézkosbor számos olyan példányát, amely Kent grófságból származott, csak napjainkra ez a faj a korábbi lelőhelyéről eltűnt. Így „rehabilitálták” a korábbi kutatókat.

Biokémiai vizsgálatok

A természettudományi gyűjteményeket gyakran emlegetik úgy, mint „alvó tudományos adatbázisok”-at. Ez a megállapítás arra vonatkozik, hogy számos olyan vizsgálható paramétert őriznek ezek a példányok, amelyeknek kutatására csak a legutóbbi idők módszertani és technikai fejlődése ad lehetőséget. Ezekre a legszebb példát a DNS-vizsgálatok adják. A DNS – ez a rendkívül ellenálló örökítőanyag – régóta elpusztult, sőt kihalt élőlények maradványaiból is kivonható és elemezhető. Vonatkozik ez az emberi fajra is, a történeti korokban, vagy éppen a történelem előtti időkben élt népesség maradványaira. A természettudományi múzeumban lévő preparált és megőrzött példányok (szárított, alkoholban konzervált, fagyasztott stb.) valamennyien alkalmasak arra, hogy DNS-t vonjanak ki belőlük. A polimerázlánc-reakció és a DNS-szekvenálás segítségével elenyésző mennyiségű anyagból rekonstruálható az adott faj genomja. Az egyre szaporodó kutatások sorából csak érdekességképpen említjük, hogy egy holland múzeumban őrzött, preparált quagga példány szövetéből megállapították ennek a kihalt zebrafajnak a genetikai állományát, és ennek alapján szelektív tenyésztéssel a ma élő zebrafajból kitenyésztettek egy quagga jellegű zebrát. Hasonló vizsgálatok folytak és folynak mamutmaradványokon, sőt sok tízmillió éves növényi levélmaradványokon is.

Evolúciós vizsgálatok

Az evolúció tanulmányozása is számos tekintetben a gondosan megőrzött tudományos gyűjteményeken alapszik, amelyek az összehasonlító analízishez és a verifikáláshoz szolgáltatnak adatokat. A gerincesek törzsfejlődésének az összehasonlító anatómia felhasználásával folytatott vizsgálata például gyakorlatilag lehetetlen lenne múzeumi gyűjtemények nélkül. A meghatározott múzeumi példányok nélkülözhetetlenek az állatok különböző taxonómiai csoportjai közötti kapcsolatok, a fajon belüli variációk, a klímával, a földrajzi elterjedéssel összefüggő változások, a szigetpopulációk, a ragadozó- és zsákmányállat, vagy a gazda-parazita közötti kapcsolatok tanulmányozása szempontjából. A múzeumi példányok tanulmányozása olyan hipotézisek felállításához vezethet, amelyeket később a természetben kell ellenőrizni, de fordítva is előfordul ez a kapcsolat; a természetben végzett vizsgálatokat a jelenségek okainak feltárása céljából a múzeumi példányokon kell folytatni. Bálnák kommunikációs rendszerének a feltárása csak a múzeumokban őrzött példányok gégéjének anatómiai tanulmányozása révén sikerült. Ragadozók agyának evolúcióját a macskafélék gyűjteményekben őrzött koponyasorozatainak vizsgálatával lehetett feltárni.

Orvosi, közegészségügyi vizsgálatok

A nagy referenciagyűjtemények alapvetően szükségesek a toxikus növény- és állatfajok gyors felismeréséhez és meghatározásához. A különböző parazitaszervezetek, vagy éppen a parazitákat hordozó vektorfajok megismerése a járványtan és a járványok leküzdése során nélkülözhetetlen. A specifikus gazda-parazita kapcsolat ugyanis szigorúan meghatározza, hogy mely parazitafajnak vagy fejlődési alakjának melyik állatfaj a hordozója, vagy közti gazdája. A védekezés szempontjából meghatározó jelentőségű ezen fajok ismerete, vagyis pontos meghatározása. Nemegyszer estek már ártatlan fajok különböző irtóhadjáratok áldozatául, míg a hozzájuk hasonló, valóban közegészségügyi jelentőségű fajok háborítatlanul szaporodtak tovább. Így történt ez egyes trópusi országokban a bilharziózis elleni küzdelem során, amikor a féreg fejlődési alakjainak köztigazdáját, a Bulinus nemzetségbe tartozó csigafajokat kezdték irtani. A múzeumi gyűjteményekre alapozott vizsgálatok mutatták ki, hogy számos, egymáshoz hasonló Bulinus faj él, de közülük valóban csak néhány veszélyes. Óriási összegeket lehetett volna megtakarítani, ha a munkát a pontos identifikációval kezdik. Se szeri, se száma a hasonló eseteknek. A világ nyitottá válásával a globális kereskedelmi és utazási kapcsolatokkal rendkívül könnyen kerülnek át állat- és növényfajok egyik földrészről a másikra. Felismerésük, identifikációjuk a kiterjedt múzeumi gyűjtemények nélkül megoldhatatlan feladat. Vonatkozik ez a kereskedelmi célból, vagy éppen tenyésztők, gyűjtők által országhatárokon, sőt földrészeken át importált fajokra is.

Mezőgazdasági kutatás

A mezőgazdasági kártevők felismerése, meghatározása, az új behurcolt fajok meghatározása és életmódjának ismerete már a XIX. század végén a múzeumi gyűjteményekre és a muzeológusok munkájára alapozódott. Egy-egy új, addig nem ismert kártevő faj megjelenésekor az első lépés rutinszerűen az ország múzeumi gyűjteményeinek a felkeresése, ahol az összehasonlító anyag ad lehetőséget a pontos meghatározásra.
A természettudományi múzeumok hagyományos gyűjtési és kutatási területét jelenti a földtani tudományok körébe tartozó ásvány- és kőzettani, valamint őslénytani kutatómunka. Talán ez az a terület, amelynek gyakorlati jelentőségét aligha kell méltatni, amelynek kutatóit a legkevésbé tartották elefántcsonttoronyba zárkózó szakembereknek. Csak érdekességként kiragadva: egy, a csendes-óceáni szigeteken fekvő foszfátbányát egy amatőr gyűjtő által egy francia múzeumnak ajándékozott ásvány sok évtizeddel később bekövetkezett pontosabb vizsgálatára alapozva fedeztek fel. A földtanban kulcsszerepet játszó rétegtani kutatások meghatározó módon a múzeumokban őrzött foszszíliákra épülnek.

A Magyar Természettudományi Múzeum és a XXI. század követelményei

A múzeumok szerepére vonatkozó megelőző példákat és gondolatokat felidézve joggal vetődik fel a kérdés, hogyan látja el a 200 éves Magyar Természettudományi Múzeum a feladatait, hogyan illeszkedik a múzeumok nemzetközi közösségébe, hogyan szolgálja a magyar társadalom igényeit.

A Ludovika Akadémia épülete ma a Természettudományi Múzeum otthona

Az 1802-ben Festetics Julianna ásvány- és növénygyűjteménye adományozása révén megalapított – több mint egy évszázadig még a Magyar Nemzeti Múzeum keretében működő – Természettudományi Múzeum a története folyamán bekövetkezett óriási veszteségek ellenére ma Európa egyik legnagyobb természettudományi gyűjteményével rendelkező intézmény. Gyűjteményei és az erre alapozott kutatómunka öt tudományterületet ölel fel: az ásvány- és kőzettant, őslénytant, embertant, az állattant és a növénytant. Gyűjteményeiben közel 10 millió példányt őriz. Európa vezető gyűjteményei közé tartozik az Állattár gyűjteménye, különösen a rovargyűjtemények. A 80 ezer gerinces állat mellett a gerinctelenek – zömmel rovarok – példányszáma meghaladja a 8 milliót. Különleges értéke a gyűjteménynek a Kárpát-medence állatvilágán kívül a távoli földrészeken folytatott expedíciók anyaga. Délkelet-Ázsia, Közép-Ázsia rovarvilága talán legteljesebb módon a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében van képviselve. Korábban már említettük a típuspéldányok jelentőségét. A Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményei mintegy 40 ezer faj típuspéldányát őrzik. Az 1956-ban pusztító tűzvész pótolhatatlan károkat okozott a gerincesgyűjteményekben, amelyek közül a hal-, a kétéltű-, hüllő- és a madár-, valamint az afrikai gyűjtemény teljes egészében megsemmisült. Jelentős kár érte a számos típus- példányt tartalmazó légygyűjteményt is. Ami ma ezekben a gyűjteményekben található, az a legutóbbi fél évszázad áldozatos munkájának az eredménye. A Növénytár gyűjteménye közel 2 millió herbáriumi lapot tartalmaz, amely a Kárpát-medence legteljesebb virágosnövény-gyűjteményét jelenti, de nem kevésbé gazdag a Balkán-félszigetről származó anyag sem. Nemzetközileg is nagyra értékelt a 30 ezer db-ot számláló ősnövénygyűjtemény számos típus- és originális példánya. Nem kevésbé gazdag a virágtalan növények és a gombák gyűjteménye. A makrogombák hazai génbankja (folyékony nitrogénben lefagyasztott tenyészetek formájában) a múzeumban található. A preparált élettelen anyagokat egy hosszú évtizedek óta fenntartott élő alga törzsgyűjtemény egészíti ki.
Az Embertani Tár gyűjteményei különlegességszámba mennek a világ gyűjteményeit tekintve is. Kevés múzeum őriz olyan gazdag anyagot a történeti népességek maradványaiból, mint a Magyar Természettudományi Múzeum. Közel 40 ezer egyén csontmaradványai találhatók a gyűjteményben a Neander-völgyi embertől egészen a XVIII. század újkori leleteiig. Egyedülálló a mintegy 200 egyén XVII–XIX. századból származó múmiája.
A múzeum története folyamán a legnagyobb pusztulást az Ásvány- és Kőzettár szenvedte el. Az 1956-os forradalom napjaiban, a Nemzeti Múzeum épületében kitört tűz következtében 150 év gyűjtőmunkája semmisült meg. Az azóta lendületes fejlődésnek indult gyűjtemény ma több mint 70 ezer ásvány- és kőzetpéldányt tartalmaz. Ezeket egészíti ki Európa egyik legfontosabb meteoritgyűjteménye.
A történelem viharai a Föld- és Őslénytárat sem kímélték, de az intenzív gyűjtőmunka eredményeként ma a gyűjtemény nagysága meghaladja a 90 ezer példányt.
A múzeum mint információforrás nélkülözhetetlen szerepet tölt be a hazai tudományos kutatásban, és itt nemcsak a tudományos gyűjteményekre kell gondolnunk, hanem az azokat feldolgozó számítógépes adatbázisokra, valamint a több mint 300 ezer egységből álló könyvtárra is. A könyvtár ma a legnagyobb és legszélesebb gyűjtőkörű természettudományi szakkönyvtár, a XVII. századtól kezdve napjainkig gyűjti és szolgáltatja az olvasó számára a hazai és külföldi szakirodalmat.
Hogyan kapcsolódik a Magyar Természettudományi Múzeum az előzőekben tárgyalt, a világban élő, a múzeumok feladatait meghatározó tendenciákhoz? Az erre a kérdésre adandó részletes válasz ugyanúgy meghaladná e cikk kereteit, mint a korábban bemutatott világtendenciák alapos ismertetése. A Magyar Természettudományi Múzeum ugyanis két évszázados működése során mindig érzékenyen követte, sőt számos területen vezette azokat a nemzetközi kutatásokat, amelyeknek letéteményesei a múzeumok. Csak a legutóbbi évtizedek munkáit figyelembe véve az alap- és alkalmazott kutatásokban az alábbi meghatározó, valamint az nemzetközi jelentőségű munkákat emelhetjük ki.
A biodiverzitás megőrzését, a természetvédelmet szolgáló kutatások körébe tartozik a hazai fauna és flóra részletes taxonómiai kutatása, de ezt szolgálják az idegen földrészek állat- és növényvilágának megismerését szolgáló kiterjedt expedíciós és feldolgozó munkák is. Az alkalmazott kutatások szempontjából maradandó értékű az a közel három évtizedes munka, amellyel a magyarországi nemzeti parkok élővilágának feltérképezését végezte el a múzeum. Nem kevésbé jelentős közreműködése a biodiverzitás monitorozása alapelveinek és módszertanának kidolgozásában, illetve a monitorozás végzése olyan kiemelten fontos területeken, mint a Szigetköz. Az élővilág-védelmi feladatok túlnyúlnak határainkon, az utóbbi évek munkája a legszélesebb körű európai együttműködésben, a nagy európai közös kutatási programok keretében folyik. Nyitott a múzeum a hagyományos taxonómiai kutatásokon túlmenően a korszerű ökológiai, konzervációbiológiai vizsgálatok irányába is. Az intézményben működik – az MTA-val együttműködésben – hazánk egyetlen állatökológiai kutatócsoportja. Töretlenül folynak a földtörténeti kutatások mind a paleontológiai irányban, mind pedig a kőzettan területén. A nemzetközi együttműködések révén ezen munkák jelentős része már európai keretek között zajlik.
Az elmúlt 10-15 év jelentős változást hozott Európában is a múzeumok iránt megnyilvánuló igényekben. Ez a folyamat az Egyesült Államokban már jóval korábban megkezdődött. Miről is van szó? A társadalom, a szűkebb vagy tágabb közösségek, amelyek megalapították és fenntartják a múzeumokat, a legszélesebb körben szeretnének „hasznot húzni” az intézményekből. Ez elsősorban a tudományos ismeretterjesztést, a múzeumban felhalmozott tudásanyag igénybevételét, a múzeumok közművelődési tevékenységének kiteljesedését jelentette. A múzeumoknak minden szempontból nyitottá kellett válniuk, sokoldalú kapcsolatokat kellet kiépíteniük fenntartó közösségeikkel. Az igény alapján gyorsan változott a muzeológusok szemlélete is. A hagyományos, de módszereiben megújult kiállítási tevékenység mellett a közművelődés és oktatás egyéb formái is tág szerepet kaptak az intézmények életében. A Magyar Természettudományi Múzeum ebben a folyamatban sem maradt el a világban fellelhető törekvésektől. Dinamikus, interaktív multidiszciplináris kiállítások, új közművelődési formák, kiterjedt közönségkapcsolatok, nem utolsó sorban egyre hatékonyabb reklám és marketing munka fémjelzi eredményeit.
„... Az új ezredév végére állani fog az új múzeum”. Ezt a derűlátó mondatot Dudich Endre, az állatrendszertan nagy hírű professzora írta le 1939-ben. Látomása kicsit késett, de a XX. század utolsó évtizede mégis fordulatot jelentett a múzeum fejlődése szempontjából. Az akkor már közel 200 éves intézménynek fennállása során soha nem volt olyan önálló épülte, amely otthont adott volna a hármas múzeumi tevékenység minden formájának, valamennyi gyűjteményének és munkahelyének. A Magyar Nemzeti Múzeumból kinőtt intézmény egyes részlegei ugyan már a XX. század első felében önálló – bár nem múzeumi célokra épült – épületekbe költöztek, de a század végére a múzeumi anyag örvendetes gyarapodása nyomán ezekben is tarthatatlanná vált a helyzet. Az évszázados álom, egy új természettudományi múzeum 1994-re reális közelségbe került. Kormányhatározat nyomán az intézmény megkapta az egykori Ludovika Akadémia és a hozzá tartozó Lovarda épületegyüttesét, valamint kezelője lett az együttesnek helyet adó Orczy-kertnek is. Nagyszabású rekonstrukciós munka indult meg ezeknek az eredetileg nem múzeumi célokat szolgáló épületeknek a felújítására, és a múzeumi funkcióknak megfelelő átalakítására. A több szakaszban folyó program tartama a kezdettől a befejezésig – a tervek szerint – közel másfél évtizedet vesz igénybe. Már 1996-ra megvalósult a Lovarda rekonstrukciója, ahol a múzeum állandó és időszaki kiállításai kaptak helyet, a közművelődési terekkel együtt. Ekkorra költözött át az Ásvány- és Kőzettár is a Ludoviceum főépületének – műemlékvédelmi szempontokat mindvégig figyelembe véve – korszerűen megújított épületszárnyába. Megtörtént az épület tetőterének teljes mértékű átépítése, ahol az Embertani Tár, a Madár- és Emlősgyűjtemény, valamint a Ökológiai kutatócsoport kapott igényes helyet. A rekonstrukció módot ad a felbecsülhetetlen értékű gyűjteményi anyag tárolási körülményeinek legkorszerűbb megoldására is.
A jelenleg is folyó építési szakasz egy, az európai múzeumbővítések és múzeumrekonstrukciók során alkalmazott koncepció alapján a föld alá süllyesztett kiállítási és közönségforgalmi terek, valamint gyűjteményi raktárak kialakítását célozza. Néhány év múlva kerülhet sor a Ludoviceum főépületének teljes rekonstrukciójára és valamennyi, a fővárosban jelenleg még három különböző helyen található tárnak és részlegnek a közös, felújított épületbe történő költöztetésére. A megvalósuló, a gyűjteményi anyagok tárolására műszaki szempontból ideális környezetet teremtő, a múzeumi feladatok ellátását, a kutatást, a közművelődést nagyvonalúan szolgáló épületegyüttes Európa egyik legkorszerűbb természettudományi múzeuma lesz. A most folyó munka biztosítékot ad arra, hogy a 200 éves intézmény megfeleljen a XXI. század, vagy talán még egy újabb 200 év igényeinek és követelményeinek is.

Természet Világa,
2002. különszám A természet múzeuma
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/

Vissza a tartalomjegyzékhez