Bányageológusként a Szénbányáknál dolgoztam mint sárgacsõrû geológus, akinek diplomáján még alig száradt meg a tinta. Feladatom volt a legteljesebb mértékû és megbízhatóságú földtani információk begyûjtése, szabályos mintavételezés, õsmaradványmentés és a bányageológiai dokumentáció folyamatos, naprakész kiegészítése. Így hát mindennap lenn jártam a bányában a munkahelyeken, jó kapcsolatom volt a munkásokkal, akik becsülték és igényelték ezt a munkát, tisztelték azt a “nadrágos” embert, aki a munkahelyükön látogatja õket és nap mint nap szóba is elegyedik velük. Szerettem is lejárni, meg értettem is a bányászmunkához, hiszen két éven át jómagam is vájárként kerestem a kenyerem egy belgiumi karbon kõszénbányában Charleroi mellett a Martine–IV. aknán. Ma is tudom, 5197 volt a bányászlámpám száma.

  Jó egyetértésben dolgoztunk a fõaknásszal, K. úrral, aki mögött több évtizedes bányászmúlt állt és akit abban az “elvtársozó” világban is mindenki csak úrnak szólított, minden mellékzönge, bármiféle hátsó gondolat nélkül. Alacsony, szívós emberke volt K. úr, mozdulatai kimértek és takarékosak. Kevés beszédû, pontos, megbízható vezetõ. Az utasításait is finoman, halkan közölte, de a teljesítést kíméletlen keménységgel bevasalta. Egyébként tanult ember volt, a cisztercitáknál érettségizett (latinból is), de mivel az apjának vízimalma meg földbirtoka volt, nem vették fel a bányamérnökire. Így hát játszva elvégezte a szükséges iskolákat, tanfolyamokat, és már viszonylag fiatalon felvitte a fõaknászi rangig. Soha nem káromkodott, nem trágárkodott, ellenkezõleg – a melósok csodálatára –, latin idézetekkel fejezte ki érzelmeit – inkább csak magának. Nekem is jól jött ez a szokása, mert szórakozásként versenyezgettünk, hogy egy-egy kötelezõ latin memoriterbõl melyikünk emlékszik még többre. Mondhatom, szellemi barátság szövõdött közöttünk. Olyan “valódi” persze nem jöhetett létre, mert õ már családos ember volt, és másfajta gondjai, kötelességei nem tették lehetõvé a jóval szabadabb legényéletbe való bekapcsolódást. A bányamérnökök is tisztelték, bíztak számításaiban, tudták, hogy a ciszterek beléverik a nebulóba nemcsak a latint, meg a liturgiát, hanem a matematikát meg a fizikát is. Így hát könnyû volt azoknak, akik õt felügyelték. Többször voltam tanúja, amikor a szakmai vitákban igaza lett. Nem fölényeskedett, nem hangoskodott, nem ócsárolt senkit ilyenkor sem. Csendesen megjegyezte: “Egyszerû ez, mint a pofon, csak ki kell számolni rendesen.” Aztán tette a magáét tovább. A munkások közül pedig szájról szájra járt, hogy: “Megint a K. úrnak volt igaza. De jó, hogy a keze alatt dolgozhatunk!”

  Egyébként úgy öltözött, mint a többiek, ugyanolyan volt a fejvédõ kobakja, két számmal nagyobb gumicsizmát viselt. Szokták is mondani a mindig kritikus fiatal bányászok: K. úr hármat lép, mire a csizma is megindul.

  Csak a fényesebb fõaknászi lámpa szolgált egyedül megkülönböztetésére, hivatali jelvényként jelezve, hogy jön K. úr. Így teltek, múltak a napok, hetek, hónapok, mígnem egyszer odaszól nekem mintázás közben: “V. úr, ha volna egy kis ideje, várjon meg fenn fürdés után, megiszunk egy korsó sört.” Én már tudtam, hogy ilyenkor nem a sörön van a hangsúly, hanem semleges helyen beszélni akar velem. Valami olyan közölnivalója lehet, ami nemcsak, hogy nem tartozik másokra, de nem is jó, ha együtt látnak minket, amibõl késõbb ki lehet következtetni, hogy mikor is beszélhettük meg. A kocsmában lezseren elvegyültünk a szomjukat oltó bányászok között, azután egyszer csak mellém sodródott.

  – Ide figyeljen V. úr! Hamarosan országos ünnep lesz, egy kis túlteljesítéssel megszakíthatnánk a bandának is, meg magunknak is egy kis pénzmagot.

  – Hát, ha gondolja K. úr, én benne vagyok – mondtam. – Mit kell tennem?

  – Ide figyeljen –, vette suttogóra a hangját –, az X vágatnak Y részénél kibontjuk a deszkázást, bemegyünk a pillérbe, lemalmozunk egy pár tucat vagon szenet, depózzuk, aztán ünnepkor felküldjük és meglesz a többlet.

  – Jó-jó – mondtam –, de hát a tömedékelés, meg a biztosítás...?

  Latin idézettel válaszolt: “Quid quid agis prudenter agas et respice finem”. (Bármit teszel, okosan tedd és gondolj a végére.). Ez azt jelentette, hogy õ, K. úr, számolt a következményekkel, az eshetõségekkel és már meg is tervezte az egészet.

  Úgy is lett. Kutatás céljával kibontottuk a vastraverzek bedeszkázott oldalát, néhány megbízható vájárral kitermelték a szükséges mennyiséget a depóra. Tömedékelni nem nagyon lehetett, mert az nyilvánvalóvá vált volna. Éjszaka meg álmosabb a sichtán az élet. Mikor mindez megvolt, az embereket szélnek eresztettük és magunk fogtunk a helyreállításhoz. Szabályosan visszadeszkáztuk. Én már indultam volna, de K. úr utánam szólt.

  – Ne menjen még V. úr, nem jó ez még!

  – Miért nem? – csodálkoztam.

  – Mert antikirozni kell! Hozzon egy kanna vizet a zsomptól?

  Meghoztam.

  – No, most locsoljuk meg a deszkákat, szenteljük be, ahogy azt atyák mondanák – vihogott. – Így ni! No, most lapátoljunk rá port innen a száraz aljból.

  Csak úgy füstölt minden, ahogy a lapátokkal a nedves deszkára csapkodtuk a port. Tényleg nem lehetett észrevenni a bontást.

  – Jól van – krákogtam –, ez is meglenne. K. úr, most én hívom meg egy pofa sörre.

  – Nem vagyunk még készen, V. úr! Ez még nem az igazi – szólt és eltûnt egy mellékvágatban.

  Kis idõ múlva jön vissza széttárt kézzel, mint egy áldást osztó fõpap. Mit csinál ez?!

  – Mi van? – kérdem – imádkozunk?!

  – Nem úgy, V. úr, hozom a pókhálót, úgy az igazi – mondja és óvatosan ragasztgatja a porcsimbókos pókhálószövevényt iménti mûvünkre.

  – Így már döfi, V. úr! Néz és elégedetten csillog a szeme – “Artificet commendat opus” (az alkotót mûve dicséri).

  – Gyönyörû, K. úr, és most teljesítsük Cicero mondását, aki szerint “acti labores iucundi”, azaz munka után édes a pihenés, és vendégem a sörre.

  – Jól van, V. úr, látom, készült – nevetett és vidáman indultunk a kashoz.

  Fürdõ után együtt támasztottuk a talponálló pultját, a második krigli után megdicsérem: “K. úr, maga egy vérbeli mûvész”.

  – Várjon V. úr! Csak ne siessen a dicsérettel, mondjuk és várjuk Ovidius szerint: “exitus acta probat”, a tettet annak kimenetele igazolja.

  Ravaszul rám nézett: “No lám, a V. úr kifogyott az idézetbõl, úgy látom” – mondja a szeme. Fizettem, azután szótlanul mentünk, míg utunk egyfelé vitt. A sarkon kezet nyújtott: “No, a holnapi viszlát!” – és indult. Megfogtam a karját.

  – Egy pillanatra, K. úr! Mundus vult decipi, ergo decipiatur (a világ azt akarja, hogy becsapják, tehát becsapatik), s ez így van rendjén.

  – Bravó! – mondta elismerõen –, maga nem egy elveszett ember!

  Szótlanul elbúcsúztunk, ment ki-ki a dolgára.

  Telt, múlt az idõ, az ünnepre a depóról bedobták a többletet, felvettük a pluszpénzt és már-már el is felejtettük az ügyet. Egyszer csak azt vettük észre, hogy csavarodnak, görbülnek a H vastartók, egyre jobban, egyre lejjebb.

  – Mi az isten lehet itt – méltatlankodott a fiatal bányamérnök –, itt évek óta nem történt semmi ilyesmi!

  – Még el lehet alatta járni, a csille is elmegy tõle – morgott nem létezõ bajusza alatt K. úr.

  De a dolog egyre súlyosbodott, úgyhogy a mérnökség konzultációra meghívta az egyetem egyik tudós professzorát, meg egy másik bánya hasonlóan tudós fõmérnökét. El is jöttek azok szaporán. K. úr láthatóan ideges lett, de ezt csak én vettem észre. Szenvtelenül ült az irodán, amikor elõször a térképen ismertette fõnökünk a helyszínt, majd a táblán felrajzolta a tényállást. A vendégek hallgattak, figyeltek, idõnként egy-egy kérdést közbevetettek és szorgalmasan jegyzeteltek, az egyik már vázlatot is készített. Aztán következett a bányabejárás. A vendégek felvették az öltözõben a vadonatúj csizmát, munkaruhát, kobakot, kaptak lámpát és indulás a kashoz. Mi hátramaradtunk K. úrral: “Most a bányamûvelõké a terep.” Akasztófahumorral citálom:

  – K. úr, ismeri Tertullianus aranyköpését, aki szerint “Tempus omnia revelat” (az idõ mindent kiderít).

  – No ne szekírozzon V. úr, maga is benne van a dologban, együtt sírunk, együtt nevetünk, ezt jól jegyezze meg! – tette hozzá kissé élesen, de hogy enyhítsen a dolgon, megjegyezte: – Tudja V. úr, Vergilius is azt mondta, hogy “e duobus malis minus eligendum”, két baj közül a kisebbiket válaszd! Azaz hallgatni, figyelni fogunk V. úr!

  – Mondja K. úr, nem gondolja, hogy mégis élnénk a régi rómaiak szólásmondásával, amit általában a szónokok szoktak befejezõ mondatként, hatásnövelõ fogásként alkalmazni, miszerint: “dixi, et salvavi animam meam” (megmondtam /az igazat/, s ezzel megmentettem lelkemet).

  – Ne legyen szentimentális V. úr és ne próbálkozzon, mert nagyon ráfázhatunk a sompolygásra, magából se lesz a büdös életben fõgeológus, csak nyúlszívûsködjön. Mit is kezdtem én magával, ha ilyen ijedõs..., hogy mást ne mondjak! Nem szólunk egy szót sem V. úr! Olvassa csak Senecát és okuljon belõle: “Tacere multis discitur vitae malis” (sokan mondják, hogy az élet neheze megtanít a hallgatásra). Akarja még nehezebbé tenni az életét?! No!

  – Jól kilatinoztuk magunkat K. úr – súgom neki a kas elé érve –, lehet, hogy utoljára? Így együtt?

  Leszálltunk. A kas ütemesen ring megállás után. Kilépünk. Szerencsére a fõnökök el vannak foglalva mással. Hangosan vitatkoznak, gesztikulálva haladnak elõttünk. Taglejtéseik groteszkül, felnagyítva vibrálnak a falakon a lámpák fényében.

  Megérkeztünk. A girbegurba támok, ívek szomorú látványt nyújtanak. Körbejárnak a lámpák fénykévéi, szótlanul szemlélõdnek.

  – Érthetetlen! Mi lehet? Mitõl van ez? És pont itt? És pont most?

  Fél szavak jutnak el hozzánk, akik tisztes távolban ácsorgunk, ugrásra készen, ha valamit kívánnának a fõnökök, vagy a magas vendégek, hát teljesítsük. Állok K. úr mellett, arca a lámpafényben markánsabb, de szoborszerûen nyugodt.

  – Szóval a helyzet a következõ! – emeli fel hangját a prof.

  – Különleges kõzetnyomás-viszonyok, innen és innen ébredõ erõk – és mutatja a térképen –, melyre a különbözõ szilárdságú kõzetek másként reagálnak!

  – Már megbocsáss X. bátyám, de ez a vágat évek óta itt van, és eddig semmi ilyesmi nem volt tapasztalható!

  – Persze – vág szavába a prof., és a jegyzettömbön gyakorlott vonalakkal vázlatot készít, majd bonyolult képleteket ír fel. – A feszültség feloldása... a hatóerõk allokációja... a determináns vektorok... a fajlagos... – fél mondatok hangzanak félhangosan mormolva, majd hangosan: “Világos?!”

  – Iiiigen, de... – hangzik a gyengülõ fõmérnöki ellenvélemény.

  – Szóval minden oké! Mint a nap! Meg fogom egy cikkben írni! Te öregem, majd néhány mérést végzel a hamarosan megküldött sémáim szerint, és beküldöd hozzám a tanszékre! Természetesen korrektül idézni foglak! Nagyon érdekes eset, de rájöttem a lényegre és egy szép cikkben ezt rögzítjük is! Hát akkor? Mehetünk?

  – Te X. bátyám, ha megengednéd, még egy kérdést szeretnék...

  – Tessék, tessék, kérdezz csak nyugodtan – így a prof.

  – Szóval, ahogy most ezt látod itt, szóval dolgozhatunk nyugodtan tovább? Mi a véleményed? Tart még egy darabig? Vagy aláácsoljunk?

  – Hááát, szóval öregem, tulajdonképpen ezt még így az elsõ intrádára nem tudnám megmondani, a számítások elvégzése elõtt, de egyébként ezt talán ti, a gyakorlati emberek jobban meg tudjátok ítélni. No talán menjünk!

  – Ahogy parancsolod, professzor uram – hangzik most már szárazabban, hivatalosabban a fõmérnöktõl.

  És elindultak hangosan beszélgetve a felvonó felé. Ügyet sem vetettek reánk, mi a kasnál búcsúztunk, mert még bennmaradtunk a bányában, õk szórakozottan intettek a kasból. Felnéztünk, a fény hamar zsugorodott, majd eltûnt a feketeségben.

  – Mi van, K. úr? – így az ügyeletes kaskezelõ-jelzõ. Felvitte az isten a dolgát, magas vendégei vannak magának mindig!

  – Vannak hát, mert tudja öregem “similis simile gaudet” (hasonló, hasonlónak örül) – és vállára csapott a megrökönyödött öreg bányásznak.

  – Maga mindég olyan furcsaságokat beszél, valamilyen kacifántos csinógli nyelven!

  – Hát ez van! – szólt K. úr. – No menjünk V. úr! – unszolt.

  – Hát, mit szól hozzá, K. úr? – faggatom. – Mi lesz ebbõl? Látja, ezek most majd méregetnek, számítgatnak, aztán jön a feketeleves.

  – No nem, V. úr! Nem úgy lesz ám ez! Mert ahogy a régi latinok mondották volt: “Aliter in theoria, aliter in praxi” (más az elmélet és más a gyakorlat).

  – De hát ez egyre rosszabb lesz! Megy össze a vágat, lassan nem fér el alatta a szállítás. Mi meg itt hallgatunk, mint a csuka!

  – Már megint kapkod V. úr, megint siet, indignálódik, meg lelkizik! Hiába, ahogy Cato írta: “Juventus-ventus” (fiatalság-bolondság).

  – És azt is írta igenis, mert valamikor a gyóntatóatyám is idézte tõle, hogy “nemo sine crimine vivit” (senki sem él bûn nélkül).

  – A fennkölt lélek! De azért az a kis pénz jól jött, igaz?!

  – De K. úr! – protestáltam tovább. – Nem szégyelli magát? A bolondját járatjuk ezekkel a tanult emberekkel?

  – Jegyezze meg! – emelte meg a hangját –, nem a tanulás a szégyen, hanem a tudatlanság! Sajnos nem tudom pontosan latinul idézni, mormogta emlékeiben kutatva, révetegen.

  – Hanem az lesz – folytatta –, hogy egy nyugis karbantartásnál néhány száját tartani tudó haverral kijavítjuk, eltömedékeljük, megerõsítjük a helyszínt, helyrehozzuk a támokat, kicseréljük a betegeket, aztán jobb lesz, mint újkorában! Utána lehet méregetni, jelenteni, számolni! Én már mindent elrendeztem. Maga csak ne szóljon bele ebbe. Fogadja meg az id. Plinius tanácsát: “Ne sutor ultra crepidam indicet” (szabadon: suszter maradjon a kaptafánál).

  Valószínûleg úgy is lett. Azért valószínûleg, mert én elkerültem onnan, mire mindezekre sor került.

  Néhány év múlva egy alkalommal egyetemi hallgatókkal jártunk ott tanulmányi kiránduláson. Benéztem hozzá az irodájába, szerencsére éppen ott találtam.

  A kölcsönös üdvözlések és egymás sorsa felõl való érdeklõdés után nekiszegeztem a kérdést.

  – K. úr! Mi lett “azzal” az üggyel?

  – Ja! Nem tudja?! Hát minden rendben volt, ahogy akkor mondtam. Várjon csak!

  Rövid keresgélés után a könyvespolcról két szaklapot keres elõ, mindegyiket a lényegénél kinyitva lobogtatja.

  – Látja! Mindenki jól járt! A nép is, meg mi is felvettük a pénzt. Ezek meg... de olvassa!

  Olvasom. Az egyik lapban egy cikk sok ábrával, számítással. Címe: Extrém kõzetnyomás-eloszlási viszonyok X bányában... A másikban egy évvel késõbb: Normál kõzetnyomás-viszonyok egy extrém eloszlást követõen az X bányában... Ámulok.

  – No ugye? – érinti meg vállamat, cinkosan mosolyog.

  – Látja, ezekért is fizettek és nõtt a publikációk száma! “Tandem bona causa triumphat” (Végül az igaz ügy diadalmaskodik.), igaz-e?!

  Többet sohasem találkoztunk. Vajon mi lehet K. úrral?

Vissza a tartalomjegyzékhez