“Csak az az igazi tudomány, amely világra szól; s azért, ha igazi tudósok és – amint kell – jó magyarok akarunk lenni, úgy a tudomány zászlóját olyan magasra kell emelnünk, hogy azt hazánk határain túl is meglássák és megadhassák neki az illõ tiszteletet.” Eötvös Loránd, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke mondotta e szavakat 1903-ban, egy emlékünnepen. A “tisztelt ünneplõ gyülekezet” Kolozsvárott hallgatta az elnöki beszédet. Bolyai Jánosra emlékeztek születésének századik évfordulóján, kinek alkotásában Eötvös szavai szerint teljes mértékben megvalósult a “mi eszményünk”.

  Az Akadémia fõtitkára ez alkalommal jelentette be, hogy Bolyai-jutalmat létesítettek, melyet a bármely nyelven megjelent legjobb matematikai munkáért adnak ki, ötévenként. A fõtitkár, aki a matematikai díj alapítását bejelentette, Szily Kálmán volt, aki folyóiratunkat, a Természettudományi Közlönyt 1869-ben útjára indította. (A szálak itt, a Kárpát-medencében minduntalan összefonódnak.)

  Magyarország a matematika több területén nagyhatalom, állítják a világ számos olyan helyén, ahol e kérdésre mérvadó válasz adható. Sok tehetséges matematikusunk járult hozzá meghatározó módon tudománya fejlõdéséhez, és vált nemzetközileg ismert, kimagasló egyéniséggé. Hogyan lehet az, hogy ebben a kis országban ennyi jó matematikus “terem”? – teszik fel újra és újra a kérdést.

  A matematikusok többsége kézzelfogható indokokat említ. Magyarország szegény ország volt, s mivel az egyik legolcsóbban mûvelhetõ tudomány a matematika, így a tehetséges fiatalok közül sokan ezt választották. A pályaválasztás ösztönzõereje a hagyomány is, mely a két Bolyaiig vezet vissza. Nálunk igen jó a matematikai tehetségek kiválasztásának rendszere. A Mathematikai és Physikai Társulat már a múlt század végén, 1894-ben megrendezte elsõ tanulóversenyét. Azóta hazánkban a matematikai diákversenyeknek többszintû, igen jól szervezett hálózata mûködik. A tehetségek felnevelésének talán még e versenyeknél is hatékonyabb eszköze a világviszonylatban is egyedülálló intézmény: a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok. A több mint száz éve megjelenõ folyóirat iskolaidõszakban havi rendszerességgel ösztönzi problémamegoldásra a versenyezni és alkotni vágyó ambiciózus fiatalokat. A világhírig eljutó matematikusaink csaknem mindegyikének neve ott szerepel a tanulmányi versenyek és a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok legjobb megoldói között. Ezért is válhatott a magyar tudomány messzirõl látható világítótornyává a matematika.

  Különszámunk a matematikáról és a matematikusainkról szól. Összeállítóját az a cél vezérelte, hogy megmutassa, miért kemény valuta a világban még ma is a magyar matematika. A felszín látványos formái helyett az emberi és a gondolati összefüggésrendszerek bemutatására vállalkoztunk. Ehhez igyekeztem megnyerni neves matematikusainkat, kértem, tegyék le szellemi névjegyüket a Természet Világa különszámába. A közös örökségben, a matematika mélyén rejlõ összetartó erõben bízva gondosan kerülgettem az embereket és a tudományterületeket elválasztó rianásokat. Az összetartó szálakat kerestem, azokkal akartam egységbe foglalni sokszínû világunkat.

  Évek óta álmodoztam errõl a kötetrõl. Az utolsó pillanatig alakítgattam, csiszolgattam. Az én hibám tehát, ha nem sikerült volna a kiváló szerzõgárda sokféle virtuozitásának egymást erõsítõ összhangot adni. Ami érték a különszámban, az szerzõink érdeme. Aki könyvként olvassa végig, annak öt, egymással is összefüggõ fejezet határát kell átlépnie. Az elsõ nagyobb rész cikkei a magyar matematika emberi arcvonásait rajzolták meg, azokét a kutatókét, akik sokat tettek tudományukért. Megtudhatjuk, miért tiszteli õket a világ matematikustársadalma.

  Lovász László esszéje már a matematikai kutatások frontvonalaiba vezeti az olvasót, aki elõtt ezután nehéz út áll. Érdemes azonban végigküzdenie magát az akadályokon, hiszen olyan matematikusok fogják a kezét, akik az adott szakterület legjobbjai közül valók.

  A harmadik részben megfogyatkoznak a képletek, a matematika gondolatvilágát bemutató magas színvonalú ismeretterjesztõ írásokhoz érkezünk. Ilyen esszéket írni sokszor nagyobb feladat, mint szakcikket publikálni. Akinek mégis sikerül a súlyosabb szövetbõl is elegáns öltönyt készíteni, az méltán lehet elégedett munkájával. Itt Martin Gardner zárja a sort, a matematika talán legismertebb szakírója, akit nem kis büszkeséggel nevezhetünk folyóiratunk barátjának.

  A negyedik rész a tehetségkiválasztás magyar útjairól, fiataljaink nemzetközi helytállásáról és a matematikatanítás egy különös, évtizedek óta sikeres válfajáról szól, mely valóságos tömegmozgalommá vált.

  Mielõtt belefognak az ötödik nagyobb egység olvasásába, többen elgondolkoznak majd, miként kapcsolódik ez az elõzõ részekhez. Nem bánják meg, ha végigolvassák! Igazat adnak majd nekem, érdemes volt hozzáfûzni különszámunkhoz ezt a matematika világában egyedülálló történetet, melyet az írások sok irányból megvilágítanak. A Bourbaki-jelenség, a bourbakizmus rányomta bélyegét korunk matematikájára, matematikaoktatására.

  Nem kell nagy jósnak lennem, hogy az elmúlt ötven év magyar matematikakönyveinek a jegyzékét is sokan örömmel böngészik majd.

  Végül köszönöm mindazok segítségét, akik e különszám munkálataiban részt vettek. Elsõként Császár Ákos akadémikusét, aki a kötet szakmai õreként gondosan átolvasta és javította a kéziratokat. Köszönöm Márki László hasznos tanácsait, Komjáth Péter szakértõ szemét, mely nagy hasznunkra volt a korrektúra olvasásában. Minden kedves szerzõnknek pedig hálás vagyok azért, mert engedett a szerkesztõ cikkbehajtó terrorjának.

  Köszönettel tartozom a lajosmizsei nyomda kereskedelmi vezetõjének, Tóthné Vass Zsuzsának, aki mindent megmozgatott azért, hogy a Matematika különszámunk méltó kivitelben és idõben megjelenjék. Igaz, egykoron édesanyám volt a matematikatanára... (A szálak nálunk..., de ezt már említettem.) Mélyen meghajlok a fényszedõk heroikus küzdelme elõtt, melyet sikeresen megvívtak a nem mindennapos szöveggel, a szokatlan szimbolikával. E munka legjavát Dobosné Maczkó Andrea végezte.

  A Természet–Tudomány Alapítványunk anyagi támogatása, valamint a Soros Alapítvány hozzájárulása tette lehetõvé, hogy különszámunk megjelenhessen.

  Bolyai Farkas 1836 októberében még arról panaszkodott barátjának, Gaussnak, hogy “itt senkinek sem kell a Matematika; (...) mûvemet makulatúrának, csomagolásra és hasonlókra használom”. Beke Manó 1915-ben ugyanakkor már örömmel vetette papírra: “A mi klímánkban most már dúsan terem e tudomány, és a matematikai munkák olvasóinak száma sokszorosa a tanítói számának.”

  Ebben reménykedem magam is, közel az új évezredhez, amikor Matematika különszámunkat útjára bocsátom.

1998 decemberében