A félreértések elkerülésére: ez nem Moldova György új regényének címe. Akár hiszik, akár nem, létezik magyar csoda. Hogy mi az? Azt a címet is adhattam volna: Száz év matematika. A matematika tulajdonképpen magányos tudomány, ez a történet azonban csak annyiban hasonlít Márquez regényéhez, hogy itt is egy nagy “család” generációi követik egymást.

  Magyarországot sokan nem ismerik a világban, bár van néhány terület, ahol híresek vagyunk. Ezek egyike a matematika. A 19–20. századi matematika történetében sok magyar matematikus nevével találkozhatunk. Haar Alfréd, Riesz Marcell és Frigyes, Fejér Lipót, Pólya György, Szegõ Gábor vagy Erdõs Pál nevéhez számos könyv, tétel, sejtés, és a matematikának több új ága fûzõdik. Klasszikusnak számít geometriából Hajós György, kísérleti fizikából Budó Ágoston neve. Külföldön is ismerik Kürschák József, Kõnig Dénes, Turán Pál hírét, Lovász Lászlót, Lax Pétert, Bollobás Bélát, akik híres egyetemek professzorai. Elnézést kérek, hogy többeket most név szerint nem soroltam fel.

  Érdekes, hogy a fent említettek mindegyike (és a nem említettek közül is igen sokan) diákkorában matematika-, esetleg fizikafeladatokat oldott meg és küldött be rendszeresen egy folyóiratnak, amelynek neve Középiskolai Matematikai Lapok, illetve Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok volt.

  A folyóirat elsõ, úgynevezett mutatványszáma 1893-ban jelent meg. Mindkét világháború miatt néhány évre megszûnt, és mindkettõ után akadt, aki újraélesztette. Ez önmagában is csoda: kevés, egy évszázada alapított újság mûködik ma Magyarországon, de olyan talán nincs is több, amelyik ugyanúgy, ugyanazt írja és mégis újat nyújt; havonta több ezren várják-sürgetik megjelenését. Pedig a matlap ilyen. Hosszú, hivatalosan KöMaL-ra rövidített neve helyett sokan hívjuk (még középiskolás korunkból) becézve matlapnak. Ezt az elnevezést sokkal megfelelõbbnek találom, mint a – szerintem rosszul hangzó – KöMaL-t, amely furcsa a magyar fülnek. Mi, mint ahogy nagyszüleink, szüleink és fiaink korosztálya is, diákkorunkban matlapoztunk (hogyan hangzik az: KöMaL-ozni?), azaz minden hónapban megpróbáltunk a lapban megjelenõ új feladatok közül 6, 8 (a szorgalmasabbak még több) példát megoldani, gyönyörûen leírni (lerajzolni) és az egészet határidõre beküldeni a szerkesztõségbe. (Ezek közül egyik-másik nem mindig teljesült.)

  Én a budapesti Berzsenyi-gimnáziumba jártam, ahol akkoriban a jó helyezésért ötösöket kaphattunk, így aztán nem véletlen, hogy a matektagozatos osztály nagy része lelkesen küldte a leveleket a szerkesztõségbe. Tudom, vannak iskolák, ahol ez ma is így van, hiszen a mai matektanárok 10–20–30–40 éve maguk is matlapoztak, ezért biztatják õk is tehetséges tanítványaikat. Itt érhetõ tetten a magyar csoda másik összetevõje. Valami jó elkezdõdött több, mint 100 éve az alapító, Arany Dániel, majd az õt követõ Rátz László ötletével, egy korosztály rájött, milyen hasznos volt, hogy éveken át példák tucatján törte a fejét és írta le gondolatait, megtanulva a megjelenõ mintamegoldásokból, mit is hagyott ki, vagy hogyan lehetett volna esetleg szellemesebb megoldást, jobban megfogalmazva leírni. Mindez ugyanis a késõbbi tanulmányokhoz nagyon jól jött, és miközben fejlesztette a gondolkodást, rendre szoktatott. A matlapon nevelkedettek egy része tudós lett, mások “csak” nagyon jó szakemberek, egyesek tanárok. Akik tanítványaiknak, gyerekeiknek újra kezébe adták a matlapot.

  Az ember persze (ifjúkorában pláne!) nem kedveli a kötöttségeket: szépen fejlécet kell írni, a példákat külön-külön egycentis piros számokkal jelölni, az A4-es papírt megfelelõen összehajtani, kísérõjegyzéket csatolni, és, jaj, a határidõ! Azt betartani a legszörnyûbb: legtöbben az utolsó nap utolsó óráira hagytuk a példák leírását. Megbeszélni se kellett, ott találkoztunk éjfél elõtt a Nyugatinál a postán, hogy még aznapi bélyegzõ legyen a borítékon.

  Húsz évvel késõbb, a KöMaL szerkesztõségében nagyon meglepõdtem: a lap külsején kívül mintha nem változott volna semmi sem: a beküldési feltételek ugyanolyan szigorúak, a szerkesztõk újra és újra figyelmeztetik rájuk a versenyzõket.

  Még jobban meglepõdtem, amikor a 40 vagy 70 évvel ezelõtti számokba életemben elõször belepillantva kiderült, hogy a lap már akkor is ugyanilyen volt.

  Ma már tudjuk: felnõttként is be kell (kellene) tartani a határidõket, a formákat, és milyen bosszantó, ha valakinek a bolhabetûs, olvashatatlan kézírását kell böngésznünk. És nem elég megoldani egy problémát, azt megfelelõen tálalni (leírni) is meg kell tanulni, bármennyire fáradságos vagy unalmas is ez utóbbi.

  Számítástechnikusok, mérnökök, közgazdászok és ki tudja még hányféle szakmában dolgozók mind nosztalgiával gondolnak arra: milyen szép is volt matlapozni!

  A legjobb persze az volt, ha az ember neve, hát még, ha a dolgozata 15–16 évesen megjelent a “nyomtatott sajtóban”. Mert a lap mindig közölte azok nevét, akik a legjobb megoldásokat beküldték. Akárhogy is nézzük, ez iskolának, tanárnak és diáknak nagy dicsõség.

  Ma Magyarországon a negyedik generáció matlapozik, s egyes családi nevek – milyen véletlen – 25–30 évenként visszaköszönnek a folyóirat oldalairól. Már 100 éve és ma is nem éppen egyszerû, a középiskolás tananyagra támaszkodó, de azon némileg túlmutató, esetleg koronként különbözõ számú vagy csoportosítású példák, jó cikkek, versenybeszámolók olvashatók benne. A példák beküldésének formai követelményei és a szerkesztõk erre figyelmeztetõ üzenetei alig-alig térnek el egymástól, ha pl. a Faragó-féle sorozat (1925–39-ig Faragó László szerkesztette a lapot) vagy az “új sorozat” (melynek a világháború utáni elsõ szerkesztõje Surányi János) köteteibe lapozunk bele.

  A bevált hagyományokon túl természetesen mindig voltak újabb ötletek, változtatások, cikksorozatok, új rovatok, melyek az akkori szerkesztõk keze nyomát õrzik. A lap összes lelkes segítõjének, munkatársának nevét lehetetlen felsorolni: tanárok és tanítványaik rengeteg példa- és cikkjavaslattal, szerkesztõbizottsági tagok, a beküldött dolgozatok egyetemi hallgató javítói... Legalább a szerkesztõket hadd említsem: Neukomm Gyula, Lukács Ottó, Bakos Tibor, Fried Ervinné, Lugosi Erzsébet, Gajzágó Éva (õk ketten a Fizika rovat szerkesztõi is voltak egy idõben), és a fizikusok: Kunfalvi Rezsõ, Bodó Zalán, Szõkefalvi-Nagy Ágnes, Gnädig Péter, Radnai Gyula. A matematikafeladatokat kitûzõ szerkesztõbizottságok vezetõi voltak – Surányi János után – Tusnády Gábor, Csirmaz László, Pataki János és Hermann Péter.

  Hányan ismerik ezt a nagyon is szakmai kis folyóiratot? Évente legalább 500 új érdeklõdõ középiskolát kezdõ versenyzõnk van, hallani biztosan többen hallanak róla.

  Ha csak a mai 65 évesekig számolunk, akkor is legalább 25 000 volt matlapozó és legalább háromszor ennyi ismerõsük, tanáruk forgatta valamikor – esetleg mostanában is – lapunkat. Százezres olvasó- vagy szurkolótábor pedig már jelent valamit.

  Szakmai körökben Európában, Amerikában, Ausztráliában is ismerik a KöMaL nevét (kiejteni persze nekik is nehéz). Hasonló folyóiratot létrehozni is sokan megpróbáltak, fõképpen azok a volt magyar diákok, akik késõbb külföldön tanítottak, éltek. Nem nagyon sikerült, valahogy valami mindenhol hiányzott. A lelkesedés és a tehetség bizonyára megvolt, de a gyerekek motivációja talán kevésbé. Egyedül a romániai magyar Matematikai Lapok megoldói hasonlítanak kitartásukban a mieinkhez: a példák, amiket megoldanak, sokszor nehezebbek, mint amit mi kitûzünk. Pedig – fõleg tanár kollégáktól – hányszor kapunk aggódó levelet: túl nehezek a gyakorlatok a KöMaL-ban, könnyítsünk! Szerkesztõbizottságunk nagy dilemmában van: ha engedünk az általunk megfelelõnek tartott színvonalból, lehet, hogy többen leveleznének velünk, de melyik használna inkább a magyar matematika szinten tartásának? A szint ugyanis, és ezt ugyancsak aggódó tanároktól hallom, mintha csökkenõben volna...

  Szóval, nehéz eltalálni, melyik is a jó feladat, sokszor nekünk sem sikerül...

  Mindenesetre abban, hogy nálunk aktívan él egy ilyen folyóirat, és máshol nagyon nehéz életre hívni egy hasonlót, biztosan nagy szerepe van annak, hogy a generációk egymásnak adják a lapot, és az évszázados múlt százezres tömegeket mozgatott.

  Még sok mindent el lehetne, el kellene mondani a KöMaL-ról, a magyar csodáról. Amióta a hivatalos állami támogatások összege csökkent, rendszere megváltozott, csoda, hogyan tudunk évrõl évre újabb anyagi forrásokat felkutatni a lap kiadására, fennmaradására. Köszönet érte mindazoknak, akik ebben segítik a kiadókat, az Eötvös Loránd Fizikai és a Bolyai János Matematikai Társulatot.

  Emellett külön csoda, hogy már két éve az interneten is elérhetõk a lap havonta kitûzött feladatai, nyomon követhetõ a pontverseny állása. Reményteljesen alakul a majdnem automatikus elektronikus dolgozatbeküldés (és a kijavított dolgozat visszaküldésének) lehetõsége (e-mail-en), valamint a KöMaL angol nyelvû internetes változatának terve. A nehézség itt is az anyagiak elõteremtése. Várjuk, hogy az Oktatási Minisztérium középiskolai internet-programjába bekapcsolódhassunk. A SZÜV Rt. fejlesztésében készül a második, bõvített CD-ROM, melyen a lapban fél évszázad során megjelent fizikafeladatok, cikkek szerepelnek több, mint száz év matematika mellett, s a példák egy része angolul is kikereshetõ, olvasható lesz.

  A matlap léte, csodája egyik összetevõje a magyar titoknak: hogyan lehet, hogy egy kis ország annyi zseniális természettudóst adott a világnak.