Nálunk és a civilizált világban általában az ortodox vagy konvencionális, másként nyugati orvoslás a hivatalos. Ezt tanítják az egyetemeken, s ezt gyakorolja az orvosok többsége. Nem ok nélkül érdemelte ki a „technomedicina” elnevezést is. Eszközei, eljárásai mind tudatosabban tényeken alapulnak, de még nem mindenben „tudományosan megalapozott” orvoslás. Jellemzi a magas technikai szint s a növekvő költség. „Soha nem volt a történelem folyamán ennyire hatékony és eredményes, mégis, soha nem voltak az emberek annyira elégedetlenek vele, mint ma” (Buda Béla). Igaz, hogy lehetőségei korlátozottak, vannak fehér foltjai, melyeket kritikusai éppúgy számon tartanak, mint személytelen jellegét, a „holisztikus” szemlélet hiányát.

Létezik, működik (kevésbé szervezetten és országonként változó spektrummal) az alternatív vagy tradicionális gyógyászat is, köznapi nevén a természetgyógyászat, melyre van, s helyenként még fokozódik is az igény. Mai elterjedt megnevezése a komplementer-alternatív medicina (CAM). Nálunk komplementer, mert kiegészítője lehet a hivatalos orvoslásnak, s alternatív, nem azért, mert kiválthatja azt, hanem mert nem a mai fő irányhoz tartozik, eszközei, eljárásai ugyanis többnyire sokkal régebbiek, s főleg az ősi keleti gyógyászatban gyökereznek. A kétféle medicina szembeállítása és éles elválasztása egyaránt helytelen. A világ népességének többsége számára ma is az alternatív gyógyászat a domináns, de Európában s az Egyesült Államokban is a felnőtt lakosságnak – becslés szerint – 30-40 százaléka (köztük feltűnően sok középkorú, tanult és jómódú nő) veszi igénybe a szolgáltatásait.

Több oka van annak, hogy oly sokan igénylik az alternatív eljárásokat, még inkább a természetgyógyász gondoskodását. Egyik, talán nem a leggyakoribb ok az elégedetlenség a hivatalos medicinával; a betegek ismerik, gyakran el is túlozzák annak korlátait. Sokakat elriaszt a mechanizálódó ellátás, korábban a drasztikus eljárások, újabban a „high-tech” és az erős hatású szerek sokszor kínzó mellékhatása. Tetszik viszont a holisztikus szemlélet, a szelíd gyógymód. Mások a betegek sajátos világnézetében, filozófiai, spirituális irányítottságában látják az alternatív gyógyításhoz való fordulás fő okát. A beteg élni kíván azzal a jogával, hogy maga választhassa meg a kezelés módját, s azt szeretné, hogy jobban érezze magát. A média is táplálja az egészségüket megőrizni vágyók és a betegek „romantikus vonzalmát az alternatív kínálat után”. Való igaz, hogy a szakmabelieknek sem könnyű eligazodni a potenciálisan hatékony szerek, eljárások és a sarlatánságnak minősíthető, nem kívánatos gyógyászati praktikák között. Sok ország neves centrumai – Amerikai Egyesült Államokban a Nemzeti Egészségügyi Intézet (NIH) speciális centruma (Office of Alternative Medicine) – igyekeznek jelentős befektetéssel rendet és ajánlásokat tenni a sok kínálat között. Számos egyetem tanítja, igen sok kórház szolgáltatja is a nem konvencionális gyógymódokat.

A legtöbb vitát – érthetően – az alternatív medicina négy komplex rendszere, azok eljárásai váltják ki. Az akupunktúra lassan elnyeri európai minősítését; a fájdalomcsillapító és a kemoterápia okozta hányingert-hányást mérséklő hatását jó minőségű tanulmányok igazolják. A kiropraktika, a mozgásszervi panaszok manuális kezelése szabályozott keretek között, már ma is kimeríti a hatékony gyógymód kritériumait. A fitoterápia vagy herbális medicina, a növények gyógyító célú felhasználása már több meggondolást érdemel, a homeopátiának pedig az orvosi zárójelentését kellene – nem először – megerősíteni.

A gyógyfüves kezelés az emberiséggel egyidős, a föld nagyobbik részén ma is dominál. A legalább négyezer éves ősi kínai orvoslásnak is szerves része. Az európai gyógynövényismeret főleg az ókori Egyiptomból származik. De a görögök, a rómaiak, majd a középkori kolostorok szerzetesei is sokat tettek termesztésük terén, az utóbbiak már a füvészkönyvek másolásával terjesztették az ismereteket. Az orvostudomány fejlődése jó időre háttérbe szorította a fitoterápiát, de az utolsó évtizedekben újra népszerű az „erdők-mezők patikája”. Egyetemeinken gyógynövény- és drogismereti tanszékek működnek. Mégis (vagy ezért) egyre kényszerűbben vetődtek fel világszerte a hatékonyság és a biztonság, tehát az ellenőrzés kérdése. Az Amerikai Egyesült Államokban 1994-ig a herbális medicina szereit is a szigoráról híres hivatal, az FDA ellenőrizte, más, ún. diétás kiegészítőkkel együtt. A gyártás körülményeit firtató FDA és a gyártó nagytőkés iparosok közötti vitának egy kongresszusi határozat vetett véget: megszületett az a rendelet, mely súlyosan korlátozta az FDA szabályozó szerepét. Egy csoportba sorolták a növényi szereket, a vitaminokat, ásványi anyagokat, aminosavakat, az egyéb étrendi kiegészítőket, melyeknek sem a hatékonyságát, sem a minőségét, tehát a biztonságot nem kell igazolni. Megszűnt a szigorú minőségi kontroll. Ha egy készítménnyel gond van, bejelentés alapján az FDA-nak, s nem a gyártónak kell bizonyítania, hogy alkalmazása nem veszélytelen. A minősítés nélküli szerek tömege lepte el a piacot. (Az árun fel kell tüntetni, hogy az FDA nem ellenőrizte.) Az elmúlt évtizedben több ezer bejelentéssel éltek, nagyszámú halálesetet jelentettek. Friss tanulmányok szerint az Amerikai Egyesült Államokban a herbális terápia élvezőinek 12 százaléka észlel nem kívánatos hatást. (2002-ben indult mozgalom az Európa Parlamentben az egységes szabályozás bevezetése érdekében.) Vannak ma már korszerű, ún. randomizált vizsgálatok a gyógynövénygyógyászat terén is, melyek a szereket hatékony, kérdésesen hasznos és nem (vagy nem értékelhetően) hatásos kategóriába sorolják. Sok baj származhat a hivatalos gyógyszerekkel való együttes használatból (interakciók) és a szennyezettségből (kontamináció). Az újraéledt, piacorientált herbális medicina legális helyzete tisztázatlan, a gyógynövények esetenként igazolható hasznát ellensúlyozza a gyártás és a forgalmazás szabályozottságának a hiánya. Szinte általános érvényű minimális követelmény: terhesek, szoptató anyák ne alkalmazzák, különös óvatosság indokolt a gyermekek és az idősek kezelésekor.

A diétás kiegészítőkkel való foglalkozás ma már multimilliárd dolláros üzlet az Amerikai Egyesült Államokban, de grasszál Európában s a világon szinte mindenütt. A szerek címkéje sokszor nem fedi a tartalmat. Sokan felvetik, hogy van-e szerepe a vitaminoknak, nyomelemeknek, enzimeknek, aminosavaknak az egészség fenntartásában, illetve a betegségek megelőzésében. Kielégítő, vegyes étrend esetén a válasz mind egyértelműbben nemleges. A multi- és a megavitaminok, ásványi anyagok és ritkafémek, megannyi készítmény gyártása és ajánlása leginkább egy nagy és sikeres üzleti vállalkozás része. Divattá vált, hogy a fejlett országok lakóinak 20-30 százaléka napi rendszerességgel elfogyasztja az ilyen vagy olyan vitamintablettáját. Szembetűnően sok és egyre több a visszaélés azokkal a szerekkel, amelyeket – többnyire teljesen alaptalanul – „az immunrendszert erősítő” tulajdonsággal ruháznak fel. Még elgondolkodtatóbb és elítélendőbb az a gyakorlat, hogy daganatellenes hatásúnak deklarálnak és forgalmaznak olyan szereket (cseppeket, folyadékokat, vakcinát, növényi termékeket), melyeknek hatékonyságáról megfelelő klinikai vizsgálatokkal előbb meg kellett volna győződni. (A paramedicina világszerte sok „meglepetéssel” szolgált az elmúlt évtizedekben.) Az étrendi (diétás) kiegészítők alkalmazása gondos szakmai és etikai megfontolást igényel. Más kérdés, hogy a nem megfelelő, rendszertelen vagy hiányos táplálkozás eseteiben (ezért sajnos egyre gyakrabban) nemcsak megengedhető, hanem szükséges is a kis dózisú vitamin(ok), akár bizonyos elemek pótlása vagy bevitele. A diétás kiegészítők racionális és gazdaságos felhasználása ellen nem lehet kifogás.

A homeopátiáról azért szükséges újra és újra szólni, mert – minden józan érv és meggondolás ellenére – nálunk és a világ sok országában máig nagy vagy újra nagy a divatja és a kínálata. Működnek a homeopátiás egyesületek, azoknak van sajtója, szorgalmazzák a képzést, nem lankad a homeopaták egyébként elismerésre méltó buzgalma, meggyőződése és hite. Sok külhoni és hazai szerző intelme ellenére (köztük KorányiSándor, a magyar belgyógyászat nagy alakja, számos neves orvostörténész és sok más megnyilatkozó) ez a sajátos gyógyászati praktika nem foglalta még el méltó helyét az orvoslás történetében, még csak nem is szorult látványosan vissza. Nem könnyen érthető, de kétségtelen: máig vonzó a misztikum, a letűnt kor áltudományának irracionális szemlélete. Az ismert motivációk érvényesek itt is: a holisztikus, személyre szóló ellátás, az a bizonyos alternatív vallás, az egészségügyi kultúra jelenlegi szintje, s még fokozottabban, mint az alternatív gyógyászat más területén, a könyörtelen gazdasági érdek, hiszen „dollármilliárdok forognak a homeopátiás szerek tarka piacán”. Ma már a nagy alternatív gyógyászati centrumok képviselői sem állnak ki megalapozottnak vélt érvekkel a homeopátia mellett. Kisebb-nagyobb klinikai tanulmányok bizonygatják szereik kedvező tulajdonságait, de ez a nagyon is méltányolható pozitív (aktív) placebohatás lehet. (Találó mondás: a placebo a hit pirulája.) Már a közismerten homeopátiabarát angol szerzők is visszafogottak, tudomásul vették például, hogy London egészségügyi hatósága néhány éve szünetelteti a homeopátiás ellátás finanszírozását, mert a Royal Homoeopathic Hospital (ahová a királynő évenként látogat) eredményei nem meggyőzőek. Sem a „hasonlót a hasonlóval”, sem a „végtelen hígítás” elve és hitele nem erősödött. Elismert szerzők a további „bizonyító” tanulmányokat elvesztegetett időnek tartják. A laboratóriumi („in vitro”) kísérletek sem hozták meg a remélt eredményt. Elgondolkoztató tény, hogy a homeopátiás szerek a „quack”-termékek egyetlen kategóriája, mely hivatalosan gyógyszerként forgalmazható. (A „quack” jelző jó magyar megfelelő híján akkor értelmezhető, ha tudjuk, hogy a „quackery” leginkább kuruzslást jelent.) Az amerikai FDA nem foglalkozik ezekkel a szerekkel, nem is tiltja azokat. Nem is lenne helyes. Nálunk sem vezetne a tiltás eredményre. Az irányzat gyökereit kell ismerni, s az anomáliák komplex kezelésére lehet csak törekedni. Valószínű, hogy a hivatalos és az alternatív medicina ma még elég bonyolult viszonyát jelentősen javítaná, ha Hahnemann és kétszáz éves tana, érdemei méltányos elismerése mellett, elfoglalná végre méltó helyét az egyetemes orvostörténelemben.

Nem lehet kétféle medicina, ortodox és alternatív. „Egyféle medicina van, amelyik jól működik”. Mindenütt komoly gondja az egészségügy irányítóinak a kétféle ellátás koordinálása, s főleg az alternatív gyógyászok védelme (és sokszor megkülönböztetése) a jóhiszeműség vámszedőitől, a kuruzslóktól (a sarlatánoktól). Ne feledjük: a nem orvosok pénzszerző „gyógyító” tevékenysége kuruzslás, s azt a Btk. bünteti (vagy büntetheti). A természetgyógyász az orvos munkatársa, s nagyon hasznos munkatársa lehet. Tevékenységét illetően a mit, hogyan, mikor, meddig kérdéseire a leggondosabb rendelet sem képes teljes választ adni. Az orvos jogosítványa sajátos és szinte egyedülálló. „Az orvosi ténykedéshez a társadalomtól kapott felhatalmazás formai jelképe az orvosi diploma, tartalma és a felhatalmazással járó kötelezettségek summája az orvosi etika, melynek törvényei sokkal szigorúbbak, mint a Btk.-é” (Petri Gábor). Jó lenne, ha a természetgyógyászok tevékenységét is hasonlóan kettős norma határozná meg.

A cél világos: a hivatalos orvoslás, eszközeinek és eljárásainak revíziójával, érdemelje ki a tudományosan megalapozott medicina elnevezést; ehhez az kell, hogy szabaduljon meg a rárakódott sallangoktól, de gazdagodjék is azokkal a ma még alternatívnak nevezett eljárásokkal, melyek kiállják a megméretést, az elfogulatlan és egyformán következetes szigorú próbát. Érvényesítse az emberközpontú, holisztikus szemléletet is. A kétféle medicina kritikátlan integrációja nem lehet helyes, egyik félnek sem kedvezne. Egy más, egy jobb, minőségében is új, drága, de nem pazarló, racionális gyógyászat lehet a jövő orvoslása.

Mit tehetnek a hivatalos medicina irányítói, oktatói és művelői? A kirajzolódó jobb orvoslást kell minden téren támogatni a tudományos eredmények felhasználásával, korszerű klinikai tanulmányokkal. Az alapkutatás mellett nélkülözhetetlenné kell tenni a klinikai kutatást, melyre a genomika századában különösen nagy szükség van; jobb, rentábilisabb ellátás csak attól várható. A hatékonyabb graduális oktatásnak legyen szerves része a tradicionális gyógyászat bemutatása és oktatása. Fiatal orvosainknak tudniuk kell, hogy ma már nem elegendő a „lege artis” (szabályszerű) klinikai ellátás, kell a párbeszéd a társadalommal, folyamatosan deklarálni kell a korszerű orvoslás értékeit, nyilvánvalóvá kell tenni a „quackery” káros következményeit. A tudományos ismeretterjesztés fontosságát a szakma valamennyi szintjén hangoztatni s azt a felelős média segítségével gyakorolni kell. Ezen a téren is rendkívüli az írástudók felelőssége. Szükség van a határozott, világos, az anomáliákra esetenként gyorsan reagáló állásfoglalásokra, s az arra illetékesek részéről a megfelelő szankcionálásra. (A halogató, defenzív medicina útja nem járható.) Nem baj, sőt előnyös, ha működik a „külső” kontroll is. „Az egészségügy kizárólag a betegekért és a betegségek megelőzéséért van; a fogyasztói ellenőrzés, az orvosi, az egészségügyi munka külső, társadalmi kontrollja elkerülhetetlen, a hagyományos, a tekintélyelvű viselkedés idejét múlta” (Hankiss János).

Végül, bizonyára a legfontosabb igény: érvényesüljön minden téren a legmagasabb szintű erkölcsi-etikai értékrend. Ehhez társadalmi konszenzus, közéleti megújulás és támogatás szükséges. Szabályozó szerepe kell hogy legyen a kutatásban, az oktatásban, az ellátásban, a finanszírozásban. Mert a szűkös anyagi erőforrások elosztásának is van etikája. A megújulás századunk egészségügyének is nagy kihívás. Merre tart tehát a medicina? Remélni lehet, hogy egy hatékonyabb, elérhetőbb, gazdaságosabb és egyre inkább egységes orvoslás felé.