Kőbe zárt kultúra

Szomolya a Nyugat-Bükkalja dombságainak és az Alföld végtelenül sík vidékének találkozásánál, a Kánya-patak völgyében fekvő település. Körülötte szőlővel és gyümölcsösökkel borított lankás domboldalakat, napsütötte dombhátakat és dombtetőket, déli irányba futó hosszú és keskeny völgyeket, zárt erdőségeket, valamint a mezőgazdaság által korán birtokba vett, Alföldhöz közeli, sík területeket találunk. A régmúlt idők titkait a kaptárkövek őrzik.

A jellegzetesen aszimmetrikus, északi oldalukon meredek, az Alföld felé ellankásodó dombtetők sorozatát a harmad- és negyedidőszaki szerkezeti mozgások hozták létre, feldarabolva a vulkanikus kőzettakarót. A miocénban működő heves vulkáni tevékenység nyomán alakultak ki a területet felépítő riolitos, dácitos kőzetek, a könnyen megmunkálható tufák, valamint a Bükkalja különös vulkáni képződménye, a magas platókat alkotó, igen ellenálló ignimbrit (tűzárkő, illetve "tűzfelhőkőzet").

A riolittufa - a vulkáni utóműködés hatására - néhol cementálódott, a környezeténél keményebbé vált. A kőzettakaró felszínét az évmilliók alatt, az aprózódás és a mállás, valamint az erózió formálta. A jégkorszak idején a Bükk hegységből lefutó vízfolyások a területre folyami kavicsot, homokot és iszapot hordtak. A kavicsrétegekre az idők folyamán termőföld rakódott, ami lehetővé tette a mezőgazdálkodást. Az erdőirtás, a legeltetés, és az ezek következtében kialakuló gyorsabb talajpusztulás hatására azonban a riolittufa talaj- és növénytakaró nélkül a felszínre bukkant, és megkezdődött a kőzetfelszín pusztulása. Az egyre bemélyedő vízfolyások, kis horhosok a lejtőket kiugró gerincekre, tornyokra szabdalták, kialakítva a 3-16 m magas kaptárköveket. A Kaptár-völgyben a riolittufa-vonulat nyolc nagyobb, kaptárfülkékkel díszített kúpra, oromra tagolódik. Ez a Magyarországon ismert legtöbb tömbből álló és legtöbb (117) fülkével díszített kaptárkőcsoport. A völgyet a Király széke elnevezésű, búbos kemencéhez hasonló sziklavonulat uralja, amelybe 48 db fülkét vájtak a titokzatos alkotók. A tégla alakú fülkenyílások fölfelé kissé elkeskenyednek, felül többnyire lekerekítettek, oldalukban pedig faragott keretnyomok jelzik, hogy egykor ismeretlen célból fedlappal zárták le eme sziklaüregeket. A Király széke legmagasabb kúpjának tetejébe kerek lyukat faragtak, amelyet valószínűleg áldozati szertartásra, jóslásra használtak a nomád népek. 1961-ben Saád Andor végzett ásatást az egyik sziklavonulat mentén, ahol 36 darab XIV-XV. századi kerámiatöredék került a felszínre. Ha nagyobb sétát teszünk a környéken, további kisebb kaptárkövekre bukkanhatunk az Ispánberki-tetőn, a belterülettől keleti irányba emelkedő Gyűr-hegyen és az északnyugatra lévő Csobánkán. A kaptárkövek tájképi, földtani, geomorfológiai, régészeti-kultúrtörténeti és néprajzi szempontból egyaránt különleges kincsei a tájnak.
 
 

A XVIII. századra tehető a szomolyai kőfaragás hagyományainak kialakulása, amit két dolog segített elő. Az egyik a környéken legkiválóbb minőségűnek tartott riolittufa-készlet volt, a másik pedig az egri templomépítkezés, amely nagy mennyiségű riolit- és dácittufát és ügyes kezű kőfaragómestereket igényelt a falutól. Számos ciklopf, oszlop, oszlopfő, kereszt, egyházi szobor és síremlék dicséri a falusi kőfaragók munkáját, amelyek közül több ma is megtalálható Egerben, az alföldi falvakban és Szomolyán. A legnagyobb volumenű munkák a pincék és a pince- vagy barlanglakások voltak. Ezeket eredetileg a szőlőművelő, bortermelő parasztok vágták a sziklákba (de később a szegényebb lakosság általános lakóhelyeivé váltak). Egy 1862-es összeírás szerint a faluban 82 pincelakás volt, a két világháború között 172. A barlanglakások - mint településképi, település- és építészettörténeti szempontból fontos értékek - megóvása, helyreállítása kiemelt feladat.
 

Tájképi szempontból jellegzetesek a község domboldalain, hegyein (pl. a Gyűr-hegyen) megjelenő kőkunyhók, kőépítmények, amelyek kötőanyag nélkül, a helyiek megnevezése szerint "suffra" kövekből épültek. Ezeknek ma már csak lepusztult romjai láthatók. A birtokhatárokon kősorok, kőkupacok sorakoznak ma is a hegygerincek irányában, jelezvén a birtokhatárt.

Szomolya területe a Pannóniai flóratartományhoz, az Északi-középhegység flóravidékéhez (Matricum), ezen belül a Bükk hegység flórajárásához (Borsodense) tartozik. A Kaptárkövekhez közeli északi területek egy részén (pl. Csobánka, Nagy-erdő) barna erdőtalajokon kifejlődött középhegységi cseres-tölgyest és melegkedvelő tölgyeseket találunk. A cseres-tölgyesek ősszel a legszebbek, az erdők sokszínűségéről az egybibés galagonya (Crataegus monogyna) élénk piros termése, és a tavasz folyamán hamvas rózsaszín virágú vadrózsa (Rosa canina) vöröslő csipkebogyója gondoskodik. A csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus) szögletes hajtásokkal és narancsvörös magköpenybe öltöztetett magvakkal vonja magára a természetjárók figyelmét, a bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus) pedig rózsaszín magköpenyével, ebbe "bújtatja" mérgező magvait. Ahol a lombkorona megnyílik, ott él a sűrű gyepet alkotó ligeti perje (Poa nemoralis). A sekély talajréteget a laza virágzatú egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora), a talajvíz közelségét pedig az áprilistól virágzó gyöngyvirág (Convallaria majalis) jelzi. Nyár derekától késő őszig virágzik a bíbor színű bársonyos kakukkszegfű (Lychnis coronaria) és az erdőszegélyeket kedvelő olasz hölgymál (Hieracium sabaudum).

A melegkedvelő tölgyesek legszínesebb növényei az erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo - coeruleum), melynek pártája bíborból égszínkék színre vált elvirágzása előtt, és a pirosról feketére színeződő termésű ostorménfa (Viburnum lantana). A szögletes szárú soktérdű salamonpecsét (Polygonatum odoratum) és a páfrányra emlékeztető tőlevelekkel büszkélkedő sátoros margitvirág (Chrisanthemum corymbosum) májustól virágzik, utóbbi egészen augusztusig nyílik az árnyas lombok alatt.

Botanikai szempontból a szomolyai kaptárkövekkel határos gyepterületek az értékesek. A kaptárkövek felett cserjésedő, gyepfragmentumokban gazdag erdőssztyepp-vegetáció, míg a sziklákon savanyodó mészkerülő gyepek alakultak ki. A védett növényfajok közül a száraz sztyeppréteket díszíti a márciusban nyíló, aranyló szirmú tavaszi hérics (Adonis vernalis), a borús időben bókoló virágú leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), a bozontos árvalányhaj (Stipa dasyphylla) és az alföldi származású Janka-tarsóka (Thlaspi jankae). Száraz gyepekben, felhagyott szőlőkben, illetve gyümölcsösökben él a májusban nyíló, érdekes virágzatú bíboros kosbor (Orchis purpurea), amely védett orchideafajunk.

A domboldalak napsütötte lejtőin, cserjésedő területeken, erdőszegélyeken egyaránt találkozhatunk cseplesz meggyel (Prunus fruticosa), a tavaszt rózsaszín virágtengerrel üdvözlő kökénnyel (Prunus spinosa) és molyhos tölggyel (Quercus pubescens). A legforróbb napsugarak bontogatják az ibolyáskék színű olasz és kereklevelű harangvirágok (Campanula bononiensis, C. rotundifolia) pártáit, az ékes vasvirág (Xeranthemum annuum) gyönyörű rózsaszín virágait és a bunkós hagyma (Allium sphaerocephalon) tömött virágzatát. A száraz gyepeket kedvelő varjúhájak (hatsoros varjúháj - Sedum sexangulare, borsos varjúháj - S. acre, bablevelű varjúháj - S. maximum) ugyancsak megörvendeztetik a figyelmes természetjárókat. A völgytalpi gyepeket máig rendszeresen legeltetik, így taposástűrő növényzet alakult ki. A terület védett, pannon bennszülött faja a fészekvirágzatú Sadler-imola (Centaurea sadleriana) és szintén természetvédelmi oltalom alatt áll a törékeny szépségű réti iszalag (Clematis integrifolia). A domboldalakon több helyen is megjelennek a telepített erdei- és feketefenyvesek, amelyek cserjeszint nélküliek, természetvédelmi szempontból kevésbé értékesek.
 
 

A kaptárkövek könnyen felmelegedő kőzetfelületei és a Gyűr-hegyi parcellák határait jelző kövekből rakott mezsgyék a fali gyík (Lacerta muralis) és a zöld gyík (Lacerta viridis) táplálkozóterületei. A kövek mállásából keletkezett finom porban ássa tölcséreit a hangyaleső (Myrmeleon formicarius) lárvája.

Védett rovarfajok a szarvasbogár (Lucanus cervus), a bőr- és a rezes futrinka (Carabus coriaceus, C. ulrichi). Az erdőszélek, a virágokból szőtt gyepek és gyümölcsösök változatos lepkefaunát tartanak el. Viszonylag hosszú életű, könnyen felismerhető fajok a halványsárga színezetű kardoslepke (Iphiclides podalirius), az odvas fákban és pincékben telelő nappali pávaszem (Inachis io), az erőteljesen vitorlázó fecskefarkú lepke (Papilio machaon) és a novemberben is előforduló, ilyenkor lehullott gyümölcsökkel táplálkozó Atalanta-lepke (Vanessa atalanta).

Az erdőszélek, domboldalak, és tisztások felett gyakran köröz áldozatokra vadászva az egerészölyv (Buteo buteo), melynek "hié" kiáltásait főként tavasszal visszhangozzák a völgyek. A darázsölyvek (Pernis apivarus) táplálékukat, a lárvákat, a vadméh- és darázsfészkekből szerzik. Lábukat vastag pikkelyréteg és sűrű tollazat védi a védekező rovarok fullánkjaitól. Az erdei fák között, erdőszéleken és tisztásokon figyeli prédáját a héja (Accipiter gentilis), fákra épített fészkeit évente váltogatva használja. Kizárólag madarakkal táplálkozik a rejtett életmódú, apró termetű karvaly (Accipiter nisus), telente gyakrabban láthatjuk a település környékén, illetve madáretetők közelében.

A déli fekvésű homokbánya területe és a környező fákkal, bokrokkal tarkított terület zoológiai szempontból igen értékes élőhely. A meredek homokfalakba vájják kb. 1,5 m hosszú járataikat a főként méhekkel, darazsakkal és lepkékkel táplálkozó gyurgyalagok (Merops apiaster). Alagútjaikat úgy készítik el, hogy a béleletlen költőüregeikben kotló madarak könnyen kikukucskálhassanak a szabadba. Ugyancsak a homokbánya lakói az apró termetű, sötétbarna tollazatú partifecskék (Riparia riparia).

Szomolya a Bükkalja cseres-tölgyes vonulatain alakult ki, története a kora középkorra vezethető vissza. Elsőként 1269-ben, Egyházasszomolya (Ighazosszomula) néven említik az irodalmi források. A település neve szláv nyelvekből ered: a "smolja" vagy a cseh "smola" szavakból (jelentése: gyanta, szurok), illetve a "somalja" szóösszetételből származik, mivel a község határában egykor sok som termett.

A Bükk déli, lankás vidékén korabeli szláv népek telepedtek le, akik a lankás vidék cseres tölgyes területein makkoltattak. A gazdaság fejlődése a XII. század végén ért el oda, hogy a földművelés vált meghatározóvá az állattenyésztéssel szemben.

A jó adottságok miatt szőlő- és gyümölcstermesztéssel a lakosság feltehetően már a középkorban foglalkozott. A török idők után a helyiek alapvetően az erdő- és mezőgazdaságból éltek. A növénytermelés mellett volt külterjes, rideg állattartás is, az egyházi birtokon főleg juhokat tenyésztettek. A feljegyzések szerint csak a XVI. századtól vált általánossá a szőlőművelés az erdőségek rovására létrehozott irtásterületeken.

A filoxéravészt követően a szomolyaiak áttértek a gyümölcstermesztésre. A falu délies kitettségű domboldalai igencsak bővelkedtek a hagyományos gyümölcsfajtákban. A Kaptár-völgybe egykoron besztercei szilvát telepítettek, amelyből nagyon finom lekvárt főztek a helybéli asszonyok. Jellegzetes fajták a magvaválló, pirosló duránci szilva, a gömbölyű bógyi vagy bódi szilva, a vörös és a fehér szilva, a török bercencei és a muskotályszilva, amelyeket főként kertekbe ültettek. További ízletes fajták a "szentannakörte", a búzával érő körte, az árpával érő körte, a nyakas körte, a korán érő májusi cseresznye, a borízű és a csörgős nyári alma, a rétes és a húsvéti rozmaring alma, a "kajszin barack", valamint a szőlő közé telepített cigánymeggy és a parasztbaracknak nevezett őszibarack. A birsből több telken sövényt neveltek, gyakran garábként kerítették körbe vele a hagyományos szőlőket. Mára sajnos megfogyatkoztak a régi népszerű tájfajták, a táj sokszínűségének megőrzését is elősegíthetné az extenzív művelésű gyümölcsösök felújítása, az egyes tájfajták megőrzése, gondozása.

A település legértékesebb, legfinomabb gyümölcsfajtája a hungarikumnak számító, a helybéliek által csak "szomolyai rövid szárú fekete cseresznyének" emlegetett fajta, amelyet főként a Gyűr- és a Vén-hegyre telepítettek a gazdák. Ez a fajta az 1880-as évek elején tűnt fel, és ez az egyetlen gyümölcsfajta a vidéken, melynek termése külföldi - elsősorban bécsi és németországi - piacokra is eljutott az 1930-as években. Nyaranta több vagon cseresznyét indítottak útnak a felvásárlók a fővárosi és külföldi piacokra, emellett az asszonyok "hátyiban és faputtonyban" hordták a gyümölcsöket az egri és a mezőkövesdi piacra. Manapság a szőlő mellett főként "szomolyai rövid szárú fekete cseresznyét", fekete ribizlit, málnát, és a fekete szedret telepítenek monokultúrás ültetvényként.

A szőlőfajták közül a filoxérát megelőzően a furmint, a mézesfehér, a hárslevelű, a rizling voltak a legkedveltebbek, mára a szőlőműveléssel, borászattal, boreladással foglalkozó gazdák nagy területeket ültettek be kék szőlővel, de nagy mennyiségben termelik a leányka-, a rizlingszilváni, és az olaszrizlingfajtákat is. 1998-ban csatolták a szomolyai szőlőterületeket az Egri borvidékhez, így már Szomolya is termelhet bikavér-alapanyagot.

A település arculata ma is folyamatosan változik, számos felhagyott területet vonnak ismét művelés alá, főként intenzív művelésű, kis borítottságú kultúrákat telepítenek, sajnálatos módon eltávolítva a táj változatosságát biztosító kőkultúra elemeit. 2005 nyarán adják át a Bükki Nemzeti Park által tervezett Szomolyai Kaptárkövek Természetvédelmi Területet bemutató tanösvényt, amely bőséges információkkal látja el a Kaptárkövek felől érdeklődő kirándulókat, turistákat.