Mulandó gyöngyszem Európa szívében?

A Hévízi-tó

Gyarmati Krisztina

Madártávlatból mint óriási esőcsepp tűnik fel a Hévízi-tó a Balaton nyugati szegélyén, az egykor Kis-Balatontól a Vindornyai-lápig összefüggő lápmező közepén. Ennek a világszerte méltán híressé vált természeti képződménynek nemcsak kialakulása rendkívül érdekes, hanem az a folyamat is, amelynek során az áthatolhatatlan lápos ingovány fürdőhellyé alakult.

A Tófürdő főbejárata a kórházparkból nyílik

A párafelhőbe burkolódzó, tölcsért formázó tó állandóan gőzölgő, kénes, jellegzetes szagú vize 38,5 méter mélyből, egy gömb formájú kamra keskeny járatából tör elő. A Földnek e mély bugyrát vastag iszapréteg osztja ketté: a felső kamrából a hideg karsztvíz, az alsóból a forró termálvíz kavarogva igyekszik a kivezető csatorna felé. A közel 40 °C-os víz a tó felszínéhez közelítve egyre csak hűl, így ismét az alsóbb rétegekbe áramlik, emiatt aztán a tó egész víztömege - akárcsak a boszorkánykonyha üstjében fortyogó bűbáj - állandó mozgásban van. Ennek a titokzatos, felülről karsztvízből, alulról termálvízből táplálkozó forrásháznak a születése földtörténeti korok eseményeihez kötődik. A triászban, közel 200 millió évvel ezelőtt tengervíz borította a vidéket. Ennek üledékéből jóval később született, a tenger visszahúzódása után, a Dunántúli-középhegység, amelynek kibukkant mészkő- és dolomitfelszínén repedések keletkeztek. A hasadékokat a leszivárgó víz kitágította, így összefüggő víztartó-vízvezető karsztrendszer alakult ki. Az itt összegyűlt vízkészletből táplálkozik a felső kamrában fakadó hideg vizű forrás, a karsztvíz.

A déli bejárat melletti tórészlet

Az őshévíz valamikor sokkal magasabban, a rezi vár közelében lévő Meleg-hegyen fakadt, éppen akkor, amikor a földkéreg mozgása, beszakadása folytán a Balaton széles medre is kialakult. A meleg víz egyre mélyebbre vándorolt, mígnem 20-22 ezer évvel ezelőtt feltört mai helyén, az akkori Balaton medrében. A klímaváltozások hatására később a Balaton "összezsugorodott", ekkor rajzolódott ki a Hévízi-tó víztükre, a körülötte lévő buja növényzet elhalt részeiből pedig vaskos tőzegtakaró, tőzegláp jött létre. Ebből a különös csapadékvízből, buja növényzetből és termálvízből összeszövődött kapcsolatrendszerből kialakult egyedi, természetes gyógyhatás teszi a Hévízi-tavat világhírűvé. A forrástó medre - más természetes eredetű meleg vizes tavaktól eltérően - nem vulkanikus eredetű talajból, hanem tőzegből áll. Ez a tőzeg dúsítja a nehézfémekben és radioaktív izotópokban gazdag termálforrást, így a víz számos betegség, például a reuma, az ízületi gyulladások és az anyagcserezavarok gyógykezelésére alkalmas, a belőle keletkezett gyógyiszap pedig a hévízi gyógykezelés és balneoterápia elengedhetetlen része.

A Festetics Tasziló lányáról elnevezett Ella-villa
ma a kórházépületek egyike

A tőzegmedrű tó és a víz speciális igényű szervezetek élőhelye, melyeknek rendkívül fontos szerepe van a víz gyógyhatásának kialakításában. A kráter falát 1,5 méter mélységtől egészen a forrásszájig bakteriális bevonatok a borítják. A vízben élő, parányi gömb alakú sejtjeikben ként felhalmozó kénbaktériumok (Beggiatoa) fontos szerepet játszanak a tó kénanyagcseréjében (kénoxidálók és szulfátredukálók). Az itt élő baktériumtörzsek (Micromonospora, Streptomyces) a felelősek a víz természetes antibiotikus, fertőtlenítő hatásáért. (Nem nehéz elképzelni, mekkora szerepet játszanak a fertőzésveszély elkerülésében és a gyulladáscsökkentésben ebben a meleg hőmérsékletű vízben.) Tömegesen él itt egy, a tudomány számára új cellulóz- és fehérjebontó mikromonospóra (Micromonospora heviziensis), ami tevékenységével a gyógyiszap kialakítását segíti. Szintén a baktériumok közé tartoznak a kékmoszatok, amelyeknek több mint a fele meleg vízi faj, közülük kettő (Pseudanabaena papillaterminata, Anomoeoneis serians) csak itt fordul elő Magyarországon.

A tó különleges adottságainak megfelelően vizének állatvilága - elsősorban mikroszkopikus méretű fajaiban - is speciális. A tudomány számára két új fonálférget (Crocodolrylaimus thermalis, Neoactinolaimus tepidus) és egy apró rákot (Schizopera clandestina heviziensis) írtak le a Hévízi-tóból.

A tavon és a kifolyóban pompázó tündérrózsák páratlan látványt nyújtanak. A trópusi, kelet-indiai vörös tündérrózsa (Nymphaea rubra var. longiflora) cédrus illatú virágait késő éjjel bontja. A Hévízet szimbolizáló növényt Lovassy Sándor, a keszthelyi Gazdasági Tanintézet tanára honosította meg kísérletképpen a tóban 1898-ban. A ciklámenszínben pompázó növény valamikor elborította a tavat és a kifolyó vizét, de állománya az utóbbi években megritkult. Helyén ma a kék virágú, trópusi eredetű, ibolya színű, nemesített tündérrózsafaj virít.

Sokáig csak Hévízről volt ismert a tó kifolyó csatornája mellett náddal sűrű állományt alkotó tengermelléki káka (Schoenoplectus litoralis), amely mediterrán eredetű, meleg kori maradványnövény. A tó és a kifolyó őslakója a kárász (Carassius carassius), ami három betelepített halfajjal osztozik a tavon. Ezek közül az egyik alig pár centiméter nagyságú, ez az észak-amerikai gambuzia (Gambusia affinis), aminek oroszlánrész jutott a maláriaszúnyogok elpusztításában az 1930-as évek végén.

A tóval szerves ökológiai egységet alkotnak a környező lápterületek és a telepített erdő, aminek legszebb fái - a tündérrózsához hasonlóan - a gyógyfürdő szimbólumai lehetnének. Ilyen az amerikai eredetű, Mississippi völgyeinek mocsaras körülményeihez légzőgyökereivel alkalmazkodott fésűs mocsárciprus (Taxodium distichum), ami a kínai ősfenyővel együtt (Metasequoia glyptostroboides) bronzszínű palástba öltözteti az őszi hónapokban a tó környékét. Ez az erdő kiemelt szerepet játszik a tó hőmérséklet-változásának, kihűlésének gátlásában, mert a szeleket felfogja, így összefüggő marad a völgyfeneket oly gyakran beburkoló sejtelmes párafüggöny.
 

Mocsáriciprusok és kínai ősfenyők
a tó körüli erdőben		 Idős platánfasor övezi 
a sétányt

A tóparti égeres (Alnus glutinosa), a mocsárciprusok és a kínai ősfenyők mellett számos különleges növényt láthatunk a tó körül kialakított kórházparkban. A park ritkaságaihoz tartozik a keleti gyógyításban jól ismert, kelet-kínai származású páfrányfenyő (Ginkgo biloba), amelyet a nyitvatermők elődjeként a földtörténeti középidő élő kövületének tekintenek. Az épületek szomszédságában a lapos, kicsípett tűleveleiről is felismerhető jegenyefenyők láthatók, közöttük a görög félsziget bennszülött növénye, a szúrós tűlevelű görög jegenyefenyő (Abies cephalonica), a Fekete-tenger fölé magasodó, a Kaukázus erdeiből származó kaukázusi jegenyefenyő (Abies nordmanniana) és a kurta tűlevelű andalúz jegenyefenyő (Abies pinsapo), amelynek természetes előfordulása kizárólag a dél-spanyolországi Rondai-hegységben ismert. Narancsillatú tűleveléről és nyelvszerűen kilógó tobozpikkelyéről könnyen felismerhető az amerikai duglászfenyő (Pseudotsuga menziesii). Gyűjteményeskerti növény a Japán-szigetekről és Koreából származó mandzsu áltiszafa (Cephalotaxus harringtonii), amelynek fésűszerűen rendeződő hosszú, 3-6 cm-es tűi a tiszafára emlékeztetnek. A kórház híres orvosáról, dr. Schulhof Vilmosról elnevezett, évszakonként változó virágágyásokkal kísért sétányt idős platánfasor (Platanus x hybrida) szegélyezi, amelynek viaszszínű kérge a korabeli fürdőélet szemérmességét idézi.

A víz gyógyerejének hasznosításához hosszú időnek kellett eltelnie. A tó körüli vidéken a XIII. században páhok, vagyis cserzővargák telepedtek le. A rómaiak által már ismert gyógyhatású vizet ekkoriban bőrcserzésre használták. "Páh földjén" még sokáig, egészen a XVIII. század végéig kellett várni a fürdőzés és a vele járó színes mulatságok megérkezésére. Ebben az időben a vidék haladó gondolkodású tulajdonosa, Festetics I. György tette a legnagyobb lépéseket a fürdőhely kialakítására, egész sereg "geometrát" és "incsellért", azaz mérnököt alkalmazott a berekbe burkolódzó tó feltárására, a környező hideg vizű források elkülönítésére. Az ingoványos, tőzeges talajba gerendákat veretett, közé rőzsét és fűzfavesszőkötegeket, majd murvát hozatott, erre az alapra emelték aztán a faszerkezetű épületeket.
 

Tündérrózsák liláskék virágai a tóban

Az 1795-ben létesült "feredő ház" nem volt más, mint egy deszkatutaj, amire vetkőzőfülkéket építettek. A gyógyulni vágyók a fülkékből levezető lépcsők alatt, a vízben lebegő fürdőkosarakban pihentek. A terápia része volt az akkori orvoslás mindenható gyógymódja, az érvágás és a köpölyözés, amit "chirurgus"-ok, sebészborbélyok végeztek a köpölyözőházban. A gyógyító erejű tó dicsérete Babótsay József révén már 1795-ben nyomtatásban is megjelent - hamarosan pincével, istállóval felszerelt vendégfogadónak, "angliai sétáló kertnek" és kuglizónak örvendhettek a látogatók, a "közönséges emberek számára" pedig lacikonyhát létesítettek. A zenés mulatságok a "köztáncolóház"-ban váltak rendszeressé, a fürdőházak bővültek, egyszeriben felpezsdült az élet a sokáig megközelíthetetlen vidéken. Miközben a látogatók mulatoztak és gyógyultak, grófi irányításra folyamatosan épültek a kanálisok, töltődtek a partok, és megerősítették a környező hideg vizű patakok áradásai ellen a gátrendszert. A gróf halálával azonban - a korabeli angol utazó, Richard Bright naplójának tanúsága szerint - a fejlődés megtorpant, a vendégfogadóból nyomorúságos, nyáron kocsmaként működő hajlék lett. A tó környékét ismét elhanyagolták egészen a XIX. század közepéig, amikor Festetics II. György 40 hektárnyi park telepítésével újra elindította a fürdő fejlesztését. Ekkoriban minden évben épült valami a tó közelében, nyaranta csakhamar több mint 9000 fürdőjegy kelt el. A századforduló előtt két évvel, 1898 nyarán bontotta ki szirmait az első indiai vörös tündérrózsa (Nymphaea rubra var. longifolia), ami csakhamar a tó szimbólumává vált. A gróf a fürdőt haszonbérletbe adta Reischl Vencel keszthelyi sörgyárosnak, aki befektetéseivel a századelőn újra felvirágoztatta a fürdőt, ismét pezsgett az élet, amelyhez hozzátartoztak a "Kurszalon" hangversenyei, melankolikus kávéházi estéi, a bódult, báli pompa és az első osztályú, kupolás Tükörfürdő, amelyben a hosszú ruhás fürdőzők még szemérmesen takarták el bokáikat.

Hévíz korszerű terápiás kezeléséről is elhíresült: ebben az időben létesítette dr. Schulhof Vilmos, a kor híres fürdőorvosa Reischl Vencel megbízásából szanatóriumát, majd 1911-ben a Zander és Röntgen Intézetet, ahol mozgáskorlátozottak gyógyítására gimnasztikai és elektroterápiás labor, valamint röntgendiagnosztikai berendezés üzemelt. Világviszonylatban elsőként dr. Moll Károly itt alkalmazta a "subaquatilis tractió"-t, vagyis a súlyfürdőt.

A közeli egykori "páh-föld" lassan "gyógyfürdő jellegű településsé" nőtte ki magát, a fürdőhöz kapcsolódó közbirtokosi legelő helyén kiépült a villanegyed. 1925-ben már működött az "állandó mozi", divatba jött a kabaré és népszerű volt a kölcsönkönyvtár. A második világháború után "szovjet hadikórházzá", majd "fürdőüzemmé" avanzsált az egykori "balzsamos levegőjű, úri nyugalmú" Hévízfürdőt az elhagyott javak kormánybiztosa mint "közérdekű üzemet" állami kezelésbe vette: beköszöntött az állami üdültetések, SZOT-üdülések időszaka. A villanegyed lassan átalakult, helyükbe léptek a leegyszerűsített kockaépületek, a szocreál építkezés emeletes szimbólumai. A Hévízi Állami Gyógyfürdőkórházban 1968-ban - szigorúan vasbetonból és üvegből - felépült az országban legmodernebbnek számító fedett (téli) fürdő. 1976-ban átadták az ország első gyógyszállóját, zsúfolásig megteltek a sörkertek és füstös eszpresszók. Az autóbusz-pályaudvar mellett megnyílt a Tófürdő jegypénztára és a közkedvelt "Rizling Platz", ahol víg harmonikaszó keveredett a vurstlis és borvirágos hangulattal, a Rózsakertben pedig felkonferálták az első szombat esti diszkót.

A csendes kis település életét váratlanul, hirtelen kavarta fel a tó drasztikus vízszintcsökkenése a nyolcvanas években. Akkoriban a tüntetés a nagyipart szolgáló bauxitbányászattal szemben még szokatlan formája volt a véleménynyilvánításnak, de annál inkább előrelendítette a kezdeményezést a politikai változások előszele. A sors furcsa fintora, hogy éppen a rendszerváltozással egy időben, 1989-ben sikerült végleg bezáratni a nyirádi bányát, ugyanakkor ebben az új politikai-társadalmi átrendeződésben egy sajátos, sokkal nehezebben kezelhető veszélyeztető tényező kezdett kibontakozni: a város túlburjánzása. A nyári hónapok zsúfoltsága, a lépésben haladó kocsisorok és az embertömeg, a kipufogógáztól terhelt főutcai levegő egyre elviselhetetlenebb. A beépített városban a látogatóktól kéznyújtásnyira kínálják a kereskedők az antik vasalót és a kínai műszálat. A kis fürdőváros zsúfoltságában felüdülést jelent a kórházpark. A széles sétány mentén a Reischl Vencel időszakát idéző, szecessziós épületekre tekintve még visszaidézhető az egykori "Kurszalon" hangulata, a híres szanatórium csendje, a sétány melletti idős platánfasor pedig méltón képviseli azt az "úri nyugalmat", amiről a század első felében írtak. Azonban a tóhoz egyre közelítő városi beépítések láttán félő, hogy a tó és a környező tőzeges területek ökológiai egysége visszafordíthatatlanul megbomlik, közvetlen veszélybe sodorva a gyógyerejű tó jövőjét.

Irodalom

Szántó Imre (1991): Gróf Festetics György emlékezete, Hévíz fürdőhely születése. Castelum Kiadó, Keszthely
Szent András Állami Reumatológiai és Rehabilitációs Kórház, Hévízfürdő (2002): A Hévízi-forrástó ökológiai állapota. Szimpóziumi és kiegészítő anyagok
Dr. Szabó István (1996): Botanikai szakvélemény a Hévízi-láp vizsgálata alapján Hévíz Város Önkormányzata részére, Keszthely
Debreczi Zsolt-Rácz István (2000): Fenyők a Föld körül. Dendrológiai Alapítvány, Budapest
 

Természet Világa, 136. évfolyam, 8. szám, 2005. augusztus
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/