Nebojszki László

A Telecskai-dombok lábánál

A Duna-Tisza közének déli részén, a Szerbia és Montenegróból átnyúló Telecskai-dombok lankáinál kanyargó Kígyós-főcsatorna mentén fekszenek Katymár és Madaras községek, s a közeli térség legnagyobb települése, Bácsalmás. Történelmükben megértek aranykort, majd Trianont, a második világháborút követően - az országhatár közelsége miatt - jóval nehezebb időket, és most, a XXI. század hajnalán, Csipkerózsika-álmukból ébredeznek.

A Telecskai-dombok északnyugati vége a Baja-Jánoshalma-Mélykút-Bácsalmás-vonal, amely a határon túl Szabadka és Zenta irányában átéri a Duna-Tisza közét, s déli vége meredek peremmel tekint a Ferenc-csatorna lapályára. Ott a part löszből áll, a réteg észak felé vékonyodik és futóhomok jelenik meg a felszíni pásztákban, vagy a felszín alatti rétegekben. A tábla északnyugat-délkelet irányú vonulatokra tagolt. A tájat a Duna holocénbeli medervándorlása választotta el a Dunántúl löszvidékétől. Vályi András 1796-ban Telecskáról írta: "Így hivják majd felét Bács Vármegyének, melly része sokkal magasabb a’ másiknál, kivévén nehány völgyeit. Az egész Telecskán Szállások vagynak, ’s itten teleltetnek télben a’ marhák, külömben nem lehetne megszelidíteni a’ földet; marha ganéjjal tüzelnek, és azt itt tözeknek hivják." Nevének eredetével kapcsolatosan azt tudjuk, hogy az 1543. évi érseki urbárium felsorolásában szerepel egy Telecske nevű falu. A török idők után, a táj újbóli benépesítésekor, 1748-ban több család költözött egy akkor Telecskának nevezett pusztára, ami az egykori Bács-Bodrog vármegye székhelyétől, a mai határainkon kívüli Zombortól mintegy húsz kilométerre északkeletre, a löszfennsík peremén feküdt és később a Nemesmilitics elnevezést kapta. Gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszterről nevezték el az 1883-as alapításkor Gyulafalvát, amely 1904-től Bácsgyulafalva, később Telecska lett, majd 2003-tól újból Bácsgyulafalva.

Itt, a homokbuckák és a löszhát találkozásánál folydogáló Kígyós-főcsatorna árterében számos természetes módon keletkezett tó létezett, napjainkra zömüket lecsapolták, más részük elmocsarasodott vagy kiszáradt. Azonban a táj még ma is a barák világa: tavasszal, a hóolvadások idején a Kígyósban bővebben van víz és a magasabb talajvízszint segít feltölteni a domborzat mélyedéseit. A délszláv eredetű bara L. F. Marsigli 1726-ban megjelent Duna-térképén (Danubius Pannonico-Mysicus) rokon értelmű a fokkal (a Kígyós-főcsatorna itteni szakaszát Almarka barának, helyesebben Almasca barának említi), de az elnevezés ma inkább mocsaras tóra, mocsárra vagy vízállásos területre vonatkozik. Utánpótlás hiányában a víz nagyrészt elpárolog és elszivárog: nyár végére csak az elmocsarasodott, nádas medrek és néhány tócsa emlékeztetnek a tavaszi vízbőségre. Egyes években a tavasz végi, nyár eleji esőzések idején a barák ismét megtelnek, és elöntéseikkel károkat okozhatnak, ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy a térség vízháztartásában igen fontos szerepet töltenek be. Ezzel összhangban a XX. század utolsó évtizedeiben duzzasztással hoztak létre több horgászhelyként hasznosított tavat, vagy a meglévő vízszintjét emelték, így próbálva visszatartani és hasznosítani a Kígyósok szabályozása óta jellemzően gyorsabban lefolyó vizeket.

A múlt állomásai

Ahol egykor vízjárásos terület volt, ott mindig találunk valamilyen régészeti lelőhelyet. Madarastól délre, a Sánc partján (a madarasiak a Kígyóst Sáncnak nevezik) talált őskőkori telep a mintegy 18 000 éve élt ember nyoma. A tájon később átcsaptak az egymást követő népvándorlások, miközben az addig itt élők kultúrája eltűnt vagy belemosódott az újonnan érkezőkébe. Időszámításunk kezdetén jelentek meg erre a jazigok (a szarmaták egy törzse): a római fennhatóság alatt álló Pannóniához tartozó Dunaszekcsőtől (Contra Florentiam) a Maros forrásvidéke, Dácia felé haladó kereskedelmi út kapcsolta be őket a térség "vérkeringésébe". Keletről új hódítóként érkeztek az V. század elején, előbb a hunok, 567-ben az avarok, majd a IX. század végén a honfoglaló magyarok.

Szent István királyunk a Duna-Tisza közének déli felén álló Bodrog és Bács erődítéseket királyi várakká tette, felügyelt környezetük lett a két vármegye ősi területe. Bodrog vármegyéhez tartozott az Ólom-hegytől délre terjedő térség a Ferenc-csatorna vonaláig, Bács vármegye utóbbitól délre feküdt, melyet a Duna és Tisza határolt. A két vármegye lendületes fejlődését először a tatárjárás vetette vissza, az itt élők közül jórészt csak azok menekültek meg, akik a Duna és a Tisza hódítók által ismeretlen mocsaraiban kerestek menedéket. A betelepült kunok szállásterülete lett Katymár, Madaras és Bácsalmás határa. Utóbbin haladt keresztül Bajától Erdély felé a Káliz út, amely egyrészt a mohamedán káliz kereskedők közlekedési útvonala, másrészt sószállító út volt. Az újabb pusztítást a törökök okozták: a mohácsi csata után a Budát elfoglaló oszmán csapatok a Duna-Tisza közén vonultak visszafelé, közben felperzselték Bodrogot és Bácsot. A török kiűzése után a két vármegye határát - fennmaradt iratok hiányában - pontosan nem tudták meghatározni, hosszan tartó pereskedésük vége egyesülésük lett. A török idők alatt elnéptelenedett területekre visszaköltöző magyarok mellé több nemzetiséget telepítettek le, s az itt élők a jó minőségű földeken virágzó mezőgazdaságot hoztak létre.

Az első világháborút lezáró szerződések szerint kitűzött országhatár a Duna bal partjától Hercegszántó és Béreg helységek között halad, azután nagyjából a Kígyós-patak folyását követi, majd Madarastól körülbelül 3 km-re kelet-délkeletre húzódik. Így a Kígyós-főcsatorna északi oldalának falvai megmaradtak határainkon belül, míg a déli oldaliak az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz kerültek. Az országhatár nem esik egybe a Kígyós nyomvonalával, ennek oka az, hogy figyelembe vették a községek határait. Bács-Bodrog vármegye határainkon belüli részének neve ettől kezdve Arany-, Észak- vagy Felső-Bácska, jóllehet a középkorban Bodrog vármegyéhez tartozott. A tájat korábban több vasútvonal tárta fel, de miután jelentőségük csökkent a határ meghúzása miatt, 1960. szeptember 30-án megszűnt a forgalom a Bácsalmás-Ólegyen közötti 20 km hosszú vasútvonalon. A határ közelsége az első világháború után a térség fejlődésének megtorpanásához, a második világháborút követően elzártságához vezetett.

Barák vonzásában

A térség vízrendezése 1802-ben a Dunát és a Tiszát összekötő Ferenc-csatorna építésével indult meg, amelybe a fő vízfolyás, a Kígyós-ér torkolatát vezették. A vízrendszert Kemény Simon 1931-ben így írta le: "… a Kígyósér egyik ága a Csávoly és Rém tájékán elterülő mocsarakban ered s Bácsbokod, Bácsborsódon keresztül húzódva Katymár alatt egyesül a másik ággal, mely Tataháza és Felsőszentiván tájékáról kiindulva, Bácsalmáson, Madarason, Katymáron keresztül folyik, Monostorszeg tájékán a Ferenc-csatornába ömlik". Az 1912-ben megalakult Kígyóséri Lecsapoló Társulat 1923-1928 között szabályozta a trianoni országhatártól Bácsalmásig terjedő szakaszt, amely főképp abból állt, hogy a Kígyós-ért kotorták, a mocsaras területekről a "vadvizeket" csatornázással elvezették, és a szárazzá vált részeket művelhetővé tették. A Kígyós árterében ekkor még bőven voltak vízállásos részek, barák.

Katymártól délnyugatra, a Kígyós északi oldalán egykor természetes módon keletkezett a Bila-bara (Fehér-tó) és a Crna-bara (Fekete-tó). Előbbi medrének vizét szikes talaja fehéressé tette, utóbbiét barnás iszapja feketére színezte. A második világháború után az országhatár közelsége, megközelíthetetlensége miatt a barákat elhanyagolták. Pesti Frigyes helynévtárának Katymárra vonatkozó részében előzőeken kívül még több tavat említett: "Vannak még tavaink Vaganya, Sevkinya, Kotz, Siróka, Mlaka és Csajéra nevek alatt, de ezek névi eredetéről vagy jelentéseiről tudómásunk iratok, vagy hagyomány után nincsen." Az 1930-as évek térképei ezeket még részben jelezték, de napjainkra már eltűntek. A falu déli szélén 1988 őszén töltötték fel vízzel a Batinkó-csatornán létesített horgásztavat, amelyet a telepített halak mellett rövid időn belül elfoglalt a Kígyós-főcsatorna élővilága.

Madarastól délre és keletre a régi térképek néhány nagyobb, illetve több kisebb barát ábrázoltak. Napjainkban több szempontból is a legjelentősebb közülük a Priszpa-tó, ami a környező dombok mély vonulatában fekszik, vízgyűjtője átnyúlik Szerbiába és az 1970-es években felduzzasztott vizével kedvelt horgászhellyé lett. A mára teljesen kiszáradt Jezer-tó táplálékbősége egykor fajokban gazdag madártömegeket vonzott, a régi időket leginkább a legendás madárvilágra utaló községnév idézi.

Bácsalmástól délre, Madarastól keletre a Mosztonga-tórendszer számos tava, barája is eltűnőben van. A Bácsalmás-Bajmok határállomás felé vezető úton, a kunbajai leágazásnál fekvő Mosztonga-tó vízteste stabilnak tűnik, jelenleg halastóként hasznosítják. Ugyanez nem mondható el az út túlsó oldalán elterülő Fekete-baráról, a Nagy- és a Kis-Mosztongáról. Ezek a néhány évtizede még nyílt vízfelületű tavak teljesen kiszáradtak, vízborításuk időszakossá vált: csak hosszan tartó esőzések után jelenik meg medrükben a víz. Bácsalmástól az országhatár felé mintegy 3 kilométerre fekszik a Duna-Tisza közi szikes tavak egyik legdélebbike, a Sós-tó (Slana-bara), amelyet találóan jellemzett 1911-ben a Bácsalmási Járás című újság versrészlete:

"Valahol nem messze, félóra járásra,

Terül egy kis tenger, Bácsalmás Sóstója.

A vize olyan sós, akárcsak a tenger,

Éppen hogy csak háborogni nem mer."

A tóparton bepárlódott sziksót (Na2CO3) egykor mosásra és szappanfőzésre, iszapját gyógyításra használták. Mintegy húsz éve a tó kiszáradt, de 1995-ben kotrással mélyítették a meder egy részét, így ott ma már állandóan vízzel telt. A Sós-tótól délnyugatra terül el a Kis-Sós-tó, melynek medre időszakos vízborítású. A közelben, a bácsalmási és a mátételki Kígyós-ágak összefolyásánál a közelmúltban víztározó horgásztavat alakítottak ki.

A két Kígyós-ág összefolyása Katymár alatt, Rigitza (Regőce) felett az 1800-as évek elején készült térképen

A vízrendezések előtt a Kígyós itteni szakaszának mezőgazdasági művelésű területein a vizek gyakran gondot okoztak. Már a lefolyó viszonylag kis vizek is kiléptek a mederből és elöntötték a környezetet. A terep lefolyástalan mélyedéseiben összegyűlt csapadék a kötött talaj miatt nem tudott elszivárogni, ami hozzájárult a barák kialakulásához. A szabályozásokat követően a terület szárazodásával veszélybe került a természetvédelmi szempontból értékes és a vízháztartás szempontjából is fontos barák fennmaradása.

A kultúrtörténet emlékei

A tájon kultúrtörténetünk számos megmaradt értéke segíti múltunk megismerését. A feketés vizű Crna-barát északi végén tápláló vízérnél épült a katymári Vodica. A Vodicákról Iványi István 1907-ben a következőket írta: "Szentnek tartott kis források szerb elnevezése, melyek iránt különösen a szerb nép vallásos tisztelettel viselkedik, bizonyos alkalommal búcsújárásban is fölkeres és bajaiban gyógyítást vár vizétől. Ilyen Vodica, melyet a magyarok Szentkútnak, a németek Bründelnek neveznek, több van vármegyénkben." A szakrális hely 1883-1885 között a hívek adományából és kezdeményezésére épült, külsőségeiben jól mutatva Katymár akkori gazdasági erejét. Az elmúlt negyedszázadban romossá vált kápolna és kút újjáépítése 2004-ben kezdődött.

Népi építészetünk eltűnőben lévő értékei, a jellemzően bunyevácok építette baromfitartást szolgáló kerekólak is itt találhatók. Nagyobb, emeletes változatuk a környékbeli majorokban készült, ma már csak kisebbek találhatók néhány katymári ház udvarán.

A Kígyós-főcsatorna vízbőség idején

Katymáron állt a Latinovits család birtokainak gyöngyszeme, a nevezetes kastély, amelynek híres könyvtára 14 000 kötetet számlált. Az első világháborút követő szerb megszállás idején a birtokot sequestrálták, a kastélyt kifosztották; ma csak a kastélypark és néhány rom emlékeztet a múltra.

Madaras tágas főutcájának számos régi háza tükrözi a múlt gazdagságának fényét. 1799-ben épült templomának mellékoltárát Than Mór Szent Ilona-festménye díszíti. A falu határában ókori és középkori telepeket, illetve temetőket tártak fel.

Újjáépülő Vodica kegyhely Katymár mellett, előtérben a Szent kút, háttérben a kápolna

A Bácsalmás központjában fekvő Kossuth park közel 300 éves maradvány kocsányos tölgyesével helyi védettség alatt áll, a Sós-tó és környezete 1992 óta természetvédelmi terület. A város központjában a XIX. század végének gazdasági fellendülésére emlékeztet számos épület külső megjelenése.

Löszpusztagyepek
és magaspartok élővilága

A tájon kevés az erdő, ennek egyik oka, hogy az itteni jó termőképességű lösztalajok szántóföldi növénytermesztéssel hasznosítva nagyobb hasznot adnak, mint az erdőgazdálkodás. A kisebb erdőfoltok és a szántóföldeket elválasztó fasorok fő növényei a fehér akác (Robinia pseudo-acacia) és a fekete bodza (Sambucus nigra). Egyes helyeken (pl. a bácsalmási Sós-tó mellett, a madarasi legelő nyugati oldalán) kocsányos tölgyet (Quercus robur) telepítettek.

Madarastól délre, a Sánc két oldalán fekvő terület a község régóta használt legelője. A buckás terület szinte teljesen fátlan, csupán néhány ezüstlevelű olajfűz (Eleaegnus angustifolia) található itt. Ezek tüskés ágai közé gyakran építenek fészket a szarkák (Pica pica), alkalmanként az erdei fülesbagoly (Asio otus) elűzi az építőt és benne költi ki fészekalját. A legelőt határoló fasorokba, ligetes részekbe rakja fészkét az egerészölyv (Buteo buteo) és a dolmányos varjú (Corvus corone cornix). A legelő közepén fekvő domb a néhány évtizeddel ezelőtt még mezőgazdasági kártevőnek tartott, de ma már védett ürge (Spermophilus citellus) élőhelye. A populáció a legelő állatok számának csökkenése miatti növényzet magasság- és fajösszetétel-változás következtében veszélyeztetett. Az ürgelyukak a kétéltűek és a hüllők számára is védelmet nyújtanak. A löszpusztagyep kora tavaszi virágai a tarka sáfrány (Crocus reticulatus) és a később nyíló tavaszi hérics (Adonis vernalis). Márciustól egész évben virágzik fészkes növényünk, a százszorszép (Bellis perennis). A főcsatorna suvadásra hajlamos partján megtalálható a gyógyhatású martilapu (Tussilago farfara), a legelőn gyakori a félszáraz homokpusztai gyepek növénye, a mezei zsálya (Salvia pratensis), a lila ökörfarkkóró (Verbascum phoeniceum), a pusztai sárma (Ornithogalum kochii) és helyenként az erdei szamóca (Fragaria vesca).

Katymáron még áll néhány kerekól

A vidra (Lutra lutra) kedveli a duzzasztással kialakított tavakat, amelyek között a Kígyós-ágak természetes ökológiai folyosót alkotnak. A térség vizeit övező nádas, mocsaras környezet a barna rétihéja (Circus aeruginosus) tipikus élőhelye, a barák segíthetik megmaradásukat.Hajdani gyakoriságukról jellemző képet ad a XX. század elején megjelent, Borovszky Samu szerkesztette monográfia: "Míg a nádasok megvoltak, élénk volt felettük a levegő a réti héják kóborló kalandozásaitól; ezek voltak a vízen vagy zsombikokon gyanútlanul pihenő vízi vad rémei." A tavasszal víz alá kerülő területeken megfigyelhető a bíbic (Vanellus vanellus), a sekélyebb vizekben pedig mozdulatlanul lesi zsákmányát a szürke gém (Ardea cinerea). Lábával kissé felkavarja az iszapot, majd előrelendülő csőrével villámgyorsan lecsap áldozatára a nagykócsag (Egretta alba). Mindenfelé előfordul a tőkés réce (Anas platyrhynchos). Az utóbbi években megjelent a bütykös hattyú (Cygnus olor), ma már két pár is fészkel a Priszpa-tavon. Az elmúlt időszakban szembeszökően nőtt legnagyobb galambfélénk, az örvös galamb (Columba palumbus) itteni állománya.

A legelőkön, szántóföldeken elterjedt mezei nyúl (Lepus europaeus) és őz (Capreolus capreolus) kedvelt búvóhelyei a fás, erdős fasorok. A vaddisznó (Sus scrofa) szereti azokat a helyeket, ahol szántóföldi növénytermesztéssel művelt terület övezi a nádas és mocsaras részt.

A bácsalmási Sós-tó nyugati oldalán található a fokozottan védett gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata) több ezer tőből álló populációja. A balkáni faj hazánkban éri el elterjedésének északnyugati határát, egykor a löszös bácskai tájak tölgyeseinek tisztásain, szélén gyakori volt.

A löszfal érdekességei a löszbabák

A jégkorszak végén, mintegy 30 000 évvel ezelőtt kezdődött, majd 13 000 évvel ezelőtt ért véget az a löszhullás, amelynek földtörténeti és geológiai információit a Telecskai-dombok rejtik. Európa egyik legvastagabb löszképződménye a Madaras és Katymár melletti téglavetőknél jól megfigyelhető és kutatható, ahol több, ma már kihalt gerinces maradványait is megtalálták. A löszfal érdekességei még a különböző alakú és méretű mészkonkréciók, a löszbabák, amelyek a lösz szemcséit cementáló kalcium-hidrogén-karbonátos oldatokból csapódtak ki. Számos madárfajnak kínál fészkelőhelyet a löszfal, közülük talán legfeltűnőbb a 1,5-2 méter mély költőüreget vájó gyurgyalag (Merops apiaster).

A jövő ígérete

Itt, a hazánk déli végénél fekvő falvaknál megfigyelhető egy elsőre furcsának tűnő sajátosság: a falvakból dél felé kivezető fontosabb utak aszfaltozottak. Ha elindulunk rajtuk, 1-2 kilométert megtéve rájövünk az okra: a jó burkolat végénél ma már elhagyott, vagy más célra hasznosított határőrlaktanyák állnak. Ezektől már csak változó minőségű földutakon juthatunk el a rendszerváltás előtti időszakban gyakorlatilag megközelíthetetlen határ közeli területek megbúvó természeti értékeihez. Ma már a korábbi elzártság helyett a tájon élők természetszeretete és az európai uniós joggyakorlat biztosíthatja az itteni élővilág védelmét.

A következő években a vízkeretirányelv lehet az egyik legfontosabb eszköze annak, hogy e táj kedvezőbb ökológiai állapotba kerüljön. Segítségével megvalósulhat a vizes ökoszisztémák védelme, a fenntartható vízhasználat, javulhat a felszíni és felszín alatti vizek minősége, mérsékelhetők a gyakrabban szélsőséges időjárás környezeti hatásai. (Az elmúlt évtizedben voltak olyan nyarak, amikor a Kígyós-főcsatorna egyes szakaszokon kiszáradt.)

Az ember évezredek óta él azokon a vizes élőhelyeken, amelyek meghatározó szerepet játszottak kultúrájának kialakulásában. Történelmünkben számos példa igazolta, hogy az ember-természet kapcsolat fenntartható, és megfelelő területhasználattal nem sérül az ökoszisztéma sem. A Telecskai-dombok között kanyargó Kígyósok vizeinek, a barák világának sokfélesége még ma is olyan értékeket rejt, amelyek megőrzése fontos az itt élők és utódaik boldogulásához. Segítségükkel a múlt tükrében megpillanthatjuk a jelen és a jövő lehetőségeit.

Irodalom
Borovszky Samu: Bács-Bodrog vármegye I-II. Országos Monográfia Társaság. Budapest, évszám nélkül.
Iványi István: Bács-Bodrog vármegye Földrajzi és Történelmi Helynévtára. Szabadka, 1907
Kemény Simon: Csonka-Bácska Tükre. Homok, 1931
Kőhegyi Mihály-Solymos Ede: Észak-Bácska földrajzi nevei Pesty Frigyes kéziratos Helynévtárában. Türr István Múzeum, Baja, 1973
Rapcsányi Jakab: Baja és Bács-Bodrog vármegye községei. Budapest, 1934
Rónai András: Az Alföld negyedidőszaki földtana. Geologica Hungarica Tomus 21. Magyar Földtani Intézet, Budapest, 1985
Vályi András: Magyar Országnak leírása. Buda, 1796

Természet Világa, 136. évfolyam, 9. szám, 2005. szeptember
http://www.termeszetvilaga.hu/
http://www.chemonet.hu/TermVil/