Első rész

Európa keleti és nyugati felét a Kárpát-medencén keresztül köti össze a mintegy 2860 kilométer hosszú Duna, amelyet trák eredetű szóval az ókori görögök Isztrosznak (latinul Ister vagy Hister), majd a rómaiak Danubiusnak hívtak. Történelmünk későbbi évszázadaiban a kelta eredetűnek tartott Danubiusból keletkeztek a Donau, Dunaj, Duna, Dunav és Dunarea elnevezések, mellyel a térségben ma élő népek illetik a Dunát. A természeti szépségekben bővelkedő tájat átszelő folyó kezdeti szakaszát magas hegyeket koronázó alpesi erdőtársulások és feltöltődött termékeny medencék kísérik; hazánkban vizét főleg alföldi táj övezte ártéri ligeterdők dajkálják; végül a Vaskapu utáni lapályt átszelve deltatorkolattal éri el befogadóját, a Fekete-tengert. Változatos vízgyűjtőjének érdekes szelete a magyarországi szakasz középső részén, a Szekszárdi-dombság és a Duna-Tisza közi Homokhátság közé ékelődő Sárköz, amelynek nevét "Sarkez" alakban egy 1459-ből származó oklevél említi először. "Így neveztetnek némelly vidékek külömb-féle Vármegyékben, holott a’ szomszéd vizeknek feldagadásaik miatt lapályos helyek vagynak: nem lévén felőlök bizonyos tudósításaink, tökélletesen meg nem határozhattyuk." - írta a Sárközről Vályi András 1796-ban.

A földtörténet múltjába pillantva megállapítható, hogy a Duna vízgyűjtőjén a negyedkor középső-pleisztocén időszakának klimatikus szélsőségei, a hegységek folyamatos emelkedése, a magasabb régiók eljegesedése a lefolyó vizek hordalékosságának fokozódását és a medencék feltöltődését okozták. A hegységekből kilépő folyók a csökkenő esés miatt a síkságok peremén hordalékkúpokat, helyenként hordaléklejtőket építettek. Ezeken a részeken a folyamat gyakori folyásirány-változásokkal járt, amelyet a földkéreg szerkezeti mozgásai rövidebb-hosszabb időre állandósítottak. A Pannon-medencébe lépő Ős-Duna a pleisztocén korai időszakában délnek fordulva gyűjtötte össze az Alpok keleti felének vízfolyásait, majd keletre fordulva a medence déli peremén haladva érte el a Vaskaput. Tektonikus hatások következményeként a középső-pleisztocénben a Duna a Kisalföldről a Visegrádi-szoros felé fordult, majd a saját és a Kárpátok többi folyójának hordalékával az Alföld mélyedéseit töltögette. A kialakuló hordalékkúpok és ismétlődő földkéregmozgások (a Dunántúl keleti peremén kialakuló süllyedékek) miatt a pleisztocén würm eljegesedésének idején az Alföldre érkező Duna medre egyre inkább nyugatra vándorolt és folyásiránya délnek fordult. A holocén elején felmelegedő és csapadékosabbá váló klíma bővízűbbé tette a Dunát, amely több ágra bomlott és meanderezésével völgyét mindinkább szélesítette. A történelmünk kezdetén itt megtelepedő embereket - de még a honfoglaló magyarokat is - ez a folytonos változásban lévő, az ismétlődő elöntések során megújuló élővilággal benépesedett, vizek szabdalta árterület fogadta.

Pataki József A Sárköz természeti földrajza című, 1955-ben megjelent munkájában a következőket írta a térségről: "Hazánkban nem egy területet neveznek Sárköznek. A nép a folyóktól bezárt és vizenyős területeket hívta és hívja ma is így, éspedig rendszerint a kisebbik folyóvíz nevével. Tolna megye DK-i részén fekvő Sárközzel párhuzamosan a Duna túlsó oldalán terül el a Pest megyei Sárköz. Szatmár megyében és a Csallóközben szintén így neveznek egy kisebb területet." Tehát a Kárpát-medencében kialakult elnevezési szokások szerint két folyó találkozásánál a közrefogott terület - a köz szócska melléfűzésével - a kisebb után kapja nevét: pl. Bodrogköz a Bodrog és a Tisza, Drávaköz a Dráva és a Duna vagy Szamosköz a Szamos és a Tisza összefolyásánál. Ebben a térségben a kisebb vízfolyás az a Szekszárdi-dombok lábánál folyó és Bátánál a Dunába torkolló szabályozások előtti Sár (a Sárvíz régi neve), amely névről a történeti források Sarwezy, Saarwyze, Sarvizi, Saar fluvius alakban szólnak (Ortvay, 1882). A nagyobb vízfolyásra Treitz Péter 1898-ban megjelent tanulmánya adja az utalást: "A Duna Pest alatt szintén két ágra szakadt. Az egyik ág nyugatra folyt s a futóhomok-terület szélén haladva Bajánál jutott a mai főfolyásba." Tehát az eredeti Sárköz elnevezés valószínűleg a Szekszárdi-dombság előtt egykor kanyargó Sár és a Duna-Tisza közi Homokhátság lábánál húzódó Duna-meder által közrezárt, de történetileg változó területre vonatkozik. A későbbiekben megszűnt régi ágakkal a Duna főmedre nyugatabbra tolódott és mindkét partja mentén mocsárvilág alakult ki, amelyet - közlekedési utakat is biztosítva - átszőttek vadvízország erei. A medermódosulások miatt már a Duna bal és jobb oldalára kiterjedő Sárköz alkotta az átmenetet az Alföld és a Dunántúl között.

A felső-dunai kavicshordalék Uszódig jutott le, amely beágyazódva felfelé állandó mederfeneket alakított ki: itt a Duna a partok lazább összetétele miatt elszélesedésre és szigetképződésre vált hajlamossá. Uszód alatt, a Sárközben, a megszűnő stabil meder miatt folytonosan kóborló kanyarulatok keletkeztek. Bél Mátyás 1735-ben megjelent Notitia Hungariae novae historico geographica című munkájában, a Mikoviny Sámuel által készített Solt vármegye térképén jól kirajzolódik a vázolt kép: a Duna meanderei a térségben számtalan szigetet öleltek közre, az árteret erek hálózták be és a mélyebb részeket mocsarak uralták.

A Budapest-Baja közötti Duna-szakaszon a vázolt mederviszonyok a múltban gyakori és nagy károkat okozó jégtorlódásokat okoztak. Ezért a XIX. században a térségben több kanyarátvágás, jelentős töltésépítés, számos vízfolyásrendezés (csatornakialakítás) és mocsárlecsapolás történt, amelyek hatásosságát a XX. században további beavatkozásokkal javították. A Duna korábbi, Sárközt összefogó hatása megszűnt, az elválasztó szerep került előtérbe és ez tükröződött a névadásban is: a múlt század második felében a bal parti terület elnevezésében a Kalocsai-Sárköz, míg a jobb part mellettiben a Tolnai-Sárköz vált általánossá. Napjainkban a két rész továbbra is a Duna ártere: ám a keleti parton a folyóhoz közel húzódó, míg a nyugati parton a fő medertől távolabb épült árvízvédelmi töltés hullámtérre szűkíti az áradások során korábban nagyrészt elöntött területeket.

A Kalocsai-Sárköz

A terület a hazánk főfolyóját Budapest alatt, a bal parton kísérő Duna-mellék része, ami nagyjából Hartától Szeremléig, nyugat-keleti irányban pedig a Dunától Őrjegig - a Baja és Kecel közötti magas part alatti mocsárvidékig - húzódik. Az 1870-es évekig a táj zöme a Duna áradásai során minden évben víz alá került: az ismétlődő elöntések a folyóhoz közeli területek mellett a távolabbi, mélyebb fekvésűeket is érintették. A domborzati adottságok miatt a Kalocsai-Sárköz északi részén a mederből árvízkor kilépő vizek elárasztották a területet, majd az öblözet déli felén az összegyűlő belvizekkel együtt megrekedtek, és csak alacsony vízállás esetén tudtak lassan visszafolyni a Dunába. A Homokhátság lábánál fokozatosan feltöltődő régi Duna-meder történelmünkben mocsarak sorozatává vált, a legnagyobb méreteiről a következőket írta a Pallas Nagylexikon 1896-ban megjelent 13. kötetének szócikke: "Őrjeg, kiterjedt mocsár Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, mely a határt képezi a solti közép és alsó járás között, lefelé Nádudvarig nyúlik, fölfelé keskenyen terjed egészen Kis-Körösig, melynek határában kiszélesedik és még Akasztófalut is megközelíti." Az Őrjeg déli végénél még tovább folytatódott, majd Érsekcsanádnál a Harábó elnevezésű láprészlettel végződött. A folyóhoz közelebbi, magasabb ártér morotvái a Duna-mellékágak lefűződése során alakultak ki: közülük talán legszebb medermaradvány a Dunapataj melletti Szelidi-tó. Egykor Foktőnél ágazott ki a Vajas, amely kanyargós folyásával délnek tartva és számos régi medret összekötve helyenként a Dunához kapcsolódott.

A Duna mentén már a XVIII. század második felétől emeltek védőgátakat, azonban a terület ármentesítése nem sikerült maradéktalanul és a vidék sokat szenvedett a gyakori elöntésektől. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Duna áradásai ellen a csak töltésépítésre alapozott védelem nem elégséges. Klasz Márton főmérnök felismerte azt is, hogy a Kalocsai-Sárköz északi határán nincs vízválasztó, így belvízrendezési szempontból a terület nem tekinthető zárt egységnek. Ezért 1859-ben a Duna-szakasz bal parti töltéseinek építésére és a Pesttől Bajáig terjedő Duna-völgyre lecsapolási tervet készített, ám az érdekeltek összefogására irányuló kísérlet kudarca miatt a kivitelezésre egyelőre nem került sor. Az 1862. évi jeges árvíz hatalmas károkozásai - egyedül Kalocsán mintegy 600 ház dőlt össze - újabb lendületet adtak Klasz terveinek megvalósításához, mégis csak 1871-ben sikerült a Pestmegyei Sárközi Dunavédgát- és Csatornázási Társulatot megalakítani. Az egyesülés munkáját további községek csatlakozását követően Pestmegyei Sárközi Ármentesítő Társulat néven végezte. A főcsatornává átalakított Vajas medrét Ósükösdtől északnyugatra és Érsekcsanád Duna-parti részén védőgáttal töltötték át, amelyet a felgyülemlett belvizek levezetéséhez - alacsony Duna-vízállás esetén - évente többször átvágtak, majd visszaépítettek. A módszer nem vált be, ezért első megoldásként az ósükösdi Vajastoroknál tölgyfából zsilipet készítettek. A későbbiekben a csatornák torkolatát az átalakított vajastoroki, illetve az érsekcsanádi és a bajaszent-istváni csőzsilipekkel kapcsolták a Dunához. A folyó magas vízállásakor a gravitációs bevezetés továbbra sem volt lehetséges, így az érsekcsanádi Duna-átvágás alatt 1895 és 1898 között szivattyútelepet építettek, amelynek feladata az lett, hogy a belvizeket továbbítsa a Pestmegyei Sárközi Ármentesítő és Belvízlevezető Társulat mintegy 133 000 kateszteri hold nagyságú árterületéről a Dunába. A vízátemelést három, gőzenergiával meghajtott Schlick-Nicholson gyártmányú és összesen mintegy 5 m3/s vízszállítású centrifugálszivattyú végezte. A gépészeti berendezéseket három, átlagosan 45 méter hosszúságú öntöttvas csöves zsilippel kombinálták, ezek kifolyócsövei egyúttal a szivattyúk nyomócsöveiként is szolgáltak. A gőzgépek villamos hajtásra történő átalakítása-korszerűsítése 1968-ban történt meg, majd az építés centenáriumának tiszteletére a szivattyútelep teljes felújítását 1998-ban végezték el. Ma az érsekcsanádi szivattyútelep vízszállító képessége 6 m³/s, a Vajas-toroknál építetté 4 m³/s.

A Kalocsai-Sárköz belvízrendezésének eredményességét Kenessey Béla 1931-ben következőképpen értékelte: "1872. évig, a társulat megalakulásáig minden 10 évben átlag 28 árvízi elöntés volt; 1872-1892-ig pedig tíz, 1892-től a mai napig egy sem. Kalocsa és környéke a lecsapolás előtt maláriás volt, amihez csupán a bennszülöttek asszimilálódtak. Idegen letelepedőnek, vagy a tanuló ifjúságnak 1-2 évre volt szüksége, míg a klímát megszokta. Mintegy két évtizede azonban nyoma sincs a mocsárláznak s a vidék teljesen egészséges. Ma már a közlekedés az ártér minden pontján, még a dűlőutakon is zavartalan."

A Kalocsai-Sárköztől északra fekvő területek belvizeinek rendezésére jelentkező társadalmi igények nyomán a budapesti kultúrmérnöki hivatal 1898-ban a teljes Duna-völgyet érintő lecsapolási tervet dolgozott ki, amelynek megvalósítására 1909-ben alakult meg a Pestvármegyei Dunavölgy Lecsapoló és Öntöző Társulat. A társulat a 107 kilométer hosszú főcsatorna kialakítása mellett döntött. A Bajánál a Dunába torkolló főcsatorna vezérárkának ásását 1912-ben kézi erővel kezdték meg, majd 1915-től három kotrógéppel folytatták. A főcsatorna mellett a kitermelt anyagból Bajától Nemesnádudvarig töltés készült, ami magas dunai vízállás esetén a visszaduzzasztás elöntéseitől hivatott a terület védelmére. A háborús események miatt a munka vontatottan haladt és 1918-ig csak a Baja-Hajós közötti mintegy 30 kilométeres szakasz készült el, tehát ekkor még el sem érték a vízrendezésre váró területet. Az első világháború lezárását követően, a stabilizáció után, állami segítséggel 1929-ben befejeződött a főcsatorna építése, majd néhány év múlva a szükséghez mérten a mellékcsatornák kialakítása. A beruházás utolsó eleme, az öntözés feltételeinek megteremtése pénzhiány miatt elmaradt, így az elvégzett munkák számos helyen nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A lecsapolt földek nagy része közepes minőségűnek bizonyult és a beköszönő aszályos időszak nagy vízhiányt okozva ellehetetlenítette a mezőgazdasági növénytermesztést: az itt élők a Duna-völgyi-főcsatornát Átokcsatornára keresztelték. A terepadottságok miatti csekély esés igencsak nehezítette a vízlevezetést, a megoldást jelentő szivattyútelepet abban a korban főleg átemeléshez tervezték, esésnöveléshez csak ritkán. A problémák enyhítésére a Kalocsai-Sárköztől északra megépítették a dömsödi övcsatornát, torkolatánál az öblözet felső részének vizeit szivattyúkkal a Ráckevei-Soroksári-Du-nába emelték át. Az 1940-es évek csapadékos időjárása miatti gondokat a későbbiekben kiegészítő beavatkozásokkal igyekeztek enyhíteni és a belvízlevezető rendszer hatékonyságát növelni, ám ez nem minden esetben járt sikerrel. A Duna-völgyi-főcsatorna torkolatánál 1971-ben átadott műtárgy tette végül lehetővé a Duna alacsony vízállásánál a szabályozott gravitációs vízbevezetést, magas vízálláskor pedig azt a szivattyús átemelést (7 m³/s), amelynek vízszállító képességét az ezredfordulón több gépegység beépítésével tovább növelték. Napjainkban a rendszer további kivezetése az 1999-ben átadott foktői szivattyútelep  segítségével történik (7,4 m³/s vízátemelő képességgel), amely a Csorna-Foktői-csatorna - az egykori Vajas - dunai torkolatánál van.

Kultúrtörténeti értékei

A Kalocsai-Sárköz már az emberiség történelmének kezdetétől lakott hely, ezt a régészet számos tárgyi emléke igazolja. Többek között a fajszi neolitikus, a Hajós melletti bronzkori, a kalocsai kelta, a dusnoki szarmata és a homokmégyi avar, illetve honfoglalás kori leletek bizonyítják az ember jelenlétét a korai történelemben a tájon. Már ősidőktől kezdve ezen a vidéken tartott kapcsolatot egymással a Dunántúl és a Tiszántúl embere. A történelemben elsőként a kelták szállták meg (az i.e. III. század második felében) a Kárpát-medence egészét, s ezt követően nagyjából egy évszázadig tartott uralmuk virágkora. A rómaiak dunántúli megjelenését, majd néhány évtizeddel Pannónia megszervezését követően tűntek fel az Alföldön több hullámban az iráni eredetű szarmaták: a köztük lévő határt a Duna és annak állandóan változó mocsarai tették nehezen átjárhatóvá. A nagy népvándorlást elindító hunok után a VI. század közepétől az avarok bukkantak fel ezen a tájon, végül a magyar honfoglalást követő államalapítás hozta meg a kelták után ismét a Duna két partján fekvő Sárköz politikai egységét.

A mocsaras, vizenyős és a folyók áradásai során időszakonként elöntött terület felelt meg leginkább állattartó őseinknek: itt, a Duna mindkét oldalán terültek el Árpád leszármazottainak földjei. A szálláshelyek közös határában feküdt Kalocsa, amelyet kedvező természeti adottságai (árvízmentes göröndön terül el és az itt folyó Vajas fontos vízi közlekedési utat és kapcsolatot biztosított a Dunával) az Árpád nemzetség családi fészkévé tették. Stratégiai jelentőségét mutatta az is, hogy Szent István király e helyütt alapította első püspökségeink egyikét: az első püspök a koronát Rómából hozó pécsváradi apát, Asztrik lett. ? helyettesítette az esztergomi érseket betegsége idején, akinek felgyógyulását követően Asztrik érseki palliummal tért vissza Kalocsára. A következő években épített főszékesegyházzal lett Kalocsa a római katolikus vallás déli és keleti terjesztésének központja.
A vidék adottságai az állattartás mellett a halászatnak kedveztek, míg a pákászás és a gyűjtögetés (gombák, ehető bogyók, gyökerek szedése stb.) a megélhetés kiegészítő lehetőségeit jelentették. Mind-ezek mellett fokozatosan nőtt az arra alkalmas területeken folytatott földművelés jelentősége. A természetes környezet növényzete és talaja biztosította a mindennapi élet használati eszközeinek nyersanyagát, az építőanyagot és a tüzelőt. Ottó freisingi püspök 1147-ben keresztes csapattal vonult át hazánkon, s útleírásából körvonalazódnak az akkori állapotok: "Városaikban csak kevés faház és még kevesebb kőház van, mivel ők mindezt megvetik és inkább az egész nyarat és az őszt sátrak alatt töltik." Ezért is figyelemre méltóak a király által ebben az időszakban alapított monostorok és a Magyarországon ekkortájt megjelenő új szerzetesrendek: hatásuk jelentős a természeti értékekben bővelkedő vidék fejlődésének meggyorsításában. A Kalocsai-Sárköz szívében, Dusnoktól délre, a Vajas partján terült el a középkori Garáb falu, ahol a szekszárdi apátság filiáléjaként a bencések kolostora működött. A honfoglalást követő közel 350 év eredményeit pusztította el az a tatárjárás, amely elől menedéket a Duna kiöntéseivel táplált és csak a helyi lakosság által ismert mocsarak kínáltak. A beköszöntő éhínségben a túlélést a vizek halbősége, a vadállomány és az ártéri növényzet ehető részei (pl. a sulyom termése, amelyet errefelé ma is bikának neveznek és megfőzve íze gesztenyéhez hasonló) tették lehetővé. A gyors újjáépítést követően új, felfelé ívelő korszak kezdődött Magyarország és a Kalocsai-Sárköz történelmében. Várday István érsek, királyi kancellár - Mátyás király bizalmasa - lett Kalocsa első bíboros érseke. Utódainak egyre inkább szembe kellett nézni a kalocsa-bácsi érsekség határai előtt megjelenő török veszedelemmel. A mohácsi csatavesztést követően Budára a törökök a Duna jobb partján mentek, visszafelé a bal parton. A korabeli leírások szerint egyik településről sem távoztak üres kézzel: csak pusztulás maradt utánuk, s tömérdek zsákmánnyal és számos rabszolgának szánt elhurcolt honfitársunkkal Péterváradnál hagyták el a Duna-Tisza-közét. A hódoltság másfél évszázada alatt a sárközi falvak zöme pusztává változott, s a megmaradók lélekszáma jelentősen csökkent. Az elhagyott települések határa elvadult és a vidék őstáj állapotúvá vált. A törökök támogatásával a XVII. század közepe táján néhány üresen álló faluba Boszniából, Dalmáciából és Szerbiából érkező telepesek vándoroltak be.

A törökök kiűzése után szinte a teljes Kalocsai-Sárköz az érsek birtoka lett, s a felszabadult területeken nagy lendülettel indult el az uradalom megszervezése. A földbőség visszavándorlásra késztette a korábban elmenekülteket és leszármazottaikat, de a vidék újranépesítésében az érsekség német nyelvterületről szervezett telepítései is fontos szerepet játszottak. A Kalocsai-Sárköz középső részén létrejött települések közös jellemzője, hogy a Vajas melletti magasabb hátakra épültek. A meginduló gazdasági fejlődésben a létszámukban növekedésnek indult falvak egy részének a Duna mederváltozásai és az ismétlődő árvizek gyakori gondot jelentettek, végül a földesúr és a vármegye a XVIII. század végén, a XIX. század elején határuk magasabb részére költöztette át lakosságukat. A Kalocsai-Sárköz déli részén ilyen települések voltak Sükösd, Érsek-csanád, Kákony és Pandúr, míg északi részén Géderlak és Kara. Németországból származó telepesekkel népesítették be a XVIII. század első felében Hartát, illetve a Kalocsai-Sárköz keleti peremén Nemes-nádudvar, Hajós és Császártöltés községeket. Utóbbi elnevezésének eredetéről Galgóczy Károly a következőket írta: "… a császár utazása alkalmával készíttetett itt az ?rjeg mocsárjain keresztül töltés, melynek készítéséhez Mecklenburgbol hoztak ahhoz értő német munkásokat, a kik azután itt maradtak s a töltésről nevezték telepjöket Császártöltésnek."

A Vajas dunai kiágazásának helyére utal Foktő község elnevezése, hiszen az egykori fok tövénél fekszik. Több elöntés után az áradások kizárása érdekében 1811-ben gáttal töltötték át a Vajas torkolatát, így megszűnt Kalocsa közvetlen kapcsolata a folyóval. Kalocsa számos műemléke közül napjainkban talán a legjelentősebb a Csáky Imre bíboros érsek terveztette és az érsek utódai irányításával felépítetett barokk stílusú főszékesegyház. Környezetében ma is számos épület őrzi a régi korok hangulatát. Az itteni népművészet (mindkét Sárközre jellemzően) a virágmintákkal díszített festett bútorokkal, a pingálással, a jellegzetes hímzéssel és viselettel vált leginkább országszerte ismertté. Az eredetileg Amerikából származó fűszernövény, a kalocsai paprika a kedvező termőhelyi adottságoknak köszönhetően a XVIII. századtól terjedt el a Sárközben, s mára a hazai gasztronómia egyik jelképé vált.

A népi vallásosság egyik határbeli helye Dusnok közelében van, a Fekete elnevezésű határrészben; ez az 1855-ben épült Mária-kápolna és mellette a terep mélyedésében megbúvó tavacska, amelynek vize a zarándokok hite szerint gyógyító erejű. A másik vallási hely (Sükösdtől nyugatra) az egykori vadászbaleset helyén engesztelésképpen 1747-ben épült Szent Anna-kápolna. Az 1726-ban letelepedő németek egyike hozta magával azt a Mária-szobrot, amelynek csodatevő híre Hajóst a környező települések búcsújáró helyévé tette.

Az Illancs Kalocsai-Sárközre néző észak-nyugati lankáin a betelepített németek napjainkra egyedülálló szőlő- és borkultúrát hoztak létre. A löszfalba vájt pincék csoportosulásaiból Orbán-napi borünnepével kiemelkedik Hajós-Pincefalu. A fennmaradt hagyomány szerint I. Orbán pápa rendelte el, hogy a miseáldozat kelyhét és tányérját aranyból vagy ezüstből készítsék, ezért kezdetben kehellyel, utóbb szőlőfürttel a kezében ábrázolták. Ez a kötődés és névnapjának időpontja tették I. Orbánt a szőlőtermesztők, a kapcsolódó foglalkozások és a méhészek védőszentjévé, patrónusává. Nevéhez több szólásmondás kötődik, közülük a szőlővel és borral talán leginkább kapcsolatba hozhatók a következők. "Feltette az Orbán süvegét" - az, akinek jókedve van, mulat vagy többet ivott a kelleténél. "Orbán megrázta szakálát" - tartják, ha havazik Orbán napján. "Igyál Orbán, termett a szőlő" - szól a felszólítás koccintáskor vagy Orbán napi mondásként az évszaknak megfelelő idő esetén, bízva a hiedelemben, hogy jó termés lesz. "Orbán ereszti a bogarait" - mondják, ha rajzó méhek jelennek meg Orbán napja körül. Az 1980-as évek eleje óta megrendezésre kerülő helyi borünnepen enyhe idő esetén borral locsolják, míg szőlőkár esetén vesszőzik Orbán szobrát. Az esemény egyik központi programja a borverseny, amelyhez turistacsalogatóként hagyományőrző kulturális rendezvények kapcsolódnak.