|
„Globális felmelegedés” és kritikai gondolkodás Gondolatok Václav Klaus: Kék bolygó zöld béklyóban című könyve kapcsán Al Gore tézise
Igaz, Al Gore könyvéről sem
folyt idehaza komoly vita – azon kívül talán, hogy néhány tévedést és vitatható
állítást többen szóvá tettek. Gore legnagyobb tévedése minden bizonnyal
az, hogy az éghajlatváltozásról folyó tudományos vitát lezártnak tekintette.
(„If you look at the peer reviewed scientific literature, the debate is
over.”). A magyar kiadásnak egyébként volt egy kellemetlen mellékzöngéje:
az első kiadásból a 296. oldalon egy teljes bekezdést bizonyíthatóan szándékosan
kihagytak [5]. A hiányzó mondat („Now it is up to us to use our democracy
and our God-given ability to reason with one another about our future and
make moral choices to change the policies and behaviors that would, if
continued, leave a degraded, diminished, and hostile planet for our children
and grandchildren - and for humankind.”) magyarul feltehetően így hangzott
volna: „Rajtunk múlik, hogy – a demokráciával és istenadta képességünkkel
élve – megvitatjuk-e egymással, milyen jövőt akarunk, és hogy erkölcsi
választássá tegyük azt a kérdést, hogy megváltoztassuk-e vezérlő elveinket
és viselkedésünket, mert ha így folytatjuk, gyermekeinkre és unokáinkra
és az egész emberiségre - egy értékcsökkent, lepusztult és ellenséges bolygót
hagyunk hátra.” A kihagyás azért is érthetetlen, mert e helyen pontosan
megfogalmazódik Al Gore mondanivalója. Implicite ugyanez az üzenete az
IPCC-jelentés összefoglalójának, valamint a világméretű klímamozgalomnak
is, igaz, hogy az emberiség „istenadta képessége” („God-given ability”)
említése nélkül…
Václav Klaus antitézise
A nemzetközi vitákból határozottan
kirajzolódik, hogy az éghajlatváltozás kérdésében Václav Klaus markáns,
a divatokkal és az ún. „politikai korrektség”-gel is szembefordulni kész
álláspontot képvisel. 2009 februárjában végre sikerült megszereznem a könyv
angol változatát. Már a Bevezetésből kirajzolódnak a fő tézisek: A Nobel-békedíjjal
kitüntetett Al Gore és az IPCC-jelentés (illetve annak „propagandisztikus”-nak
mondott összefoglalása) megállapításait elutasítva a globális felmelegedést
lényegtelennek, az emiatti aggódást alaptalannak jellemzi. A Nobel-békedíjat
eredményezett, majd ennek alapján még tovább erősödött világméretű propagandát
egyoldalúnak, ezért félrevezetőnek tartja. A könyv fejezetei (1. A probléma
beazonosítása, 2. Erőforrások, kimeríthetőségük, az árak pótolhatatlan
szerepe, 3. A jólét és a technológiai haladás hatása, 4. Leszámítolás és
időbeli preferenciák, 5. A költség-haszon elemzés és az elővigyázatossági
elv abszolutizmusa, 6. Mi történik valójában a globális felmelegedéssel?
7. Mi a teendő?) Klaus pontokba szedett érveit foglalja össze.
Klaus szerint a viták valójában
nem a környezetről, hanem az emberi szabadságról szólnak, és hogy a környezeti
mozgalmaknak globális felmelegedéssel riogató ága az emberiségre leselkedő
legnagyobb veszélyt jelenti. A „természet és az emberiség nevében” ugyanis
nincs joga önjelölt világmegváltóknak az emberi szabadságot korlátozni.
Az ún. „environmentalizmus”-t (amit hangulatilag „környezetizmus”-ként
lehet fordítani) a marxizmushoz hasonló kvázi-vallásnak, ideológiának tekinti.
A „környezetisták” – a kommunista elődökhöz hasonlóan – készek arra, hogy
feláldozzák az embert és a szabadságot eszméjük megvalósítása érdekében.
Régebben Marx és a proletariátus, manapság pedig a Bolygó nevében. Klaus
a földi erőforrások kimeríthetőségét „könnyedén eladható mítosz”-nak tekinti.
Az emberiség a Föld, a bioszféra integráns része, s a Föld természetes
módon alkalmazkodik az örök változáshoz. Csak szabatos költség-haszon elemzésen
(és nem bizonytalan, megalapozatlan ún. „elővigyázatossági elven”) nyugvó
döntéseket lenne szabad hoznunk. Bizonyítottnak véli azt – az ún. Kuznets-görbében
megfogalmazódó – környezetgazdasági tézist, miszerint a technikai haladás
környezetkímélő technológiákhoz vezet, és hogy a gazdasági növekedés –
átmeneti környezeti romlás után – a környezeti állapot javulását idézi
elő. Következésképpen nincsenek korlátok, illetve a piac – örökös igazodások
révén – úgyis elrendezi az alkalmazkodást. Nem kell tehát az emberiségre,
mint a Föld jövőjét fenyegető külső veszélyforrásra tekinteni.
A könyv négy függeléke közül
az első (az A függelék) az USA Képviselőháza energia és kereskedelemügyi
bizottsága által Václav Klausnak a globális felmelegedés és az éghajlatváltozás
emberi hozzájárulásáról feltett kérdéseit és a cseh államelnök válaszait
tartalmazza. Klaus szerint a nemzetgazdaságok számára teljes lehetetlenség,
hogy figyelembe vegyék a maximalista környezeti követelményeket. A kibocsátási
mennyiségek korlátozása különösen a fejlődő országok számára lenne nagy
csapás. A B függelék – egy klímaszkeptikus könyv példáján keresztül – a
környezetisták orwell-i elhallgattatási módszereit igyekszik igazolni.
A C függelékben a szerző kiszámítja, hogy ha a temelini atomerőmű által
termelt energiát szélerőművel akarnák előállítani, akkor ehhez mintegy
95 km2-nyi terület feláldozása szükséges. A D függelék az ENSZ 2007. szeptember
24-i klímaváltozási konferenciáján elmondott beszédének majdnem szó szerinti
változata. Itt elhangzott javaslatának lényege az, hogy az éghajlatváltozással
– az elfogulatlanság és a racionalitás érdekében – két, egymástól független
kormányközi éghajlatbizottságnak (IPCC-nek) kellene foglalkoznia. (E beszéd
letölthető a https://co2sceptics.com/news.php?tid=93
internetcímről.)
Nyitott kérdések
Klaus ún. környezeti Kuznets-görbéje
biztosan nem igaz legalább egy fontos paraméterre: az ökológiai lábnyomra.
Érvei mégis igen elgondolkodtatóak.
Érdemes megnézni, hogy a
klímaváltozás folyamata csakugyan gyorsuló melegedés-e. Szembesítsük a
hipotéziseket olyan ténnyel, amelyek – könyvük megírása idején – sem Al
Gore, sem Václav Klaus számára nem voltak még ismeretesek. Nos, a NASA
Föld-megfigyelő honlapja (a 2009. január 21-én feltett ábra és a magyarázó
szöveg, [8]) szerint a globális átlaghőmérséklet („Global Land-Ocean Temperature
Anomaly”) tekintetében 2008 a tizedik legmagasabb átlaghőmérsékletű volt
a Földön, de egyúttal az is tény, hogy a tavalyi év volt a XXI. század
eddigi leghidegebb éve! A hőmérséklet-csökkenés szignifikáns: már az ötéves
hőmérsékleti futóátlag is csökkenésbe fordult át.
Ami az okokat illeti: miközben
például 1940–1970 között a szén-dioxid-kibocsátás nyilvánvalóan folyamatosan
nőtt, addig a globális átlaghőmérséklet stagnált, sőt némileg visszaesett.
Az egyszerű üvegházhatáson kívül tehát más, nem egészen ismert mechanizmusok
(pl. a naptevékenység, a galaktikus kozmikus sugárzás, a felhőképződés,
az óceánok, a légköri aeroszolok, a földhasználat-változás stb.), valamint
mindezek kölcsönhatása is szerepet játszhatnak. A Föld mágneses térváltozásainak
indikátor-jellegéről, valamint a légkör troposzférán és sztratoszférán
kívüli tartományainak éghajlat-szabályozó szerepéről például nemsokára
épp Sopronban, a Nemzetközi Geomágnességi és Aeronómiai Egyesület
következő világkonferenciáján (IAGA 11th Scientific Assembly, Sopron, 2009.
augusztus 23-30, [9]) lesznek fontos előadások. Az ún. „földi elektromágnesség”
terén már a mi soproni kutatóhelyünkön (MTA Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézet)
is számos olyan mozaikszerű ismeret gyűlt össze, amelyek a klasszikus üvegházhatáson
túlmenő magyarázatot kívánnak [10]. 2007-ben pedig egy amerikai magyar
meteorológus újra levezette az 1922 óta változatlanul és mindenki által
alkalmazott analitikus képletet az üvegházhatásra: immár nem végtelen,
hanem véges optikai vastagságú légkörre [11]. Az eredmény szerint a CO2-kibocsátásnak
tulajdonított melegedési trend messze nem olyan jelentős, mint az IPCC
feltételezi
Szintézis
A környezetgazdaságtan megfogalmazása
szerint [12] míg a Római Klub a Föld ún. forráskapacitását tartotta korlátosnak,
a környezetvédelem inkább a Föld nyelőkapacitásának korlátosságára helyezi
a hangsúlyt. Al Gore és az IPCC lényegében egyetlen, de hívószónak (mozgalmi
jelszónak) tökéletesen alkalmas következményt emeltek ki: az üvegházhatású
gázkibocsátásnak tulajdonított globális felmelegedést. Klaus egyik korlátot
sem fogadja el, mert őszerinte a szabadon cselekvő emberiség (a technológiai
fejlődés, illetve a közgazdaság) mindent megold. A Föld Bolygó Nemzetközi
Éve pedig – a Római Klubhoz hasonlóan – a források korlátosságára hívja
fel a figyelmet. A földtudomány kívánatosnak tartja a kibocsátás csökkentését
is, de nézőpontja szerint az örökös éghajlatváltozást (a „klímahullámvasutat”)
nem lehet megállítani. Egyébként is: egy-egy vulkánkitörés az emberi emissziót
nagyságrendekkel meghaladó metán-, szén-dioxid- és egyéb kibocsátással
járhat.
Az álláspontok alaposabb
tisztázásához nyílt vitákra lenne szükség a környezeti mozgalmak, a közgazdászok
és a föld- és környezettudomány képviselői között, a társadalomért felelősséget
érző szervezetek, értelmiségi körök, egyházak [13], [14] bevonásával.
Sok tekintetben nincs igaza
tehát a klíma- és EU-szkeptikus Václav Klausnak, de kritikai gondolkodása
mindenképpen példamutató. Napjaink alapvető kérdése valóban az, hogy az
emberiség meg tudja-e különböztetni a propagandát az igazságtól. Václav
Klaus szerint – legalábbis ami a globális felmelegedést illeti – „könnyen
lehet, hogy már eljutottunk egy olyan fázisba, hogy a tények, az ész és
az igazság már tehetetlenek a propagandával szemben”.
A Földév által megfogalmazott
globális környezeti problémák vonatkozásában hazánk különleges helyzetben
van (nincs túlnépesedés, ugyanakkor bőség van termőföldben és felszín alatti
vizekben). Természeti kincseinket egy esetleges globális felmelegedés még
inkább felértékeli. A hazai környezetpolitika ún. „környezettudatossága”
mellől igencsak hiányolom azt a fajta értéktudatosságra nevelést, amely
természeti értékeink jobb társadalmi-nemzetgazdasági megbecsülését eredményezhetné.
Irodalom
[1] Klaus, Václav, 2007:
Modrá, nikoli zelená planeta. Co je ohroženo: klima nebo svoboda? 2007,
Dokořán, ISBN: 978-80-7363-152-9
|
||||