A furcsa cím nem valami újszerű, avagy a távoli múltból feltámasztott kulináris ínyencséget, netán barokk csendéletet takar, de arról is bárkit biztosíthatok, hogy a fent nevezettek nem egészen önkényesen kerültek egy sorba egymással. Aki a természetvédelem népszerűsítő híreiben tájékozottabb, már azt is tudja, hogy miért. Igen, az év megkülönböztetett virágos növényéről, egy ritka halfajról és egy kétéltűről kívánunk szót ejteni. (Az év fája, rovara, madara, gombája ezúttal külön megemlékezésben részesül.) Ismerkedjünk hát velük, előbb a szegfüvekkel. Méghozzá a tollasokkal.

Ezek a filigrán növények meglehetősen szerények, gyakran alig vehetők észre: hamvaszöld kihegyesedő levélkéikkel, hófehér virágaikkal mészkő- és dolomit-sziklafalakon, vagy homoki társulásokban dacolnak a megélhetés nehézségeivel; nyílt sziklagyepek lágyszárúi között küldözgetik diszkrét illatukat, domb- és hegyoldalak lengedező szellőiben meg-megvillantják csipkés szirmaikat. Kiásni őket botorság és lehetetlenség: erőteljes gyökérzetük elveszik a sziklák repedéseiben, vagy a homok mélyében. Csokorba szedni nem szabad egyetlen szálat sem: kevés magot érlelnek, és nem mindig kel ki mindegyik. Veszélyeztetett növényekről van tehát szó, melyeknek a fennmaradását eddig a háborítatlanság biztosította. Erre volna szükségük továbbra is, az idők végezetéig.

Kései szegfű (Kalotás Zsolt felvételei)

A többes szám tehát indokolt, annál is inkább, hiszen többféle szegfű sorolható közéjük. Annak ellenére, hogy az első elnevezés kizárólag egy bizonyos Dianthus plumarius-ra vonatkozott, amit magyarul eleinte nem a latin pluma/plumatus (= pehely, pelyhes, pihés) elnevezés fordításáról, hanem a leírás eredetéről német szegfűnek neveztek. Maga a pihés-pelyhes célzás a hasonlatosság okán a sziromlemezekre vonatkozik. (Máskülönben a szegfű elnevezés sem olyan régi: magyarul az 1533-as krakkói kiadású Murmelius latin-magyar szótárában olvasható először. Nem sokkal korábban még maga a szegfű sem volt ismert, legalábbis e néven nevezett növényként nem.) A tollas szegfűről az egyik legkorábbi feljegyzés, egyúttal tudományos igényű szemrevétel magától Clusiustól, a XVI. századból származik, aki a régi magyar határ menti Dévény közelében egy mészkősziklán figyelt fel növényünkre. Ezt a fajt később a neves pozsonyi orvosról és flórakutatóról, a szegfűk szakértőjéről, vagyis Lumnitzer Istvánról Lumnitzer szegfűjének kezdték a hozzáértők nevezni (Dianthus plumarius subsp. lumnitzeri). Kiderült ugyanis, hogy a tollas (pontosabban tollpihés) szegfű több, legkevesebb három alfajra oszlik, és az is, hogy valamennyi alfaj ritka, közép-európai bennszülöttnek tekinthető. A hazai középhegységeink igazi, főleg dunántúli (pannóniai) bennszülöttje a Szent István-szegfűje (D.p. subsp. regis-stephani), amely nevet Jávorka Sándor javasolta elfogadásra. Igaz, ő nem a plumarius közösségbe tartozónak vélte, hanem a serotinus-ba, vagyis a kései szegfű alfajának tekintette. Ugyanakkor ismert volt egy Kitaibel által is leírt másik D. plumarius, a praecox, vagyis a korai (fehér) szegfű. Ez is a középhegységből, de annak inkább az északkeleti területeiről került elő. Valamennyi között ez a legritkább. A három „igazi” plumarius egyaránt mészkő- és dolomitsziklák, sőt a „lumnitzer” a bazalt nyíltabb sziklegyepeihez (is) kötődik. A meszes homokpusztákon ugyanakkor meglehetősen gyakori és jól ismert egy alaktanilag nagyon is plumariusanak tetsző szegfűféle: a D. serotinus, vagyis kései szegfű. A mészkerülő homokpuszták társulásaiban pedig egy másik, eleinte „serotinus”-nak vélt, az előbbinél ritkább faj került elő: a D. arenarius L. subsp. borussicus, vagyis a balti szegfű.

Dunai gőte (A szerző akvarelljei)

Az öt, alaktanilag nagyon hasonló, élőhelyben, életmódban diszkréten különböző „alfaj” pontos rendszertani illetőségét talán a molekuláris taxonómiai módszerek fogják végleg eldönteni. Ez a tudomány számára fontos kérdés azonban a természetvédelem és a művelt társadalom hozzáállását nem befolyásolja. E filigrán növények ex lege védelme régóta fennáll, valós védelmüket tehát csakis az élőhelyükre behatoló emberek magatartása, viszonyulása biztosíthatja, vagy rúghatja fel. Az egyre inkább elharapózó „gépesített” kirándulások, terepsportok, felelőtlen tüzelések, a túlszaporodott vadállomány, és egyes esetekben az özönnövények az igazi veszélyeztető tényezők. Az ismertség, az őrizet és gondoskodás formájában való védelem felvállalása viszont biztosíték arra, hogy a tollas szegfüvekkel még az unokáink is találkozhassanak. 

De mi a helyzet a kecsegével? Aki nem tudná, sietek közölni, hogy halfajról van szó. Méghozzá erősen megritkult, ősi típusú halfajról. Tudományos nevét, az Acipenser ruthenus-t Linnétől kapta. Halunk százmillió években mérheti létezésének, származásának idejét. Ennek egyik kézzelfogható ténye az állat vázrendszere: gerincoszlopában szinte csak porcos csigolyák vannak, ahol még a gerinchúr egy része is megtalálható, és jóformán csak a koponyája csontos. Vagyis a tokfélék családjába tartozó porcos vérteshalféléről van szó. Ez utóbbi elnevezésnek megfelelően, kültakarójuk olyan bőr, melyet vagy rombikus pikkelyek, vagy sorokba rendezett bőrcsontlemezek „vérteznek”.

Kecsege

A kecsege elfogyasztása tehát nem jár szálkaveszéllyel. Annál nagyobb kulináris élvezettel: mindig is főúri, sőt királyi éteknek számított. És bár a királyok száma lényegében soha sem növekedett, a (fő) úrhatnámok száma annál inkább. De még ők sem voltak képesek vészesen lecsökkenteni a folyók kecsegeállományát. A bajt magukban a folyókban kell keresni. Amely természeti képződmények mozgási energiájukat tekintve kihasználatlanok, sőt gyakran ártalmára voltak az embereknek, ezért (rend)szabályozni kellett őket. De véletlenül sem a kecsegék érdekében. Ha ugyanis így történt volna, a duzzasztások révén nem szűntek volna meg „az oxigénben dús, sóderes, homokos vagy kemény agyagos mederszakaszok”, ahol halunk a fenéken turkálva kereste és találta meg a táplálékát. A karcsú kecsege (maximálisan 1 m körüli) teste ugyanis hosszú, gyengén felfelé hajló keskeny orral kezdődik. Az orrtő alatt helyezkedik el a szájnyílás, ami a cápákéhoz hasonlóan alsó állású. A szájnyílás előtt négy hátrafelé lesimítható rojtozott bajuszszál található. Ezek segítségével találja meg a számára fogyasztható dolgokat: rovarlárvákat (köztük a tiszavirágét), csigákat, kisebb halakat, növényi törmeléket. Szaporodásához ugyancsak jó oxigénellátású, kavicspados folyószakaszokat igényel.

A kecsegék ősei még tengeri halak voltak. A tenger iránti vonzódásuk mind a mai napig megmaradt, aminek bizonyítékai az anatómiai jellegzetességeken kívül a szaporodás, pontosabban az egyedfejlődés korai intervallumában figyelhetők meg. A Duna vízrendszerében ugyanis a kora nyári ívást követően a 4–5 nap múlva kikelő lárvák a Fekete-tenger felé kezdenek vándorolni. A tengert azonban nem érik el, mert visszafordulnak. Vagyis vándorlásuk imitált migráció. 

 István király-szegfűje

Napjaink már a kecsege fennmaradásának biztosításáról szólnak. Oroszország- szerte, ahol pedig sok száz folyóban és tóban megtalálható, már Vörös Könyves fajnak számít. Nálunk pedig a mesterséges szaporítás tart fenn egy bizonyos nagyságú állományt. Védelemre szorul tehát, horgászati kíméletre, és további tudományos kutatásokra, mert életmódjának ismeretében akadnak még fehér foltok. Márpedig a teljes körű megbízható védelmet csak az ismertség biztosíthatja.

Most pedig ejtsünk szót a tarajos gőtéről is (én valamikor csak így ismertem, a „dunai” jelző nélkül). Már pedig a szakirodalom ezzel a névvel különbözteti meg a „közönséges”-től, és az „alpesi”-től, vagyis a nálunk élő gőtefajokat egymástól. Tudományos nevét, a Triturus dobrogicus-t egy Kiritzescu nevű román tudóstól kapta még 1903- ban. Úgy tűnik, eleinte ő maga sem volt biztos benne, hogy új fajról van-e szó, mert a „cristatus” faj változataként írta le. Nem sokkal később, 1908-ban az állat testére utalva, Boulenger is elnevezte (Molge macrosoma), de a „dunai” jelzőt minden bizonnyal Willy Wolterstorffnak köszönhetjük, aki 1923-ban a Triton cristatus danubialis nevet adományozta az immár harmadszor leírt fajnak. A nevezett német tudós egyébként gyermekkori betegsége miatt súlyos halláskárosultként élte le az életét, miközben a kétéltűek és a terráriumi állattartás szakértőjévé képezte magát.

Nos, ezek után vegyük szemügyre nevezett állatunkat! A dunai tarajos gőte a Duna vízrendszeréhez kapcsolódik, de nem a Dunában él, kivéve a Duna-deltát, ahol éppenséggel a legnagyobb, közel 20 centiméteres példányok kerülnek időnként elő. A lassú folyású vagy tavi, mocsári, vízinövényekben gazdag környezetet kedveli. Petéit is a vízinövények leveleire rakja. A közönséges tarajos gőtétől (ami nálunk csak az ország egy részén fordul elő) a laikusok számára leginkább a hímek hasalji, élénk narancsvörös színezete különbözteti meg. A taraj nevű képződményt csak a hímeken, főleg a tavaszi nászidőszakban láthatjuk. A gőték főleg vízi rovarok és más ízeltlábúak lárváival táplálkoznak, és kellően védett helyen összegyülekezve téli álmot alszanak. A vizek elszennyezése, vagy az élőhely kiszárítása miatt veszélyeztetett fajnak számítanak. Ezért védett, és Natura 2000 jelölő fajként a régebben divatos terráriumi tartásuk is csak kivételes esetekben engedélyezhető. Ez az év viszont alkalmat nyújt az elterjedtség adatainak frissítéséhez, melynek koordinálását a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület biztosítja. 

---

Természet Világa,

146. évfolyam, 6. szám, 2015. június http//www.termvil.hu/