Nem lehet aggodalom nélkül szemlélni annak a vizsgálatnak az eredményét, amely az új-zélandi és a magyar középiskolások paranormális jelenségekben való hitéről számol be (Bencze Gyula: Valahol és Európában? Természet Világa, 1993. 4. sz.). Súlyos aggodalomra ad okot mindkettő. Engem azonban - talán megbocsátható - a magyarországi helyzet jobban érdekel, mint az új-zélandi. Ezért az alábbiakban meg sem kísérlem a két ország megfelelő adatainak összehasonlítását, csak a magyarországi adatok elemzésével foglalkozom.

Annál is inkább, mert a helyzet még annál is rosszabb, mint azt a kérdőíveket Magyarországon szétosztó és elemző Bencze Gyula cikkében közölt táblázatok alapján gondolni lehetne. Ezeket a válaszokat ugyanis középiskolások, sőt, gimnazisták adták. Márpedig ők az adott korosztály legjobbjai, legértelmesebbjei, legtörekvőbbjei. Belőlük válik majd a jövő értelmisége, ők lesznek a jövő tanárai, orvosai, mérnökei. Ha ők így vélekednek, milyen válaszokat kapnánk a populáció nagyobb részét (kb. 70%-át!) kitevőktől, akiknek egy része még a 8 általános iskolai osztályt sem végezte el? Milyen szinten van Európába igyekvő országunk általános természettudományos műveltsége? Hol van a sok felvilágosító irodalom és előadás eredménye, hová, mivé lett az iskolai oktatást eredményesebbé, jobbítani szándékozó reformok hatása?

Szinte hihetetlen a vizsgálatnak az az adata, mely szerint még a IV-esek 61,8%-a is tudományosnak tartja a Nulladik típusú találkozások c. tv-műsort, hogy három 18 éves közül kettő babonás (!). Arra pedig semmilyen magyarázatot sem találok, hogy a kérdőívet kitöltő gimnazistáknak csak mindössze 3%-a (!) adott minden kérdésre tagadó választ, vagyis csak az ő világnézetük tekinthető korszerűnek, tudományosnak. Elképedve töprengek: hogyan lehetséges ez? Az iskolai tantárgyak jelenlegi tananyagát és oktatásuk mai módszerét nem más, mint a Magyar Tudományos Akadémia elnökségi közoktatási bizottsága dolgozta ki. Munkájukat az MTA állásfoglalásai és ajánlásai a távlati műveltség tartalmára és az iskolai nevelőtevékenység fejlesztésére (1973-1976) c. kötetben foglalták össze. Eszerint az általános műveltség tartalmi követelményei közé tartozik az, hogy „... a fiatal ismerje a természeti és társadalmi valóságot: értse a természet és társadalom legalapvetőbb mozgástörvényeit ... az általános elvekből kiindulva ... tájékozódjon saját környezetében...", „ismerje az ember és önmaga helyét és szerepét a természeti és társadalmi valóságban: ... tudatosan és tevékenyen dolgozza fel az onnan jövő hatásokat ..." (5. old.). A természettudományi nevelés gimnáziummal foglalkozó fejezetében külön is rögzítették: „...a mai egységes természettudományos világkép bemutatása nyújt módot arra, hogy ... hozzájáruljunk a világban önállóan tájékozódni képes emberfők kiműveléséhez." (147. old.).

Az elvek, a célkitűzések szépek. De miért nem valósultak meg?

Egy tanár számára nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogy akkor most elégedettek lehetünk a magyarországi természettudományos oktatással, vagy tekintsük feltétlen változtatásra intő riadónak a kérdőívek kérdéseire kapott tanulói válaszokat. Ugyanis a már sokszor idézett, a természettudományok oktatásának eredményességét összehasonlító nemzetközi vizsgálat (IEA) szerint a magyar diákok a rangsor legelején vannak. Erre való hivatkozással időről időre megszólalnak az önelégültség szirénhangjai azt a látszatot keltve, hogy Magyarországon jó, sőt, kiváló az iskolai természettudományos oktatás. Ezt azonban az idézett tanulói válaszok nagyon is megkérdőjelezik.

De tanárként még az előzőeknél is jobban foglalkoztat az, hogy nincs lényeges különbség az I. osztályosok és az érettségi előtt álló IV-esek nézetei között. Más szóval az, hogy bár a 18 évesek nyilván több történelmi évszámot és szerves kémiai képletet

tudnak, mint a 15 évesek, de a megtanult tények nem befolyásolják a gondolkodásukat, nem erősítik bizalmukat a tudományban, a rációban. A humán és reál tárgyak tanulása, a tudományokkal való foglalkozás nem erősíti meg bennük azt a meggyőződést, hogy valóságos eseményeknek, történéseknek valóságos oka kell legyen, még akkor is, ha az pillanatnyilag nem ismeretes, ha jelenleg csak az eseményt, a történést tapasztaljuk, és a kiváltó okot nem találjuk.

Vagyis, hogy az iskola lényegében nem érinti meg, nem befolyásolja a gyerekek gondolkodását. A tudományos, vagy annak szánt érvek elszállnak, modern tantervek ide vagy oda, a gyerekek gondolkodásmódján az iskolai oktatás nem sokat változtat.

Valamelyest magyarázhatja a gyerekek, a társadalom ilyen mérvű vonzódását az irracionális dolgokhoz az elmúlt hosszú évtizedek tiltása, merev elzárkózása minden észérvvel meg nem magyarázható dolognak még az említésétől is. Érthetetlen, látszólag megmagyarázhatatlan dolgok ui. akadnak környezetünkben, ősidők óta ezek táplálják a különféle hiedelmeket. Most, hogy nem büntetik ezek említését, mint a víz a túlcsorduló pohárból, úgy bukkannak elő a bizsergetően izgalmas sejtések arról, hogyan lehet jósolni tenyérből, hogyan, mint használ a balszerencse ellen a fán kopogás, talizmánok viselése, hogyan befolyásolja egészségünket, gazdagodásunkat tükrök eltörése stb.

Bencze Gyula úgy véli, a kialakult helyzetért leginkább a televízió Nulladik típusú találkozások című műsora tehető felelőssé. Ebben én nem vagyok annyira biztos. A televízió sok mindenben lehet hibás, műsora is lehet félreérthető. Mégis úgy gondolom, nem a havonta egyszer, késő esti órában jelentkező 40 perces műsor lehet a főbűnös azért, hogy a fiatalok parajelenségekkel kapcsolatos nézetei ilyenek, mint amilyenek. Nem valószínű, hogy a gyerekek 14 éves korukig már annyit nézték az éjszakai órákban jelentkező műsort, hogy az ilyen mértékben tudta volna tönkretenni a társadalom, az iskola korábbi, gondolataikat egyébként jó irányba terelő hatását.

A tv e műsora érdekes, furcsa, megmagyarázhatatlan jelenségekről tudósít. Nem főműsoridőben, és tudósok nem kommentálják a beszámolókat. Ezzel is jelezve, hogy a hírközlő nem foglal állást, valódi történésekről vagy csak képzelgésekről ad hírt. A befogadónak, a hallgatónak - pláne, ha az középiskolát végzett -, kellene tudnia azt, hogy miként értékelje a hallottakat. Vagyis megint az a kérdés, milyen szerepe van az iskolának egy gyerek életében. Milyen hatással van ma az iskolai oktatás egy-egy gyerek gondolkozására? Betölti-e az iskola legfőbb feladatát, neveli-e kellő mértékben a tanítványokat?

A hiedelmeket ugyanis pusztán tiltással - lásd az elmúlt időszakot - nem lehet megszüntetni. Nagyon kellenének a tisztázó beszélgetések, az ismeretterjesztő előadások. Az irracionalizmus legfőbb táptalaja ui. a butaság, a tudatlanság.

Én tehát, mint a fentiekből kiderült, Bencze Gyulával ellentétben, az ország egymástól igen távoli középiskoláiból származó, gyakorlatilag azonos adatokból nem arra következtetek, hogy a természettudományos tárgyakat oktató pedagógusok, illetve az iskola nem tehető felelőssé az ifjúság „elbutításáért". Egy fizikatanár nem szemlélheti az idézett táblázatokat lelkiismeret-furdalás nélkül. Ki más tehetne a fiatalok világról alkotott nézeteinek minőségéért többet, mint éppen a természettudományokat oktató tanár? Hol kellene és lehetne a téveszméktől megszabadulni és valódi tudást szerezni, ha nem az iskolában?!

Ha a jelenlegi tananyag akár felépítése, akár tömörsége, akár elvontsága vagy bármi egyéb miatt nem eredményezi a kívánt célok elérését, akkor más szempontú válogatásával, másképpen megírt tankönyvekkel jobb eredményt lehetne elérni. Úgy gondolom, a gyerekek számára felfogható tények, véleményük rendszeres meghallgatása, az eltérő vélemények ütköztetése és az érvekkel való meggyőzés biztosan jobb eredményekre vezetne. (A mai tananyagmennyiség mellett mindezekre nem sok idő jut.)

Ennek a vizsgálatnak a fényében szembe kell nézni a kérdéssel: jó úton jár-e az iskolai természettudományos oktatás? Mi, tanárok nem tudnánk-e ezen a helyzeten változtatni?

Én úgy gondolom, feltétlenül kellene.