Megkérdőjelezhető maga a szerzőség és kétségbevonható a szöveg hitelessége is. Ez azonban a szellemén, az eskü tartalmán mit sem változtat, legfeljebb a tényközlés pontosságára kényes történettudomány számára fontos. Ugyancsak nem érintik a lényeget, az ethosz klasszikus mivoltát, univerzalitását, a különböző korok szakmai környezetének a befogadókészségét firtató feltételezések. Legutóbb L. Edelstein (id. Pence) értekezett arról, hogy Hippokratésznek - leszámítva néhány tanítványát és az iskoláját továbbvivő fiait - mennyire nem volt respektusa a kortársai között. Az azonban különösebb történeti felkészültség nélkül is ellenvetésre késztet, hogy aligha csupán a történelem pusztító viharainak, vagy vétkes feledékenységnek köszönhető, ha ezeknek a kortársaknak a nevét nem is őrizte meg az utókor.

Tényleges felülvizsgálatra és éppen a hippokratészi hagyományhoz való ragaszkodás jegyében: a tudományosság szellemében, csupán a mitologikus, és a kor ismereteinek szintjén megfogalmazódott magyarázatok, konkrét gyógyeljárási utalások szorulnak.

A sötét históriának igazi mélypontja azonban a hitleri Harmadik Birodalom orvoslásának a története, amikor (miközben nem átallottak a kószi mesterre hivatkozni) a klasszikus ethosz helyét teljes egészében a politika ihlette torz eszmerendszer vette át. Ez pedig az orvosi tudomány első és legfőbb feladatává az egyén gyógyítása helyett a „nemzetgyógyítást", a „faji" alapokon nyugvó nemzetállam felépítését, az abban való tevékeny közreműködést tette.

Mindez persze nem volt előzmények nélküli. Ám a szociáldarwinizmus* szószólóinak, a korai örökléstudomány eugenetikus** vadhajtása híveinek (szórványos, elszigetelt és többnyire botrányba fulladt kísérletektől eltekintve) korábban nemigen volt módjuk rá, hogy szembesüljenek az intellektuális „kaland" következményeivel, s hogy kitegyék a gyakorlat próbájának a kezdetektől fogva baljóslatú vonásokkal terhes elméleteiket. A hitleri birodalom jól szervezett bürokráciájára és erőszakszervezeteire volt szükség ahhoz, hogy államrezonná emelkedhessék, és elképesztően rövid idő alatt a szó szoros értelmében is véres valósággá váljon a hamisan értelmezett darwini létért való küzdelem, az uralomra termett „felsőbbrendű" faj mítosza (Lifton).

Százezernél többre teszik - a mindjárt a hatalomátvétel évében hozott sterilizációs törvény nyomán - az „eugenika" program keretében kényszersterilizált, örökletes (vagy annak tartott) betegségben szenvedő németek számát. A gyilkos következetesség továbbvezetett. Az eufemisztikusan „eutanáziaprogram"- nak titulált akció keretében már a harmincas évek második felében legitim eljárássá vált a modern Taigetosz, a sérült, fogyatékos gyermekek elpusztítása. Az úgynevezett T4-akció keretében pedig, a háborús megszorítások szükségességére hivatkozva, átültették a gyakorlatba a régóta hangoztatott tételt, miszerint a munkaképtelen, semmiféle gazdasági hasznot nem hajtó, genetikailag sem hibátlan életek feleslegesek. A legóvatosabb becslések szerint is a több százezerre rúgó népesség kiirtása 1940-ben vette kezdetét.

Arról, hogy az irányelvek kidolgozásán túl a kötelező jelentések, a „betegmozgatás", a nyilvántartások, a halálesetek adminisztrációja, és a nyomok eltüntetése - nem beszélve magáról a végrehajtásról: az úgymond leggazdaságosabb módszerek kidolgozásáról és alkalmazásáról - orvosokkal az élen milyen népes szakszemélyzetet vett igénybe, becslés sincsen.

Az eleve (genetikai alapon) kártékonynak minősített népcsoportok, a zsidók és a cigányság mintegy ötmillió áldozatot követelő, iparszerű kiirtása tetőzte be a folyamatot.

Az orvosgárda, amelyik mindebben közreműködött (a legkevesebben a tényleges hóhérmunkát végzők voltak) - ki szándékoltan, ki csak az eseményekkel sodródva - megcsúfolta a tudásnak, a mestereknek és a tanítványoknak kijáró tisztelet követelményét is. A politika diktátumának engedelmeskedve, faji és világnézeti alapon megtisztította sorait a nürnbergi törvények szerint nem árjának minősített zsidóktól, a politikai ellenfelektől, és mindazoktól, akik nem voltak hajlandók megtagadni a hippokratészi esküjüket (Proctor).

A holokauszt népirtásának hírhedt fehér köpenyes gyilkosai végül is kiválasztottai voltak (azok is néhányan) ennek az - élet szentségének a primátusát megtagadó - ethosznak a teremtményei közül. Hatályon kívül helyezve a nil nocere elvét, élő embereken kísérleteztek, szelektálták az elpusztítandó foglyokat, vagy - jól ismerve a forrást, ám „tisztakezűségüket" megőrizve - a halottakból készült legkülönfélébb preparátumokat „tudományos" vizsgálataikhoz használták fel.

* Az eugenika elnevezés (az eu görög jó, előnyös előtag és a genetika szavak összevonásából) Galton, angol természettudós, Darwin közeli rokona nevéhez fűződik (1883). Az alapelvet azután, hogy tudniillik, az előnyös örökletes tulajdonsággal bíró egyedek szaporodásának az elősegítésével (pozitív eugenika), ill. a hátrányos tulajdonságokat hordozók szaporodásának a megakadályozásával (negatív eugenika) az emberi faj „feljavítható", a haszonállatoknál és a növénynemesítésben szerzett tapasztalatok nyomán és a darwini, majd a mendeli tanok ihletésére Davenport amerikai biológus fejlesztette tovább. A Genetika kislexikon (Mohay Jolán, Natura, 1986) szerint az örökletes emberi betegségek elterjedésének a megakadályozására szolgáló tudományterület. Az Encyklopedia Britannica hozzáfűzi, hogy már a század elején, meglehetősen vitatható vizsgálatokkal próbálták igazolni Davenport és követői a fehér rassz, az angol szellemi elit, vagy az arisztokrácia kedvezőbb örökletes sajátságait, és más, alsóbb népcsoportok, egyes bevándorlók, a bűnözők, alkoholisták stb. genetikai terheltségét. Ezek szolgáltatták a szociáldarwinizmus ideológiája, majd a náci és a vele rokon modern kori fajelméletek számára az elméleti muníciót. Az eugenika társadalmi mozgalommá szélesedve elérte, hogy az Egyesült Államokban mindjárt a század első éveiben, ha nem is elsőre, de sikerült sterilizációs törvényeket elfogadtatni (1907-ben Indianában, 1931-re további 27 államban). Ezeket a második világháború után kezdték fokozatosan felszámolni. Ugyancsak eugenikai megfontolások ihlették a bevándorlási törvénynek azt az 1965-ig élt passzusát, amelyik kizáró oknak minősítette pl. az epilepsziát, a skizofréniát, ill. ha a felmenők között ilyen betegség fordult elő. Sterilizációs törvények születtek, és több mint egy évtizeddel a holokauszt után is érvényben volt a skandináv államokban és Kanadában is. Manapság a prenatális genetikai diagnosztika és a humán genom (HUGO) program kapcsán lángolt fel ismét a vita. A fejlődési hibás, genetikailag károsodott magzatok kiszűrését és elpusztítását sok bioetikus a náci genocídiumhoz hasonlítja.

** A bűnös náci orvosi kísérletek a kezdet kezdetén a tömeges emberölés leggazdaságosabb (gyors, viszonylag higiénikus és kevéssé költségigényes) technikáinak kidolgozására irányultak. A módszertani eszköztár a gyermekek kiéheztetésétől az intrakardiális (szívbe adott) kámfor- vagy benzininjekción át a zárt teherautó rakterébe vezetett kipufogógázig, majd a Birkenauban bevetett cyklon-B gázig terjedt. A koncentrációs táborok halálra szánt foglyait gyakorlatilag kísérleti állatok gyanánt használták. Az SS-orvosok egyéni ambícióiknak megfelelően műtéti technikákat próbáltak ki, ill. gyakoroltak rajtuk. Nagyobb, ún. kutatási programok keretében különféle fertőzések (tífusz, lépfene, gangraenák) lefolyását, és a vakcinakészítés módozatait vizsgálták. Tömegesen sterilizáltak asszonyokat sebészi úton, ill. besugárzással, hogy az egyes metódusok hatékonyságát, gazdaságosságát összehasonlíthassák. Művileg ejtett és befertőzött sebeken próbálták az újabban kifejlesztett szulfakészítményeket. A kezeletlenül hagyott kontrollcsoportra a biztos pusztulás várt. Az oroszországi háború és a tengeralattjáró-hadviselés céljait szolgálták a lehűléssel kapcsolatos vizsgálatok, amelyek során százával tették ki lassú fagyhalálnak az áldozatokat. Külön kategóriát képeztek azok a „kutatói vénával" megáldott ún. tudósok (nemritkán jól képzett, nemzetközi tekintélynek örvendő szakemberek), akik sajátos érdeklődési körüknek megfelelő vizsgálati objektumok nyerésére használták fel a táborok emberanyagát. Mengele ikervizsgálatai és különös érdeklődése a különféle torzszülöttek iránt közismertek. Nemrégiben derült fény arra, hogy a világszerte közkézen forgó, számos kiadást megért kiváló tájanatómia, az ún. Pernkopf-atlasz (a szerző a bécsi egyetem anatómiaprofesszora, majd az Anschluss után rektora, buzgó náci volt) ábráinak tetemes hányada a rezsim áldozatainak holttestéről készült. A strasbourgi egyetem anatómiai intézetének professzora, az ígéretes sejtbiológusként indult Hirt, a különféle rasszok antropológiai sajátosságainak tanulmányozására 165 darabos kollekciót állított össze. A demonstrációs alanyokat egy közeli koncentrációs tábor foglyaiból válogatta, akikből az in vivo elvégzett morfológiai és élettani vizsgálatok, majd a szakszerű megölésük után anatómiai preparátum készült.

A menet közben született szakközlemények ott találhatók a könyvtárakban, a kísérleti feljegyzések, jegyzőkönyvek többsége nem semmisült meg, a győztes hatalmak archívumaiban minden nehézség nélkül hozzáférhetők. Ahogyan a kutatások résztvevői közül is jó néhányan kaptak - más tudományterületek művelőihez hasonlóan - menedéket a győztesek (elsősorban hadi jellegű) kutatóintézeteiben, hogy ott kamatoztassák valóban egyedülálló, és remélhetőleg megismételhetetlen tapasztalataikat. A szalonképtelen források sokszor tetten érhetők, noha ritkán szerepelnek a hivatkozások között. A hírhedt kísérleti adatok, a felhasználásuk, egyáltalán a tudományos megbízhatóságuk időről időre fellángoló etikai és szakmai viták tárgya. Kevésbé ismert, hogy ugyancsak a második világháború idején, a japánok által fenntartott táborokban is végeztek hadifoglyokon kegyetlen emberkísérleteket. A hitleri birodalom itt felsorolt bűneit az teszi egyedülállóvá (a minden képzeletet felülmúló méretei mellett), hogy az elkövetésük nem tekinthető egyedi visszaélésnek, hanem a rendszer lényegéből fakadt, annak természetes velejárója és egyenes következménye volt.