Lapjuk 1991. augusztusi számában Szkeptikus sarok címmel cikksorozatot indított a Skeptical Inquirerből átvett cikkek alapján. A megfogalmazott cél az áltudományok elleni harc a színvonalas tudományos ismeretterjesztés segítségével. Ez nyilván olyan cél, amellyel csak egyetérteni lehet. Az azóta megjelent 5 cikkből azonban számomra az derült ki, hogy a cikkek vélt ellenségek ellen harcolnak csupán, és eszközeik nemhogy nem színvonalasak, de még csak nem is tudományosak.

Hangsúlyoznom kell, hogy én magam nem vagyok nagy ismerője a tárgyalt jelenségeknek, és ígv nem dönthetek igaz vagy hamis voltukról sem. Csupán abban vagyok biztos, hogy a cikkek szerzői is hasonló helyzetben vannak, mégis határozott véleményt mernek alkotni. Jogosulatlan véleményüket így nem tudományos eszközökkel fejtik ki, hanem retorikai eszközökkel igyekeznek az olvasóba azt belesulykolni. Ez derül ki a cikkek többségéből.

Az érvelés effajta módjára - illusztrációként - érdemes alaposabban megvizsgálnunk Robert M. Price: Murphy törvényének metafizikája című cikkét.

Maga a cím is kitűnően felhívja a figyelmet eme olvasmányra: Murphy törvénykönyvét, azt hiszem, mindnyájan olvastuk, és igen jót szórakozhattunk kedves, tréfás, gyakran igen találó megállapításain. Nekem nem jutna eszembe ezt a könyvet ilyen komoly tudományos vizsgálódásnak alávetni, bár nem tudom, más hogy van ezzel. Talán ezért is nagy érdeklődéssel láttunk a cikk olvasásához.

A cikk elején a szerző bemutatja Murphy törvényét (hátha valaki nem ismeri). Ezután elhelyezi azt mindennapi életünkben, és azzal nekilát az alapos tudományos vizsgálódásnak.

A törvények megmagyarázásához azokat három csoportra osztja fel. Az első csoportba az emberi természetről szóló törvényeket sorolja - ez a magyarázat teljesen magától értetődő mindenki számára. A cikkolvasó, aki valaha is elgondolkodott Murphy törvényein, örömmel látja viszont saját magyarázatát és lelkesülten olvas tovább. A második csoportba a termodinamika második főtételét tárgyaló Murphy-törvényeket sorolja. Ez már „fizikusabbul" hangzik, de szintén elég nyilvánvaló. „Nincs ebben semmi titokzatos" - írja maga a szerző is.

Ezekért a megállapításokért igazán nem lett volna érdemes a cikket sem megírni, sem elolvasni. A cikk első fele tehát csupán bevezető: arra szolgál, hogy az olvasó bizalmát megnyerje a cikknek. A lényeg, az „áltudomány" elleni offenzíva csak most következik.

A szerző elkezdi vizsgálni a harmadik kategóriát, a negatív szinkronicitás típusú törvényeket. Itt egy mondatban ismerteti a szinkronicitás Jung-féle elméletét. (A nagyvonalakban közismert elmélet - hipotézis-lényege az, hogy bizonyos „véletlen" egybeesések racionális magyarázatára törekszik. Mivel e jelenségek az élő és élettelen világ szoros és ma teljesen ismeretlen típusú kapcsolatait tételezik fel, az elméletet a parapszichológiai jelenségek elméletei közé sorolták be.) Valójában itt derül fény a cikk igazi céljára. Murphy törvényével magyarázza Jung elméletét és viszont. A két dolog tárgyalását összekeveri, a cikk hangneme is komolyabbra vált. Az olvasó könnyen beleesik a kelepcébe: elveszíti tisztánlátását, a cikk pedig ködösít, ködösít.

Hiszen Murphy törvényeit mint tudományos elméletet senki sem veszi igazán komolyan. Ezzel a tárgyalási móddal Jung komoly és mély értelmű hipotézisét Murphy törvényeinek szintjére süllyeszti a szerző.

Ha az olvasó mégis gyanút fogna, a szerző a cikk eme fejezetének utolsó bekezdésében „mossa kezeit". Megállapítja, hogy Murphy törvénye és Jung elmélete nem egy kategória - persze nem természetükben különböznek, csupán az általuk tárgyalt események jelentőségében. A cikk azonban ekkorra már teljes diadalt aratott - nem is annyira Murphy, mint Jung felett.

Azonban a cikk a Jung-féle elmélet ellen semmiféle tudományos érvvel nem szolgál. Másféle „érv" persze van: „Ira Progoff apologetikus erőfeszítései ellenére Jung elméletét senki nem veszi komolyan, kivéve a legelvakultabb okkultistákat" - írja. Ez a fajta megállapítás érvként még akkor is alkalmatlan, ha igaz. (De még csak nem is az.) Prince úr mindenesetre nyugodt lelkiismerettel nyilatkozik a földgolyó ötmilliárd lakója nevében. Egy nagyobb könyv is kicsi lenne ahhoz, hogy erről a mondatról érdemi vitát nyissunk, saját tapasztalataim szerint azonban az emberek többségének van olyan saját élménye, ami okot adhat nekik ezt az elméletet komolyan venni.

Az előbb idézett mondat után valóban komikusan hat, hogy hét sorral feljebb a következőket olvashatjuk: „Itt nem áll szándékunkban Jung elméletét se megerősíteni, se ledorongolni, csupán illusztratív célokat kívántunk vele szolgálni."

A cikk zárása ismét visszatér Murphy törvényéhez, és így végül is „megnyugtatóan magyarázza" azt. A végső magyarázat pszichológiai, ezzel Murphy törvényét végleg kihajítja a természeti törvények előkelő társaságából. Nem is való oda, ez mindnyájunknak nyilvánvaló. Az igazi vesztes Jung elmélete.

Nem tudom, a fenti elemzés mennyire meggyőző, mindenesetre arra talán jó, hogy újra végiggondoljuk ezt a cikket, és rájöjjünk: mindenféle tudományos érv nélkül próbált velünk elhitetni valamit, és mindezt a tudomány nevében tette.

Ez alkalmat ad nekünk arra, hogy végre definiáljuk, mi is az az áltudomány: olyan eszme, elv, gondolkodásmód, mely tudománynak tartja magát, de nem a tudomány eszközrendszerét használja (az eszközrendszer szó helyett jobban megfelelne talán az érvrendszer, gondolkodásmód szavakat használni.) Szerintem tehát nyugodtan állíthatjuk, hogy Prince úr cikke teljesen áltudományos: sokkal inkább az, mint ami ellen harcol.

Semmi különös okom nem volt arra, hogy éppen ezt a cikket hoztam fel példaként. Richard P. Feynman két cikke (Látogatás Uri Gellernél, Papp úr örökmozgó szerkezete) semmi igazán említésre méltó információt nem tartalmaz. Feynman meglátogatta Uri Gellert, ahol is előítéletei beigazolódását tapasztalta. Feynman megtekintette Papp úr bemutatóját, és előítéletei ismét beigazolódtak. Az utóbbi cikk leírja a bemutatón történt halálesetet is, ezzel sikeresen fokozza a történet hatását. Aligha számíthatna Feynman két-két cikke bármiféle érdeklődésre is, ha nem ő írta volna őket. Richárd P. Feynman neve azonban nagy név (rászolgált), és így egészen más a helyzet. Hiába próbálja ugyanis Feynman az objektivitás látszatát kelteni, mégis csak történetet mesél, meglehetősen lekezelő stílusban. És az ő neve mellett elég néhány elejtett szó (pl.: természetesen..., nyilvánvaló volt... stb.), hogy a meggyőzés erejével hasson. A cikkek Feynman tévedhetetlenségét sugallják, a tekintélyelvűség pedig sosem vezet semmi jóra.

Martin Perlman: Meg van írva a csillagokban című cikkéről, elég nehéz lenne elhinni, hogy egy tudományos lapban jelent meg, ha ezt nem saját szemünkkel látnánk. E cikk első hét sora tartalmazza ugyanis a cikkben fellelhető összes tudományos megállapítást. (Ez is csupán tényközlés.) A cikk többi része is igen szórakoztató, csak nem itt, nem így, és nem e célból.

Az egyetlen cikk, amely legalább vitaalapként elfogadható, az A természet nem csal, csak az ember... című, már a címben is sokat mondó, egy, a témáról folytatott hosszabb beszélgetés összefoglalása. Ez a cikk is jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk a tudományok és áltudományok természetét, és feltegyük a kérdést: mi az oka, hogy ezek a problémák olyan heves és színvonaltalan viták tömegét váltják ki? (Természetesen mindkét fél részéről.) Miért tudják olyan kevesen megőrizni a vitában elfogulatlanságukat, józan ítélőképességüket? Miért következett be az, hogy a „harc" során az okkultisták gyakorta hangos csalókat bálványoznak, és ami még talán ennél is rosszabb, a tudományos világ egy bűvészt magasztal az egekig, aki számunkra a keresztes hadjáratot megvívja.

A tudománnyal kapcsolatos eszmék körüli harc ősi jelenség. A legutolsó ilyen összecsapás a középkor alkonyán történt, amikor a domináns vallási világképet kezdte felváltani a tudományos világkép, és az, amit mi ma tudománynak nevezünk. Azóta a tudomány vezető eszmerendszer, annak ellenére, hogy a többi sem szűnt meg. Úgy tűnik, napjainkban is hasonló harc van kialakulóban, most is a domináns eszmerendszer a támadás célpontja.

És mi a természettudomány nagy riválisa most? A vallás aligha, az ő antitudományos uralkodási ideje (világméretekben legalábbis) már lejárt. A harc színterén azonban felbukkant a harmadik irányzat: az okkultizmus. Ez se nem tudomány (a szó mai értelmében), se nem vallás, hiba lenne bármelyikkel azonosítani.

Ez a fajta történeti felosztás sokat segít abban, hogy a mai jelenségeket helyesen lássuk. Azt is megállapíthatjuk, hogy helytelen az említett cikk ezen állítása: „A tudomány azzal foglalatoskodik, hogyan jött létre világunk és milyen természeti törvények uralkodnak benne, míg a vallások arra keresik a választ, hogy mi a lét és azon belül életünk értelme. A tudomány és a vallás nem egymást kizáró fogalmak, mivel teljesen más kérdésekkel foglalkoznak." Régen a vallás éppúgy igényt tartott az általános világmagyarázatra, mint ma a tudomány. Nagy konfliktusuk is éppen ebből származott. Az általános vallási világkép is azért bukott meg, mert az emberek számára egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a világ minden jelenségét nem tudja megmagyarázni. Átadta helyét a tudománynak, amely a felmerülő kérdésekre választ tudott adni. Nem merném azt mondani, hogy a tudomány volt a fejlettebb, mivel a fejlettség megítélése sok mindentől függhet.

Talán ilyen történeti ismeretek mellett nem szabadna az áltudományok (okkult tudományok) világméretű terjedését egyszerűen a demokrácia vadhajtásának minősíteni, ezeket az eszméket szelektálni és az ígéreteseket a tudományba integrálni.

Végül érdemes elgondolkodni azon is, hogy az áltudományok kategóriájába sorolt jelenségek miért váltják ki a szakemberek többségének indulatos tiltakozását. Miért nem tudják ezeket a jelenségeket egyszerű, racionálisan megfogható természeti jelenségként elfogadni? Mivel a tárgyalt jelenségek alapjai fizikai természetűek, az ok szerintem a következő mondatban keresendő: „A fizika az élettelen természetet vizsgálja." Ez a mondat sokaknak lehet ismerős, tipikus általános iskolai szintű tankönyvi definíció, mégis annyira egyszerű és általánosnak tűnő, hogy a fizikusok többsége ma sem tud tőle szabadulni. Vajon kritériuma-e a természettudományoknak az objektivitás, abban az értelemben, amint azt például a már idézett cikk kijelenti: „A természet nem csal, a megismételt kísérletek a kísérleti hiba határán belül ugyanazt az eredményt adják. A tudósok ehhez az objektív valósághoz vannak szokva. A parajelenségek nagy részét azonban emberek produkálják..." Szerintem egy kísérlet például nyugodtan lehet természettudományos attól, hogy elvégzése az egyik embernek sikerül, a másiknak nem. Ugyanígy lehet természettudományos módszerekkel vizsgálni egy olyan kísérletet, aminek eredménye függ attól, hogy a kísérletező milyen eredményre számít. Nem kell feltétlenül elhitetnünk magunkkal, hogy csalásról van szó. Gondoljunk csak arra, hogy a fizikában az események lefolyása mennyire függ attól, hogy honnan szemléljük azokat: objektív valóság a szó legszorosabb értelmében tehát már ma sem létezik. Miért tiltakozunk az asztrológia ellen elvből, amikor tudjuk, hogy a közvetlenül születésünk után érő földi behatások egész életünkre kihathatnak, akkor miért ne érvényesülhetnének a kozmikus behatások is? Azért, mert mai ismereteink szerint nem jelent semmit az, hogy a Szaturnusz a Vízöntő csillagképben látszik, a tudomány képviselői képesek kijelenteni, hogy a testünkön születésünk első másodperceiben áthaladó sok milliárd részecske semmilyen hatással nem lehet testünk felépítésére, kialakulására? Vagy azért, mert az asztrológiát sok csaló használja fel pénzszerzésre, az egész jelenség tudományos magyarázhatóságát kétségbe vonják?

Nem szeretném, ha e cikk elolvasása után bárki is úgy érezné, hogy én szívesebben látnám az élet minden területén a modern természettudományok helyén az okkult tudományokat, áltudományokat. Ebben a cikkben a tudomány képviselőinek magatartását ostoroztam, tudom, hogy az okkultistákra is sok mindent el lehet mondani, de ezt a lap hasábjain megteszik (megtették) helyettem mások. Nincs is ellene semmi kifogásom, ha csak a csalók leleplezése történik meg. Úgy érzem azonban, a tudomány képviselői egyre több, számukra érthetetlen jelenséget minősítenek áltudománynak, ami kétségtelenül a legegyszerűbb megoldás. Pedig az áltudomány szóval nagyon kellene vigyázni: ha egy jelenséget ok nélkül sorolunk ide, az nagy vesztesége az igazi tudománynak.

IFJ. CSABA GYÖRGY
Budapest, Fazekas Mihály Gimnázium, III/D osztály