Életem első újságcikkét, amely rögtön a természettudományos ismeretterjesztés körébe tartozott, 15 éves fővel írtam, arról, hogy mi olvasható ki a télen, frissen esett hóban az állatnyomokból. Ez a Cserkészfiúk című lapban jelent meg, annak utolsó vagy utolsó előtti számában, éppen amikor egy időre befellegzett a magyarországi cserkészmozgalomnak.

Életem második újságcikkét viszont már a frissen létrehozott iskolai faliújságba, helyesebben -ra írtam, vállalván e lap természettudományos rovatának szerkesztését. Ekkoriban sokat forgattam Gaál István, a jeles geológus, palentológus és ismeretterjesztő Amit rosszul tudunk - Természettudományi koholmányok és balítéletek című könyvét (A Magyar Könyvbarátok számára kiadta a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1936). Ennek Megtévesztő növénynevek című fejezetéből választottam ki és írtam át azt, ami a napraforgóról szól.

Miközben számos más nyelven is e növény neve a magyar név tükörfordítása, avagy a magyar név amazok tükörfordítása, évszázadokig a tudomány is - vagy amit annak véltünk - beszámolt a Helianthus annuus ama csodás tulajdonságáról, hogy virága, de már kinyílatlan bimbója is reggel kelet, délben dél, estére nyugat felé fordítja „arcát": tányérját. Követi tehát a Nap járását.

Magyarországon azután nem más, mint Gárdonyi Géza (1863-1922), a természet megfigyelőjeként is kiváló, e tekintetben Goethe-i alkatú író szállt szembe a hiedelemmel, míg a vadászati szakértőként világszerte ismert zoológus, Nadler Herbert (1883-1951) átrándulván a botanikába, sok ezer napraforgó gondos megfigyelése alapján szögezte le: „... ezek közül egynek a virágzata sem fordult a Nap után, tehát nem forgott, ellenben valamennyi állandóan napkeletnek nézett, tehát csak reggel kapta szembe a napfényt, délután már hátat fordított a Napnak".

Ha tehát a huszadik században még bőven, a nagy tekintélyű író és a hírneves tudós szavával, s megfigyelései alapján is bizonygatni kellett, ami egyébként bárki kertjében vagy földjén, ahol a napraforgó kélt, a legegyszerűbben, a saját szemünkkel, nap mint nap igazolható, akkor magam igazán nem csodálkozhatom.

Nyilván csak naiv, ifjonti lelkem volt az oka, hogy ingerülten és szinte kétségbeesetten reagáltam. Mert amikor reggel kiragasztottam a faliújságra a napraforgó naponkénti forgását cáfoló cikkecskémet, a következő tízpercekben nem győztem fogadni a gúnyos, heves cáfolatát cáfolatomnak. Osztály- és iskolatársaim java vidéki, sőt, kifejezetten falusi gyerek volt, s akár paraszt, akár pap vagy kispolgári ivadék, földközelben éltek, többnyire nekik is volt a családban földjük vagy legalább kertjük. S versenyt bizonygatták, hogy én bedőltem valami városi „tudós" okvetetlenkedéseinek, hiszen azt a gyerek is tudja, falun mindenki látja, hogy hogyan forog a napraforgó reggeltől estig a Nap után.

Üljetek ki egy napraforgó tövébe, s maradjatok ott reggeltől estig, azután beszéljetek - ordítottam a folyosón a szünetben. Láttuk mi már azt elégszer, nincs azon mit nézni; forog, és kész - felelték konokul. Bevetettem utolsó érveimet, miszerint ha egy kukoricatábla mind a négy szélére körben egy sor napraforgót vetnek -ahogyan ez falun gyakorta történik -, akkor a keleti oldalon a virágfejek reggeltől estig mind keletre, a délin délre, a nyugatin nyugatra állanak, míg az északi oldalon össze-vissza; és hogy a magányosan álló s elágazó, sokvirágú napraforgótövön meg minden virágzat kifelé fordul: beáll a legtöbb fény felé bimbó korában, és a beérésig ott is marad... Hiába. Egyébként értelmes tanulótársaim is meggyőzhetetlennek bizonyultak: egyik sem mondta még csak azt sem, hogy na, azért a szünetben én majd megnézem odahaza, hogy miként is van ez!?

Életem második ismeretterjesztő próbálkozásának ezt a kálváriáját most Bencze Gyulának a Természet Világa 1993. 4. számában megjelent, Valahol - és Európában? című írása idézte föl bennem. Az sem érdektelen ebben, hogy az új-zélandi és magyar fiatalok áltudományos hiedelmeiben miként mutatkoznak meg a „helyi" hagyományok.

Sokkal fontosabb azonban az a teljes kép, amely - bár a mintavétel viszonylag csekély volt - alighanem jól reprezentálja az egész magyarországi ifjúság mentalitását. Közbevetőleg megjegyzem még, hogy a természetgyógyászatban való „hit"-re vonatkozó adatok nemigen értelmezhetőek, a fogalom körülhatárolatlansága miatt; míg a halál utáni életre vonatkozó válaszokban nyilván keveredik a hagyományos keresztény vallásosság és a mostanában a keleti kultúrkörön kívül is terjedő lélekvándorláshit elfogadása. (E problémákra Bencze maga is utal.) De hogy a kép igazán nyugtalanító vonásaira térjek: a magyar 14—18 évesek körében a telepátiára 57, a földönkívüliek látogatásaira 51, az asztrológiára 34, a telekinézisre 33 és a szellemidézésre 34% mond igent. Az pedig egyenesen elképesztő, hogy a Nulladik típusú találkozásokat 65% tudományos műsornak tartja, 23% szórakoztatónak, és csak 12% minősíti áltudományos halandzsának.

Az okok keresése messzire vezetne, ezerfelé ágazna. Ám, annyi bizonyos, hogy gyors változás nem remélhető. Hiszen azokat az évtizedeket, amikor a szükségszerűen zavaró, dezorientáló „kettős nevelés" és a hiteltelen és dacreakciókat keltő vulgár-materializmus uralkodott Magyarországon (is), most, a szabadság mámorában a népbutítás gátlástalan terjedésének évei követik. A különben oly üdvös világnézeti pluralizmus jegyében szinte semmi korlátja nincsen a hamis prófétaságnak - legyen szó akár a politika, akár a hit szférájában önjelölt „megváltókról".

S a szabadság e mámorának különösen a hatása alá került a sajtó, amely a gyilkos piaci versenyben nem hajlandó önmegtartóztatásra, akár horoszkópok közléséről van szó, akár parafenomének hókuszpókuszairól, vagy - olykor egészen nyilvánvalóan idegbeteg emberektől származó -újabb ufólátomásokról. (Utóbbiak abszurd csúcspontja több, „hiteles" beszámoló volt földönkívüliekkel létesült nemi érintkezésről...). Ha pedig némely gabonakörök furfangos diák elkészítői leleplezik magukat, ennek alig van jelentősége, sajnos. Hiszen „tudjuk", hogy a napraforgó forog a Nap után - ez a reflex sokkal erősebb a hiszékeny emberekben, mint az, amiről a saját szemünkkel is meggyőződhetünk.

Tudok-e hát ígéretes stratégiát? Amivel kezdem, az látszólag ellentétet mutat kiábrándító ifjúi tapasztalatommal Patakon, amikor a napraforgóvitában a saját szemmel ellenőrzést ajánlottam diáktársaimnak, oly kevés sikerrel. Ennek ellenére, csakis egy olyan iskola, iskolarendszer nyújthat némi reményt, ahol a természettudományos tárgyak tanításában döntő a szerepe a kísérleteknek. S a puszta - fizikai, kémiai, élettani - kísérleteken túl (amelyekhez persze sok ezer Muki bácsi, Vermes Miklós is kellene) annak, hogy az oktatásban szüntelen megvilágításba kerüljön a dolgok logikai rendje, oksági kapcsolatrendszere.

Eközben persze - és ez sem könnyű! - minden iskolában, a világiakban és az egyháziakban egyaránt jól el kellene különíteni a hit, illetve a vallás és a tudomány felségterületeit, amelyek sokszor fedték át egymást károsan, ámde nem szükségszerűen. (Ehhez nyújthat segítséget, sok más mellett, a természet Világa 1993. 4. számából egy másik cikk, a Nobel-díjas fizikus, Richard P. Feynman A tudomány és a vallás viszonya - Egy régi polémia új megvilágításban című előadása.)

A kívánatos iskola persze igen nehezen jöhet létre. S az akadályok között nem csupán a kísérletes oktatás idő-, szellemitőke- és kísérleti eszközök iránti igénye és nem is csak a hitre orientáltság diktálta ideológiai és/vagy egyházi - valamint: politikai! - igények említendőek. Az iskolának sokak szerint mintegy az „alaptermészetéhez" tartozik, hogy szilárd tudást kíván(na) nyújtani. Ez a törekvés pedig ámbár látszólagos, de igen erős ellentétben látszik lenni a hiteles, a valódi tudománynak a többszörös és minél közvetlenebb igazolás és a kételkedés joga és lehetősége iránti igényével.

Sűrű tévhit, hogy az ifjú lelket biztos meggyőződésben kell részesíteni. Néki nem való semmi, ami kétséget ébreszt vagy tart fönn. Majd kételkedhet eleget felnőttkorában. Addig azonban a tudását is és a világnézetét is lehetőleg „biztos alapokra" kell helyezni... Ez a törekvés újabb akadálya annak, hogy az a szkeptikus ifjúság nevelődhessék, amely kevésbé van - lenne - kitéve az áltudományos halandzsáknak, a tudomány és a sci-fi felelőtlen összezagyválásának, parafenomének szélhámosságainak, kétesen nem bizonyított vagy éppen bizonyítottan hamis állításokjelenségek lélekromboló hatásainak.

A napraforgó beáll az éltető fény felé. Az éltető fény főiránya felé. Pontosan mér. Nem ámítható el. Sejtjei észlelik a számára legkívánatosabb, leghasznosabb irányt, s ehhez ragaszkodik. Nem fordítja az arcát reggel kelet, este nyugat felé. Az emberarc más. Az ember a napraforgót példázataiban állhatatlan virágnak is szokta nevezni. Mily tévedés, és mennyire igazabb az, hogy az ember maga állhatatlan és becsapható. Túl könnyen fordul átmeneti, kósza, hamis fények szerint...