Különleges adománynak tartjuk az irányunkban megmutatkozó kitüntető bizalmát és azt, hogy munkánkat szerkesztőbizottságunk tagjaként is odaadó önzetlenséggel segíti. Az itt következő írásokkal Őt szeretnénk köszönteni, tisztelettel és szeretettel.

Azt hihetnők, mindenkinek magánügye, miféle marhaságban hisz, és ha valaki a csillagok állásából vél vigaszt meríteni, miért ne tehetné? A szaktudományt úgysem fogják soha tévútra vezetni az asztrológia csacskaságai. Csakhogy Uri Geller esete mutatta, hogy igen komoly, s egyébként igen kritikusan gondolkozó tudósok - köztük David Bohm, akinek pedig még a kvantumelmélet szokásos interpretációja sem volt elég „racionális", s kidolgozott egy szigorúan kauzális értelmezést - is bedőlhetnek ügyes trükkökre és szemfényvesztésekre fölépített „pszichokinetikus" kísérleteknek. Jean-Pierre Girard - a francia Uri Geller - legfőbb támogatóját, Charles Orussard-t, a fém- és vegyipari kutatások igazgatóját még az sem zavarta, hogy védencét csaláson kapták rajta; rögtön készen állott a védekezéssel: a Gellert is leleplező kiváló bűvész, James Randi „befolyásolta", természetesen szintén „Psi-erővel". [Blanc, M.: Fading spoon blender. (A kanálhajlító bukása.) New Scientist 1978. febr. 16.] S az egyik legelőkelőbb tudománytörténeti folyóiratban nem kisebb matematikatörténész, mint J. Grattan-Guiness írt hosszú esszét az ufológia védelmében, az amerikai UFO-vitát ismertető könyv ürügyén. „Ezek a más univerzumok tartalmazhatják - írja - az asztrális és éterikus birodalmakat, melyeket az ember nyilvánvalóan sejt az antikvitás óta, s így az ufológia ezen a szinten az okkult, s a parapszichológiái kutatásokhoz csatlakozhatna." [Grattan-Guiness, J.: Ufology and its social predicament. (Az ufológia és társadalmi jelentősége.) Annals of Science (London) 37, 205-210, 1976.]

Nem jelent semmit, mondhatná valaki, hiszen a múlt század végén, s a századfordulón nem kisebb tudósok mint Crookes és Wallace hittek rendületlenül spiritiszta képtelenségeknek, s lelkesen propagálták a tanokat, de mindez a legcsekélyebb mértékben sem zavarta a fizika és a biológia szédületes fejlődését. Csakhogy azóta lényegesen megváltozott a tudomány helyzete és szerepe, s épp emiatt a változás miatt esik ma egészen másként latba okkultizmus és paratudomány, mint a századfordulón vagy akárcsak tíz évvel ezelőtt. S méghozzá ez a helyzetváltozást két nagy ellentétes hullám interferenciájából tevődik össze. Az egyik nagy tendencia a tudomány - s nemcsak a természettudomány - technikai, társadalmi, kulturális jelentőségének hallatlan, s egyre gyorsuló növekedése; a másik az a szerteágazó, s gyakran nehezen követhető tudományellenes hangulat, mely - ezidáig - legpregnánsabban az „ellenkultúra" ideológiájában, s mozgalmaiban nyilvánult meg. Ezt a két nagy tendenciát kell látnunk, s megértenünk a neookkultizmus és a modern Psi-ségek gyakran nevetségesen naiv álságai megett ahhoz, hogy egyáltalán észrevehessük veszélyeiket.

A tudomány gyorsuló növekedése az ismertebb, kivált mióta klasszikus-szépen elemezte Marx György, s valóságos paradigmává sűrítette - és rögzítette - a „gyorsuló idő" képletében. Azóta közismert, hogy a kutatók és a tudományos információk robbanásszerű szaporodása, a tudományos ismeretek egyre gyorsuló elévülése, tehát állandó felfrissülése, az elméleti eredmények rohamosan bővülő alkalmazási köre és az alkalmazásukig eltelő idő rövidülése, a tudás elvi alapjainak folyton áttekinthetőbbé és tökéletesebbé válása, szóval egyszerűsödése, a tanítás - és a tanulás! - szakmai, pszichológiai és társadalmi lehetőségeinek hallatlan tágulása: mindez „szédítően szép korunkban" egy új civilizáció lehetőségét - és kötelességét! - teremtette meg, melyben a társadalom „az ismeretlen szakadatlan ostromát", a „szüntelen alkotást" várja fiatal s fiatalnak maradó tudósaitól és munkásaitól. Éppen ezért „mindenki elmaradhat a gyorsuló világban, de a tanítók soha". S így elkerülhető a madáchi jövő múlt századi „pozitivista" réme, amikor „a futószalag-rendszer, az alkotó munka atomizálása azzal fenyegetett, hogy az ember primitív masinává alacsonyodik."

Látta jól persze Marx György a fejlődés veszélyeit is, nem véletlenül hangsúlyozta a nevelők szerepét a gyorsuló időben. S hozzá hasonlóan látta a gondokat a korról felelősséggel író és gondolkozó többi kortárs tudós: Szent-Györgyi Albert, Wigner Jenő, Werner Heisenberg, VictorF. Weissfcopf, Gábor Dénes, Pjotr Kapica, Igor Tamm, Rényi Alfréd, Ernst Bloch, Margaret Mead, Jacques Monod, Mircea Eliade, Lukács György, Claude Lévi-Strauss, Pierre Teilhard de Chardin, Georges Duby vagy Thomas. S Kuhn is, hogy csupán találomra említsünk néhányat a hatvanas évek korhangulatát kifejező gondolkozókból. Tudták ők jól, hogy a gyorsuló idő nem holmi diadalmenet, s örökölvén az előttük járó nagy generáció (Einstein, Bohr, Szilárd Leo, Neumann János, Oppenheimer, Born, Schrödinger, Lise Meitner, Otto Hahn, Frederic Joliot-Curie, Bertrand Russell) Hirosimával és Nagaszakival fölébresztett szigorú felelősségtudatát, alkalomadtán figyelmeztettek is a tudomány torz és emberellenes felhasználásainak szörnyű lehetőségeire. De világosan látták, hogy ezek a szörnyűségek járulékosak, s nem magából a tudományból és a technikából fakadnak; s többnyire megvoltak győződve - jórészt nagy elődeikkel ellentétben is -, hogy épp a tudományos gondolkozás elterjedése vagy a tudományos értékrendszer áttörése fogja valamiképpen megakadályozni vagy korrigálni a technikai, társadalmi és politikai fejlődésben kétségkívül meglevő súlyos bajokat. Ebben a bizakodó tudományos légkörben persze könnyű volt mosolyogva legyinteni a parapszichológusok ravasz statisztikai mesterkedéseire vagy az UFO-hívők rémlátomásaira. S aki nagyon szabadjára akarta ereszteni fantáziáját, annak különben is most először tették lehetővé az élet molekuláris alapjelenségeit föltáró biológiai kutatások, hogy tudományosan elmélkedhessék a földön kívüli élet esélyeiről. S a fizika atommagokból csillagbelsőkbe és galaxisokba tekintő perspektíváihoz, a biológia szó szerint „szezám nyílj meg"-ként ható fölfedezéseihez éppen akkoriban társult a jó öreg Föld ismerős arcvonásait alapjaiban megváltoztató globális lemeztektonika is. Sok évszázad természettudományos fáradozása fizetett most bőven; a kimeríthetetlen anyag nap mint nap új titkait tárta fel. S részt vettek a fejlődésben, bár szerényebben s olykor némi „két kultúrás" röstelkedéssel, az emberrel mint társadalmi lénnyel foglalkozó humán tudományok is. Az antropológia, az etnográfia s a prehistória határvidékein - hathatós természettudományos támogatással - az emberi csoportosulások belső szerkezetét és dinamikáját megvilágító új elméletek sarjadtak; a francia Annales körül tömörült történészek diadalra juttattak egy objektív paraméterekkel operáló, s megbízható nyitottságában rendkívül vonzó új történelemszemléletet. A tudomány-történetírás is kikászálódott köldöknéző ős-kultuszából, s a tudományos fejlődés külső- és belső feltételeinek elemzésével egyre bátrabban kínálkozott a jelen s jövő megértéséhez szerény, de tán megbízható kulcsként. Pezsgett és forrott mindenütt a tudomány világa, bárki könnyen találhatott benne magának érdekes részletet, s még akit a dolgok titokzatosabb, ezoterikusabb vagy épp csodálatos vonatkozásai érdekeltek, az is eltért igényeivel a szabályos, racionális tudomány gyorsan táguló keretein belül. A nagy és kis folyóiratok, a könyvkiadás és a tévétársaságok ki is használták a konjuktúrát: valóságos tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő iparág keletkezett a szaktudományok legújabb eredményeinek - vagy inkább szenzációinak? - minél gyorsabb „lefordítására" és „tálalására" a nagyközönség számára. Kicsit ahhoz hasonló szerepet töltött be ez a magasrendűen népszerűsített tudomány a felnőttek között, mint a teenagereknél a rock vagy a beat vagy a farmernadrág: magabiztosságukat, otthonosságukat növelte egy alapjában elég idegennek félelmetesnek gyanított világban. Nem véletlen az, hogy a kortendenciákat mindig kiválóan érzékelő Ungvári Tamás legjobb esszéit a beatről, a rockról, a népszerűsített tudományról írta. De a népszerűsített tudomány optimista szelleme dagasztotta Teilhard vitorláit is, és végeredményben - mindig látszólagos könyv és tudományellenessége ellenére - ennek köszönhette ma már szinte érthetetlenül nagy népszerűségét McLuhan, a hírneves pop-filozófus.

Közben azonban megjelentek és érlelődtek másféle tendenciák, melyeknek egyre jellegzetesebb vonásává kezdett válni a kultúra, s benne kivált a tudomány iránti bizalmatlanság, sőt ellenszenv. A tudományos gondolkozás velük szemben elfoglalt helyzetét Semlyén István fogalmazta meg, s fejezte ki, Marx Györgyéhez hasonló frappáns paradigmában: „védekező tudomány". Gyorsuló idő és védekező tudomány - azóta kiderült - szervesen összetartoznak, s dinamikájukban fejezhető ki tán leginkább a tudomány helyzete napjainkban.

Semlyén István könyve (Védekező tudomány. Bukarest, 1974. Kriterion), s az 1977-es Korunk-évkönyvben megjelent ellenkultúra-tanulmánya sorra veszi a tényezőket, amik a tudomány - kivált a természettudományok - ellen hangolták Nyugat polgári ifjúságát. A jelen szempontból az a legérdekesebb, hogy a tényezők között akarva-akaratlanul milyen nagy szerepet játszott maga a tudomány.

A tudomány hirtelenül megnövekedett társadalmi pozíciójában először is láthatóbbakká váltak a tudósok emberi gyöngéi, s hozzá nem egy tudóst - olykor szakmailag elsőrendűeket - a kivételes helyzet türelmetlenségre, erőszakosságra, kapzsiságra, gőgre, elvtelen megalkuvásra csábított. A „nagy tudomány"-hoz az emberek vélekedésében egyre inkább - s mind több okkal - a „nagyképű tudomány" képzete járult, s nem egészen ok nélkül kezdték szemfüles intellektüellek a „Scientific establishment"-et mind gyakrabban a régmúlt idők hatalmaskodó, s ugyanakkor politikailag a világi hatalommal szolgailag együttműködő egyházaihoz hasonlítani. A tudósok többsége - ahogyan ilyenkor lenni szokott - sértődötten és értetlenül fogadta a bírálatokat, s bár a támadás néhányukból a tudományos alkotómunka lelkiismeretes szociológiai és filozófiai elemzését váltotta ki, a közönség jobbára csak az előbbi reakciót észlelte, s ez érthetően még inkább növelte a tudomány iránti bizalmatlanságot, és ellenszenvet. Úgyhogy a későhatvanas évek diáklázadásaiban - ismételjük meg: nem ok nélkül - mindenféle fontos szerep jutott tudósok gúnyolásának és tudományellenességnek.

De maga ellen hangolta a tudomány a közvéleményt teljesen ártatlanul is, alkalmazásain keresztül. Az atombombát - nem utolsósorban az első nagy tiltakozó tudósgeneráció szenvedélyes és okos helytállása miatt - „leírták" a tudomány „számlájáról", helyette azonban egyre gyakrabban és hevesebben kezdték vádolni a modern kutatást környezetszennyező és környezetromboló alkalmazásaiért. Egészen nyilvánvaló ugyan, hogy a demokráfiai robbanás és a feszített gazdaságnövekedés környezetkárosító hatásait mindenekelőtt több, szervezettebb, céltudatosabb, önzetlenebb kutató- és szervezőmunkával lehet enyhíteni vagy megelőzni, a közönség azonban - a többnyire jó szándékú, de igen gyakran felületes környezetvédő propaganda hatására - csak a rövidrezárt köröket látta, DDT és madár-halpusztulás, műtrágyak és eutrofizáció, konzerválószerek és rák, atomreaktorok és sugárzásveszély, génkutatás és „biológiai pokolgép" között. És könnyen hajlott rá - a hangulatkeltő publicisztika hathatós segítségével -, hogy a globális ökológiai válságot a modern tudományos-technikai kutatómunka nyakába varrja. S innen már csak egy lépés a végzetes következtetés, hogy - az egész földi élet érdekében - vissza kell térni a tudományos-technikai forradalom előtti életformákhoz: a hagyományos mezőgazdasági termeléshez, az „egyszerű" élethez, a „primitívekhez". A helyzet tragikus komikumához tartozik, hogy a „visszatérést" többnyire ultramodern szuper-motorkerékpárokon, szuperszónikus repülőkön, a modem gyógyszeripar, audiovizuális technológia - és sajnos gyakran a fegyvergyártás - rafinált termékeivel felszerelten valósították meg az „utazók". S csak természetes, hogy a tigrisekért, farkasokért, héjákért, szarvasbogarakért, mocsarakért krokodilus-könnyeket hullató „virággyerekek" kedvenc hősei a kozmikus terekben relativisztikus rakétákon száguldozó, s egész bolygókat agyafúrtan hülye eszközeikkel meghódító és elpusztító űrkalózok, és más világokból egy kis „ember-csinálásra" idelátogató űrutasistenek voltak. Szükségképpen találkozott a kétféle embertelen primitívség: a tudományellenes és a fantasztikus-technikai. Ellenkultúra és science fiction egyaránt az emberi lélek mélyrétegeiben ősidőktől fogva lapuló értelemellenességre appelálnak, s ahol az értelem elbóbiskol, ott - már Goya nyomatékkal figyelmeztetett rá - előlopakodnak a kísértetek.

A kísértetek nem ártatlan metaforaként értendők: szinte hihetetlen, de a modern parapszichológiai kutatás - láttuk Grattan-Guinness véleményét - realitásként számol „ultraterresztiális hipotézissel", és komolyan próbálkozik igazolásával. A bőséges és még napjainkban dekonjunktúrájában is kitűnő üzletnek bizonyuló Psi-irodalom egésze azonban nem azért nem intézhető el mosollyal, mert akadnak közöttük tudományos gonddal, s módszerességgel megírt művek is. Alfred Douglas Extra sensory powers (Érzékelhetetlen erők) (London, 1976. Gollancz) című könyvében pl. olyan tudományos alapossággal, s objektíven írja le régi korok, s az utóbbi évek nevezetesebb kísértetjárásait, és olyan hihetően értelmezi pszichokinetikus, ill. ultraterresztriális jelenségekként, hogy az olvasó beleborzong, és szinte röstellkedik, miért legyintett eddig olyan fölényesen a szellemeket, kísérteteket, ördögöket, lélekvándorlást, túlvilági életet hirdető „tudományokra". A távolságoktól független telepatikus jelenségek experimentális statisztikai analízise a véletlennél gyakran milliószorosan nagyobb valószínűségű eseménysoraival pedig csodálkozásra késztet, miért nem tudott a parapszichológia mégsem helyet kapni a „bevett" tudományok sorában? De éppen ez az érzékszervi érzékelésnél sokkalta biztonságosabbra számított érzékszerveken túli érzékelés gyanús valahogyan. A hatalmas, fáradságos kísérletsorozatokból sikeresként kiragadott rövid jelenségsorok mindenesetre azokat a kritikusokat látszanak igazolni, akik inkább gondolnak ezzel összefüggésben valószínűségszámítási alapfogalmaink elégtelenségére, mintsem extraszenzoros érzékelés bizonyítékaira. Az is kétségtelen, hogy a gondos leírás sok esetben erősen valószínűsíti a csalást vagy az önbecsapást, amiktől úgy látszik, lehetetlen megtisztítani az extraszenzoros kutatásokat. De hátha éppen így és itt rejlik valami csakugyan kutatásra érdemes, bár nem ultraterresztriális, hanem nagyon is evilági jelenség?

Beck Mihály okos kis könyve nemrégiben szépen demonstrálta, hogy gyakran milyen csekélyke árok választja el az áltudományokat a tudománytól, s kellő pszichológiai feltételek esetén milyen könnyű ezt az árkot általlépni, még kritikus elméjű tudósoknak is. Lynn Thorndike vasszorgalommal összehordott monumentális kötetei óta mágia és korai experimentális tudomány belső szerkezeti kapcsolata is közismert. Elsősorban Yates kisasszony türelmes és ötletes kutatásai nyomán ma sokan úgy vélik, hogy az újkori experimentális tudomány egyenesen a mágiából, vagy legalábbis misztikus elképzelésekből bontakozott ki, olyasféleképpen, mint - Szabó Árpád és Giorgio de Santillana vizsgálataiból tudjuk - a görög matematika s logika a mítosz radikális racionalizálásából az i.e. 4. és 5. században. Annyi bizonyos, hogy a koraújkori tudomány-történetírás korántsem csak Kepler és Newton esetében jut bajba, ha szigorúan el akarja különíteni munkájukban a „tudományt" az „áltudománytól", az „okkultat" az „axiomatikus szigortól". S ha bizonyosan nem igaz is, hogy az újkori tudomány a mágia racionalizálásából keletkezett, lehetetlen nem érezni, hogy a kor gondolkozása valami átfogóbb mátrixszal írható le, amiben a fenti megkülönböztetések irrelevánsak. Mágia és tudomány ma már ég s föld, köztük a szakadék az újkor századai alatt végleg áthidalhatatlanná tágult; de ami a gondolkodás és módszerek formáját illeti -gondoljunk csak Rhine extraszenzoriális kísérleteire - nem mindig könnyű a megkülönböztetés, és ugyanabban az emberben még ma is békésen megférhet a mágus - enyhébb formájában a vallásos hívő - és a tudós. Nagyon új, nagyon szokatlan, nagyon forradalmi jelenség az emberiség hosszú szellemi fejlődésében a tudomány ahhoz, hogy ellenkezés nélkül elfogadható legyen egyedüli objektív világképformálóként. Annál kevésbé, mert a tudományos világkép belső struktúrája miatt, mindig befejezetlen - tehát töredékes - és szikár szigorúságában érzelemmentes, majdhogynem „szomorú". Az ember ellenben teljességre vágyik és boldogságra; önmaga s világa mély összhangjára, megnyugvásra törekszik. A tudomány, ismervén belső korlátait, a többség számára vezetőül ebben soha nem kínálkozhatik. A paratudomány és az okkultizmus ellenben - a tudomány előtti korokban még joggal világképformálás igényével fellépő mágiához, varázsláshoz és a teológiához hasonlóan - éppen itt kompetensnek tettetheti magát. S a nagyobbik baj az, hogy nemcsak asztrológia, UFO-lógia vagy extraszenzoros kutatásként; a rasszizmus különféle formái, a népcsoportok és nemzetiségek üldözésének „elvi" alapjául szolgáló történelmi tanok, az undok terrorakciókat igazolni próbáló ideológiák is ide - vagy ide is - tartoznak. Tán éppen ezért annyira tehetetlen velük szemben a ráció tiszta világában élő tudomány?

Ámde a tudományt nem föltétlenül nyűgözik céljainak s módszereinek szükségképpen s önként elismert korlátai. A tudós mindig a teljes kultúrában él; filozófiai, művészi, erkölcsi testvértörekvések formálják és egészítik ki világát. S így dolgozzék bár egy félreeső szakma jelentéktelennek látszó problémáján, itt is egy nagy egész elidegeníthetetlen része lehet. S ez ma, mikor az egyre nehezedő demokráfiai, gazdasági, ökológiai, közegészségügyi, technológiai és társadalmi gondok megoldására egyre több és egyre jobb alkalmazott - tehát kevéssé „látványos" és nem sok „sikerélménnyel" kecsegtető tudomány, s korántsem csak természettudományos területen - szükséges, különös súllyal esik latba. Önzetlenebb, szerényebb, kritikusabb, nagyvonalúbb s nyitottabb tudomány kellene a mainál, korunk nagy kérdéseivel s fenyegetéseivel bátran szembenéző. Olyan, amint az emberek szíves-örömest ismernének el magukénak, s akkor tán nem tudná többé fölütni fejét áltudomány és okkultizmus. Vagy ahogyan Bálint Tibor Önkéntes rózsák Sodomában-jának hőse, Robot Mátyás az egész tudományos-technikai fejlődés nevében, s reményeként szép tömören megfogalmazta: „Valamennyien látomásosak vagyunk, uram, de amit látunk, az a magunk lelke a dolgokba belevetítve... És minden dolog mélyén szomorúság rejlik, mint ahogy a folyók végén ott az Óceán... utána meg azt gondoltam, hogy ha csakis a rossz léteznék, nem láthatnám, mint ahogy az éjszakának sem volna neve, ha nem kelne fel a nap az égbolton... Egyébként rájöttem, hogy az egyéni érdek az állati természet folytatódása önökben, mert az emberség csak az önzetlenséggel kezdődik, uram... Ami pedig engem illet, én túl erős vagyok ahhoz, hogy a bűnhöz szegődjem..."