A Tisza című Petőfi költemény Nagyarban fogant, ahol az akkoriban még bővizű Öreg Túr egyik ága észrevétlen tűnt el a Tisza fodrai között. Ám a múlt század elején az árvízmentesítés egyszerűsítése miatt lerövidítették az addig számos vízimalom kerekét forgató Túr útját, így ma jóval feljebb, Tiszakóródnál torkollik a Tiszába. Persze az eredeti folyómeder sem maradt szárazon: a Túr magas vízállásánál megtelnek a Szatmárt keresztben átszelő öreg meanderek, s az ősi mederben nemcsak az élővilág, hanem az elmúlt évszázadok letűnt világa is megelevenedik.

 A Szatmári- síkság a Nyírség peremvonalától, illetve a Kraszna- csatornától a Tiszáig terjed. Geomorfológiailag tökéletes síkság (magasságkülönbsége a DK- i és ÉNy- i része között alig 15 méter), felszínfejlődését a Tisza és a Szamos, illetve a kisebb folyók holocén időszaki mederváltozásai, üledékfelhalmozásai jelzik. A folyók és a régi meandermaradványok oldalán az árvizek ismételt hordalékterítései nyomán 1- 3,5 m magas folyóhátak épültek, mint a Szamoshát, az Erdőhát, a Túrhát, és a Tiszahát. Ezek a relatíve magasabb hátak különösen fontosak az ember megtelepedésében, a hátakon épültek fel ugyanis a települések, és itt vált lehetővé a szántóföldi gazdálkodás is, míg a folyóhátakat megszakító természetes, ritkábban mesterséges "fokok" levezették a folyók árvizeit az ártéri síkság alacsonyabb területeire.
 

Kárpáti sáfrány a magosligeti erdőben	Kockás liliom nyílik  Garbolc határában	Erdélyi csillagvirág

A Szatmári- síkság hazánk folyóvizekben egyik leggazdagabb tája. A folyószabályozások előtt a Tisza és bal parti mellékfolyói gyakran elöntötték az ártéri síkság alacsonyabb fekvésű területeit, nemegyszer egymást érték az árhullámok. Ezen a tájon a csapadék mennyisége is jóval meghaladja az országos átlagot, így érthető, hogy lefolyástalan területein kiterjedt lápok és mocsarak alakultak ki.

A hajdani folyószabályozások, belvízelvezetések, és lecsapolások merőben megváltoztatták a táj arculatát. Már csak az emberek képzeletében él az Ecsedi láp, mivel vizét a Kraszna, és a mérnöki pontossággal kijelölt lecsapoló csatornák elvezették a Tiszába. A folyókat kiegyenesítették és - mint a legtöbb hazai vízfolyásnál - szűkre szabott árvízvédelmi töltések közé szorították.

A vizek megzabolázásának persze vannak hátulütői. A természet nem kiszámítható, s bár az árvízmentesítés létesítményei többnyire védelmet nyújtanak a tavaszi áradások idején, nem változtathatják meg az árvizek kialakulásának természeti feltételeit. A Szatmári- síkság a peremterületek felől a központi részek felé mélyül, és éppen Olcsvaapáti környékén a legmélyebb, ahol a térség két legnagyobb folyója, a Tisza és a Szamos találkozik. Ez okozza a vizek gyors lefutását, de ugyanakkor a torkolati torlódást, egymás visszaduzzasztását is. Erre láttunk példát 1970- ben, amikor az Északkeleti- Kárpátokban és Észak- Erdélyben hullott nagy mennyiségű csapadék a Tiszán, a Szamoson és a Túron egyszerre okozott katasztrofális méretű árhullámot. A többszörös gátszakadások (melyek nagyobb része még Romániában történt) és - átvágások nyílásain keresztül kiáramló víztömeg közel 40 magyar települést öntött el, közöttük Nagygécet, ahol már csak a házak romjait belepő növényzet fölé magasodó templomtorony jelzi: ebben a faluban nem is olyan régen még pezsgett az élet.
 

A túristvándi vízimalom

Legelésző birkák a garbolci legelőn

Miután a legnagyobb csapás Románia felől érte az országot, röviddel az áradást követően döntés született egy határmenti lokalizációs árvízvédelmi gát megépítésére a Tisza- Szamos köze védelme érdekében. Ez egy 32 km hosszú völgyzárógátszerű létesítmény, amely 7- 9 méteres koronaszintjével a Szamos csengeri töltésétől a Túr garbolci gátjáig húzódik. Románia felől védelmet nyújt az egész Szamosköznek, így a korábbi tervek szerint kitelepítésre ítélt Garbolcnak, Nagyhodosnak és Kishodosnak is.

Az 1970- es nagy tiszai árvizet követően még úgy képzelték, ilyen katasztrófa csak 500 évenként egyszer fordul elő. Akkor arra még gondolni sem mertek, hogy a szeszélyes természet már az ezredfordulón újra megmutatja méregfogát, igaz, most a beregi oldalon.

Az 1780- as években készült első katonai térképeken jól látszik, hogy a Szatmári- síkság felszínének 60- 65 százalékát erdő borította, míg mai erdősültsége alig tizede ennek. A meliorációs munkálatok következtében az embernek sikerült a terület több, mint 70 százalékát szántóföldi művelésbe vonnia. A táj ennek ellenére megtartotta egyediségét, sík vidékét számtalan erdő és vízfolyás tarkítja, s települései oly ősiek, hogy szinte mindegyik átmentett valamit a múlt idők szépségeiből. Szigetekké zsugorodott erdőfoltjai többnyire természetes eredetűek, melyek számos védett növény- és állatfajnak adnak otthont, köztük nem kevés ritkaságnak. A megmaradt természeti értékek védelmére 1982- ben hozták létre a Szatmár- Beregi Tájvédelmi Körzetet, melynek szatmári 110 km2- én folyó- és állóvizek, erdők és legelők mozaikját találjuk.
 

Napnyugta a Túr töltésén	A sonkádi templom

A Szatmári- sík erdei közül a több millió egyedet számláló kárpáti sáfrány állományáról híres a magosligeti Cserköz- erdő. Ugyancsak ismert a román- magyar- ukrán hármashatár közelében elterülő Garbolci- erdő. Olyan ritkaságokat rejt, mint a réti kardvirág, a kockás liliom és az erdélyi csillagvirág. Túrricse határában, a Túr partján ágaskodik a hazánkban oly ritka posványkakastaréj. Távolabb a folyóvíztől, a Ricsei- erdő gyertyános tölgyeseinek árnyékában díszlik a tavaszi tőzike és a gyöngyvirág, a szerencsésebbek pedig a madárfészek orchidea és a zöldes sarkvirág nyúlánk száracskáit is felfedezhetik. Ugyanitt égeres láperdők rejtik a békaliliom ringatózó virágtengerét. "Az égertalpak törzs- csokraihoz mint kedves virágáruslány, a Természet díszítésül dús páfránylevélcsomókat köt hölgyharasztból, szálkás pajzsikából, tőzegpáfrányból. Nagyon meg kell óvni a végtől ezeket a pusztuló foltokat, ahol csend van, különös illatok, szépség, és sok titkot őriz a térség szelleme." ? írja költőket meghazudtoló soraival Fintha István, a terület kiváló botanikusa. Csodálatos az erdő madárvilága is: fokozottan védett fekete gólya és darázsölyv is fészkel benne.
A fás legelők értékes hagyásfái alatt nemcsak a vándor, hanem sok generáció pásztora is megpihent állataival. A túristvándi Rókás, a Penyige és Mánd közötti Erethegyi- , vagy a hármashatáron elterülő Garbolci- legelő hajdani tölgyerdők helyén, úgynevezett irtványföldön alakult ki. Ma vackor és kocsányos tölgy évszázados matuzsálemei dacolnak itt az új kor szellemével. Fennmaradásukat lelkes természetvédőknek köszönhetik, akik az őrzés mellett a kiszáradt, kidőlt növényegyedek pótlásáról is gondoskodnak.

Nemcsak a legelők túlkoros hagyásfái pusztulnak, hanem a Túr töltésének koronáját hajdan Garbolctól Tiszakóródig díszítő diófasor is. Ezeket a diófákat még a tájék hajdan volt gazdája, Kende báró ültettette. Az extrém termőhelyi viszonyok között is fennmaradt, komoly értékű fasor a fenntartás hiányának következtében foghíjassá vált. Kár, hogy a vidék új tulajdonosainak már nem nyújt élményt ennek az árnyat, s nem utolsó sorban termést adó fasornak az üdítő látványa. Különben biztosan több figyelmet szentelnének az egyedülálló természeti érték megőrzésére, ami egységében sajnos nem áll természetvédelmi oltalom alatt.

Szórványosan és gondozatlanul, de léteznek még a híres szatmári "ős- gyümölcsösök" is. Ezek kórokozóknak ellenálló dió- , szilva- , alma- , és körtefái egykor az egész Alföldet ellátták úgy gyümölcseikkel és aszalványaikkal, mint a belőlük (főként szilvából) főzött lekvárral és pálinkával. Az ősi fajták szókimondó nevei utalnak a termések színére, formájára és természetére: így a híres milotai dió- , a fosó és macskatökű szilva- , a sárgaédes és jánycsecsű alma- , vagy a pirosbélű és rúddal érő körtefajták.
 

Esti idill a Túron

A túristvándi Rókás legelő

Többnyire volt erdők irtásterületein alakultak ki a Szatmári- sík zömében ecsetpázsitos, soványcsenkeszes, ritkábban hernyópázsitos kaszálói, legelői. Ezek a füves térségek a síkság mintegy 11 százalékát teszik ki, s nagy szerepük van a táj egyéni arculatának kialakításában. Az egyik legtágasabb a Kisari legelő (ún. Gyűjtő), melyet Fehérgyarmat, Nábrád, Kisar, Nagyar és Penyige települések határolnak. Hajdan ezt a legelőt az öt település lakói szabadon használhatták, sőt, még a határos erdőkben is korlátlanul tevékenykedhettek, az erdő nagy kárára. Ennek oka az, hogy a legelőt az árvíz időről időre elöntötte, így a helyiek még csak fel sem mérhették, következésképp fel sem oszthatták egymás között. A vízjárta lapos sokak fantáziáját megmozgatta. Így történhetett, hogy a második világháború után még rizstermesztéssel is próbálkoztak a széles mezőn. Ennek nyomait még ma is magán viseli a táj egyrészről a táblakalitkákat övező apró rizsgátak, másrészről a mély vezetésű elárasztó csatornák formájában. Ez utóbbiakban időközben termetes fűzfák növekedtek, ekképp árulkodik a táj emberi szemnek kedves mintázata a terület korábbi hasznosításáról.

Az épített környezet elszórtan fellelhető értékei (mint a szatmárcsekei csónakfejfás temető, vagy a túristvándi vizimalom) mellett a középkori templomok teremtik meg a táj kulturális szempontból is érvényesülő egységét. A Szatmári- sík 28, és a megye 90 többé- kevésbé megmaradt templomának zöme a 14- 15. századból származik. Ebben az időben a templom faluközpont is volt: a lakók itt gyülekeztek, ide temetkeztek, s mint a település egyetlen komolyabb falazatú épülete, menedékhelyül is szolgált.

A Szamosköz leghíresebb templomát, a sonkádit a XV- XVI. század fordulóján emelték. Az eredeti kőépület még ma is áll. Az 1717- es tatár betöréskor pusztító tűzvészt kővető helyreállítási munkák során új elemekkel gazdagodott a templom.  Ekkor készült az épület népies barokk berendezése, a karzat mellvédje és a falak díszítőfestése is. Számos Szatmár- Beregi templom még ma is álló szerves része a fa harangláb, ami Sonkádon sajnos már elpusztult. Helyette a XIX. század elején téglatornyot építettek a kőépülethez későbarokk stílusban. A templom teljes körű restaurálása 1995- ben kezdődött, a munka gyümölcse pedig az Europa Nostra Bizottság díja volt, mellyel 1998- ban emelték ki a templomot a többi közül.

Ez a táj ékes példája annak, hogy ma már nemcsak elveszünk, hanem hozzá is adunk a hagyományos építészet, és a természet évszázadok folyamán csorbát szenvedett gazdagságához, változatosságához. Szatmár sokáig megbújt egyedülálló örökségeit, középkori templomait egyre többen fedezik föl. Ennek köszönhető, hogy az 1990- es évek elejétől új lendületet kapott az épületek restaurálása. Egyre- másra újulnak a templomok: a néhol megmaradt középkori freskók, a magkapó zsindelyborítás, a berendezéshez tartozó barokk szószékek és karzatok, valamint a belső tér népi barokk díszítése eredeti formájában kerül helyreállításra.

A tájegység napjainkig megmaradt élővilága a közelmúltban egészült ki az eurázsiai hóddal, amely hazánkból a XIX. század közepén tűnt el. A WWF munkatársai - a szervezet Felső- Tisza- vidéki hódvisszatelepítési programjának keretében - az Öreg- Túr alsó szakaszán bocsátották szabadon az első hódokat (a fenti kiegészítésnek csak az én szempontomból van jelentősége, a WWF ezt elvárná tőlem). A visszatelepítés sikeressége a jövőben válik el, mindenesetre a Túr szerteágazó vízhálózata várhatóan megkönnyíti majd az idővel növekedésnek induló hódállomány szétterjedését.