Szerényi Gábor

A Csörget- völgy

A Csörget a Bakony északkeleti végének egyik különleges geomorfológiájú,  védett növény- és állatfajokban egyaránt gazdag völgye. Alján kék kereszttel jelzett kanyargós turistaút halad, könnyű sétát és tavasztól őszig sok érdekes látnivalót kínálva a bakancsos turistáknak.

 A Devecser- Ajka- Városlőd- Várpalota között húzódó vonalon a veszprémi- várpalotai völgyek sorozatából emelkedik ki az a dolomit- hegyvonulat, amely kelet felé haladva mind alacsonyabbá válik. Legmagasabb pontja, az Öreg Futóné még 575 méter, az utolsóként szigetszerűen kiemelkedő Baglyas- hegy mindössze 362 méter magas. Nemcsak erre a területre, hanem az egész Bakonyra is jellemző, hogy a felszínen (és annak közelében) csak a földtörténeti középidőből származó kőzeteket lehet találni. Elsősorban a triász kori üledékek a jellemzők, mert a jura és kréta korban, amikor a területet ugyancsak tenger borította, amelyek vastag  karbonátos kőzetrétegekké tömörödtek,  majd összetöredeztek, és az így keletkezett rögök szigetszerűen kiemelkedtek  környezetükből. Ezért jura kori  mészkő aránylag kevés van a Bakonyban - területünktől nyugatra például Úrkút vagy Városlőd közelében - , és kevés a kréta kori üledék is (például Sümegnél a Várhegyen, vagy a Csinger- völgyben barnaszéntelepekkel).

 Várpalotától észak felé a felszín  fennsíkszerű tábla, amelyet néhány száraz aszóvölgy tagol. Közülük az egyik legszebb a Csörget. A terület éghajlatában kifejezetten szubmediterrán jellegű. Az évi középhőmérséklet 10,5 °C körüli, a nyári hónapokban 20- 21 °C, az évi csapadékmennyiség 650- 700 mm. Napsütötte, száraz, meleg biotóp, sok, egyébként déli elterjedésű faj  élőhelye.
 
 

A Csörget- völgy bejáratának sziklakapuja

Árvalányhajas lejtősztyep

 Várpalotáról, erről a szó szerint ősrégi településről indulunk. Ősrégi, hiszen a város helyét már az őskor embere is lakta. A később a Dunántúl déli részét birtokló rómaiak nyomait is őrzi a település közelében egy hajdani duzzasztógát maradványa. Fontos erődítménynek is számított, több kisebb vár is állt a környéken. Várpalota mai vára a XV. század első évtizedeiben épült, és a török elleni harcokban is fontos szerepet kapott. Biztos menedékhely volt a környékbelieknek, hiszen a török 1533- ban és 1566- ban is eredménytelenül ostromolta. Később ugyan  ismételten török kézre került, de előbb- utóbb mindannyiszor sikerült a visszahódítása is.

 Várpalotát elhagyva látványos, csupasz, fehér sziklakapuk között érjük el a völgy bejáratát. Két oldalt és a fent a plató szegélyein nyílt vagy félig zárt sziklagyepekben gyönyörködherünk. A nyílt ebben az esetben azt jelenti, hogy a gyepfoltok még nem záródtak össze,  szabadon látszik közöttük a nyers anyakőzet. A kőzetek általában rossz hővezetők, ezért felszíni rétegeik gyorsan átmelegszenek már a  tavaszi, gyenge napsütésben is, nyáron pedig valósággal átforrósodnak, sok melegkedvelő rovarfajnak biztosítva ezzel kedvelt tartózkodási helyet. A nappali lepkék közül két ritka, védett faj is előfordul itt, az egyik a dolomit- kéneslepke (Colias chrysotheme), a másik a tarka szemeslepke (Chazara briseis).

 A dolomit- kéneslepke a Kárpát- medencétől keletre a nagy, összefüggő füves pusztákon repül, tőlünk nyugatra már hiányzik, és nem él a Balkánon sem. Nálunk a Fertőtó környékén, a Balaton- felvidéken és a Bakonytól a Budai- hegységig valamint a Duna- Tisza köze egyes homokos területein  fordul csak elő. A száraz, napos, meleg élőhelyeket kedveli, ezért dolomitlejtők, homok- és löszpuszták ritka lakója. Egy évben három vagy négy nemzedéke  jelenik meg. Hernyója különböző pillangós virágú növényeken - csűdfüveken, valamint lednekfajokon (Astragalus és Vicia) - fejlődik. Sajnos, hazai élőhelyeinek egy része az elmúlt ötven évben a feketefenyő- telepítések során súlyosan sérült, részben megsemmisült. Budapest mellett, a Tétényi- fennsíkon pedig a nagyüzemileg végrehajtott illegális szemétlerakás áldozata lett.
 

A dolomit kéneslepke hímje és nősténye

 A tarka szemeslepke Dél- Európában és Kis- Ázsiában honos, tőlünk északra nem él. A dolomit- kéneslepkéhez hasonlóan a száraz, meleg fekvésű, köves élőhelyeken tenyészik. Hazai előfordulásai szigetszerűek. Sebesen repül, majd a felmelegedett kövekre telepszik. Szárnyainak fonákrajzolata megtévesztésig hasonlít a mohás- zuzmós sziklafelszínekre, azért a letelepedett lepkét alig lehet észrevenni. Egy évben csak egyetlen nemzedéke kel szárnyra, rajzása nyár derekára esik. Hernyója nyúlfarkfű- (Sesleria) és szálkaperjefajokon (Brachypodium) él.

 Az éjszaka repülők közül különlegesség a kora tavasszal, sokszor még erősen hűvös, néha fagyos március végi késő éjszakákon rajzó csonkaszárnyú medvelepke (Ocnogyna parasita). Dél- és nyugat- európai elterjedésű, meleg fekvésű mészkő- és dolomitgyepeken, vagy löszön él. Csak a hím röpképes, a nőstény szárnya csökevényes, ezért repülni sem tud.

 Nem tartozik a legnagyobb ritkaságok közé, nem is védett, de talán éppen ezért érdemel említést a kutyatejszender (Hyles euphorbiae). Ugyanis, ha nem is a kifejlett lepkével - mert az kora estétől  nyílsebesen száguldozik - , de a hernyójával sokfelé találkozhatunk a völgy mentén. Szembeszökő, mert igen tarka.  Alapszíne zöld, de sűrűn mintázzák apró sárgás és fehéres pettyek, foltocskák. Hátoldalán egy széles vöröses sáv húzódik, oldalain egy- egy jókora, fekete alapon sárgás folttal. A teste végén lévő, szenderhernyókra jellemző szarvacska vörös, a csúcsa pedig fekete. Mivel a lepke két nemzedékben (május- június és augusztus- szeptember) repül, a hernyójával is nyáron, majd szeptember- októberben találkozhatunk.
 

Csonkaszárnyú medvelepke

Tarka szemeslepke

 Ugyancsak a száraz, köves lejtőkhöz kötődik néhány geofil sáskafaj is. Közös jellemzőjük, hogy az aktivitásukhoz nélkülözhetelen energiát közvetlenül az aljzattól, a talajfelszíntől vagy a szikláktól veszik át, ezért sokat tartózkodnak a növényzetmentes aljzaton. Testük és első pár szárnyuk mintázata olyan, hogy erőgyűjtés közben szinte észrevehetetlenek, csak akkor tűnnek a szemünkbe, amikor közvetlenül a cipőnk orra elől rebbenek fel, és repülés közben elővillan élénkkék vagy pirosas második pár szárnyuk. Közülük legismertebb a sokfelé előforduló és itt is nagy számban meglévő kékszárnyú sáska (Oedipoda  coerulescens).

A zártabb  sziklagyepek nevezetes lakója a fűrészlábú szöcske (Saga pedo). Legnagyobb termetű rovarunk, testhossza a 85 mm- t is elérheti. Hazai előfordulása az utolsó jégkorszakot követő felmelegedési periódus emléke, posztglaciális reliktum. A nála is nagyobb méretet elérő rokon fajok mind melegebb klímában, a Földközi- tenger keleti medencéjében és Kis- Ázsiában élnek. Teste megnyúlt, hengeres mivel szárnyai csökevényesek, repülni nem tud. Szárnyak híján szabadon látszik a rendszerint petéktől duzzadó vaskos potroha. Szűznemzéssel szaporodik. Ez azt jelenti, hogy a nőstények a hímek megtermékenyítése nélkül is fejlődésre képes, normális kromoszómaszámú petéket raknak le. Csak nőstény példányait ismerjük, hím fűrészlábú szöcskét Magyarországon eddig egyetlen egyet találtak. Megfigyelését nehezíti, hogy éjszakai életmódot folytat, ezért — még ahol elő is fordul — ritkán kerül szem elé. Ragadozó, minden nála kisebb rovart felfal, főképpen sáskákkal táplálkozik. Első lábain belül fűrészfogszerűen félelmetes kitintövisek sorakoznak, nincs olyan rovar, amelyik képes lenne elmenekülni a lábak halálos szorításából. Nyár derekától jelennek meg az első ivarérett példányok, csendes ősz esetén a rajzás november közepéig tart. Petéi áttelelnek, és az apró lárvák tavasszal bújnak elő a talajból, úgyszintén ragadozók.
 

Vitézkosbor

Szongáriai cselőpók

Az őszi füzértekercs virágzata

 A völgyet két oldalt kísérő plató növényzete fokozatosan záródik, és helyenként májusban gyönyörű árvalányhajas szőnyeget hintáztat a szél. Szemtermésük toklászán lévő hosszú, tollas szálka az, amely ezeket a fajokat feltűnővé teszi. Gyakoribb a csinos árvalányhaj (Stipa pulcherrima), de megtalálható az erősen tollas szálkájú bozontos árvalányhaj (Stipa dasyphylla is). Mindkettőt törvény oltalmazza. Ilyenkor nyílik itt, egy a dombvidékeinken sokfelé előforduló, de azért joggal védett orchideánk, a tarka kosbor (Orchis tridentata). Latin neve két szó összevonásából - tri dentata -   keletkezett és magyarra fordítva háromfogút jelent, amely háromhasábú mézajkára utal.

 A völgyben előrehaladva helyenként csenevész, cserjés- bokros virágos kőrisből (Fraxinus ornus) és molyhos tölgyből (Quercus pubescens) álló ritkás erdőfoltok is megjelennek. Ezek gyepszőnyegében nagy termetű farkaspókok élnek. Közülük több, a Lycosa nemzetségbe tartozó faj teszi lehetővé egy ritka, védett recés szárnyú rovar, a fogólábú fátyolka (Mantispa styriaca), itteni előfordulását. A fogólábú fátyolkák első pár lába éppoly fogólábbá módosult, mint a területen ugyancsak meglévő ájtatos manóé (Mantis religiosa).

 A fogólábú fátyolkák a lombkoronaszinten, leveleken, ágvégeken üldögélve lesnek zsákmányra. Az eléjük tévedő áldozatot - kisebb rovarokat, legyeket - villámgyors lerohanással kapják el. Jól is repülnek, de leginkább csak párkeresés céljából kelnek szárnyra. Alkonyatkor rajzanak, de éjjel is vadásznak,  és a mesterséges fényforrásokon is megjelennek. Egyedfejlődésük érdekes, lárváik ugyanis élősködők. A lerakott tojásokból kikelő apróságok azonnal vándorútra kelnek. Addig vándorolnak, míg egy Lycosa nemzetségbe tartozó nőstény farkaspókot nem találnak, melynek a potroha végén lévő petecsomójába rágják magukat. A petezacskóba jutott lárva valamennyi pókivadékot elpusztítja, mire kifejlődik.

 A farkaspókok közül három látványos faj is előfordul a platót szegélyező dombokon. Nagy termetükről és szőrős lábukról- testükről könnyű felismerni őket. Fogóhálót nem készítenek, zsákmányukat lerohanással ejtik el. A réti farkaspók (Lycosa radiata) a leggyakoribb közülük. Kikelő ivadékai egy ideig az anyjuk hátán kapaszkodnak, mindenhová elkísérik. Ha ilyenkor megérintjük őket, vagy rájuk ijesztünk, a kicsiny pókok szerteszét futnak. Hamarosan azonban újra összegyűlnek  a nőstény hátán, mert - Ariadné módjára - vékony vezetővonalat húznak maguk után a visszatalálás megkönnyítése céljából.

 A két legnagyobb termetű pókunk - a lábaival együtt - akár a 10 centimétert is meghaladó védett pokoli cselőpók (Lycosa vultuosa) és a szongáriai cselőpók (Lycosa singoriensis) is a farkaspókok közé tartozik és itt is előfordul. Utóbbi ugyan inkább az Alföld homkos- szikes területeiről ismert, sok helyütt azonban a kopáros domboldalakon is megtelepszik. A pokoli cselőpóknak ez az igazi élőhelye. Nagyon hasonlítanak egymásra, lábaik belső térdhajlatainak színe azonban eltérő, a pokoli cselőpóké sárgás, a szongáriaié viszont fekete.  Jellegzetes, függőleges lakócsöveket fúrnak a talajba, azt hálószövedékkel bélelik. Innen indulnak portyázó útjaikra és ezekbe menekülnek veszély esetén.

 A völgy további szakaszán két oldalt állandósul a galagonyás- virágos somos- sókaborbolyás- virágos kőrises bokorerdő. A völgyfenék már nyirkosabb és hűvösebb alján szeptember  elejétől nyílik egy orchideakülönlegesség, az őszi füzértekecs (Spiranthes spiralis). Apró termetű, nehéz észrevenni a sűrű gyepben. Nevét jellegzetesen csavarodó virágzatáról kapta, erről könnyű felismerni is. Semmilyen más fajjal nem lehet összetéveszteni.
 Hamarosan elérjük a völgy összeszűkülő végét, és egy széles szekérutat keresztezve  a völgy felső szakaszát már egyre  komolyabb gyertyános erdőben tesszük meg. A mind vastagabb talajtakaró már egy zárt, kettős  lombkoronaszintű  gyertyános- tölgyes kialakulását is lehetővé teszi. A kevesebb fény, a hűvösebb mikroklíma egycsapásra megváltoztatja a körülöttünk a gyepszint növényzetét. Továbbhaladva hamarosan elérjük a dolomitplató egy újabb magasabb térszintjét, újra ritkulnak a fák, és egy gazdagabb vegetációjú sík tönkfelszínen haladunk tovább. Néhány perces séta után elérjük a Csörget "folytatását", Királyszállásnál kezdődik a Bakony, de talán az egész Dunántúl legvadregényesebb, mintegy 12 kilométer hosszú szurdokvölgye, a Burok- vagy - ahogy a helybeliek nevezik - a Barok- völgy. Ez azonban már egy következő kirándulás kiinduló állomása.