Természet Világa

A Balaton- felvidék bazaltsapkás tanúhegyekkel fűszerezett tája - úgy látszik - kimeríthetetlen téma. Az utóbbi időben többen és többször is kényszerét éreztük, hogy írjunk róla. Mindez nem véletlen: a szárazsággal, kiszáradással, és az (ökológiai szempontból még mindig eltúlzott méretű) idegenforgalmi túlterheltséggel küszködő Balaton- környék megérdemelné a jobb megismerést, egyúttal a vízparti környezetre nehezedő nyomás csökkentését is. Ám, ha valakinek ez az utóbbi érdek nem is fordul meg a fejében, bizton állíthatom, hogy a vízparttól eltávolodva - mondjuk a Káli- medence felé - vagy még tovább: Köveskál, Balatonhenye, Szentbékkálla irányába, nem fog csalatkozni. Nem fog, mert ezek a települések veszik körül a Fekete- hegyet, az írás főszereplőjét. Az pedig - mint látni fogjuk - nem akármilyen magaslata e kis hazának. Írni kell róla azért is, mert (saját közvélemény- kutatásom szerint) a hazai lakosság jó része még sohasem járt e vidéken (sokszor még a Balatont sem látta), lakjon akár néhány tucat kilométernyire is tőle. Ha ők ezen írás(oka)t nem is olvassák, talán azért akad majd valaki, aki felkelti az érdeklődésüket és egy ünnepszámba menő napon odavezeti őket.
A Fekete- hegyet a Balaton irányából csak az előbb felsorolt települések valamelyikét érintve közelíthetjük meg. Illő tehát, hogy bemutassuk őket. A bemutatás azért is esedékes, mert ez a vidék módfelett megtetszett a honfoglalóknak: számos íratlan és írott nyom utal arra, hogy a az idetévedő magyarok tartós lakóhelyül választották. Sajnos, a régi települések egy része a török idők során elpusztult, már csak porladozó templomromok és furcsa hangzású nevek utalnak rájuk: Kerekikál, Sásdikál, Sóstókál, Töttöskál. A falunevek állandó összetevője, a "kál" a honfoglaláskori Kál horka (Árpád egyik vezére) nemzetségének ide kötődésére utal. (A nyelvtörténészek szerint a kál az ótörök "kal" = marad, megmarad, túlél jelentésű szóból eredeztethető. Ilyesformán ezt a jelentést nagy bizalommal magára a tájra is kiterjeszthetjük.)

A Fekete- hegy déli előterében a 470 lakosú "Nemes" Köveskált találjuk. A "köves" jelző a Káli- medence peremén található pannon hegylábi köves üledékek jelenlétéből fakad, amelyek között a bazalt is jelentős szerepet játszik. Mint a Káli- medence településeiben mindenütt, itt is a mindenkori Árpádházi királyi családok szolgái, tisztségviselői laktak. A köveskáliak a veszprémi püspöktől már 1291- ben nemességet kaptak, amit jóval később, a XVIII. században csaknem minden itt lakó család (szám szerint 76) elnyert. (Ezért viselhette a "nemes" előnevet.) A XIX. században a mezővárosi rangot is megszerezték. Ekkortájt a Séd patakon két vízimalmot is működtettek. Mindezek ellenére Köveskál mégis inkább a szőlőtermesztésről és borairól vált híressé. Szőleinek nagy része (a szomszéd településekével együtt) már a török idők előtt, 1430- ban a veszprémi püspökség szőlőbirtokához tartozott. A bortermelés rekordját egy 130 éves adat őrzi: 1873- ban 6780 hektoliter bort termeltek a köveskáliak.

A török idők a község elnéptelenedéséhez, a XIX. század végi filoxéra- járvány pedig a szőlő kipusztulásához vezetett. Ettől kezdve egy ideig a gyümölcstermesztés és az állattartás vált fő jövedelemforrássá. Érdekes, hogy éppen ez utóbbi drámai időszakban volt Köveskálnak a legtöbb lakója (1098 fő). Azóta a lassú népességfogyás, főleg az elvándorlás jellemzi. A kipusztult szőlőket ugyan hamar újratelepítették, ám a legutóbbi évtizedekben a szőlőművelés mégis jelentősen visszaesett. A régi dicsőséget már csak néhány öreg présház és mindenre elszánt bortermelő pincészete őrzi. (Mint például a Tanai- pince, vagy a szomszéd faluban a Birkás- borház.) Pedig a Fekete- hegy és környéke a kiemelten fontos Balaton- Felvidéki Borvidék része, egy tipikus fehérbor- termelő vidék. (A három szóbanforgó Fekete- hegyi településen kívül Hegyesd, Mindszentkálla és Monostorapáti tartozik hozzá.) A borvidék egyik sajátossága, hogy szubmediterrán jellegű éghajlatára hatással van a tó közelsége is. Területe 1510 hektár. A domborzati tényezők ugyancsak kedveznek a szőlőtermesztésnek: a napsütötte völgyek, tereplépcsők, tagolt hegylábfelszínek kedvezően hatnak a borok minőségére. A szőlőtermesztésre alkalmas talajok ugyancsak változatosak: a meszes- dolomitos kőzeteken kialakult rendzinákon kívül gyakoriak a bazaltos láva- és tufakőzetek málladékai, a pannon homokos- agyagos üledékek és lösz keveredéséből kialakult agyagbemosódásos barna erdőtalajok, valamint a lejtőtörmelékben gazdag, köves vályogos talajok. E változatosságnak megfelelően több szőlőfajtát is termesztenek: jellemző az olaszrizling, a rizlingszilváni, a szürkebarát és a chardonnay, illetve az ottonel muskotály és a rajnai rizling, amelyekből testes, ízekben gazdag, élénken savas, száraz - félédes kategóriájú, finom illatú borokat nyernek. A borvidék termesztési jellegzetessége a skatulyás művelés, amire a tőkék szabályos bakművelése és rövidcsapos metszése jellemző. Bár a mennyiségi szőlőtermesztés visszaesett, a minőségi borok iránti igény, a változóban lévő borkultúra egyre több igényes és tehetős embert, közöttük előadó- és képzőművészeket csábít ide. Ők azok, akik sorra megújítják a régi borházakat, borpincéket, fogadókat, de a régi műemlékeket, így a falusi nemesi kúriákat, parasztházakat és a templomokat is.

Sok tekintetben Köveskálhoz hasonló, mégis egyedi település a Fekete- hegy keleties peremén, egy önálló kismedence laposán elterülő Balatonhenye. Árpádkori eredetére utal a valaha személynevet jelentő "Henye" mindmáig fennmaradt használata. A régészeti kutatások leletei szerint azonban már a római időkben is lakott volt. Árpádkori magyar lakói ugyancsak a királyi család és a veszprémi püspökség szolgálói voltak. Még Köveskálnál is kisebb: jelenleg 184- en lakják. A falu északi határában találhatók a rommá vált Szent Margit pálos kolostor maradványai, melyet 1365- ben említenek először az írások. A török időket Henye is megszenvedte. A kolostor és a falu többszöri feldúlásának emlékezetén kívül erre utal a Fekete- hegy egyik bazaltszikla- letörésének sokatmondó neve, a "Török halála" is. A falun a közelben eredő Burnót- (más néven Dobogó) patak folyik keresztül. A tőle nyugatra eső területek magasabb régióit mindenütt bazalt takarja be, míg a keletre esők nyílt dolomit és karsztos mészkőfelszínek. Talán mondanom sem kell, miféle változatosságot jelent ez a természetes növénytakaró szempontjából. Különösen megejtő a patak falutól északra eső tektonikus eredetű áttörése, ahol a szinte függőleges dolomitsziklafalon az északias fekvésre jellemző sziklagyepek egyik típusa díszlik. A dolomitplatóról nagyszerű kilátás nyílik a közeli Hegyestű égre törő bazalthasábjaira.

A harmadik falu, a 254 "lelket" számláló Szentbékkálla a legfurcsább nevezetű. Bár a rómaiak itt is megelőzték a magyarokat, a 890 körül letelepedő Kálok földvárának, meg egy X. századi temetőnek maradványai elokerültek a falu déli eloterében, a Káli- medence síkjából kiemelkedo Kereki- dombon. Szentbékkálla fennmaradása meglehet, Töttöskál pusztulásával függ össze. A töttöskáli templomrom szürkésfekete bazalttömbje különösen napnyugtakor ragadja magával az embert. Kicsinysége - mint minden Árpád- kori templomé - megejtő. Mégis erőt sugároz: törtségében is erőteljes fennmaradni akarásról vall. Talán még most is az a XI. századi egyenes pengéjű kard óvja, amit falai alatt találtak és most a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek. A Napot itt búcsúztató ember elámulhat az aranyló párákba burkolózó, Tapolcai- medencét körbevevő tanúhegyek fel- felhuppanásain. Legkivált a Badacsony laposan elnyúló hátán, meg a Gulács és a Tóti- hegy Földanya- emlőduzzanatán. A Csobáncot és a Szent György hegyet azonban nem láthatja, azokat a mindszentkállai Kopasz takarja el. Innét még a Balaton sem látszik, ám az Ábrahámi- szőlők felé nézve elárulják hollétét a kivörösödő esti párafelhők. E magával ragadó látványokat, sőt a megszentelt templomot is feladva, a török idők után új, védettebbnek tűnő helyet választottak azok, akik Töttöskál pusztulása után egy kissé nyugatabbra, Szentbékkállát választották lakóhelyül. A Fekete- hegy lábafejéről átköltöztek a hegyláb küszöbére. A "Zenthbenedekkal"- nak is nevezett falu legelső írásbeli említése 1273- ból való. Később Szentbenedekfalva néven is említik. Akárhogy is volt, a "szentbék" Szent Benedekre utal: a Benedek nevet ugyanis "bék"- kel rövidítették, így lett belőle Szentbékkálla. A falu még a velétei rommal, a veszprémi püspök XV- XVI. századi palotájának maradványaival is büszkélkedhet. Másik nevezetessége a Kőtenger, de erről itt és most nem szólunk.

Településeit tekintve már körbejártuk a Fekete- hegyet, róla mégis csak kevés szót ejtettünk. Mutatkozzon be tehát az is! Aligha vitatható, hogy ez az egyébként üde zöld - legelőrétjeivel, tölgyeseivel, szőlőivel és kiterjedt, 350 m átlagmagasságú fennsíkjával büszkélkedő - Balaton- felvidéki tanúhegy a rajta terpeszkedő feketéllő bazaltról kapta a nevét. A Kab- hegy után a Dunántúlon ez viseli a legnagyobb kiterjedésű bazalttakarót. (Persze, csak akkor, ha a tényeknek megfelelően a Monostorapáti - Kapolcs közötti Boncsos- hegy területét vele egybe tartozónak tekintjük.) A kőzetvizsgálat kiderítette, hogy a bazaltláva- ömlések "nem régen" - mintegy 2,6 millió éve történtek. A Fekete- hegy bazaltja azonban leginkább csak a peremek meredek letörésein, meg az abba bevágódott mély eróziós árkokban látszik. Letöréshez hasonló, ám valamivel szelídebben lejtő, teknőszerű mélyedéseket körülvevő bazaltperemek azonban magán a fennsíkon is szemünk elé kerülhetnek. Ezekben a mélyedésekben találhatók a Fekete- hegy lefolyástalan "tavai". Véletlenül sem krátertavak azonban, még kevésbé tengerszemek, amint azt az idegenforgalmi kiadványok tévesen írják róluk! Miattuk még 33 fokos hőségben is érdemes vállalni a fennsíkra való felkapaszkodást. De nem ám az ígéretesnek tűnő fürdőzés lehetőségének kilátásba helyezése okán! Mert a Fekete- hegy tavaiban jelenleg még annyi víz sincs, amennyiben néhány békaporonty tisztességesen felnevelkedhetnék. De ne szaladjunk előre: fedezzük fel a hegy kínálta látnivalókat egy kiadós túra kevésbé sietős szemlélődő tempójával.

Hogyan keletkeznek a tavak? A puha, esetenként karsztos- üreges kőzetfelszínekre egykor ki- kiömlő bazalt súlya alatt kerek vagy ovális süllyedékek keletkeztek. Ezeket lassacskán kitöltötte a csapadékvíz: tavakká alakultak át. Olyan, mára már kiszáradt tó is akad, amelyet az elfolyni nem tudó bazaltláva torlasza idézett elő. A tavak egyikét pedig a hátravágódó eróziós völgy megcsapolta. Az élővilág betelepedési folyamatát ugyan nem ismerjük, de biztosra vehető, hogy még a halak és más vízhez kötődő szervezetek is természetes úton, pete vagy lárvaállapotban, vízimadarakhoz tapadva érkeztek meg éltető közegükbe. A tó- állapot még két évszázada is kifogástalanul fennállott. Ezt bizonyítják azok a levéltári adatok, amelyek a Fekete- hegyi halászat rendjét, jogi összefüggéseit szabályozták. A tó- sors azonban, a feltöltődési szukcesszió mindegyiküket elérte. Hosszabb ideig láptavakként, napjainkban pedig egyre inkább kiszáradó, elmocsarasodó tómaradványként tartjuk számon őket. A tavak elnevezésében meglehetős káosz uralkodik: a helybeliek szerint a Bika- tó, Bonta, Nagybokros és Kisbokros, valamint a Pincés- tó és a Páros Dolina a megfelelő nevek. A térképek azonban tudnak Barkás- tóról és Monostori- tóról is (a névátfedések előttem ismeretlenek). Nem is beszélve a Kapolcs feletti további tavakról. Jelenleg a Henyéhez legközelebb eső Monostori- tó a legnagyobb: 5 kh kiterjedésű. Az öregek emlékezete szerint néhány emberöltővel ezelőtt még kárászokat foghattak benne. A tavak manapság vadkacsázó helyként inkább a vadászok érdeklődési körébe tartoznak, ha ugyan azt a terület gazdája, a Balaton- felvidék Nemzeti Park megengedi nekik. Sokkal inkább szentélynek tartják e tómaradványokat az ökológusok és botanikusok. Mint amiképpen szinte az egész hegyi környezet is, legalább is annak háborítatlan részeit.

A tavi szukcesszió ritka növényfajokkal, és még ritkább társulásokkal lepi meg a hozzáértőket. Magától értetődően a tőzegmohákat és tőzegpáfrányt is rejtegető gyékényes ingóláp (Thelypteridi- Typhetum angustifoliae) a legkülönösebb. Ez többek között oxigénben szegény, tápanyagokban gazdag dombvidéki tavakon fejlődhet ki. Felső szintjében a keskenylevelű gyékény, középső szintjében pedig a tőzegpáfrány uralkodik. A keskenylevelű gyékényestől a dárdás nádtippan jelenléte különbözteti meg. A mohaszintben több tőzegmohafaj is megtalálható (Sphagnum palustre, Sph. recurvum, Sph. fimbriatum). Egy 1957- es adat szerint az egyik tóban még javában díszlett a rekettyés fűzláp is, melynek társulásalkotói közül az értékesebb fajok azóta eltűntek. A "tó" szegélyzónájában hatalmasra nőtt, ám az utóbbi években pusztulásnak induló zsombéksásos társuláskomplex hívja fel magára a figyelmet. A zsombéksás környezetében előfordulhat a dekoratív réti füzény, a közönséges lizinka, a mocsári galaj és a vízi menta is. A tavak nedves- hűvös lápréti szegélyében rábukkanhatunk a kornistárnics enciánkék harangocskáira, a mocsarasodó parton pedig az Európa- szerte fogyatkozóban lévő mérgező csikorgófű példányaira. A nedves helyek mindenütt gyakori, kefesűrűségű zavarástűrő gyepét a békaszittyó alkotja. A zöld háttérből itt- ott kivirító réti legyezőfű vajszínű, illatos virágzatát szorgalmasan látogatják a kacsafarkú szenderek. A tóparttól kissé távolabb a hegyi rétekre jellemző sötét rózsaszínű réti szegfű díszlik. Ugyanitt fordul elő a legelőfűnek kiváló pázsitfűféle, a taréjos cincor is. E növény virágzati tengelyt képező szára viszont nagyon ellenálló, ezért régen fonóanyagnak is használták. Az erdőirtásokon kialakult napsütötte száraz gyepekben elő- előbukkan a közönséges fogtekercs, egy délkelet- európai elterjedésű, bázisokban gazdag talajokat kedvelő fűféle. Társaságában olykor a magyar szegfű bíborlik, és a hegyi kakukkfű illatozik. Ugyanitt nyár elején- közepén lépni sem lehet a csattogó eper élénkpiros gyümölcseitől. A Fekete- hegy fokozottan védett lápjai, zöldellő- illatozó rétjei ellenére a legelterjedtebb növénytakaró mégis az erdő - lenne, ha annak nagy részét a szőlőművelők rég ki nem irtották volna. Emiatt csak a fennsík egy részén és a meredek oldalakon maradt meg a többé- kevésbé eredeti fás növényzet. A felhagyott szőlők helyén viszont erőteljesen hódít az akác és a bálványfa, félő, hogy emiatt rövidesen ez a hegy is elveszíti pannon- karakterét. A szőlőparlagok tarka virágszőnyegéből elő- előbukkan a liláskék, enyhén bókoló lózsálya. A fennsík erdei többnyire cseresek és cseres tölgyesek, amelyeket egykor rendszeresen legeltettek. Az erdők legeltetését ma már sem szabályozni, sem tiltani nem kell: annyira megritkult a jószág, hogy számukra még a meglévő legelők is soknak bizonyulnak. A kiritkítottság, az idős, hézagosan álló fák gyakorisága és a ritkításon felnövő, többnyire betelepített fák (nem ritkán fekete és erdei fenyők) ugyan változatosságnak tűnhetnek, azonban ugyancsak az eredetiséget sértik. Ezekben a félszáraz erdőkben díszlik a nem túl gyakori sátoros margitvirág. Mind emiatt a fennsík- peremi letörések virágos kőrises molyhos tölgyesei, a törmeléklejtők, kőomlások szilikát sziklagyepekkel váltakozó sziklaerdei, bokorerdei tekinthetők igazán eredetinek és sértetlennek. Ebben a környezetben lehet rábukkanni a szépséges tarka imolára, melynek fészekvirágzatában a belső, termékeny virágok vöröslők, a szélső helyzetű meddővirágok viszont kékek. Bár ez a növény inkább a karbonátos kőzeteket kedveli, bazalton való előfordulása sem meglepő. Jellemzőnek minősül néhány mélyebb bevágódás juhar- hárs összetételű sziklaerdeje is. Megemlítendő még a szelídgesztenye fogyatkozó előfordulása: valaha a szőlőművelés felső régiójának peremére ültettek gesztenyefákat. A még életben lévő idős fák környezetében sajnos alig lehet találni számottevő újulatot.

A Fekete- hegy és környező települései (sőt a tágabb Balaton- felvidék is) mindig nevezetes volt kútjairól. E víznyerő helyek egy része - különösen régebben - ún. forráskút volt. Ezek többnyire olyan, a bazaltréteg alsó határán, a bazalttal közvetlenül vagy közvetve érintkező vízzáró rétegfejen kibukkanó források, amelyeket kúttá mélyítettek és szélesítettek, sőt bazaltkő boltívvel fedtek be. Az ilyen kutaknak - szemben az ásott kutakkal - a forrás- jellegnek megfelelően elfolyásuk is van. A nyáron inkább csak csurranásnyi vízerecske hollétét itt- ott méterekre kiszélesedő magaskórós növényzet árulja el, a lepkék, hártyásszárnyúak és viráglegyek legnagyobb örömére. E társulások egyike a forrásperjés, amit a forrásperje ural. Ritkább, ám jellemző fajai között a mocsári orbáncfű, a vízi veronikák és a vízi menta említendő. Némelyik régi kúton felirat emlékeztet a kút tisztaságának megőrzésére, sőt a tilalmat megszegők megbüntetését is kilátásba helyezi. Az ilyen kút vize ugyanis könnyen elérhető, akár mosakodásra, pancsolásra is csábíthat. A probléma tehát régi keletű, javasolt megoldása mindmáig tanulságos, mert nevelő hatású és jogi összecsengésű. Azt ma már nem tudjuk, mennyire respektálták a tilalmat az emberek, de maga a tilalom a kút és közérdeket sértő beszennyezésének gyakoriságára utal. Márpedig a szőlőhegyi kutak nem csak ivóvizet szolgáltattak, hanem a hordók és más borászati eszközök tisztántartását is.

Már szinte mindenütt jártunk, csak a Fekete- hegy csúcsán lévő 369 m magas Eötvös- kilátóban nem. Pedig szemünk innen foghatja be egyszerre mindazt, amit errefelé látni érdemes. A három ősrégi települést, az elpusztultak romjait, a szőlőföldeket, a fennsík hepehupáit, no meg az egykori lápvidék alattunk elterülő nagy medencéjét, ahol a Sásdi- réten a lisztes kankalin igyekszik hirdetni a maga és az őt jelképül választó Balaton- felvidék Nemzeti Park életrevalóságát. Búcsúzzunk a tájtól Kővágóörs polgármesterének visszacsábító szavaival: "Az itt élő emberek vendégszeretetükkel szívesen fogadják az ide látogatót és kínálják meg őket ízletes boraikkal." Úgy legyen.