Természet Világa

A Kiskunság déli végén, a Sárköz és a Tisza- völgy között fekvő Illancs felszíne a földtörténeti múlt emlékeinek őrzője: az uralkodó északnyugat irányú szelek a Duna hordalékából építették fel a homokhátság legmagasabb vonulatát, s nem túl régen még főleg ezek formálták a homoktenger hullámait. A változatos domborzatú területet később tarka vegetáció borította, azonban a természet teremtette törékeny egyensúlyt az elmúlt évszázadok erdőirtása és a túllegeltetés megbontotta, hatására a futóhomok nagy területen megindult. A XIX. század második felétől végzett homokmegkötés a második világháborút követő erdősítésekkel fejeződött be. A telepített akácosok, erdei- és feketefenyvesek nemcsak a táj jellemző képét, hanem az eredeti növényvilágot is átalakították, amelynek maradványai mára csak kisebb foltokban maradtak fenn. Ezeknek, a homokhátság hajdani arculatát őrző, napjainkban egyre inkább összeszűkülő helyeknek képét villantja fel Petőfi Sándor Az Alföld című versében:

"Ott tenyészik a bús árvalányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek."

Az Illancs név eredetét leginkább az ismert szólással, "Illa berek, nádak erek" hozzák összefüggésbe. Az ide települt emberek hamar felismerték, itt nem lehet igazán megélni, ezért a napjainkra fennmaradt szájhagyomány szerint az éj leple alatt visszaszöktek származási helyükre, elillantak, röviden illancs: ebből lett tulajdonnévként a terület földrajzi elnevezése. A múlt emlékei, az elhagyott tanyák romjai talán legjellemzőbben a Borotáról Antallapos felé vezető út mentén maradtak meg és még ma is meghatározzák a táj képét.

A mai térképek alapján Illancs déli és keleti határa nagyjából a Baja- Jánoshalma- Kiskunhalas városokat összekötő út, nyugati és északi határa a Duna- völgyi- főcsatorna Bajától- Hajósig húzódó szakasza és a Császártöltés- Kiskunhalas helységek közötti út. A kistáj úthálózatának egyik fő iránya megegyezik az uralkodó széliránnyal (ÉNY- DK), a másik erre merőleges (DNY- ÉK). A beosztás a kialakult felszíni formák természetes rendeződéséhez idomuló dűlőutakban gyökeredzik. A legalacsonyabb, nyugati szélén a tengerszint feletti magasság 100 méter körüli, majd a perem Baja és Hajós között hirtelen 10- 20 méterrel magasodik a Duna- völgy fölé. Legmagasabb pontja a Rém közelében fekvő Ólom- hegy 172 méterrel (a Duna- Tisza közének legmagasabb pontja), majd a felszín enyhe lejtéssel hajlik dél felé.

A Pannon- medencében a pliocén végétől jellemző a folyók szállította hordalék okozta fokozatos feltöltődés. A negyedkorban, a pleisztocén első szakaszában az éghajlati szélsőségek nyomán a hordalékszállítás fokozódott, a medencékre kilépő folyók a süllyedékek feltöltése után azok peremén hordalékkúpokat hoztak létre. A középső pleisztocénban a Visegrádi- áttörésen át az Alföldre érkező Duna több ágban tartott délkelet felé, közben ágai nyugat felé vándoroltak és folyásiránya egyre határozottabban déli irányt vett fel. A pleisztocén végének würm glaciálisában a Dunántúl peremét elfoglalva kialakította napjainkban ismert völgyét. A korábban képződött és szárazzá vált hordalékkúpokon a felszín elsődleges alakítójává a szél vált, amely a folyóvízi homokot, ill. homoklisztet futóhomokká dolgozta át és a buckák szélárnyékába löszt rakott le. A szél szállító képességével összhangban az Illancs északi, Sárköz felé eső részén durvább üledék, homok; míg dél, azaz Felső- Bácska felé inkább finomabb üledék, homokos lösz a jellemző. A főleg az utolsó jégkorszak végén felhalmozódott futóhomok felszínét a szél a holocénben tovább formálta és változatos homoki formakincset hozott létre.

Ha a szélfútta homokszem a felszínnek ütközik, az ott lévő szemcséket szélirányban löki tovább: lassan buckának, bálnahátnak nevezett dombot vagy gerincet épít. Itt, az Illancsban ezek a homokdombok 160- 170 méterig emelkednek (pl. Kopasz- hegy 165 m, Ólom- hegy 172 m, Vastag- hegy 159 m). A buckából kifli alakú homokforma, barkán alakulhat, amelynek szárai szélirányba hajlanak és szélárnyékos területet ölelnek. Szélirány felőli, szelíden emelkedő oldalán felfelé haladnak a mozgatott homokszemcsék, majd a gerincen átbukva a szélárnyékos oldalon lefelé gurulnak. A folyamat egyúttal a barkán fokozatos továbbhaladását eredményezi, amely a szarvaknál a leggyorsabb. A vonulatok egyes részein a szél kifúvást, szélirányban húzódó barázdát hozott létre. A magával ragadott homokot a szél a mélyedés végén kialakuló garmadába rakta, amely a szélbarázda aljától fokozatos átmenettel emelkedik gerincéig. Másik, szélárnyékos oldalának lejtője a száraz homok súrlódási szögének megfelelő. A változások során a garmada széllel szembeforduló száraival kifli alakú lesz, majd a barázdától elmozdulva parabolabuckává válhat. Az egymással párhuzamos szélbarázdák között megmaradt eredeti felszín a maradékgerinc. A táj változatosságát színesítik a deflációs mélyedések és laposok. A homokfelszínek mikroformái a hullámos rajzolatú homokfodrok és a szélárnyékban kialakuló szélzászlók.
Az eolitikus felszínformálás a földtörténet során igen változatossá alakította az Illancsot. Később a kialakult klíma lehetővé tette a növényzet megtapadását, erdőssztyepp- vegetáció kialakulásával a növényzet záródása a homokmozgást egyre kisebb területekre szorította vissza. Az eredetileg szél által létrehozott alapformák a növényzet változásával egyre nehezebben felismerhetők és az ember beavatkozásai miatt eltűnőben vannak.

A Duna- völgyi főcsatorna partjánál északon és nyugaton hirtelen kiemelkedő Illancs domborzata szelíden lejt dél felé, így vizeinek, még inkább időszakos vízfolyásainak esése is abba az irányba mutat. A terület vízrajzi ősállapotát a török kiűzése után készült XVIII. századi térképek tárják elénk, közülük kiemelkedik az olasz hadmérnök és természettudós Marsigli mappája. Ezen a mai Illancsból két párhuzamosan induló víz látható: Matias (Máté)- bara és tőle keletre Almarca- (talán inkább Almasca- , azaz Almáska- ) bara, amelyek délre a mai szerbiai Kollut magasságában Mostonca (Mosztonga)- bara néven egyesülnek és Bács térségében torkollnak a Dunába. Bara a szláv nyelvben többfélét jelenthet; itt olyan, nádas vízpartú, hosszan elnyúló mocsaras tavak és mélyedések láncolatáról lehet szó, amelyek dél felé mutató csekély esésükkel levezetik a terület vizeit és kapcsolatban vannak a Dunával.

Ezeket az elnevezéseket a mai térképeken hiába keressük, viszont Pesty Frigyes Helynévtárában, az Illancs déli részén fekvő helységek anyagában több helyen találunk utalást az itteni vizekre. Bácsbokodnál (akkor még Bikity) kerül említésre a Kígyóbara nevű folyóvíz, amely "…Csávoly és Felső Szentivánról jő, és Bikityen a víz egy négy kövű malmot hajtva Borsod Rigitzán keresztül Koluth és Bezdán felé folyik és Monostorszeghnél a Ferencz csatornába szakad." Szent Ivánról (ma Felsőszentiván) azt írja, hogy "A községet kelet, nyugot és dél részről úgy nevezett Kígyós mocsár környezi, melyen 4 híd áll, és a község határában ered- s nagyobb részén nádas terem." A napjainkra jellemző képet a lecsapoló társulatok az 1920- as években végzett szabályozásokkal alakították ki. A Matias bara helyén a Bokodi- Kígyós csatornát találjuk, amelyből az Illancs déli peremén még kiágazik a Csávolyi csatorna. Az Almasca bara helyett a Kéleshalom közeléből induló Kígyós főcsatornát leljük, Bácsalmás mellett csatlakozik hozzá a Borota mellől induló Mátételki- Kígyós- csatorna. A két vízfolyás az országhatárnál egyesülve a szerbiai Bezdán mellett torkollik a Ferenc csatornába.

Illancs hazánk mérsékelten csapadékos vidéke, az évi átlagos mennyiség 540 mm körüli. Az 1050 km2 területű Kígyós- vízrendszer északi feléhez tartozik, a vízjárást a természet befolyásolja. Korábban nedvesebb időszakokban a magas talajvíz és a belvíz nehezítette a mezőgazdasági munkákat. Még nyolcvan évvel ezelőtt is voltak a buckák közötti lefolyástalan mélyedésekben főleg talajvíz táplálta tavak. Ezek napjainkban már csak vízrajzi emlékek, a vízrendezések és a feltöltődések következtében nagyrészt eltűntek.
Korábban a futóhomokos területeken szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak, mert e növények gyökérzete képes volt elérni a talaj nedvességét. A XX. század végének időjárási szélsőségei, a térben és időben egyenlőtlenül eloszló csapadék a talajvízszint jelentős, átlagosan mintegy 6- 7 méteres csökkenését okozta, ami az öntözés nélküli mezőgazdasági termelés nehezedéséhez vezetett. Jellemző példája ennek azon erdészház, amely az Illancs legmagasabb részén fekszik. Kútját, ami 17 méter mély, az 1960- as években ásták ki és vize elapadt. Így a vízgazdálkodás itteni legfontosabb feladata napjainkban a területre hulló vizek visszatartása.

Időszámításunk kezdetén a Duna- Tisza közén a szarmaták telepedtek le. A népvándorlás hullámaival számos nép érkezett a térségbe, új korszakot a magyar honfoglalás nyitott. Az itt élők tájváltoztató tevékenysége már évszázadok óta folyt: a rideg állattartás, az erdők irtása és a növénytermesztés kiteljesedése lassan az Illancs eredeti képének megváltozását vonta maga után. A Kiskunság török uralom alatti túlhasználata következtében az 1700- as évek elejére a szél mozgatta futóhomok nagy területeken indult meg, amelyek így terméketlenné váltak. A homokmozgás megállítása az 1800- as évekre fontos feladattá vált, jelentősebb lépések azonban csak az 1860- as évek második felétől történtek.

Illancs nagy részén a XIX. század végén több uradalom osztozott: a Kalocsai Érsekségé volt a szentistváni (a csávolyi, sükösdi és csanádi határral) és a hajósi (hildi és kélesi határral) uradalom. Az erdőmester Wendl Károly irányításával végezték el a futóhomokos, buckás területek akáccsemetékkel történő beültetését, kialakítva az ország legnagyobb összefüggő akácosát. A korábbi feketenyárról akácra történő áttérésben szerepe volt Haynald Lajos botanikus akadémikus érseknek, ő rendelte el az erdeifenyővel történő kísérleti telepítéseket is.

A római Boncompagni hercegi családé volt a terézhalmi és a felsőterézhalmi uradalom. Számos szegény ember jobb élet utáni vágyát használták ki, amikor a gulyával túllegeltetett és futóhomokos felsőterézhalmi területet 1906- ban parcellázásra a szabadkai Délvidéki Közgazdasági Bank és a Bács- megyei Agrár Takarékpénztár megvásárolta. Kezdetben kevesek reményéből sokak ambíciójává vált a terület mezőgazdasági meghódítása: a környékbeliek közül számosan, de még távolról érkezők is vásároltak földet. A küzdelem és a mindennapok tapasztalatának dicsősége azonban sokak számára rövid életűnek bizonyult. A jobb adottságú parcellához jutottak kertészkedéssel, gyümölcs- és szőlőtermesztéssel, s nem utolsósorban hihetetlenül szívós munkával talpon tudtak maradni. Sokan azonban a befektetett munkát és pénzt veszni hagyva illantak el.

Néhány évvel korábban kezdődő parcellázás történt a Borotához tartozó pusztákon is. A számos tanyából álló területen szétszórt település alakult ki. A második világháborút követően az Illancs déli részén még nagy számú tanyában éltek és dolgoztak az itt földet szerzett emberek és leszármazottaik. A nagyüzemi gazdálkodás megjelenése azonban átalakította ezt az életformát. A fiatalok már inkább a térség falvaiban vagy városaiban telepedtek le, az idő múlásával az öregek is követték őket. Az 1960- as évektől egyre több tanya vált lakatlanná, a használható anyagok miatt többségüket lebontották, s ami maradt azt az enyészet vette birtokába. Ugyanakkor a kedvezőbb adottságú helyeken, pl. a Jánoshalmát Borotával összekötő út mentén megfelelő öntözési technika kiépülésével szép gyümölcsöskerteket telepítettek.

Megfigyelték Illancsban a Kárpát- medence egyik legjelentősebb ragadozó emlősét, a farkast (Canis lupus). Jelenlétének dokumentált igazolásai az 1963- ban, 1967- ben és 1995- ben elejtett példányok. A területet ismerő vadászok szerint jelenleg is élhet itt 1- 2 felnőtt egyed. Néhány éve dél felől visszatelepült az aranysakál (Canis aureus), a közönséges róka (Vulpes vulpes), a veszettség elleni immunizálás utóbbi állományának gyors növekedését okozta. A lakott és romos tanyák padlásai kitűnő lakóhelyet jelentenek a nyestnek (Martes foina). A borz (Meles meles) kedveli a változatos domborzatú és területhasználatú tájat.

A gímszarvas (Cervus elaphus) az 1950- es években (valószínűleg az akkori alföldi erdősítési programok következményeként) a szomszédos Gemencről terjeszkedett Illancsra, a két állomány napjainkban is kapcsolatban van. Különösen a nagyobb dunai árvizek adnak lökést az itteni populáció növekedésének: a gemenci élőhelyek drasztikus elöntése készteti az ösztönei által vezérelt állatot elvándorlásra. Az illancsi táj erdősített területei nagymértékben összefüggnek, közöttük az állatok átjárását jelentősebb korlátozó akadályok (települések, utak) nem nehezítik, így kb. 50 kilométert tudnak megtenni közel egyenes vonalban. A mezőgazdasági művelés alatt álló területek a mellettük lévő erdősávokkal, kisebb ligetekkel, legelőkkel és bozótos- cserjés részekkel jó őz (Capreolus capreolus)- élőhelyek. Megfelelő a táj a vaddisznónak (Sus scrofa), s látni mezei nyulat (Lepus europaeus) is.

A madarak közül főleg a mezőgazdasági művelésű földek felett köröz az egerészölyv (Buteo buteo), gyakori héja (Acipiter gentilis) és kisebb termetű rokona, a karvaly (Accipiter nisus) kedvelt és biztonságos fészkelőhelyet talál a telepített fenyvesekben. Elhagyott varjú- és szarkafészkek "másodlagos" hasznosítását végzi a vörös vércse (Falco tinnunculus), amikor azok fészkeiben költ. A még világos esti órákban figyelhető meg az illancsi tanyák épületeinek tetején a kuvik (Athene noctau), a sötétség beálltával a kiszűrődő fényekhez vonzódó rovarok fejedelmi lakomát jelentenek számára. Csak a sötétség beálltával hagyja el rejtekét a templomtornyokat kedvelő gyöngybagoly (Tyto alba).

Főleg a borókás fehérnyárligetek faodvaiban vagy korábban harkály vágta odúiban fészkel a szalakóta (Coracias garrulus). Homokbányák falába vájja 150- 200 cm hosszú fészkelőüregét a telepesen fészkelő és legtarkább színezetű madarunk, a gyurgyalag (Merops apiaster). Tanyákon, állattartó telepeken kellemetlen illatáról könnyen felfedezhető a büdös bankának is elnevezett búbos banka (Upupa epops) fészkelőodúja.

A nyugtalan felszínű Illancson néhány évszázaddal ezelőtt sokféle növénytársulás létezett. A magasabb részeket egykor gyöngyvirágos tölgyesek, a homokbuckák mentét ligetes pusztai tölgyesek és fehérnyarasok jellemezték. Előbbi fő fája a kocsányos tölgy (Quercus robur) fajgazdag cserje- és gyepszinttel. Sajnos, napjainkra ilyen típusú erdő itt csak néhány foltban maradt fenn, ezek közé tartozik a Kunfehértó melletti 120 hektáros védett erdő, amelyben kocsányos tölgyből már csak csoportok és hagyásfák találhatók, a faállomány zöme fehér akác (Robinia pseudo- acacia). A terület kiemelkedő értéke a páfrányfélék családjába tartozó nagyméretű virginiai holdruta (Botrychium virginianum), egyben a növény egyetlen hazai termőhelye. További maradvány a mintegy két hektár területű és helyi védettséget élvező Érsekcsanád melletti tölgyes, amelynek évszázados fái átmenetei a gyöngyvirágos és a pusztai tölgyesek között.

Illancs legnagyobb védett része a Kéleshalmi Homokbuckák Természetvédelmi Terület, amely tulajdonképpen egy felhagyott homoki legelő. Ennek megfelelően a homokpuszta- és gyeptakaró társulások sajátos egyvelege alakult ki, tájképformálóak az előzőeket tagoló borókás- galagonyás fehérnyarasok. Helyi védettségű Borota mellett a Csókás- erdő idős nyárfáival, számos madárfajnak kínálva kitűnő fészkelési lehetőséget. Hasonló védettséget élvez Hajós határának déli részén a Pulykási- erdő matuzsálemi korú fekete nyárfáival (Populus nigra), illetve másik jelentős értékével, a fekete kökörcsinnel (Pulsatilla pratensis).

Az egykor jellemző erdők helyét ma már nagyrészt a telepített akácosok, erdei- és feketefenyvesek (Pinus sylvestris és Pinus nigra) foglalják el. A terület egyes részei súlyosan fertőzöttek az egykor dísznövényként behozott, majd elterjedt selyemkóróval (Asclepias syriaca), a művelés alól felhagyott szántókon veszedelmesen terjed a parlagfű (Ambrosia elatior). Az akác és az elterjedőben lévő bálványfa (Ailanthus altissima) erőszakos terjeszkedésével képes kiszorítani a korábban a tájra jellemző fajokat.

Illancs hazánk déli részének változatos formakincsű tájegysége. A XX. század elején ide települt családok közül a maradók úrrá tudtak lenni a mostoha környezeten. Sikerült megtalálniuk az ittlét megélhetést nyújtó formáját, ezt akkor nagyrészt a gyümölcs- és szőlőtermesztés biztosította. A termékek értékesítésének fontos helyszíneivé a piacok váltak, így az itt élők kapcsolata tágabb környezetükkel megmaradt. A második világháború utáni évtizedekben a kialakult viszonyok újraformázódtak, majd az utóbbi mintegy húsz évben a csökkent talajvízszint nehezítette el a növénytermesztést. A rendszerváltás óta észlelhető a táj haszonvételéből élő emberek visszatérése a vidékre és tetten érhető egy újfajta szemlélet. Vadaskert létesítése ad állandó vadásztatási lehetőséget, mélyfúrású kutakkal és megújuló energiát hasznosító vízemelő berendezésekkel (szél hajtotta szivattyúval) biztosítják az állatok vízszükségletét, az öntözés korszerű berendezéseivel lehetséges a kertészeti kultúrákban a rendelkezésre álló vízmennyiség optimális szétosztása; ezek mind példái a környezethez alkalmazkodni igyekező emberi leleményességnek és az itt élők mindennapi tevékenységének, s jelzik: a múlt a jövőben folytatódik.

Előzőek mellett turisztikai szempontból fontos, hogy a kistájat átszeli- feltárja az alföldi kéktúra. A túraút a Sükösd melletti Ökörjárásnál éri el az Illancsot, majd az Ólom- hegy mellett elhaladva vezet Hajós- Szentgyörgyön és Érsekhalmán át a Hajósi- Pincékhez. (Az Ólom- hegy tetején áll az Egységes Országos Vízszintes Alapponti hálózat 1979- ben épült, 28 méter magas geodéziai mérőtornya, amelynek tengerszinttől számított 200 méter magasságban lévő tetejéről egyedülálló pillantás nyílik Illancs egészére, sőt még azon túl is. A belátható távolságot az időjárás és a használt távcső határozza meg.) A folytatás Császártöltés után ismét a terület belső, erdős részén keresztül Kéleshalom községbe juttatja a túrázót. A kék jelzés a kéleshalmi homokbuckás területen vezet Kunfehértó felé, majd a túraútvonal 65 kilométer után hagyja el az Illancsot.

A XX. század utolsó negyedére Földünk eredeti arculata oly mértékben változott meg, hogy egyre jobban felértékelődik az, ami a múltból fennmaradt. Különösen igaz ez az Európai Unióra, amelynek szinte minden szeglete az emberi haszonvételt szolgálja. Mégis, első pillantásra furcsa ellentmondásként, nagy az érdeklődés a természeti értékek iránt. Itt, az Illancsban a természetvédelem eredményei a térség ősi élővilágát idéző- őrző védett területek. Ezek a XXI. század embere számára a múlt fontos lenyomatai, s távoli örökségünk megőrzése a következő nemzedékek számára mindannyiunk, de különösen az itt élők felelőssége és feladata.

Irodalom
Hirsch István: A kalocsai érsekség erdeinek leírása. Erdészeti Lapok, Budapest, 1873.
Kádár László: Az eolitikus felszíni formák természetes rendszere. Földrajzi Értesítő, Budapest, 1966.
Kőhegyi Mihály- Solymos Ede: Észak- Bácska földrajzi nevei Pesty Frigyes kéziratos Helynévtárában. Türr István Múzeum, Baja, 1973
Rónai András: Az Alföld negyedidőszaki földtana. Geologica Hungarica Tomus 21. Magyar Földtani Intézet, Budapest, 1985