Füzesi Krisztina- Gyarmati Zsolt

Rétvilág a Kerka völgyében

Sajnos, mára nagyon megfogyatkoztak azok a helyek, ahol az emberek összhangban élnek a természettel. Mégis létezik hazánkban néhány olyan sziget, ahol a természet és az ember kapcsolata nyomán csodás világ jött létre. Ilyen sziget a Zala megyei Kerka- patak völgyének Magyarföld és Csesztreg között húzódó szakasza.

A gyengén tagolt dombvidékkel határolt teraszos völgyek az Ős- Mura és az Ős- Kerka ópleisztocénban lerakott kavicsos homok és iszapos agyag hordalékából, illetve a hordalékot felszabdaló földszerkezeti mozgások révén alakultak ki. A felszínen pszeudoglejes barna erdőtalaj képződött, a Kerka mellett pedig nyers öntéstalaj alakult ki. A pszeudoglejes barna erdőtalaj kedvezőtlen tulajdonsága, hogy a vizet nehezen veszi be a felhalmozódási szintben lévő agyagtartalom miatt, s a szelvényen belül időszakos vízpangás keletkezik. Ez ellen, a térségre ma is jellemző hagyományos védekezési módszerrel, a bakhátas műveléssel védekeznek. A bakhátak az időszakosan megjelenő víz elvezetésére szolgálnak.

A bőséges csapadék (kb. 800 mm/év) és a talajadottságok miatt a terület mindig bő vízellátású volt. Számos mellékág, tápláló kis ér szállította a vizet a fő Kerka- ágba. A vízgyűjtő terület geológiai és morfológiai felépítése kedvez a szélsőséges vízjárás kialakulásának: gyakoriak az árhullámok, hosszabb szárazság esetén pedig a patakok gyakran kiszáradnak.

A Kerka- patak kanyargós folyása, vízállásának változásai egykor és ma is alapvetően befolyásolták a közelében letelepedett emberek életét. A terület adottságai alkalmatlanok voltak arra, hogy nagy kiterjedésű szántókat hozzanak létre, vagy intenzív szőlőtermeléssel foglalkozzanak az itt élő emberek. A Kerka völgyének lakói letelepedésük óta az állattartásnak köszönhetik megélhetésüket, mert a patakvölgy rétjei mindig gazdag takarmánytermő területek voltak.

A rétművelés korai szakaszában a gyepeket még nem "művelték", csak legeltették. A honfoglalás után a gazdálkodásban nagy eredmény volt a hosszú kasza elterjedése, amelyet ugyan már a rómaiak is ismertek, de jelentőségét csak a XII- XIII. században ismerték fel újra. Ezzel az eszközzel rendre lehetett kaszálni, sorokba fektetni a füvet, melynek szárítása, gyűjtése a gereblye és a villa rendszeres használatát igényelte. A hosszú kaszával történő munka megkívánta a viszonylag sima talajfelszínt, ezért rendszeres rétművelésre volt szükség, amely elsősorban a talajegyengetést, a cserjék, bozótok irtását jelentette.

A rétek értékét mutatja, hogy aranykorona- értékük a történelem folyamán mindig magasabb volt, mint a szántóké. Az 1800- as évek elején a rétek nagy hozamuk ellenére is kevésnek bizonyultak a takarmányigények kielégítésére. Az elmúlt kétszáz évben erdők sokaságát irtották ki azért, hogy újabb réteket nyerjenek. A XIX. század elején a patakot még kiterjedt keményfa- ligeterdők kísérték. Ma az alsószenterzsébeti fás legelő hatalmas, 200- 300 éves kocsányos tölgyei (Quercus robur) őrzik ezeknek a ligeterdőknek az emlékét.

A rétté alakítás azonban nem az azonnali tarvágással kezdődött. Először csak a leveles ágakat vágták le, hogy az alattuk lévő gyep fejlődni tudjon, ezután vágták ki a nagyobb bokrokat, bozótosokat. Az értékes erdei vadgyümölcsfákat azonban mindig megkímélték. Erről tanúskodnak a táj hangulatát ma is meghatározó öreg vadkörtefák (Pyrus pyraster) és madárcseresznyék (Cerasus avium) is. Így új élőhelyek keletkeztek, s ezeken nagyon sok növény- és állatfaj találta meg táplálkozó- és szaporodóhelyét. Az ide betelepülő növényfajok nagy része ligeterdőkben vagy lomberdőkben élt, a kialakult kaszált réteken azonban az életfeltételek kedvezőbbek voltak számukra, s itt hamarosan tömegessé váltak. A nedves réteken rendkívül sok rovar is megtalálta ideális otthonát, számos madár és emlősállat számára a rétek jelentették az elsődleges táplálékforrást.

A természetes betelepülés és a rendszeres évenkénti kaszálás során állandósult a rétek fajösszetétele. A ma is itt élő növény- és állatfajok növekedésükkel, virágzásukkal, életmódjukkal, szaporodásukkal alkalmazkodtak a több száz éves gazdasági tevékenységhez.

A Kerka völgyének ezen szakasza Zala megye botanikai értékekben egyik leggazdagabb területe. A patakvölgy legelterjedtebb réttársulása a sédbúzás mocsárrét (Agrostio- Deschampsietum caespitosae). E rétek többségének helyén 150- 180 évvel ezelőtt még ártéri ligeterdők álltak. Egy részük e ligeterdők irtása nyomán jött létre, másik részük pedig magassásosokból alakult ki a szárazodás folyamán. E társulást könnyű felismerni, mert jellegzetes növényfajain kívül tájképi megjelenése, csak rá jellemző színei az év minden szakában már messziről elárulják.
 

A Kerka völgye

A tavasz hírnöke a kockás kotuliliom

Tavasszal - a talajvíz magassága miatt - nagy, tocsogós területek borítják a felszínt. Mégis érdemes ilyenkor vizsgálódni, mert április első napjaiban tömegesen nyílik egy kis védett növény, a kockás kotuliliom (Fritillaria meleagris), melyet harang alakú, jellegzetes mintázatú virágairól könnyű felismerni. A helybeliek kakukkvirágnak is nevezik. A tipikusnak nevezhető sédbúzás mocsárrétállományok júniusra fejlődnek ki. Addig csak néhány, késő tavasszal virágzásnak induló növény színesíti az ébredező rétet, mint a réti boglárka (Ranunculus acris) vagy a réti kakukkszegfű (Lychnis flos- cuculi). Június végére a sédbúza eléri a 150- 170 cm- es magasságot, s hatalmas zsombékjai embernek is, állatnak is megnehezítik a közlekedést. A társulásban a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa) uralkodik, átlagosan 60- 70%- os borításban. Társulásalkotó fajai a gyógynövényként is ismert őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), a közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a gyöktörzsében véralvadásgátló anyagokat tartalmazó vérontófű (Potentilla erecta) és a sárga virágú kúszó boglárka (Ranunculus repens). Tömegesen terem a fehér tippan (Agrostis stolonifera).  A vizenyős, mélyebb fekvésű részeken változik a kép: a sárga virágú mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), a béka- és csomós szittyó (Juncus effusus, Juncus conglomertatus), a sásfajok (Carex sp.) és a rózsaszín virágaival messziről virító, 1- 1,5 méter magas réti füzény (Lythrum salicaria) válik meghatározóvá.

Ahol a Deschampsia caespitosa nem ért el nagy borítást, vagy nagyobb területrészekről hiányzik, változatosabban alakult a fajösszetétel. Ezeken a részeken tömegesen előforduló faj a tejoltó galaj (Galium verum), amelynek levélszövetében tejalvasztó anyagok találhatók, az ókor óta gyógynövényként használatos orvosi bakfű (Betonica officinalis) és az S alakban meghajolt gyöktörzséről elnevezett, védett kígyógyökerű keserűfű (Polygonum bistorta).
A terület legértékesebb és legveszélyeztetettebb társulása a kiszáradó kékperjés láprét (Junco- Molinietum). Sajnos, ma már egyre kisebb területet borít, a folyamatos szárazodás következtében állományai átalakulóban vannak. A Kerka szabályozása előtt a kanyargó patak sok- sok mellékága biztosította a megfelelő vízellátást, a kékperjés láprétek helyén feltehetően magassásosokat (Magnocaricion) (vagy lápréttársulásokat- kihúzásra kerülhet) találtunk volna ebben az időben.
 

Kenyérbélcickafark

A réti keresztes pók hálója az őszi vérfű virágzatai között

A szabályozás után a helyzet drasztikusan megváltozott. Mivel a fenékszint mélyebbre került és a mellékágak megszűntek, a rét talajának víztartalma és vízellátottsága lecsökkent és rohamos szárazodás lépett fel, amelyet a lecsapolócsatornák kialakítása is felgyorsított. Ekkor kezdődött el a vegetáció folyamatos, ma is tartó átalakulása.

A láprétek fajainak többsége a sédbúzás mocsárrétekben is megtalálható, de annál gazdagabb fajösszetételűek.

A kékperjés láprétek uralkodó fajai a kékperjék, a magyar kékperje (Molinia hungarica) és a nádképű kékperje (Molinia arundinacea). A társulásba elegyedik a selyemperje (Holcus lanatus), a béka- és a csomós szittyó (Juncus effusus, Juncus conglomeratus), valamint a mocsárréteknél már említett orvosi bakfű (Betonica officinalis), tejoltó galaj (Galium verum) és őszi vérfű (Sanguisorba officinalis). A kora nyári fáciest meghatározó fajok: a tejoltó galaj (Galium verum), a terebélyes harangvirág (Campanula patula) és a csomós harangvirág (Campanula glomerata). Június végén bontja szirmait a jellegzetesen sallangos virágú védett buglyos szegfű (Dianthus superbus) és a kenyérbélcickafark (Achillea ptarmica).

A láp- és mocsárréteken él két ritka, védett növény: a sárga sásliliom (Hemerocallis lilio- asphodelus) és a szibériai nőszirom (Iris sibirica). A sárga sásliliom egyik legnagyobb hazai populációja él a Kerka- völgy ezen szakaszán. Ezt a növényt Carolos Clusius fedezte fel először Németújvár mellett a XVI. században, s azóta nemesített fajtáit a díszkertekben is előszeretettel ültetik.

Augusztus közepére- végére a sédbúzás mocsárrétek sárga, a láprétek bronzos színt öltenek. Ekkor jelennek meg bennük az ősz virágai: a gyöktörzséről elnevezett gyógynövény, az ördögharaptafű (Succisa pratensis), a csonkaír (Succisella inflexa), egy sejtosztódást gátló anyagot, a kolhicint tartalmazó őszi kikerics (Colchicum autumnale), a festő zsoltina (Serratula tinctoria) és a védett kornistárnics (Gentiana pneumonanthe).

Jellegzetességei e tájnak a magasabb térszíneken előforduló, domboldalakra felkúszó réti csenkeszes és verescsenkeszes mezofil rétek is. Közös jellemzőjük, hogy számos kaszálóréti elem is megjelenik bennük. Ilyen faj a franciaperje (Arrhenatherum elatius), a közönséges cickafark (Achillea millefolium), a borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum) vagy a csomós ebír (Dactylis glomerata). Ezek a rétek adják a legjobb minőségű szénát. Védett növényeik az orchideák, mint az agárkosbor (Orchis morio) vagy a vaníliaillatú őszi füzértekercs (Spiranthes spiralis).

A sokszínű növényvilághoz változatos állatvilág párosul. A rétek állatközösségei közül mindenképpen ki kell emelni a rovarokat. Nagy fajszámuk a nagy mennyiségű és változatos táplálékforrásnak köszönhető. A mocsárréteken járva gyakran találkozhatunk óriási, zsombékszerűen kiemelkedő hangyabolyokkal, melyek az egészséges talajélet látványos bizonyítékai.
 

A kaszált mocsárrétben tömegesen virágzik a kenyérbélcickafark

Sédbúzás mocsárrét júniusi virágzásban

A lepkefajok közül számos kötődik a láp- és mocsárrétek egy- egy jellegzetes növényfajához. A boglárkalepkék közül a vérfűboglárka (Maculinea teleius), illetve a szűkebb elterjedésű sötétaljú boglárka (M. nausithous) is az őszi vérfüvön fejlődik. Ha egy területen mindkét faj megjelenik, az élőhelyeket felosztják egymás között. A mocsári tarkalepke fekete színű, fehér foltos hernyójának szintén egy jellegzetes lápréti növény, az ördögharaptafű a tápláléknövénye.

A szöcske- és sáskafajok számos képviselője közül a legérdekesebb faj a védett imádkozó sáska (Mantis religiosa). E faj jellemzője, hogy nősténye párzás után elfogyasztja a hímet. Különleges megjelenése, agresszív ragadozó életmódja egyedülállóvá teszi a rovarok között.

A pókok fontos szerepet töltenek be a táplálékláncban. A réti keresztespók (Mangora acalypha) előszeretettel feszíti hálóját az őszi vérfű virágzatai közé. Magas fűfajok közé építi hálóját a közönséges darázspók (Argiope bruennichi), amely szintén a keresztespókok családjának tagja.

 A madarak néhány rendkívül ritka faja él a nedves réteken. Ilyen a fokozottan védett haris (Crex crex). A rétek gazdag táplálékforrást jelentenek a fehér gólyának (Ciconia ciconia) és a fekete gólyának (Ciconia nigra). A cserjecsoportok és csatorna menti fasorok számos énekesmadárnak adnak otthont.
A rovarok idevonzzák a rovarevő emlősöket is. Az erdei cickány és a mezei cickány előszeretettel zsákmányol a gazdag táplálékból. A sün (Erinaceus concolor) és a vakond (Talpa europaea) állandó lakója a réteknek. A hazai vizek csúcsragadozója, a vidra (Lutra lutra) nyomaival gyakran találkozhatunk a Kerka mentén, és források tanúskodnak a nemrég visszatelepített eurázsiai hód (Castor fiber) néhány példányának megjelenéséről is.

 A természeti értékek mellett számos kultúrtörténeti emlék is kapcsolódik a rétekhez, a gazdálkodáshoz. A gyepgazdálkodás fontos része a széna tárolása. A Kerka mentén a szénát pajtákban tárolták, s még máig is sok helyen fennmaradtak eredeti vagy kevéssé átépített formájukban. Általában két részből állnak: a színből (szérű) és a fiókból (pajtafia). Az előbbi a szekér, az utóbbi a széna tárolási helye. A falszerkezeti felépítést tekintve készültek boronafallal, csapoltan, cölöpvázas vagy talpas- keretvázas szerkezettel. A vázkitöltés általában tapasztás nélküli sövény a jó átszellőzés végett. Ugyanebből a célból a boronafalakat is hézagosan rakták, és a réseket sem tömték be.
 

Az agárkosbor a mezofil kaszáló- rétek növénye

Lábaspajta Alsószenterzsébeten

A településeken egy ilyen jellegzetes pajtatípus számos szép példájával találkozhat az erre látogató, mely a Dunántúlon általánosan elterjedt. A lábaspajta fő jellemzője, hogy fa, illetve téglapillérekből és a közöttük lévő deszkafalakból áll. A századfordulótól kezdve jelentek meg az olyan felépítésű tárolóépületek, ahol az egyik fiókba bekerült az istálló. Ezek az ún. istállós pajták.

A pajták jelenleg is nélkülözhetetlen építmények. Szerves részei a falvaknak, karakterisztikusan jelennek meg a tájban, fontos, gazdálkodáshoz kötődő építészeti értékek. Felépítésük, formaviláguk megóvása fontos feladat.

A gazdasági- társadalmi változások, illetve a technikai fejlődés következtében a gazdálkodás évszázados rendje és a természettel való szoros kölcsönhatás mára átalakult. A gazdálkodási kedv csökken, a falvakban élő lakosság értékrendje felborult. A rétművelés során az egyetlen szempont a gazdasági érdek lett, s így az a sokrétű kapcsolatrendszer, amely a gyephasználatban jelen volt - megszűnt. A rétek degradálódnak, gyomosodnak, és egyre nagyobb területeket borítanak az adventív, tájidegen fajok, mint a magas aranyvessző (Solidago gigantea). A kiszáradási folyamat megállítása érdekében sürgető feladat a Kerka- patak ezen szakaszának revitalizációja, és a patak menti vizes élőhelyek vízháztartásának javítása.

A múlt század gazdálkodásához nyilván egy más technika párosult, amely nem állítható vissza. Azonban a mai technológiák, a gépesítés egyre nagyobb arányú elterjedése mellett is meg kell keresnünk a kompromisszumokat. A rétgazdálkodás - a takarmánynyerés célja mellett - ökológiai szabályozó is egyben, s a jelenlegi technikai lehetőségek mellett is szükséges a gazdálkodás beillesztése a kialakult ökológiai rendszerbe.

Meg kell találnunk azokat a lehetőségeket, hogyan lehet a gazdálkodás rendszerébe illesztve megmenteni a gyepek botanikai, zoológiai értékeit, a gazdálkodási formát és az ehhez kapcsolódó kultúrát, amely ezt a csodás világot létrehozta.