Füzesi Krisztina - Gyarmati Zsolt

Szőlőhegyi barangolások

Civilizált világunkban már nagyon távol került tőlünk az a tudás, szimbólumrendszer, hitvilág, ami nagyszüleinkben, dédszüleinkben  még elevenen élt. Rohanó életünkben kevés az a pillanat, melyben időt hagyunk arra, hogy a környezetünkben rejlő, múltról, kultúráról, életmódról és gondolkodásmódról árulkodó jeleket észleljük, jelentésüket, értékességüket tudatosítsuk magunkban. Pedig nap mint nap találkozunk ezekkel a jelekkel, melyek gyökereinket, származásunkat, múltunkat elevenítik fel.

A Balatontól mészkővonulatok választják el a Kovácsi- hegycsoportot, szőlőhegyi barangolásaink vidékét, melynek mozaikos tájszerkezete páratlanul változatos kultúrtörténeti és természeti értékek hordozója. A Kovácsi- hegycsoport a Keszthelyi- hegység része, annak legnyugatibb tagja. Helyzete a Keszthelyi- hegységben különálló, mert a hegység többi tagjaival ellentétben, vulkáni tevékenység révén jött létre. Keletkezése a Balaton- felvidéken végbement vulkanikus tevékenység eredményeként kb. 6 millió évvel ezelőttre tehető. A hegycsoport alapját képező felső- pannon homok és agyagos rétegekre a kitörés során lávakőzet került, átlagosan 25- 35 méter vastagságban. A pleisztocénben lezajlott pusztulási folyamatoknak a megszilárdult lávakőzet jobban ellenállt, így a lávatakaróval fedett dombokból hegycsoport képződött. Az utolsó jégkorszak szelei szállították ide a lösztakarót, ami a hegylábakat alkotó homokot is elfedi.

A lepusztulás, suvadás eredménye a hegység különleges természeti képződménye, a nyugati,  délnyugati oldalon kialakult, peremről lehasadt, megrepedezett bazaltoszlopokból álló, ún. "bazalt- utca", mely a Balaton- felvidéki Nemzeti Park fokozottan védett területe. Keletkezését a szél hatásának tulajdonítják, mely a bazalttakaró széle alól kifújta a homokot, így a hatalmas tömbök a függőleges repedések mentén kibillentek. A kőzet több, repedésekből kialakult barlangot rejt magában, melyben egyaránt otthonra talál a barlangi keresztespók (Meta menardi) és a közönséges denevér (Myotis myotis), mellettük esetenként az ember is, mint a legendás "Vadleány- barlang"- ban, ahol a néphit szerint egy elbujdosott leány élt, aki elvesztette kedvesét.

Az így kialakult egyedülálló geológiai képződményeket erősen veszélyezteti a szomszédos bányászati tevékenység: a kitermelés. A robbantások hatására ugyanis a tömbök hosszú szakaszon ledőltek, betemetődtek.

A bazalt fontos víztartó is egyben, a karsztos kőzetekkel ellentétben egyenletes vízháztartást biztosít: a bazalttakaró és az alatta lévő üledékes kőzet határán kis vízhozamú, de állandó források fakadnak.
 

Szórványgyümölcsös Bazsi szőlőhegyi kápolnájával

A fokozottan védett  "Bazalt- utca" kőtömbje

A kőfolyásokat, a mély és meredek vízmosásokat szurdokerdők hódították meg, melyekhez értékes gyertyános tölgyesek, gesztenyés tölgyesek csatlakoznak. A nyirkosabb erdőrészekben előfordul a bükk, a szárazabb erdőkben azonban inkább a kocsánytalan tölgy, a magas kőris és a hegyi juhar dominál. Az éger a patakvölgyeket kíséri. A szőlőhegyre jellemző a mozaikos tájszerkezet, ami a történeti folyamatok, a gazdálkodás révén alakult ki. Máig jellemző arculatát a filoxéravész után nyerte el, amikor keskeny parcellákon szántóterületek kúsztak fel az elsősorban gyümölcs- és szőlőtermesztésre hasznosított dűlők közé. Az extenzíven művelt területek közötti szórványgyümölcsösök alatti kaszálók, a gesztenyeligetek, a hegyoldalon csörgedező patakot kísérő cserjés- fás ligetek, az erdőszegély közelében mezsgyékkel határolt parcellák közötti kaszálórétek számos ritka növény- és állatfaj éltetői.

A szőlőhegy szép tavaszi dísze a májvirág (Hepatica nobilis), és a sárgán tömegesen virító szártalan kankalin (Primula vulgaris), de megtalálható a "szemérmes" tavaszi tőzike (Leucojum vernum) is, mely a hóvirággal (Galanthus nivalis) egy időben bontja szirmait. A patakparti üde lombos erdők védett növénye a ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis). A kaszálóréteken április- májusban nyílik az agárkosbor (Orchis morio), az erdőket pedig áthatja a medvehagyma (Allium ursinum) illata. A szelídgesztenye (Castanea sativa) páratlan virágzása a tavasz különleges dísze, melyet ősszel a szüret idején színpompa követ: a színeződő lombú erdők alatt a szőlőhegyek oldalában többhelyütt szőnyegszerűen virít az őszi kikerics (Colchicum autumnale), az erdőszegélyek aljában bontja szirmait az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), a falvak apraja- nagyja pedig murci és ropogós sült gesztenye reményében keresi fel a hegyoldalakat.

Tavasszal, a párzási időszak kezdetével, egerészölyvek (Buteo buteo) vijjogásától és az énekesmadarak tavaszköszöntő énekétől hangos az erdő és a szőlőhegy. A tavaszi és nyári hónapokban páratlan lepkevilágban gyönyörködhetünk: a szerény külsejű, kékes színű, ritka fajokkal is megjelenő boglárkalepkékben, a színét változtató kis színjátszólepkében (Apatura ilia), a tekintélyparancsoló kis fehérsávos lepkében (Neptis sappho), vagy a meleg színekben pompázó nappali pávaszemben (Inachis io). A virágokat nemcsak lepkék látogatják, hanem virágcincérek is, melyek daliás rokona, a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) és a diófacincér (Megopis scabricornis) korhadó fatörzsekben fejlődik. A korhadó fák gazdag rovarvilága után előszeretettel keresgélnek a fakopáncsok (Dendrocopos minor, D. major), az ökörszem nagyságú fakusz (Certhia brachydactyla) és a szürkéskék hátú csuszka (Sitta europaea). Az odvakban a sok odúlakó madáron kívül gyakran telepszik meg vadméh család, melynek tagjaival a pazar színekben pompázó, meredek löszfalakba vájt lyukakban tanyázó gyurgyalag (Merops apiaster) táplálkozik. Számos állat előszeretettel  fogyasztja a hullot gyümölcsöt a szórványgyümölcsösökben, a fák kicsurgó nedveit pedig a szarvasbogarak (Lucanus cervus) kedvelik. Elhagyott pincék szegletében sárból tapasztanak bevehetetlen várat a darazsak, a háborítatlan padlásokat pedig örömmel veszi birtokába a nyest (Martes foina) vagy a nagy pele (Glis glis).

Az egykor erdőkkel borított hegyoldalak meghódításáig azonban hosszú időnek kellett eltelnie. Az első ember megtelepedésekor még hatalmas összefüggő erdőségek borították a Kovácsi- hegycsoport környezetét, melyet tavak víztükrei, az alacsony területeken összefüggő lápos területek és mocsarak szakítottak meg. Ebben a környezetben emelték az első erődítést a szomszédos rezi vár helyén a bronzkor végén, vagy talán a kora vaskor időszakában egy ismeretlen nép képviselői.

Az első, máig látványos nyomokat hagyó tájalakító népről, a rómaiak itteni tevékenységéről kevés forrás tájékoztat. A jelenlétükre utaló tárgyi emlékeken kívül a legfontosabb örökségük a szőlő és szőlőművelés meghonosítása lehetett. A rómaiak keze alatt termelt pannóniai bor nagy hírnévre tett szert. Tevékenységük révén jelentek meg a mai, a gazdálkodás által meghatározott tájkép csírái.

A középkorban futótűzként végigsöprő tatárjárást a környékbeli falvak lakói gyorsan kiheverték, a védelmi rendszer kiépítése pedig új lendületet adott a fejlődésnek. Kőbányákat nyitottak, mert az erődítmények építéséhez sok kőanyagra (és fára) volt szükség. Ezek a bányák azonban csak "bicskabányának" nevezhetők a mai sebekhez képest. A települések zárványként ékelődtek be az erdőségekbe, vagy a mocsaras, lápos területek szárazulataira.
 

A nagygörbői famatuzsálemű 400 éves

Zsombékszék Vindornyaszőlősön

A törökök uralma alatt számos, egykor virágzó kistelepülés eltűnt, a többször végigrabolt és felégetett falvakat az éhező várkatonák is gyakran háborgatták, a lakosságot súlyos adók, járványok terhelték. A középkori világot, a háborúk nyomát, az eltűnt települések nevét már csak dűlőnevek, földrajzi nevek jelzik. Ilyen település volt a hegység nevét adó Kovácsi is. A háborús időszakok, a ki- és betelepítések a művelt területek kiterjedésében, jellegében is állandó változást jelentettek. Az erdőirtás a parasztság rendszeres munkát adott, mert a népesség gyarapodásával új és új földeket kellett termővé tenniük. A talaj gyors kimerülését eredményező gazdálkodási mód, valamint a háborúk miatti állandó el- és visszavándorlás ugyancsak az erdőirtást segítette. Az egykori irtásos földművelés jellegzetességei a mai tájkép meghatározó elemeivé váltak.

Az irtás két szakaszból állt: magából a kivágásból, illetve a gyökerektől, tuskóktól való megtisztításból. Először a fa törzsén, nem messze a tövétől, fejszével, gyűrű alakban lefejtették a háncsot, melynek következtében a fa kiszáradt (cserzés). A "megkoszorúzott", "jelelt" fa kifejezéssel pedig azokat a fákat illették, melyeket meghagytak (pl. birtokhatár kijelölésére). A vágásra kijelölt fákat aztán a következő ősszel vágták ki. Szárítást elsősorban akkor alkalmaztak, ha a fát a helyszínen, vágás után elégették és a hamu így egyben trágyaként is szolgált. Az elfűrészelt törzseket legallyazták, csomóba rakták, majd csákánnyal, fejszével, irtókapával, ásóval kiszedték a tuskókat és a gyökereket, ezeket helyben elégették. A művelés az első évben ásóval és kapával kezdődött, majd legeltettek a területen, így az állatok ürülékükkel a talajelőkészítést segítették.

Akár fakitermelésről, akár irtásról legyen szó, a gyümölcsfákat (szelídgesztenye, vadalma, vadkörte, madárcseresznye, berkenye) mindig megkímélték. Már a XVIII. századi oklevelek is megemlékeznek a helyi szelídgesztenyésekről.

Az erdőterületeken a vadászat a falusiaknak tilos volt, de a szegényebbek a rabsickodást szinte foglalkozásszerűen űzték. Az elejtett állat inát varrásra, íjideg- sodrására hasznosították, a madarak (kócsag, gém) tollával ruhát díszítettek, az énekesmadarakat a városok piacain értékesítették.

Az itt élő emberek számára azonban a legnagyobb megélhetési forrás nem a völgyi területek szántóföldi művelése volt. A szőlőhegyi állattartás jelentőségét bizonyítják a máig fennmaradt, Szent Vendel alakját ábrázoló kőszobrok, feszületeket kísérő alakok, csakúgy, mint az épületek helységeinek felosztása. A földművelésből és állattartásból élő lakosság a szőlőt és a kiváló gyümölcsöket a baromfival, tejjel együtt Sümeg piacain értékesítette.

A régi térképeken megfigyelhető, hogy a településeken a gyümölcs- és szőlőterületek még a filoxéravész előtti időkben is közel egyforma nagyságú területet foglaltak el a szőlőhegyeken. Mivel az erdei gyümölcsfákat mindig meghagyták, a gyümölcsfákra külön jogszokás volt érvényben. A szőlőhegyen lévő szórványgyümölcsösök számos régi fajta koros képviselőit rejtegetik. Extenzív művelésük és a fák közötti kaszált gyepek révén fontos élőhelyek is egyben: gyümölcsük táplálékforrás, odvas fáik pedig fészkelő- és búvóhelyek számos állatfaj számára. Legtöbbször almát, szelídgesztenyét vagy diófát ültetnek a présházak, pincék bejárata mellé, melyek között aggastyán példány is található. Ezek a famatuzsálemek (mint a nagygörbői 450 évesnek tartott gesztenyefa is) még a legendás betyároknak is árnyékot nyújtottak. Közkedvelt gyümölcs a körte, a szilva, a barack is, de a legtöbb, tájra jellemző, régi fajtát az almák között találtuk (Téli piros pogácsa, Masánczki, Húsvéti rozmaring, Batul és Mosolygós batul). Ezen fajták többsége alkalmatlan az intenzív termesztésre, de a szakaszos terméshozam, a "méreten aluli" termés mellett előnyös tulajdonságokat is hordoznak (ellenállóképesség, íz- és aromagazdagság, virágdísz). Az ökológiai gazdálkodásban alkalmazott fajtakör meghatározásához vissza kell nyúlnunk ezekhez a hagyományos fajtákhoz, mert az extenzivitást tűrő fajtacsoportok ezekből állíthatók össze. A gyümölcsöket nyers fogyasztásra saját részre és eladásra termelték és termelik ma is, de készítettek almabort is, melyet nagy faprésekkel sajtoltak ki. A pálinkafőzés hagyományairól sok forrás megemlékezik, emlékét azonban ma már csak néhány dűlőnév őrzi.
 

"Jupiter szakálla" (házi kövirózsa) kőkerítésen

Csemegéző szarvasbogár

A hegyvidéki, szőlőhegyi szőlőtermelés sajátos társadalmi- gazdasági egység volt már a középkorban is. Már a XV. században a legtöbb szőlő a jobbágyok kezén volt. Minden falunak megvolt a maga szőlője a "hegyen", ahol a falubeli jobbágyok mellett más falvak jobbágyai, sőt a városiaknak és a nemeseknek is voltak szőlői. A szőlőterület a jobbágybirtoklás korában meglehetős autonómiát élvezett, a jobbágy a szőlőt - ellentétben a többi földterülettel, ingatlannal - , ha a hegyvámot megfizette, sajátjának tekinthette: eladhatta, elcserélhette, azt utódai között feloszthatta. A szőlőhegynek autonóm területként megvoltak az önálló jogszokásai, ezek voltak a hegyközségi artikulusok.

Ez a rend vezetett a hegyi épületek sokféleségéhez, melyet még ma is láthatunk: az egyszerű, földbe vájt pincéktől az "emeletes" présházakig, melyek jómódú gazdáról, fejlett építkezési technikáról tanúskodnak. A pincék karakterét a helyi építőmesterek szabták meg, nagyságát azonban a megrendelő igényei szerint alakították ki. Így a telekszervezettel nem jellemezhető szőlőhegyen több az építészeti változat, mint egy- egy településen, és építészeti értékeik is jobban fennmaradtak. A község építkezése ugyanis rövidebb időközökben megújul. Ennek hatása ugyan átgyűrűzik a szőlőhegyre is, de késve és kevésbé hatékonyan. A legnagyobb veszély napjainkban van, mely egyrészt a filoxéravész óta tartó művelésfelhagyást, az állattartás csökkenését, a pincék pusztulását, másrészt teljes funkcióváltást, nyaralóvá történő átalakítást jelent, mely ugyancsak a művelés felhagyásával jár.

A szőlőbeli épület a helybéliek szerint szüretig csak hajlék, "megtöltés" után kapja a megtisztelő pince elnevezést. Építőanyaguk többnyire kő. A legkorábbi pincetípus a fából épült boronapince volt, de ezen a vidéken a boronaépítkezés ősibb voltát nem állíthatjuk egyértelműen: már XIV. századi levéltári dokumentumokban is találkozhatunk kőpincére utaló feljegyzésekkel. Az egészen egyszerű, kőfalú pincék teteje nád vagy szalmatetős volt, elöl ház alakú, nyeregtetős kőfalú présházzal, homlokzati falánál bejárattal. Mögötte állt a lejtős hegyoldalba vájt pince, mely egyszerű, deszkamennyezetes vagy kőbolthajtásos földdel behányt helyiség volt. Ezek a pincék nagyjából a XVII. század második felében, a XVIII.- XIX. század folyamán épülhettek.

Fejlettebb forma, amikor a présház lakórésze bővült, az épület szoba és konyha részre tagolódott, a présház és pincerész pedig az épület alá került, így praktikusan kihasználta a domboldal meredek lejtését, belesüllyedt a jól hőszigetelő földbe. A présház homlokzati része ennek következtében emeletes jelleget öltött, ugyanakkor oldalsó része a földszintes paraszti lakóház formáját mutatta. A hátsó oromfalon levő padlásajtó közvetlenül a domboldalra nyílott, azon hányták be a szénát. Ez a présházfajta a falusi paraszti és a városi polgári építkezés keveréke, máig látható, homlokzatdíszes formáit a XVIII. század folyamán és a XIX. század első felében építették. Építészeti stílusuk kiforrott, praktikus beosztással, a hely gazdaságos kihasználásával, tájképbe illő arculattal.

A telkeket az út felől néha sövénykerítés választotta el, az egyes telkek között azonban legtöbbször semmilyen elválasztás sem volt, vagy ha mégis, az a rossz szomszédi viszonyra utalt. A szőlőhegyen nem jellemző a faluban oly gyakran előforduló bazaltkőből épített tömör kerítés. Ez a "kübástya" a széles, legtöbbször kapu nélküli bejáratot szegélyezi, rajta gyakran virágzik kövirózsa (Sempervivum sp.), vagy fodorka (Asplenium sp.). Utóbbiak rokon fajai megfelelő élőhelyet találnak a XIX. század második felében rakott, hegyen lévő bazaltkőkutakban, ahol a védett gímnyelvpáfránnyal (Phyllitis scolopendrium) együtt telepedtek meg.

A pincék, présházak környezetében, ha szerencsések vagyunk, még találunk egy- egy, a Kovácsi- hegynél lévő tó élővilágára utaló, egykor használt eszközt: az ún. zsombékszéket, amely elfűrészelt, törzsszerűen összenőtt sásgyökerekből áll. A hegyen található kisebb, egykori vulkáni tevékenység során keletkezett tavak - a Vadtó, Kis- és Nagy- Rakottyás- tó - halálukon vannak, mert a víz számára áthatolhatatlan lávakőzet- aljzatban a robbantásos bányászat révén repedések keletkeztek, melyen keresztül a víz elillant, így a tavak menthetetlenül kiszáradnak, vele együtt a gazdag állat- és növényvilág, de a zsombékszékek is eltűnnek.

A parasztkertekhez rendszerint virágoskert is tartozott és tartozik ma is. Vajkai Aurél feljegyzése szerint az 1940- es években "sárga violát, kék jácintot, katarózsát, tulipánt, liliomot, őszi rózsát, nebáncsot, fátyolvirágot" neveltek bennük. Ez a kép aligha változott az idők során: a középkori kolostorkertekből indult, azóta folyamatosan fejlődött, alakult a hagyományosan ültetett dísznövényfajták alkalmazásának köre. Virágoskertjeink elfelejtett hiedelmek, szimbólumok, jelképek képviselői, mint a "villámhárítóként" a kerítésekre, háztetőkre ültetett kövirózsa (Sempervivum tectorum), vagy a Szent Imre virága, vagy a szűziesség és tisztaság jelképe: a liliom, mely a rózsával együtt gyógynövényként került a kolostorkertekbe, s lett a keresztény szimbólumok között Mária virága. Nem hiányzik a bibliai "völgyek lilioma" sem, a gyöngyvirág (Convallaria majalis), melyet Rapaics Rajmund a magyarság virágaként említ. Szomorú, hogy a virágok szimbolikájával együtt a hagyományosan ültetett fajok, fajták is visszaszorulnak, kiváltják őket új beépítésekkel párosulva a magyar tájtól többnyire idegen divatnövények, elsősorban a hegyvidéki hatású tűlevelű örökzöldek fajai és fajtái.

A gazdálkodás által meghatározott életmódhoz szorosan kötődő gazdag hit- és szokásvilág, az építészeti kultúra lassan feledésbe merülnek. A Kovácsi- hegy lábánál fekvő települések legnagyobb értékei ma is a szőlőhegyek. Ebben a tájban a gazdálkodás teremtette meg az építészeti és kultúrtörténeti értékekkel a védelemre érdemes tájkaraktert. A fejlesztési törekvésekben ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül ennek szerepét, és bár nem állíthatjuk vissza a régi világot, új alternatívákat kell keresnünk, melyekben megvalósulhat a gazdálkodási hagyományokból fakadó lehetőségek felhasználása. Csak így maradhat meg a szőlőhegyek öröksége, így válhat fenntarthatóvá e vonzó tájstruktúra.

 
IRODALOM
Farkas Sándor (szerk.)(1999): Magyarország védett növényei, Mezőgazda Kiadó, Budapest
Istvánfi Gy. (1997): Az építészet története: Őskor. Népi építészet, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest
Laposa J. (1988): Szőlőhegyek a Balaton- felvidéken, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
Dr. Surányi D. (1988): Régi magyar gyümölcsfajták, Mezőgazada Kiadó, Budapest
Vajkai A. (1964): Balatonmellék, Gondolat, Budapest