Varjú a madáretetôn. Nyugatra tekintô ablakom párkányára madáretetôt szereltem. Ez az egyáltalában nem elôírásos deszkakészülék 1947 decemberétôl (amikor kitettem) sok madarat csalogatott ablakom elé. Egy-két nap múlva már verébsereg özönlötte el. Hideg, havas idôben természetesen több madár jött. Nemsokára rászállt a cinege, sôt hím és nôstény feketerigó is.

1948 január közepén nagy vetésivarjú-csapat pihent meg kertemben. A madáretetôn ekkor fôtt burgonyahéj és kukoricadara volt. A verebek és széncinkék sokat szórtak le a földre és ezt a varjak összeszedegették. E nagy fekete madarak az ablakomtól egy méter távolságra nôtt fiatal diófára is felgallyaztak és onnan pislogtak az etetôre. Csak irigykedve néztek rá. Természetes, hogy nem jöttek közelebb.

1948 február havában megint nagy sereg varjú szállt le kertemben. Észrevettem, hogy egyik varjú a földre hullott ételmaradékokkal a másikat úgy etette, mint az anyamadár szokta a fiókáját. Távcsôvel néztem meg ezt a különös jelenetet. Láttam, hogy az ép varjú csonka csôrû társát eteti. Ennek felsô csôre az orr-nyílásig hiányzott. Nem tudta a földrôl a táplálékot felszedegetni. Azonnal szemes kukoricát szórtam ki nekik a földre és az etetôre. A csonkacsôrû felgallyazott a diófára és... hirtelen meggondolással az etetôre szállt! Itt a verebekkel együtt, félrehajtott fejjel, a szájzugával szedte fel a fõtt burgonyafalatokat és kitûnôen le is nyelte azakat.

A hibás állat mindig szelídebb, mint az ép. Ezt az állatlélektani törvényszerûséget figyelhettem meg most is. Természetesen ez a csonka csôrû vetési varjú – ha már ennyire merész volt –  épp úgy eltûrte, hogy az ablakból nézzem, mint a verebek és cinkék. Néhány nap múlva újra rászállt etetômre. Nagy nyugalommal üldögélt ezen és semmit nem félt.

Így történt tehát, hogy a verebeken, cinkékén és fekete rigókon kívül a csonka csôrû, szelíd, vagy mondhatjuk: merész, megélhetéséért mindent kockáztató vetési varjú is etetôm téli társáságához szegôdött.

Vissza