Az akadémiák intézményének, mint miden olyannak, mely kiváltságokat ad, ellenségei is vannak.

'Elavult intézmény ez – mondják –, mely már nem felel meg a jelenkor kívánalmainak s ezért nem is e korba való.' Ilyen nyilatkozatokat hallunk néha nemcsak a sokaság részérôl, mely a tudományos munkásság értékét leginkább a szerint ítéli meg, a mint neki anyagi jólétet, vagy legalább szellemi élvezetet szerez, hanem még komoly tudósok ajkáról is, kik, önerejök érzetében másokra nem szorulván, másokkal nem is törôdnek s önzô féltékenységgel ôrzik elzárt tudományos köreiket.

A tagadás ôsi szelleme, mely minden fennállót lerontani törekszik, immár az akadémiák ellen is fordítja fegyverét, s nálunk úgy, mint európaszerte, nem annyira az egyenes támadás, mint inkább a kicsinylô ítéletek és gáncsoló megjegyzések sokkal veszélyesebb alakjában nyilvánul.

Jogosult-e ez a nyílt vagy rejtett támadás? Van-e még létjoguk az akadémiáknak ? Ezt a kérdést szeretném néhány szóval megvilágítani.

Ha elnémítjuk a kegyelet sugallatát, mely sokunkat ma is elôdeink alkotásainak megôrzésére int, s így, mondhatnám, elfogulatlanul a józan okosság rideg álláspontjára helyezkedve, létjogot valamely intézménynek csakis annyiban tulajdonítunk, a mennyiben a jelen követelményeinek eleget tesz, akkor egész tárgyilagosságában így fogjuk formulázni a kérdést: Van-e még szükség a tudományok mai fejlettsége s a ma továbbfejlesztésökre szolgáló intézmények mellett az egyesek tudományos munkásságának olyannemû támogatására és egyesítésére, minôt az akadémiák szervezete czéloz.

Ha ki akarnám meríteni e kérdést, akár egész történetet kellene írnom, kifejtve, hogy az emberiség mûvelôdésének menete közben mik voltak, és mik lettek az akadémiák. De rövidségre törekszem.

Nem akarok hosszan idôzni a régi Athéne kies kertjében, melynek árnyas berkei és szobrászati remekei között egy Plato sétált tanítványaival és a mely Akadémia nevét örökül hagyta a következô századok száz meg száz olyan intézményének, mely tudósokat, mûvészeket, tudománypártolókat és mûkedvelôket közös munkára, vagy közös szellemi élvezetre gyûjtött össze. Nem fogom fejtegetni azt sem, megilleti-e az akadémia név a szónak mai értelmében mindezeket az egymástól sokban különbözô intézeteket, melyek az ókorban és a középkorban a mûveltség vándorlásait követve, a mûveltségnek új meg új székhelyein keletkeztek s e nevet viselték. E rég elmult idôknél s ez idôk rombadôlt alkotásainál sokkal fontosabb azonban már kérdésünkre nézve a XVII. század közepe, a mikor a társulás szelleme olyan intézeteknek adott életet, melyeknek hatása a tudomány fejlôdésére megszakítás nélkül napjainkig terjed.

Ebben a nagy korban, melyet közvetetlenül egy Galilei elôzött meg és egy Newton követett, akkor, a mikor a tudnivágyó ember felszabadulván a régi tekintélyek uralma alól, kérdéseivel magához a természethez kezdett fordulni s attól egyszerre oly sok kérdezni valója volt: ekkor e kimeríthetetlennek látszó feladat hatása alatt új jelentôséget nyert a közös munkára vállalkozó erôk egyesítése.

Egy rövid évtizedben egymást követve született meg az Accademia del Cimento Florenczben, a Royal Society Londonban és a párizsi akadémia.

Az elsô, a fejedelmi kegy védelme alatt gyorsan felvirágzó, elmultával pedig már tízéves fennállás után elenyészõ Accademia del Cimento, a közös czél elérésére irányított összetartó munkálkodásnak oly eszményi példáját adta, melyhez foghatót az emberi törekvések történetében csak ritkán, a tudományok történetében pedig egyáltalában nem találunk. Tagjai mintegy kivetkôzve saját egyéniségökbôl, egy tudományos egyénné forrtak össze s munkálkodásuk eredménye úgy áll ma elôttünk, mint egy egyetlen hatalmas szellem alkotása. Az az értékes kötet, mely ez eredményeket magába foglalva 1667-ben jelent meg, szerzôjéül csak az akadémiát nevezi, elhallgatva azok neveit, kik hozzájárultak, úgy hogy ma a tudomány történetírója alig tudja megállapítani, kinek mi része volt benne. A tudományos feladatokat tekintve, melyeket ez a tudós testület magának kitûzött, figyelemreméltó, hogy javarészök a hômérséklet, a nyomás és a sûrûség mérésére, azaz olyan kérdésekre vonatkozik, melyeknek megoldása a tudósok munkásságának tervszerû egyesítését napjainkig újra meg újra szükségessé tette.

A rövidéletû Accademia del Cimento története mellett az egyesülés szellemének erejérôl tanuskodik a Royal Society és a párizsi akadémia fejlôdésmenete is, különösen fennállásának elsô századában. Ezek ugyan nem kívánták meg tagjaiktól egyéniségök oly teljes feláldozását, de azért eredményeik nagyszerûségével a közös munkásság hasznos voltának még fényesebb bizonyítékokat állítottak. Munkásságuk, melyben mint vezérek Huygens, Newton, Leibniz is részt vettek, leginkább a Föld fizikájára vonatkozó kédések megoldására irányult. Földünk alakja, méretei, a nehézség, a dagály és apály jelenségei sok éles gondolkozónak, ügyes megfigyelônek adtak közös tennivalót.

Tetôpontját érte el ez a munkásság és diadalnapot ült a tudományos egyesülés szelleme akkor, a mikor a párizsi akadémia elhatározta, hogy a Föld alakjára vonatkozó vitás kérdés eldöntése végett a meridiánfok hosszának lemérésére egyrészt Lapponiába, másrészt Peruba küldi tudósait s ez elhatározása tetté válván, Maupertuis, Clairaut, Camus és Lemonnier az észak fagyával, Godin, Bouguer és Lacondamine pedig a dél égetô melegével szembeszállva indultak az argonauta-útra, melyen az igazságot az egyenlítôtôl a sarkokig keresték.

Saját tudományszakom diadalai iránt elfogultnak látszanám, ha az egyesített tudományos munkásság fényes példái között nem említeném meg épen az idôben elsôt, az Accademia della Crusca tagjainak azt a czéltudatos tevékenységét, mellyel nyelvöket tisztázni, vagy, a mint czímerök és czímök is jelezte, korpáját lisztjébõl kirostálni törekedtek és kitartó gondos munkájok eredményeként kiadták az irodalmi ízlés és a nyelvtudomány szempontjából egyaránt fontos szótárukat.

De a ki helyesen akar megfigyelni, annak több oldalról, fény- és árnyoldaláról kell nézni a dolgokat. Nagyon tévedne, a ki az elmondottakból elhamarkodva azt következtetné, hogy a tudomány csakis, vagy leginkább csak az erôk egyesítése által haladhat, s az akadémiáknak nem jut más feladat, mint ennek közvetítése. Mert bár bizonyos, hogy az egyesülésnek a tudományos munkában is úgy, mint minden más emberi foglalkozásban, megvan a maga nemcsak erkölcsi, hanem gyakorlati értéke is, különösen akkor, a mikor az egyes erejét túlhaladó vállalkozások érdekében jô létre, azért az egyesülés magában véve mégsem lehet czél, sôt károssá válhatik, mihelyt az egyén erejének szabad kifejlôdését akadályoztatja.

Régi jó mese szól az atyáról, ki halálos ágyán fiait maga köré gyûjtve, nyílvesszôt adott kezökbe: 'törjétek el', s midôn ezt könnyûszerrel megcselekedték, nyilaktól duzzadó tegzét nyújtotta oda, melyen a fiúk sikertelenül próbálgatták erejöket. Az atyának, ki ezzel egyesülésre akarta inteni fiait, ebben igaza is volt: száz nyílvesszô együtt ellenáll az erônek, mely egyenként mindegyiket el bírja törni. De, intését kiegészítve, hozzátehette volna azt is, hogy a nyílvesszô nem arra való, hogy a tegezben társai között magát erôsnek érezve szorongjon, hanem arra, hogy kilôve a maga eleven erejével szabadon repüljön a czél felé, mely neki rendeltetésül jutott. Ez a szabad repülés, az egyénnek ez a kiválása társai közül, melyben minden egyes a maga erejével érheti el czélját, adja meg a tudomány mûvelôjének is a képességet arra, hogy teljesítse rendeltetését.

Az akadémiák nem jól szolgálták volna a tudományt, ha a munkásság közösségének túlhajtásával a tudományos egyéniség fejlôdésének útját állják vala. Nem tették ezt, sôt jutalomkérdéseikkel, vitáikkal s leginkább a tagjaik megválasztásában kifejezésre jutó ítéletökkel a verseny intézményét a szellemi küzdelmek terére is átültették.

Abban a korban, a melyre rámutattam, a XVII. században, az akadémiák jóformán az egyetlen olyan intézetek voltak, melyek a tudomány haladásának elômozdítását tudatosan kötelességöknek tartották.

De nem sokáig maradtak egyedül. Az idôk multán új, életrevaló ágakat kezdett hajtani az a régi törzs, melyet az emberiség már az ôsidôkben azért ültetett, hogy a tudományak virágot hozzon és gyümölcsöt teremjen. Az iskolát értem a szó magasabb értelmében, vagy, a mint ma nevezzük, az egyetemet, mely sok századon át, félreismerve magasztos hivatását, a helyett, hogy tudományt teremtett volna, megelégedett a tudomány kommentátorának másodrendû szerepével, mely azonban a mult században s még inkább a jelenben újra visszafoglalta a tudományt mûvelô testületek között az ôt megilletô kiváló helyet.

Az egyetem ma, azt az elvet követve, hogy tudományt közölni csak az tud igazában, ki azt maga is elôbbre vinni képes, vonzó körébe gyûjti a tudománynak majdnem összes munkásait, ellátja ôket a szükséges segédeszközökkel, kötelességökké azt az egyet tévén, hogy tanítsanak úgy, a mint azt meggyôzôdésök sugallja, megad nekik mindent arra, hogy egyéniségöket a tudományos kutatás terén szabadon érvényesíthessék s maguknak tanítványaikból utódokat nevelhessenek. Csodálhatjuk-e, hogy az egyetem szabad légkörében pezseg ma leghevesebben a tudományos élet?

Látva és örvendve rajta, hogy az egyetemek azon megbecsülhetetlen értékû munkájok mellett, melyet tanítva a közmûvelôdés érdekében tesznek, milyen óriási lendületet adtak különösen e század eleje óta a tudományok haladásának: fölmerülhet a kérdés, van-e mellettök szükség még ma is az akadémiákra? Van ; – mert az egyetemek magukban egyesítik ugyan a tudománynak minden ágát s közöttök a tanítás szempontjából bizonyos kapcsolatokat létesítenek, de a mûvelt világ kerekségén szétszórt székhelyeikkel egy-egy tudományszak mûvelôit egymáshoz közelebb nem hozhatják. Minden egyetem arra törekszik, hogy magában egy egész legyen, mindegyik csak a maga tanítványairól és a maga tanárairól gondoskodik, ellátja ôket könyvtárakkal, gyûjteményekkel, laboratóriumokkal, szóval a tudományok minden segédeszközével: de azt, hogy testületének tagjai kutatásaik eredményeit az iskolaterem falain kivül is, a világ tudományos mozgalmaiban mi módon értékesítik, teljesen és egyedül egyéni tetszésökre bízza.

Az egyetem ekként úgyszólván csak jól begyakorolt és jól fölszerelt munkásokat állít a tudomány mezejére, s az akadémia e munkás sereggel szemben is megmarad az, a mi volt elôbb, a munkaadó, ki a fáradozás gyümölcseiért jutalmat ad, s ha kell, a munkavezetô, ki a szétszórt erôket közös nagy föladatok teljesítésére egyesíti.

Egyetem és akadémia ekként nem zárja ki, hanem inkább kiegészíti egymást.

A tudományos erôk egyesítésének szükségessége sohasem volt annyira érezhetô, mint ma. Azok a százak és ezerek, a kik a tudomány mezejét különösen az egyetemek új életre ébredése óta minden irányban átkutatták, fölfedezéseikkel újabb meg újabb területeket jelöltek ki, melyek megmunkálásra várnak.

Maga a fölfedezés mindig csak egy ember szerencsés gondolatfûzôdésének eredménye lehet, az annak nyomán megoldandó feladatok pedig sok esetben meghaladják az egyesnek erejét s többek együttmûködését teszik szükségessé.

A fölfedezések e gyorsléptû korában az akadémiák már nem is elég erôsek, nem elég gazdagok arra, hogy minden ilynemû munkát egymagukban teljesítsenek.

De föllendülvén és széles körökben elterjedvén a tudomány, annak elômozdítása is megszûnt egyes kiválasztottak magánügye lenni: közügy lett már ma abból, mellyel szemben állam és társadalom vállal kötelezettségeket. A régiek mellett ekként újabb intézmények keletkeznek. Az államok egyes tudományos kérdések megoldására önálló, gazdagon fölszerelt intézeteket állítanak és pedig nemcsak a gyakorlati értékesítés czéljából, hanem magának a tudománynak érdekében. Nem errôl tesznek-e fényes tanúságot például a párizsi Bureau des poids et mesures és a charlottenburgi Physikalische Reichsanstalt, melyek évenként sok ezerekkel rendelkezhetnek arra a czélra, hogy a hômérsékletet egy foknak ezredrészével, vagy a víz sûrûségét értékének egy százmilliomod részével pontosabban ismertté tegyék.

Korunk elkényeztetett gyermekei még a tudományos vándorgyûlések és kongresszusok is. Lehetôvé tévén a tudományok mûvelôi között bizonyos társadalmi összeköttetést és nemzetközi érintkezést, ezek is közremûködnek ma sok olyan nagy tudományos feladat teljesítésében, mely az egyesnek erejét felülmulja.

Bár ezen újabb szövetkezetek, megfelelvén korunk szellemének, inkább demokratikus jellemûek és szívesen fogadnak körükbe minden vállalkozó munkást, tekintet nélkül arra, kiállotta-e már az akadémiai választás, vagy az egyetemi pályázat tûzpróbáját, azért e régi kiváltságos intézetekkel ellentétbe még sem helyezkedtek, hanem inkább rájok támaszkodva, velök együtt teljesítik hivatásukat.

Bizony azért, mert a tudományok ápolóiként nem állanak ma már egyedül, jelentôségökben nem veszítettek, nélkülözhetôkké nem váltak az akadémiák.

Fejtegetéseimmel azokat a viszonyokat törekedtem igaz világításukba helyezni, meyeknek egyoldalú felfogására szokta az ellenfél támadásait alapítani. De van a felsoroltakon kivül még egy érvem, valamennyi között a legnyomósabb. Önökhöz fordulok ezzel, a magyar Akadémia tagjaihoz, a magyar tudománynak igaz barátaihoz. Az akadémiák nemcsak tudományos, hanem nemzeti intézmények is. Nemzeti intézmények annyiban, a mennyiben nemzetünk nyelvét és irodalmát, történetét, közgazdaságát, társadalmi és természeti viszonyait teszik kutatásuk tárgyává; nemzeti intézmények azért is, mert munkálkodásukban egy-egy nemzet tudományos törekvéseit juttatják kifejezésre s annak lobogója alatt lépnek ki a világ tudományos versenyterére. Ne gondoljuk, hogy ez csak a mi Akadémiánknak sajátsága, melybôl kivetkôzve, más akadémiákhoz hasonlóbbá, rangban mintegy elôkelôbbé válnék. Vessünk inhább számot azzal, hogy a dicsôség, melyet ez az Akadémia kivívhat, csak a magyar tudománynak dicsôsége lehet, s ne feledjük el egy perczig sem, hogy nagy alapítónk örökségét híven csak akkor ôrizzük meg, ha nemzeti feladatunkat teljesítjük, kifejtve, a mint ô mondta, 'a magyarnak rejtett, még ki nem fejlett, érettségre nem virult sajátságait s így a világot egy új nemzettel gazdagítva'.

Minden más okoskodásnál erôsebben ez biztosítja Akadémiánk létjogát!