Biró Lajos leveleibõl.

VI. Szalay Imre múzeumi igazgatóhoz.
 

Simbang, Új-Guinea, 1899. januárius 30.

Méltóságos Uram !

A deczemberben jövô postahajóról elmaradtam a levélirással, megakasztott egy erôsebb láz, mely miatt nehány napig ágyban feküdtem, épen a hajó érkezése idejében. A láz elmulta után a ‘kanakerkeléses’ állapotba jutottam, a mi egyrészt örvendetes, mert a láznak hosszabb idôre visszavonulását jelenti, de másrészt a sok seb akadályoz a szabad mozgásban. Én most épen a lábaimon kaptam meg. Látva, hogy így még a legközelebbi környéken járni is akadályozva vagyok, annál kevésbbé mehetnék fel újra a Sattelbergre, hát a hajózásra adtam a fejemet. Béreltem egy benszülött-csónakot s négy 12–15 éves fiúkból álló hajósszemélyzettel elindultam a partvidéken dél felé, azzal a czéllal, hogy lassanként elôrehaladok a Huon-golf belsejébe, a mennyire eljuthatok.

A legközelebbi Giugala-vidéket, hol már elôbb jártam, most csak futólagosan érintettem, ellenben a jabim vidéken hosszasabban kellett, akarva nem akarva is idôznöm, mert ott, a hol a Huon-golf északi partja kezdôdik, a Cap-Cretinnél, erôs ellenkezô szelek jártak. Bár közben elég csendes idô volt, a délrôl jövô tengeráram ellenében evezve is csak többszöri kisérlet után sikerült a fok körül átvergôdni a Bukana vidéhre. Tigidu faluban töltöttem a karácsonyünnepeket. Nem volt ám az szomorú karácsony; még a kalács se hiányzott! Kenyérfagyümölcs hajában sütve, megöntözve édes kókuszdiótejjel vetekedik a jó dióskaláccsal. Friss pecsenyéért se kellett messzire fáradni, csapatosan szálltak fejünk fölé a kókuszdiófákra a kövér szerecsendióevô galambok (Myristicivova spilorrhoa) úgy, hogy csak akkor lôttem rájok, ha legalább kettô esett egy lövésre. Rendeztem is elsõ napjára nagy népünnepélyt. Hat galamb fôtt két hatalmas fazékban rizskásával. Dohányzott az egész falu a kiosztott másfél font dohányból. Fél délutántól éjfélig alig lohadt a lelkesedés; a szép holdvilágnál dal és dobszó mellett mutatták be szebbnél szebb tánczaikat, mik közül még új volt nehány nekem is, különösen a fegyvertáncz, a mit pajzzsal és dárdával tánczolnak. A legtöbb útleirásban ‘vad lárma és fantasztikus ugrások’ a rövid jelzôje a természeti népek tánczának; nekem, a kit jabimék már beavattak kissé tánczaik titkaiba, allegorikus képek, természetfestô mozdulatok tünnek fel benne s gyönyörködve nézem és látom benne a kôkorszakbeli ember egészséges figyelô tehetségét és szépérzékét. A jabim és bukana nép táncza mindenik olyan, mint egy-egy szép ballet; érthetetlen marad az elôtt, a ki csak egy-egy tánczost lát, de egységes képben olvad össze az elôtt, ki áttekinteni tudja. Magyarázónak elég is volt csak annyit mondani, hogy a mit most járnak, az ‘molilip’ lepketáncz, egyszerre színt és életet nyer elôttem az addig nem értett csoportozat, a lepke szárnyverését, csapongását, a virágot, az üldözô madár mozdulatait is meglátom a tánczsorok hullámzásában; addig fülsértô és untató a kézi dob zenéje, most hangfestôvé lett, s alig tudom felfogni, hogy pár percczel elôbb miként tudtam meg nem érteni!?

Olyan különös is az, Méltóságos Uram! Nem vagyok zeneértô, még csak nem is affektáltam soha, hogy értek belôle valamit. Zenedarabot csak azt tudtam élvezni, a mit vagy a szövege szerint érteni tudtam, vagy pedig mint a magyar nótát, érezni szoktam. És most vénségemre leszek zenekedvelô és épen ‘vademberektôl’ tanulom meg ! . . . De hát, utoljára is, mi csodálkozni való van rajta? Mind a kettô azon a nyelven beszél, haza és természet, a mit én értek és érzek, a mi nekem legkedvesebb, mert örök, igaz és az enyém!

Az ünnepek után tovább akartam utazni, de egy baleset visszatérített. Eltört a csónak egyensúlyzó rúdjának a czöveke, és csak az mentett meg a felfordulástól, hogy az egyik fiú kimászott a rúd végére egyensúlyozónak. Szerencsére még nem jöttünk ki messzire, könnyen visszavergôdtünk. Néhány napi várakozás után az öböl másik oldalán levô nagyobb faluból, Tami-Nuguduból, értünk jött egy csónak, bizonyára nem irántam való szeretetbõl, hanem hogy nekik is jusson a velem levô vasnemûbôl, a mi itt a pénzt teszi. Késôbb innen hatoltam nyugotra a Bukana vidék végéig; odább azonban semmi kecsegtetésre nem vállalkoztak, mert a Huon-golf legbelsejében, a Mankham folyó mellékén ellenséges törzsek laknak, kik emberevôk hirében állanak; átvágni az öblön a déli részre még kevésbbé volt kedvök, ahhoz kicsi volt a csónak.

A gyûjtött tárgyakat egy bérelt csónakkal Simbangba küldve, magam átvágtam az újguineai partoktól keletre fekvô Tami (Cretin) szigetekre. Itt iparûzô nép lakik: szép fateknôket, csigából apró gyöngyöket, conus-karikákat, jó hálókat készítenek a támiak. Nem hagyhattam ki tehát ôket, eddigi tanulmányaim kiegészítése végett meg kellett látogatnom. Idõmet hasznosan is értékesítettem.

De sokkal tovább kellett Tamiban maradnom, mintsem egyelôre szükséges lett volna. Még idejében haza akartam jönni, hogy összeállítsam azokat a zoológiai tárgyakat, mik hazaküldésre várnak. Ámde a tengeren a szél az úr. Egyik napon elszalasztottam a jó szelet s nyolcz napba került, míg haza jöhettem. Még csak gyüjteni is alig lehetett, egész nap a parton lestük a szelet, vagy reggel, kis szelet fogva, kivitorláztunk egy darabra, a beálló szélcsenddel egész nap a csónakon ültünk, hogy estére nagy nehezen visszaevezzünk. A szigettôl erôs tengeráram folyik egyenest északra, majd ebbôl nyugvó víztükörre jutva, másik áramba jut északnyugatra; ha a szél elállt, csak a helyismerõ benszülött tudja, az áramot kerülgetve, visszavezetni a csónakot, különben épen nem oda jut, a hova akart.

Igy most összesen csak négy napom maradt csomagolásra és levélirásra. Összekapkodtam, a mit lehetett, hogy legalább egy ládára valót elindíthassak. A préselt növényeket és szárazon preparált rovarokat szemeltem ki, azok vannak itt a penésztôl legnagyobb veszélyben. Szerencsére most száraz napok járnák, jól átszáríthatom a beforrasztás elôtt.

Nem az nekem itt bajom, mintha nem volna elég, mit küldjek, de nem tudom becsomagolni, nincsenek ládáim. Ha felhasználom, a mivel rendelkezem, nem tudok, innen elmenve, mibe rakódni. Különben is addig kell várnom, míg összekerülnek az együtt szállítható tárgyak, külön a szárazok s a nedvesek, külön a törékenyek és ismét a nehezek és könnyûek. A gyüjtés maga nem nehéz, csak a csomagolás. Az is baj, ha nincs, az is, ha van.

De legjobban meg vagyok akadva az ethnológiai tárgyakkal. Azt hiszem, hogy meglehetôsen kimerítettem Finschhafen környékét; alig akadok néha olyan apróságra, a mi nekem meg nem volna. Különös tekintettel voltam az ornamentikára. A tárgyak nevei, részei, díszítési motivumok magyarázata 3–4 benszülött nyelven; egyéb jegyzeteimmel se kell magamat szégyenlenem. És most nem tudok vele mit csinálni.

Haza küldeni nem merem, míg meghatalmazást nem kapok rá. Jegyzeteimet kidolgozni nem érdemes, félek, hogy az Astrolabebay-beliek sorsára jutnak; de meg sok idôbe kerülne, maga a katalogizálás ad pár heti munkát. Itt tartani se tanácsos, ethnológikát elkaparintani itt divatos mulatság, s ha valami emberi dolog talál történni velem, bizony tönkre jut. Igazán zavarban vagyok vele.

Méltóságos Uram! Ne tessék érte megróni, hogy újra hûtlen lettem az én régi ideálomhoz és sógorasszonyára, az ethnologiára kacsintgatok. Csábító perszóna az itt nagyon! Itt még kôkorszakbeli egyszerûségében jár, vagy lerí róla a czivilizácziónak minapában felvett czafrangja, még könnyen rá lehet ismerni természetes egyszerûségében. Ilyenek lehettek a mi eleink is ezelôtt 3000 évvel a kôkorszakban, mikor még nem tudták, mi a jó, mi a gonosz. Mennyire mások lehettek azok, mint a milyeneknek mi képzeljük s mostani állapotunkból következtetjük! Mennyire nem olyan a természeti ember, a ‘vadember’, mint a hogy odahaza elgondoljuk ! Milyen hamisan, mondhatni otrombán itéljük meg a kôkorszakbeli ember mûveltségét, erkölcsét és tehetségeit, s bennök saját ôseinket! Leszállítjuk ôket az állatiság színvonalára, hogy magunkat annál magasabban állóknak láthassuk! Kicsiny társadalmuk minden elméletet megcsúfol, mert van köztök erkölcs és szeretet vallás nélkül, rend és béke törvények és rendôrség nélkül, szabadság ôrök nélkül. Az emberiség tragikuma, hogy a kõkorszakbeli ember bir mindazzal és sejtelme sincs róla, a mi társadalmunk pedig ismeri annak mivoltát a legkisebb részletekig, mikor már csak a neve maradt meg belôle.

Még csak a jövô hajóig (talán április elején) maradok Simbangban, akkor átköltözöm a Bismarck-szigetségbe, egyelôre Herbertshöhebe. Legjobban szeretnék ott nem sokat idôzni, hanem alkalmi hajóval a Salamon-szigetekre menni. Ott legalább vannak még igazi emberevôk, az újguineai csak talmi. Ezután már nem kontárkodom az ethnológiában, ott már jártabb talaj van; maradok egészen a zoológiánál.

Jegyzetek a gyûjtött növényekhez, rovarokhoz, a sattelbergi madártojásokhoz (fészkek még maradtak itt) az illetô tárgyak mellé vannak csatolva.
 

Biró Lajos.