Az elektromos vezetékek érintésébõl keletkezõ veszedelmek. Weber zürichi tanár kisérleteket végzett annak megállapítására, hogy mi veszedelem fenyegeti az embert, ha teste akár szándékosan, akár véletlenségbôl el nem szigetelt elektromos vezetékkel jut érintkezésbe. A kisérleteket maga magán végezte s fôleg a váltakozó áramot szolgáltató vezetékek hatását tanulmányozta. Weber a kisérleteket két csoportra osztotta; az elsôbe tartozott annak megállapítása, hogy mi történik azzal az emberrel, a ki olyan drótokat fog a két kezébe, a melyekben különbözô feszültségû áram kering; a másik kisérleti sorozat annak a veszedelemnek megállapítását tûzte feladatául, a mely keletkezik, mikor az elektromos vezeték pályáján álló ember csak fél kezével fogja meg a vezetéket.

Az elsô csoportba vágó kisérleti sorozat berendezése a következô volt: másodperczenként 50 periódusú és 200 volt feszültségû áramot vezetett egy csévén át, a melyen egyenlô távolságban összesen 21 elágazás volt, úgy, hogy a cséve 10, 20, 30 stb. egészen 210 volt feszültségû váltakozó áramot adhatott. Mikor nedves ujjakkal ragadta meg a vezetéket, a melyben 30 voltnyi feszültségi különbség volt, úgy érezte, hogy ujjai, keze, kézcsuklója, alsó és felsô karja mintha megbénult volna, ujjait alig tudta mozgatni, a kezét alig birta elfordítani. Ha nyujtott karral fogta meg a vezetéket, nem birta meghajlítani, ha pedig hajlott karral nyúlt hozzá, nem tudta kiegyenesíteni. Az ujjakban, kézben és karban oly nagy volt a fájdalom, hogy alig állta az ember 5–10 másodperczig; de még volt annyi ereje, hogy a drótot eleressze. Ilyenkor az ember testén áthaladó áram 0,012–0,015 ampère erôsségû. Mikor Weber 50 volt feszültségû áramot szolgáltató vezetéket fogott meg nedves ujjaival, ujjainak és kezének izmai abban a pillanatban egy idôre megbénultak, a drótot legnagyobb erôfeszítéssel se tudta elbocsátani a kezébôl. A 90 voltos áramot vezetô drót kézbevétele, bár az ujjak szárazak voltak, szintén rögtöni bénulást okozott s a drótot elereszteni nem sikerült; a kézben és a karban akkora volt a fájdalom, hogy akaratlanul is felkiáltott. Ezt az állapot 1–2 másodpercznél tovább nem bírja el az ember.

Annak a veszedelemnek a megvizsgálására, a mely a földön álló embert akkor fenyegeti, ha fél kezével olyan váltakozó áramú vezetéket fog meg, a melynek másik pólusa a földön fekszik: 100 volt feszültségû 20 izzó lámpát kapcsolt össze egymásután és 2000 volt váltakozó feszültségû áramot szökkentett át rajtok. Újra elágazó drótokat készített, a melyek 100, 200 stb. egészen 3000 volt feszültségû áramot szolgáltattak. A megfigyelõ kavicshalmon állott, mely a kisérletet megelôzôleg nedves lett az esôtôl; késôbb a megfigyelô nedves agyagtalajon állott, melyet finom, megnedvesített szénpor borított. A nagyfeszültségû áramvezeték mindkét esetben ártalmatlannak bizonyult, a mi a bôrczipô szigetelô tulajdonságának volt köszönhetô; mert, mikor Weber, a kavicshalmon állva, megfogta a drótot, csak erôs sajgást érzett az ujjaiban, mikor pedig erôsen megragadta a drótot, ujjának izmait erôsebb rándulás érte. Agyagtalajon csak 1300 voltos áramig próbálta ki az áramot; ekkor tapasztalta, hogy mikor a vezetéket ujjával megérintette, mintha csak tûzbe tette volna az ujját, mikor pedig a drótot a kezébe vette, a keze azonnal megbénult s a drótot nem tudta elereszteni.

Weber a maga kisérleteibôl következteti, hogy az olyan ember, a ki száraz czipôben, nedves talajon állva, fél kezével megérinti a forgó áramot szolgáltató gép vezetékét, mindaddig biztonságban van, a míg az áram feszültsége az 100 voltnál nem több, és hogy kész a veszedelem, mihelyt valaki, legyen bár a keze száraz, két kézzel fogja meg a vezetékeket, ha bennök 100 voltnál erôsebb áram kering.

Ez állításnak igazságát igazolta az a tény, hogy egyik nagyobb chemiai gyárban 16 hónap alatt négy munkás halt meg ily módon; pedig három esetben az áram feszültsége kisebb volt 115 voltnál, s csak a negyedikben tett 115 voltot. Az elsô szerenesétlenség ívlámpával történt, a mely a szabadban faoszlopon lógott; a lámpát dróton kellett lebocsátani, s a drót a lámpától el volt szigetelve. A munkás, miután a lámpát megtisztította, felhúzásakor olyan erôvel rántotta meg a drótot, hogy a vezetékkel érintkezésbe került, s ettôl 115 volt feszültségû áramot kapott. Minthogy a munkás nem állott elszigetelô zsámolyon – pedig ez volt a rendelet –, hanem mezitláb a földön, az áram áthaladt a testén és legott megölte. A másik baleset pajkosságból történt; forgóáramú vezeték haladt az ablak elôtt s a munkás megkapta a kezével; hogy ezt tehesse, jól ki kellett hajolnia, de azután nem tudta többé elbocsátani. A harmadik szerencsétlenség akként adódott elô, hogy a munkás azt a vascsövet fogta meg, a melyben a világításra való két vezeték egymástól elszigetelve állott. Egy erôsítô csavar, mely a csövön átvezetett, az elszigetelô réteget megrongálta, s elvezette az elektromosságot a vascsôbe; a nagyfeszültségû áram ekkor is halált okozott. A negyedik esetben hanyatt fekve találták a munkást; kezével fogta a kialudt kézilámpát, a vezetô zsinór pedig a mellén feküdt. A munkások, kik a vezetô zsinórt el akarták venni, ütést kaptak a kezökbe. Különös játéka a sorsnak, hogy a gyár vezetôje és több mérnöke nem egyszer vette kezébe a vezetéket, s egyiköknek se történt baja. A fiziológiai hatásnak ilyetén különbözôsége talán abban leli magyarázatát, hogy másként fogja meg a vezetéket a munkás, és masként a tanult ember, és más a ruhájok, de különösen a czipôjök. A tisztviselôk száraz czipôjökben jól el voltak szigetelve a földtôl; nem így a munkások, a kik mezitláb vagy faczipôben jártak-keltek, s a lábuk csakhamar megnedvesedett és jó vezetôvé vált.

Az elôadottakból következik, hogy tartózkodni kell az olyan vezetékek érintésétôl, a melyekben nagy felszültségû áram kering; természetes, hogy kellô óvatossággal a veszedelem meglehetôsen ki van zárva, a mit az is bizonyít, hogy elektromos világítás czéljából nagyon sok házba vezettek már be nagyfeszültségû áramot, s a lakóknak még se történt bajok. (Gaea, 1898. VII. füz.)