Egy szülõföld-láttató könyvrõl
Gondolatok Kapocsi György „Szülõföldünk szép határa” címû mûvérõl
Hazánk egy véget nem érõ folyamatban – mennyi ideje is már... – talán a reformkor óta? – egyfolytában az elmaradt, vagy az idõszerûvé, sürgõssé vált tennivalók megcselekvésének kényszerítõ lázában ég. A tennivalók hajtómotorja rendszerint nem természeti eredetû, hiszen a földi környezetben nem a természeti jelenségek, csak azok eseményei változnak. Ezek pedig – legalábbis nálunk – többnyire elõre tudhatók, kiszámíthatók. Az embert legtöbbször maga az ember – pontosabban az emberek társadalma kényszeríti tettekre. Saját életkényszere bugyogja fel a „holnaptól másképp” parancsokat, de ugyanõ érvényesíti az önazonosságot megtartó erõvonalakat is. Egy belsõ hang követeli meg a folytonos felzárkózást (igazságtalanul, mindig csak nekünk, mindig csak másokhoz...!), ez váltja ki a tettekre mozgósító lázat. Legalábbis én így látom és így is érzem, noha tudom, hogy e láz korántsem kerít hatalmába mindenkit. Sõt...! Mégis, szinte minden döntõ pillanatban a felszínre vetõdik egy-egy olyan ember, aki a „hogyan tovább” kínzó kérdésének csapdájába esve, akár csupán egy pillanatra az ország sorsfordítójává, ettõl fogva halhatatlanná válik. Bizony nagy szüksége volt, van, lesz a hazának e tisztesség talajából gyökerezõ emberek tisztánlátására, mozdító lendületének átvételére! Legyenek azok akár Szemere Bertalanok, Brassai Sámuelek, Herman Ottók, Kós Károlyok, Kodály Zoltánok, vagy – a sokaságból találomra választott nagy nevek sorába téve – Kapocsy Györgyök. Nem, nem túlzó és nem is kegyeletsértõ e név idesorolása, mert a holtak között az élõ a folytatást, a folyamatosságot jelenti. Hiszen a múlt tetteibõl csak a ma élõ okulhat, csak az élõ képviselheti a jelent és teremtheti meg a jövõt. Nem lehet túlzó azért sem, mert az országépítõ, nemzetmegtartó, lelkiismeret-felrázó tetteket nem szokás rangsorolni. Maga a tett ténye számít, csakis ez állítható szembe a semmittevéssel, közömbösséggel és a földgolyó e sarkában nemritkán megnyilvánuló alattomos rombolással.
Miért sorolom Kapocsy Györgyöt a „Sorsfordítók Társaságába? Egy általa megalkotott könyv került a kezembe: címoldalán a nyár eleji égbolt derûje alatt fellobbanó pipacs-lángtenger és szarkaláb-fáklyák oly ismerõs, mélyre bevésett képével. Hány ilyet is láttam már?... és hányszor?... de mindig csak itt, kizárólag ITTHON! Szülõföldünk szép határa – közli a könyv Kisfaludy Károly óta annyiszor felemlegetett és szabadon értelmezett címe és a reformkori asszociációs késztetésre rákontráznak a szívenütõ színek. Idõbe telik, amíg az alcím józanabb értelme is elõtolakszik: A Kárpát-medence és az ember. (Így! – a néhai Juhász-Nagy Pál továbbélõ felfogása szerinti egyedül lehetséges sorrendi helyességgel.) Az elmúlt idõk belénkrögzõdöttsége szerint írhatta volna a szerzõ még így is: a természet és az ember. De nem! – mi már szerencsések vagyunk, hogy megvallhatjuk Kárpát-medencei illetõségünket.
Bármely könyv felnyitása elõtt szokásom azt megszagolni (mert a várható szellemi élményt a könyv illata – ha úgy tetszik, szaga – már elõre jelzi), de az is, hogy a hátoldalát is megnézem. (Rítus ez, nem is csak az enyém.) Ez a könyv sokat ígérõen jó illatú, egy jóval korábbi, az apámtól réges-régen, érettségi jutalomként kapott, feledhetetlen másik könyv illatára emlékeztet. A hátoldala pedig – nos a hátoldal egyértelmûen vitába száll a hetykén meggondolatlan (ámde rég feloldozást nyert) Petõfivel: ... mit nekem te zordon Kárpátoknak!?
Bizony térdre az Oltárkõ fensége elõtt! Ezt láttatja ugyanis a hátoldal Békás-szorosban készített képe.
Egy szép kiállítású képeskönyv került hát a kezembe – vélekedem és a feltáruló színes lapok megerõsítenek elsõ benyomásomban. Ám a könyvvel eltöltött idõ a mû belsõ tagolódásának, a képek magyarázatának, leginkább pedig a fejezet- és témacímek, majd ez utóbbiak tartalmának megismerése ráébreszt, hogy ez esetben nem egy tucat-típusú, szokványos képeskönyvrõl van szó.
Ez a mû azonban nem képes útirajz vagy útikalauz, nem is társadalomtörténeti visszatekintés. Több ezeknél! – olyasvalami, aminek a közelgõ nevezetes évfordulók kínálkozó és kívánatos megemlékezései, számvetései között helyet kell kapnia. Mert ebben a mûben arról a kérdõre vonó felelõsségrõl van szó, ami a szülõföldjéhez kötõdõ embert eleddig nem túlzottan izgatta: megmarad-e a Szülõföld, mi több, a szülõ-FÖLD puszta fizikai mivoltában, vagy nemtörõdömségünkkel, vaklátásunkkal, önzésünkkel mindegyiket elpusztítjuk.
Ezért ez a könyv a MI képeskönyvünk, valamennyiünké. Értem pedig a többes szám elsõ személye alá tartozónak mindazokat, akiket (Kodály némileg módosított megfogalmazása szerint) az életforma (nyelv, mûvészetek, történelmi életformák), az államgondolat és a mindezért való áldozatkészség tart egyben. Tudatosan-e vagy a sorsközösség-vállalás tényébõl fakadóan, mindegy: ez a mû kodályi ihletésû és szellemiségû alkotás. Hogy lehet szülõföldünkké bõvíteni olyan tájat is, ahol nem születtünk? – kérdezi Kodály, majd a választ is megadja hozzá: oda kell jutni, hogy azt felelhessük: szülõföldem Magyarország. Hogyan, miképpen? Többek között úgy, ahogyan ez a mû is teszi: szívvel kínálva annak színe-javát, megélt történelembe ágyazva hírmondó rekvizitumai történeteit, hódoló tapintattal, gyötrõ aggodalommal láthatóvá téve rejtõzködõ, veszélyben forgó természeti-történelmi kincseit.
De a felelõsségvállalás elfogadásához egy mû önmagában még nem elég! Legyen bár a leg-aktuálisabb, leg-szebb kiállítású, leg-átgondoltabb szerkezetû. A mûvel elõbb alaposan meg kell ismerkedni. Nézegetni, olvasni, olvasva nézegetni, nézegetve-olvasgatva töprengeni tartalmán, közlendõi szellemén. Párhuzamot vonni magunkban azzal a jobban ismert világgal, ami saját személyünkhöz, múltunkhoz-jelenünkhöz kötõdik. Ily módon tudatosíthatjuk a mû alapvetõ törekvését, így tanulhatunk tõle és belõle. Nem utolsósorban azért, mert a kultúrának az a sajátossága, hogy mindig újra meg kell tanulni.
Ám ennyi, még ennyi sem elég az ország, a szülõföld megismeréséhez! A szülõföld megismerésének fõ eszköze a személyes tapasztalat. De éppen ez a mû egyik fõ érdeme, hogy ellenállhatatlan kedvet csinál a tapasztalatszerzéshez. Mert, ugyancsak Kodály meglátása szerint, mindmáig érvényes, hogy sok millió ember leéli az életét anélkül, hogy csak sejtené, hol él. Hogy legszûkebb környezetén túl látna. Mit ér a magyar közösségre, hogy Európa 100 városában tudja a legjobb szálló nevét, ha nem tudja, kik és hogyan élnek tõle egyórányira? Én nem adnék érettségi bizonyítványt, csak olyan diáknak, aki bejárta az ország bizonyos részeit, és arról beszámolva beigazolta érettségét. (!)
Íme hát, itt van egy lehetséges vezérfonal! Az általunk ezer éve lakott, ismertnek hitt ismeretlen szülõföld járására ösztönöz a szerzõ bennünket. Felderülnek a beárnyékolt ország-szegletek, a mai és régi határok, az államszületés „szobája”, az ezer éve tevékeny nép célszerû-egyszerû kezemûvei, de legfõképpen a megtartó természet csodái. Azé a természeté, amihez mi oly mostohán viszonyulunk. Így tehát e mûben az ezeréves államiság emlékeinek bemutatása mellett a szülõföld természeti szépségei és azok veszélyeztetettsége jelenti a legnyomatékosabb aktualitást. És nem csupán felhangszerûen, hanem fortissimóba csapó vezérszólamként. Így Kapocsy György alkotása a megszépítõ, idealizáló, az idegenforgalmi kiadványok becsali módon csábító látványai helyett inkább a szívszorító valóságot mutatja be. Víztelenné, silány szikké aszalódott egykori híresen gazdag vizenyõs ártéri rétek, másutt meg elárasztott erdõk csonka torzói, meggyalázott Dunakanyar és Szigetköz, betonvályúba szorított patakmeder (benne autóronccsal és vele játszó, szánalmat ébresztõ gyerekekkel), a cementgyár falánk torkában lassan-lassan eltûnõ szerencsétlen Bélkõ (rettegõ apátságával), leégett erdõ, elgázolt állatok... Te!, azaz hogy ÉN tettem ezt... ember...?! – fortyanna fel, fúlna el a felkiáltás bennünk. Ám Kapocsy Mester nemcsak a bajt, hanem a reményt is felmutatja. A kötelezõ reményt, a kötelezõ és lehetséges kiutat. Mert nem csak a komor veszteségek jelentik a szülõföld valóságát. Veszteségeink annyira hétköznapivá váltak, úgy ránktelepedtek, hogy jószerével észre sem vesszük õket. Településszegélyek, országút-vivõerek, vasút-pókhálók, holttá vált vízfolyások hordják, terítik szét országszerte szapora életigenlésünk hordalékait, mocskát, szennyét, nemtörõdömségünk, kapzsiságunk gyalázatos bizonyítékait. Velük dacolnak, ellenük perlekednek a fénybe vont erdõk, virágba borult parkok, kézzel óvott kígyók-békák, ember-anyát követõ túzok-pipék.
Mi lesz veled, Kárpát-medence? – kérdezi objektív képekkel Kapocsy György és reményt sugalló képekkel válaszol. Kodály annak idején felsóhajtva óhajtotta, hogy élõ földrajz legyen minden élõ magyar. E könyv után még egyet kell sóhajtanunk: bárcsak életvédõ, élettisztelõ lenne minden magyar – és nem magyar...
SZILI ISTVÁN
Természet Világa, 131. évf. 1. sz. 2000. január
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/
Vissza a tartalomjegyzékhez