Az Eötvös József-koszorú kitüntetettjei – 1999
A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége 1/1993. sz. határozatával a kiemelkedõ tudományos életmû elismerésére Eötvös József-koszorú elnevezéssel kitüntetést alapított. A kitüntetés díszoklevélbõl, ezüstérembõl és – 1999-tõl – egyszeri 500 000 Ft ösztöndíjból áll. A kitüntetést az Akadémia elnöke adta át 1999. november 3-án, a magyar tudomány napján.
Az 1999. évi kitüntetettek: Egri Péterné Abaffy Erzsébet, a nyelvtudomány doktora, Kubinyi András, a történelemtudomány doktora, Szép Jenõ, a matematikai tudomány doktora, Sarkadi János, a mezõgazdasági tudomány doktora, Paulik Ferenc, a kémiai tudomány doktora, Gozmány László, a biológiai tudomány doktora és Jakucs László, a földrajztudomány doktora.
A kitüntetettek közül Gozmány
László, Paulik Ferenc és
Sarkadi
János professzorokkal beszélgettünk.
Sarkadi János
a mezõgazdasági
tudományok doktora, az MTA Talajtani és Agrokémiai
Kutatóintézet nyugalmazott osztályvezetõje,
a Pannon Agrártudományi Egyetem címzetes egyetemi
tanára. 1920-ban született Budapesten, 1942-ben szerzett a
Mûegyetemen vegyészmérnöki diplomát. Rövid
ideig a Földtani Intézet, majd 1949-tõl az Agrokémiai
Kutatóintézet munkatársa. Kandidátusi értekezését
1956-ban védte meg, a tudomány doktora fokozatot 1972-ben
nyerte el. Az Eötvös József-koszorút az agrokémia,
valamint a mûtrágyaigény becslésének
területén végzett elméleti és gyakorlati
szempontból végzett kiemelkedõ kutatásaiért
kapta.
– Professzor úr, az elmúlt pár évben több fiatal talajkutatóval is alkalmam volt interjút készíteni, de olyat egyet sem találtam, akinek gyerekkori vágya lett volna, hogy agrokémiával, mûtrágyázással foglalkozzon. Az ön érdeklõdése milyen mélyen gyökerezik a magyar televényben, volt netán valami családi indíttatása?
– Az égvilágon semmi. Húszéves koromig a búzát se tudtam megkülönböztetni a rozstól. Tõsgyökeres fõvárosi vagyok, nagyapám fuvaros volt, apám már érettségizett, én lettem a családban az elsõ diplomás. A gimnáziumban kifejezetten humán érdeklõdésû voltam, de apám, bölcsen, úgy vélte, ebbõl nem lehet megélni, így aztán, mivel a kémiát is szerettem, 1939-ben a Mûegyetemen elkezdtem a vegyészmérnöki tanulmányaimat. Harmadéves koromig szinte minden tárgyat fölvettem – fogalmam se volt, mi akarok lenni – a textilkémiától a szerves kémiáig. Ez utóbbi professzora a legendás Zemplén Géza volt, akirõl már olyan sokat írtak és mondtak, én talán csak annyit jegyeznék meg róla, hogy még enyhén spiccesen is kiváló elõadásokat tartott. Egyebek között a talajtant is fölvettem, aminek az volt az oka, hogy a kémiai technológiai tanszéken együtt öltöztünk – a laboratóriumi köpenyek igen büdösek voltak, mindig át kellett öltözni – idegen hallgatókkal. Elmondták, talajtanra szakosodtak és nyáron térképezni fognak. (Akkor indította el Teleki Pál a nagyobb mértékû talajtérképezést, amit korábban Kreybig Lajos a Földtani Intézetben már mûvelt.) Na jó, de mi ebben a pláne? Hát az, hogy fizetnek érte. Emlékszem, a legelsõ alkalommal ezer pengõt kaptunk, ebbõl persze fizetni kellett a napszámosokat, a fuvart stb., de így is szépen maradt belõle. Amikor megmondtam apámnak, hogy ezer pengõt kaptunk – neki akkor kb. 300 volt a fizetése – , el se akarta hinni.
Öten kezdtük, ketten abbahagyták, végül Stefanovits Pál és Stegena Lajos – aki utóbb geofizikusként és térképészként vált ismertté – és én maradtunk a talajtannál. 1942-ben végeztünk és mindhárman a Földtani Intézetbe kerültünk. Én még akkor is inkább biokémikus szerettem volna lenni, de kezdett veszélyessé válni a katonaság, és az intézet mentességet adott. A Csallóközben kezdtem dolgozni, a Felvidék visszakerülése miatt fontos volt az ottani talajtérképezés elvégzése.
A Földtani Intézetben ez a profil rövid idõn belül megszûnt, bennünket pedig átvett a Földmûvelési Minisztérium, megalakult az Agrokémiai Kutatóintézet. Ott eleinte elsõsorban humuszkutatással foglalkoztam Kreybig Lajos bácsi irányításával. ’ volt a biológiai mezõgazdaság fõvezére, és a talaj szervesanyag-tartalmának kutatása volt a legfontosabb feladat. Csak érdekességképpen említem, nem éppen kiváló káder volta miatt kirúgták, de 45-46-ban jöttek a minisztériumba szovjet tanácsadók és kérdezõsködtek utána. ’t ugyanis a Nemzetközi Talajtani Társaságból jól ismerték. Így gyorsan adtak neki valami tudományos tanácsadói beosztást.
– Hogyan került a kutatói látómezejébe a mûtrágya?
– A foszforral kezdtem foglalkozni, s ilyen vonalon a mûtrágyázással. Elkezdtük a szabadföldi kísérleteket, ahol istállótrágyákkal egyenértékû mûtrágyákat is vizsgáltuk. 1956 elõtt az volt az általános vélemény, hogy a mi éghajlati viszonyaink között az istállótrágyát nem lehet mûtrágyákkal pótolni, nem hatnak olyan jól. Talán kevesen tudják, de a második világháború elõtt Magyarországon összesen 2 kg nitrogén-foszfor-káli mûtrágya-hatóanyag jutott egy hektárra. Elsõsorban a cukorrépára használtak mûtrágyát, fõleg a nagy uradalmakban. 1948 és 1955 között ez az érték fölment 5 kilóra, de még ez sem volt semmi.
– Ön végül is a szocialista mezõgazdaság korszakának egyik nagy tanúja. Gondolom, errõl napokig tudna mesélni. Próbáljuk meg röviden, csak hogy a mai fiatalság is képet alkothasson az akkori idõkrõl.
– Idõközben sorra alakultak az állami gazdaságok és az ott dolgozó fiatalok külföldi tanulmányutakra mehettek, tapasztalatokat szerezhettek. Így nálunk is beindult az intenzívebb mûtrágya-felhasználás, illetve ezzel kapcsolatos kísérletek. Intézetünkben is elkezdtük a szabadföldi kísérleteket is és azt tapasztaltuk, hogy a mûtrágyázott parcellák nagyobb termést adtak, mint az istállótrágyával kezeltek. Ennek az volt az oka, hogy az istállótrágya nitrogénje csak lassan bomlik le és elvész egy része, kilúgozódik, a mûtrágya nitrogénje gyorsabban hat. Kezdtük propagálni a mûtrágyázást. Ebbõl persze konfliktusok származtak az idõsebb szakemberekkel, de a dolog lassan mégis beindult. A szervestrágyázás drága volt, míg a mûtrágyázást viszonylag egyszerû gépekkel és aránylag olcsón meg lehetett oldani. A 90-es évek elejére a hektáronkénti mûtrágya-felhasználás hatóanyagot tekintve már 250 kilogramm volt.
– Ez így a laikusnak, azt hiszem, keveset mond, bár az arányok imponálóak. Mennyi volt ugyanakkor a fejlett országokban?
– Erre nem lehet egyértelmûen válaszolni. Olyan statisztika a nyugati államokban sem volt, hogy az egyes gazdaságokban mennyit használtak föl. Azt lehetett tudni, hogy mennyi mûtrágyát adtak el és mekkora volt szántóterület nagysága. Ha ezt összevetették az összes, mezõgazdaságilag hasznosított területtel, nagy különbségek adódtak. Hollandiában például, ahol intenzív a rétgazdálkodás, ha szántóra számítjuk, akkor hektáronként kb. 650-700 kg az összes hatóanyag, ha a teljes mezõgazdasági területre, akkor csak 300 kg. Burgenlandban, ahol zömmel szántók vannak, több mûtrágyát használtak, mint nálunk, viszont Tirolban a legelõkön jóval kevesebbet. Magyarországon a statisztikákban fõként a szántó-kert-gyümölcsös szerepelt, mert így sokkal magasabb mûtrágya-felhasználást lehetett felmutatni. Az is igaz persze, hogy nálunk a rétekre, legelõkre tényleg kevés jutott.
A hivatalokkal idõközben ismét vitánk támadt arról, mennyi mûtrágya felhasználása volna célszerû. A vegyiparnak, a minisztériumnak az volt az érdeke, hogy minél többet, mi a kísérleteink tapasztalata alapján lényegesen kevesebbet javasoltunk. A valóság bennünket igazolt.
– A rendszerváltozás után bekövetkezett birtokszerkezet-átalakulás következtében erõsen csökkent a mûtrágya-felhasználás. Milyen kihatásai vannak ennek a hazai termésátlagokra?
– Valóban, számottevõen csökkent, szántóra számítva hektáronként 30 kg-ra. Ennek oka, hogy a mûtrágyát korábban erõsen dotálták, a 90-es években pedig már nem. A másik ok pedig az, hogy a magyar mezõgazdasági termékek piaca erõsen beszûkült, tehát nem kellett erõltetni a mûtrágyázást, a termésmennyiség fokozását. Szerencsére korábban a téeszek és az állami gazdaságok túlzott mennyiségben is használtak mûtrágyát, fõleg foszfort. A talajban maradt foszfor nem kötõdik meg teljesen, tehát van utóhatása. Mi is kimutattuk, hogy ez a túlzott mûtrágyázás még ma is hat, sok esetben elegendõ foszfort szolgáltat a talajnak, nitrogénre viszont szükség volna.
– Professzor úr, sokat hallunk arról, hogy a mûtrágyázás komoly környezeti károkat is okozhat.
– A 80-as években intézetünkben a trágyázási osztály vezetõje voltam, de ez, úgy látszik, nem volt elég elõkelõ, így átkereszteltük agrokémiai és növénytáplálási osztályra. Munkánk során kimutattuk, hogy a túlzott mûtrágyázás károkat is okoz. Ismét ellentétbe kerültünk a hivatalokkal. Most meg azt nem hitték el, hogy csökkenteni kellene a mûtrágyázást. Véleményünknek nemcsak környezeti, hanem termesztési okai is voltak. Nagy adagú foszfor azokban a karbonátos talajokban, melyek eléggé cinkhiányosak, leköti a cinket és fõleg a kukoricatermést csökkenti. Ez az irodalomból ismert volt, mi kísérletileg is kimutattuk. A túlzott nitrogénfelhasználás környezetkárosító okai közismertek, mert bejutnak a talajvizekbe. A 80-as évek végén mintegy 800 magyar településen erõsen nitrátos volt az ivóvíz. Nyugaton ezeket a károkat elõbb észrevették, és több országban, például Svédországban nemhogy dotálták, hanem megadóztatták a kelleténél nagyobb mûtrágya-felhasználást.
A 90-es években, amikor nálunk is jobban beindult a biokultúra, átestek a ló túlsó oldalára; azt mondták, a mûtrágyázás káros, pedig megfelelõen adagolva nélkülözhetetlen. Meg kellene érteni, hogy a biokultúra nagy volumenben, már csak az ára miatt is, kivihetetlen.
– Nemcsak mennyiség fontos, hanem az se mindegy, milyen éghajlaton, mibõl mennyit és milyen növényre alkalmazzák. Jól tudom?
– Ez így van. A trópusi arid talajok például gazdagok káliumban, Nyugat-Európában viszont éppen káliumra van szükség, ezért nem lehet egyértelmûen külföldi tapasztalatokat átvenni. A búza például alig igényel káliumot, a kukorica többet, a répának is sok kálium kell.
– Ön évekig tanított a Pannon Agrártudományi Egyetemen, része lehetett abban az élményben, hogy tudását, tapasztalatait átadhatta a fiataloknak.
– Amikor címzetes egyetemi tanár lettem, az egyetem akkori rektora meghívott kurzusokra, speciális kollégiumokat tartottam mûtrágyázási szaktanácsadás és talajvizsgálatok témakörben, de ezt már jó ideje abbahagytam. Koromon kívül ennek egyik oka az, hogy rektor barátom egyes utódaival bizonyos szakmai kérdésekben nem mindig jutottunk közös nevezõre.
– Mivel foglalkozik nyugdíjba vonulása óta?
– Mivel csökkentették az akadémiai kutatói létszámot, az intézetben megmaradt a szobám. Be-bejárok, szakirodalommal foglalkozom, részben pedig a régi kísérleteim adatait dolgozom föl, mindazt, amire a sok adminisztrációval járó osztályvezetõi munka mellett nem maradt idõm.
– Kíváncsi volnék, ért-e a modern kutatómunkában már elengedhetetlen számítógéphez?
– Nem. Eleve nem tudok gépelni, feleségem és az intézeti gépírónõk elkényeztettek, minden munkámat õk írták le. Azt viszont nagyjából tudom, mire lehet használni a számítógépet, és megvannak a megfelelõ szakemberek, akik értenek hozzá.
– Professzor úr, vegyésznek indult és a mezõgazdasági tudományok doktora lett. Nem furcsa ez egy kicsit?
– Említettem, hogy a kezdet kezdetén fogalmam sem volt a mezõgazdaságról. Aztán bekerültem a növények közé, megszerettem ezt a szakterületet, így lettem tiszteletbeli mezõgazdász. Nem bántam meg.