„Sejahtera Malaysia”
és egy kis Szingapúr
Második rész
Ha Kuala
Lumpurra – már csak furcsa, egzotikus neve miatt is – sokan úgy
gondolnak, hogy valahol ott lehet a világ vége, el tudom
képzelni, mi járhat a fejükben a borneói Kota
Kinabalu hallatán. Ha Borneó, akkor nyilván dzsungel,
ágyékkötõs bennszülöttek, pálmakunyhók,
fákon ugrándozó majmok... Még az sem sejti,
mi vár rá, aki a félszigetrõl, több-kevesebb
malajziai tapasztalat birtokában érkezik. Egyáltalán,
van itt tisztességes repülõtér? Nos, van. Kifogástalan.
Bõven marad idõm körülnézni, éjjeli
géppel érkeztem, így olcsóbb. (A kereken 2000
kilométeres távot naponta hat Boeing–737-es teszi meg oda-vissza
KL és Kota Kinabalu – a továbbiakban KK – között!)
Egy helybeli sráccal együtt várjuk a reggelt. Számítógéppel
fölcuccolva érkezett, KL-ban jár egyetemre, vakációzni
jött haza. Nem mertem megkérdezni, mihez kezd itt a „dzsungelben”,
ha végez.
Pirkadatkor odalépek a legközelebbi taxishoz, mennyiért visz be a városba. Tizennyolc ringgit, mondja, de hat után már csak tizenkettõ, amúgy vehetek kupont is. Különben fáradjak a sorban legelöl álló kocsihoz. Eszerint itt rend van!
Kissé furcsállottam, hogy érkezéskor útlevelet kértek, mintha nem is ugyanabból az országból jöttem volna. Sabah, miként a másik borneói maláj tagállam, Sarawak is, autonóm terület. Abban az idõben, amit mi korai középkornak nevezünk, Sabah vadászó-gyûjtögetõ õslakóit már sûrûn látogatták kínai kereskedõk, majd a 14. századtól Brunei szultánja uralta. 1521-ben érkeztek az elsõ európaiak, a Fülöp-szigeteken megölt Magellán flottájának maradványa, ám még két és fél évszázadba telt, mire kontinensünk szuperhatalmai rájöttek, itt van mit keresni. Sabaht úgy adták-vették, mint nálunk manapság a lopott autót. A brunei szultán eladta a helyi amerikai konzulnak, az tovább a hongkongi osztrák konzulnak, van Overbecknek. Ám a Monarchia érdeklõdését nem sikerült felkeltenie, így továbbpasszolta az angol Dentnek, aki megalapította a Brit Észak-borneói Társaságot. A britek nyomban nekiestek a dzsungelnak, s az erdõk helyére kaucsukot és dohányt telepítettek. Mindez tartott a második világháborús japán megszállásig. 1946-ban a társaság eladta Sabaht, mely brit koronagyarmattá vált.
Itt érdemes visszakapcsolódni az ország egészének történetéhez. A fõleg kínaiak vezette Maláj Kommunista Párt, mely gerillaháborút folytatott a japánok ellen és nehezményezte, hogy a maláj vezetõk egy része lepaktált a megszállókkal, egy füst alatt a britektõl is meg kívánt szabadulni. A maláj malájok szintúgy rühellték az angol uralmat, de nem akartak kínai dominanciájú országot sem. A britek a gyarmatból föderációt hoztak létre, melyben a malájokat privilegizált helyzetbe juttatták a kínaiakkal és az indusokkal szemben. A hosszú, már-már polgárháborús zûrzavar közepette Tunku Abdul Rahmannak sikerült egyesítenie az ország szuverenitásáért küzdõ pártokat, s a cél érdekében átmenetileg háttérbe szorultak az etnikai csoportok közti ellentétek. 1957-ben a függetlenné vált országhoz csatlakozott Sabah és Sarawak, valamint Szingapúr. (Utóbbi 1965-ben kivált az államszövetségbõl, Brunei pedig eleve be sem lépett.)
Malajzia állami berendezkedése alighanem egyedülálló a világon. Monarchikus államszövetség, élén király áll, akit ötévente választanak kilenc félszigeti tagállam szultánjai, önmaguk közül. A tizenhárom szövetségi államból nincs szultánja Melakának, Penangnak, valamint Sabahnak és Sarawaknak. Ezeket a szövetségi kormány által négy évre kinevezett kormányzó igazgatja. Minden államnak van saját kormánya is, mely kiváló alkalom fontos funkciók létrehozására és betöltésére. A király szerepe formális, mindemellett õ – és az állami szultánok – a maláj hagyományok és az iszlám jelképe. A malájok egészen másként viszonyulnak uralkodóikhoz, mint az európai monarchiák alattvalói. Itt például elképzelhetetlen a szultáni famíliák szennyeseinek kiteregetése, pedig akad bõven.
Kota Kinabalu (korábban Jesselton) ma Délkelet-Ázsia egyik leggyorsabban növekvõ városa. A japán megszállás alatt a szövetségesek porig bombázták, így történelmi emlékei alig maradtak. Szépnek ilyenképpen nem nevezhetõ, 200 ezer lakosa ellenére inkább kisvárosi benyomást kelt. A háború után épült lakónegyedei már erõsen amortizálódtak, ám az utóbbi egy-másfél évtized fejlesztései gyors ütemben emésztik föl a közelmúlt maradványait. Már a repülõtérrõl jövet feltûnt egy rettenetes külterületi cölöpfalu. A város egy részét a múlt században a tenger feltöltésével alakították ki; ennek maradéka ez a bûzös, sekély vízben álló kiterjedt nyomortanya (viszont gazdag a madárvilága). Egyetlen képre ráfér az ázsiai középkor és a 21. század: a viskóktól száz méterre ott az ultramodern mecset, a legelemibb komfortot is nélkülözõ negyed mögött csupa üveg irodaházak, bankok, no meg parabolaantennás, garázsos, tetszetõs küllemû családi házak. A srácok errefelé nem fociznak a grundokon, hanem a legnépszerûbb maláj sportot, a sepak takraw-t játszák, nagyjából a röplabda szabályai szerint, azzal a különbséggel, hogy a labdát bármilyen testrésszel lehet továbbítani, csak kézzel nem. A kb. 15 centi átmérõjû, belül üres labda ratángpálmarostokból készült (meg ne kérdezzék, milyen a ratángpálma). Az igazán pengés játékosok magukat hanyatt dobva, ollózva rúgják át a másik térfélre. A sepak raga játékban a csapattagoknak egy körben addig kell fejjel, vállal, lábbal a levegõben tartani a labdát, ameddig csak tudják. Higgyék el, sokáig tudják.
KK-tól alig tízpercnyi csónakúttal elérhetõ a Tunku Abdul Rahman Nemzeti Park öt szigete. Útban Pulau Sapi felé (pulau szigetet jelent) látni a Gaya-sziget filippínó menekültek lakta, távolról is riasztó állapotokat sejtetõ cölöpfaluit. Délkelet-Ázsia több országából, így a Fülöp-szigetekrõl és Indonéziából is, sokan próbálnak szerencsét a módosabb Malajziában, már csak azért is, mert a kis népsûrûségû ország munkaerõhiánnyal küzd. Pontosabban, az alantasabb tennivalókat a malájok nem vállalják el. A nemzeti park kiváló infrastruktúrával várja a látogatókat. A város szennyétõl távol elég tiszta a tengervíz, lehet búvárkodni, piknikezni, bóklászni a kis dzsungelek ösvényein. S ami párját ritkítja Délkelet-Ázsiában: a kirándulók zöme nem külföldi, hanem helybeli.
Könnyû, egynapos túrát teszek a KK-tól nem messzi Crocker-hegységben. Azon kevés helyek egyike Sabahban, ahol aránylag nagy területet kímélt meg az erdõirtás. A környékbeliek szállítására szakosodott, enyhén szólva túlzsúfolt minibusz 1600 méterre kapaszkodik föl. A hágó környékén található a Rafflesia Rezervátum. A világhíres óriási virágot pazar fényképeken megtekinthetjük a többnyire zárt kirándulóközpont ablakán át, sõt, ha szerencsénk van, akár a természetben is. Erre azonban annyi esélyünk van, mint a lottófõnyereményre, tudniillik a Rafflesiának nincs meghatározott virágzási ideje; amikor eszébe jut, kinyílik, de ezt a legritkábban teszi pont az ösvények mellett. Jó négy órát bolyongok a dzsungelben, teljes magányban. A pihenõpadok és a haladást segítõ farámpák állapotából ítélve alighanem hónapok óta senki sem járt erre. A közhiedelemmel ellentétben az igazi trópusi õserdõben az ösvényeken túl sem nehéz a mozgás. A magas fák lombkoronaszintje alig enged át némi fényt, ezért gyér az aljnövényzet. Megbolygatott dzsungelben, vagy olyan meredek oldalakon, amilyenen haladtam, viszont olyan az erdõ, amilyennek elképzeljük: áthatolhatatlan. Mondhatni, egyetlen óriási gruppenszex az egész õserdõ. Égbe nyúló, támasztógyökeres fák, rájuk és úgy általában mindenre csimpaszkodó liánok, páfrányok, tenyérnyi napfürdõért küszködõ aljnövényzet, láthatatlan madarak, rovarok fortissimóban zizegõ, csattogó, vijjogó kórusa. Mire megtépve, összekaristolt bõrrel kivergõdöm a sûrûbõl, a hágót betakarja a felhõzet. Az elsõ arra járó kocsit leintem, föl is vesz. Az autó Proton márkájú, maláj gyártmány, tulajdonosa KK-ban lakik, a Shell alkalmazottja, folyékonyan beszél angolul. Ha valaha azzal ámítanak, hogy egy napon autóstoppolok Borneón, a képükbe kacagtam volna.
A Kinabalu Nemzeti Park kiváló minõségû úton eurokomform buszokkal is elérhetõ. A park központja 1550 méter magasan van, túlzás nélkül világszínvonalú turistalétesítményekkel. Húsz kilométernyi ösvényhálózat, vezetett dzsungeltúrák, megfizethetõ szállás, a hegy természetrajzát bemutató kiállítás stb. Merthogy itt a hegy a lényeg. A Kinabalu 4101 méterével a legmagasabb hegy a Himalája és Új-Guinea között. A tömegét alkotó óriási gránitplutón 1-1,5 millió éve törte át a lepusztuló, üledékes kõzetekbõl álló Crocker-hegységet, s azóta is évi 5 milliméterrel magasodik. Neve, ha igaz, kínai özvegyet jelent. A legenda szerint egyik kínai császár három fiát küldte a hegyre egy csodálatos gyöngy felkutatására. Meglelték-e vagy sem, lényegtelen, az egyik herceg viszont ottmaradt, és helybeli lányt vett nõül. Pár év múlva hazatért, asszonykáját hátrahagyva, így lett õ kínai özvegy.
A hegyet Hugh Low brit gyarmati tisztviselõ mászta meg elõször 1851-ben, a környékbeli kazadanok aligha, mert hitük szerint szellemek lakhelye. Az angol késõbb visszatért St. John fõkonzullal, és a hegy növényzetének elsõ leírása az õ érdemük. Csak orchideából kereken 1500 faj ismert, a 24 rododendronfajból öt endemikus. A Kinabalu annak köszönheti gazdag flóráját, hogy itt leltek menedéket a gyorsan erodálódott, egykor jóval magasabb Crocker-hegység növényei. Különlegességei közé tartoznak a Nepenthes-félék (kancsókák), ezek a különös húsevõ növények. Legnagyobb itteni fajuk, a Nepenthes rajah kancsója két liter vizet is tartalmazhat. A kancsó nem a növény virágja. A levelek végén levõ kacsokból fejlõdik ki, s eközben emésztõnedvszerû anyagot termel. Mire fedele kinyílik, kifejlõdik benne az édes, de mérgezõ nektár, mely becsalogatja és megöli a rovarokat. Ezeket aztán a növény jóízûen elfogyasztja.
A Kinabalu aránylag könnyen megmászható hegy. A csúcsrégióig, melyet tízezer éve még jég borított és csipkézett ki, 8,5 kilométer hosszú ösvény vezet. Tíz óra alatt fel lehet jutni, de 1991-ben egy nepáli fickó oda-vissza megjárta 2 óra 42 perc alatt. Elõre megfontolt szándékkal csak a 2317 métert jelzõ tábláig mentem föl, ami nem kunszt, tudniillik addig, sõt egy darabig tovább is, lépcsõk segítik a haladást, följebb, a csupasz grániton pedig láncokba lehet kapaszkodni. Még a látogatók egészségvédelmére is gondoltak. Egy táblán tizenkét pontban közlik, milyen betegségekkel nem ajánlatos fölmenni. Itt következik a felsorolás (szívbaj, cukorbaj stb.), majd egy tizenharmadik pont: „Egyéb”. Gondolom, ebbe még belefér az én lustaságom is.
Sabahból Sarawakba egyetlen szárazföldi út vezet, ám az pont a kicsiny pénzeszsák enklávén, Brunei Szultánságon keresztül. Ha csak egyetlen napra is, szívesen megnéztem volna, hogyan fest a világ egyik leggazdagabb emberének birodalma, ám a pesti brit konzulátuson, ahol vízum után érdeklõdtem, azt mondták, többen próbálkoztak ezzel a mutatvánnyal, de eddig még senkinek nem adtak belépési engedélyt. Csak meghívólevélre. Szóljon – legalább most, utólag –, akinek van brunei rokona, ismerõse! Így aztán át kellett repülnöm. Miri városában fogtam talajt. Innen közelíthetõ meg a Gunung Mulu Nemzeti Park, ahol a világ legnagyobb barlangterme tátong a mészkõvonulat alatt. Oda-vissza legalább három nap, csak repülõvel, az annyi mint minimum kétszáz dollár. Boldogtalan leszek attól, ha nem látom a világ legnagyobb barlangtermét? Nem leszek. Ahol negyven Jumbo jet elférne egyetlen barlangban, onnan én hiányzom a legkevésbé. Sarawak mészkövei amúgy is rejtenek még pár szép barlangot, elég csak elbuszozni például Batu Niah falucskáig. Nos, e járat komfortfokozata még hagy maga után kívánnivalót, de legalább tudok valami ilyet is említeni Malajziából. És még valamit, ami aligha vet jó fényt az országra. Levegõbõl, országútról egyaránt látszik, hogy iszonyú erdõpusztítást végeztek Sarawakon. Miritõl Batu Niahig úgy 110 kilométer az út, de egyetlen méterén sem láttam természeti környezetre emlékeztetõ foltot. Az utat végigkísérik az olajpálma-ültetvények. Az olajpálma apró, fürtökben lógó magvaiból készül a pálmaolaj, amit a fõként kozmetikai cikkeket gyártó cégek használnak adalékul mindenféle kenceficéhez. Erdõt irtani nemcsak az ültetvények miatt kell, hanem az értékes faanyagért is. Manapság Sarawaknak csak kb. 60 százalékát borítja trópusi õserdõ. Bár az állami kormányzat szigorította a kitermelési kvótákat, ami harmincezer embert tett munkanélkülivé (õk most nem a fáért, hanem a termõterületért irtják az erdõt), a partvidéktõl távolabbi vidékeken nehéz az ellenõrzés. (Márpedig itt minden távol van a a partvidéktõl). Bár Sarawak autonóm, az állami kormányzat részesedése kicsi a selftengeren bányászott szénhidrogénbõl, az adó ugyanis nagyrészt a szövetségi kormány kasszájába vándorol. Így az állam fõ bevétele továbbra is a fakitermelésbõl származik. Mindezek tetejébe a kitermelési jogokhoz pont azoknak nincs közük, akik az érintett vidékeken élnek: az õslakos népeknek.
Batu Niahtól mintegy öt kilométeres csónakúton közelíthetõ meg a Niah-barlang. Talán vezeklésül az õserdõkkel szemben elkövetett bûnökért, Sarawakon nemzeti parkok sokaságában mentik a menthetõt. A barlanghoz 2 kilométer hosszú, emelt deszkapallóösvény vezet, így megpróbáltatások nélkül élvezhetem a dzsungel látványát, hangjait. A környéken 40 ezer éves emberi maradványokat és eszközöket, sziklarajzokat is találtak. Ezek a legidõsebb nyomai az ember Délkelet-ázsiai megjelenésének. A barlangokat ne úgy képzeljük el, mint a mifelénk ismerõseket. Itt nem valami kis lyukon kell bemászni. A legnagyobb üreg óriásira tátott szájjal, méteres cseppkõfogakkal nyílik az õserdõre. Csak a beszûrõdõ fényben tájékozódhatunk, ugyanis világítás nincs. Azért nincs, hogy ne zavarják a 30–50 méter magas mennyezeten élõ mintegy 4 millió fecske és a hasonló számú denevér nyugalmát. A barlangokban két fontos gazdasági tevékenységet is végeznek. Az egyik a madárfészekgyûjtés. Köztudottan a kínai konyha egyik ínyencfogása a fecskefészekleves. A gyûjtõk egy szál, összekötözött bambuszrudakból készült póznán másznak föl (évente néhányan mélybe zuhanva nyakukat szegik), s ahogy hallottam, nagyjából kétszáz dollárt kapnak a fészkek kilójáért. A gyûjtés csak a költési idõszak után, vagy valamivel a tojásrakás elõtt engedélyezett. A barlangok másik kincse – ha lehet e szót ilyen kontextusban használni – a guanó. A sötétben, zseblámpafénynél deszkapallókon botorkálva érti meg az ember, milyen is az, amikor „lerakódik... keményen, vastagon”. Csak azt nem értem, honnan tudhatta ezt ilyen pontosan szegény József Attila. Azt meg végképp nem, hogyan úszhattam meg a barlangtúrát úgy, hogy egyetlen folt sem esett rajtam.
 |
| Kuching, a "Macskaváros" |
| (A szerzõ felvételei) |
Így tehát, eléggé el nem ítélhetõ módon, egyszerûen átröppentem Kuchingba. A térkép-táj egyszerre riasztó és lenyûgözõ: irdatlan erdõsebhelyek, ültetvények, fakitermeléshez vezetõ, sárgálló dózerutak, a tengeranya kebelére megfontolt kanyargással igyekvõ iszapos vizû folyók, a parton mangroveerdõk, bádogtetõs házikók.