A gondolkodás lépésváltása

VÁMOS TIBOR
A gondolkodás lépésváltása*

Ebben az elõadásban tudományterületünknek két, egész gondolkodásunkra, világlátásunkra kiterjedõ hatásáról kívánok beszélni. Az egyik a világról alkotott nézeteink modellszemlélete és az ehhez kapcsolódó viszonylagosságok objektiváló ereje, a másik a kiszámíthatóság meghatározásának változása és e kiszámíthatóság határainak óriási kiterjesztése a gyakorlat minden területén.
Gondolkodásunk és annak érzékelõ, feldolgozó eszközvilága
A filozófia és a pszichológia régóta foglalkozik azzal, hogy gondolkodásmódunk, az ezt támasztó fogalmi rendszerünk mennyire kötött ahhoz a környezethez és ezen belül az eszközvilághoz, amelyben élünk, és amelyben õseink hosszú sora élt. Az õsök itt az egész emberi múltra vonatkoznak, sõt azon is túl, az embert megelõzõ õsök agyi törzsfejlõdésére is.
Ez a külvilágot érzékelõ képesség határolja be modellalkotó képességünket, azaz annak a valóságnak a leképezését, amire agyunk érzékszerveink segítségével képes, de ez ad hatalmas eszközkészletet, mintegy kiterjesztett nyelvet ahhoz, hogy ennek a korlátozott szókészletnek és nyelvtannak az alapján a végtelen felé hatoljunk. Nyelv és nyelvtan itt mindig a kiterjesztett értelemben használt, beleértve örökölt agyi struktúráinkat és mindazt a tárgyi, kifejezésbeli, gondolkodástechnikai gazdagságot, amit ezen túl szocializálunk.
Minden számítástechnikus érzékeli, hogy bár a Turing-géppel bizonyítottan minden algoritmikus feladat elvileg megoldható, a Turing-géppel, vagy a korábbi évtizedek gépeivel szemben milyen fantasztikus reprezentációs gazdagságot kaphatunk egyre bonyolultabb gépeinkkel és programrendszereinkkel.
Az agy–gép hasonlatról ma is állandó vita folyik, de éppen az elõbb mondottak szerint, a gép számunkra gondolkodásunk mechanizmusai megközelítésének mintegy kézzelfogható mûködési módja, nyelvi, reprezentációs eszközünk. Így természetes, hogy az új eszközkészlet és az ezzel járó alaposan megváltozott információs környezeti világ tovább formálja gondolkodásmódunkat is, mintegy új rétegként rakódva évmilliók örökségére. Mint ahogy az agy törzsfejlõdése is egyre újabb fiziológiai rétegeket adott hozzá a paleocortexhez, az õsagyhoz, úgy módosul nyelvi készletünk is az új környezet, új, mesterséges érzékszervek, ezekkel feltárt új érzékelési tartományok által. Éppen ennek a folytonos módosulási folyamatnak a tudomásulvétele és tudatosan elemzõ felhasználása lett az új gondolkodásmódok legfõbb sajátja.
Mai értelemben vett és a nyugatiként jellemzett tudományos gondolkodásunk a görög antikvitással kezdõdött, õk foglalták elõször modellszerû rendszerbe a technika által még nem segített, puszta érzékszervi megfigyeléssel gyûjtött ismereteket és az így kapott képeknek mint nyelvnek alapján kifejezhetõ világreprezentációt. Ennek természetes határai is jól érzékelhetõek, ezért nem tudott túllépni a maga kristálygömbös kozmológiáján olyan géniusz sem, mint Arisztotelész.
Az elsõ eszközökkel bõvített érzékelés, a teleszkóp és a mikroszkóp nyitott utat a tér forradalmian új modelljeihez, az idõmérés és a navigáció technikája nemcsak a Föld és a Földön kívüli világ változott modelljeihez, hanem ezeken keresztül is a tudományos gondolkodásnak a 16-tól a 19. század végéig folytonosan építkezõ nagy átalakulásához, de ez a módosulás rendítette meg a korábbi társadalmi világképeket is.
Az érzékelõ-feldolgozó eszközök, ezek az agyat mintegy kiterjesztõ mechanizmusok hasonló utakat nyitnak. Leuwenhoek mikroszkópjának és Galilei távcsövének mai utóda az egyes atomokat érzékelõ pásztázó, alagúthatással mûködõ berendezés és a világûrbe az ûrbõl kitekintõ, a fénysugarakon kívül a legszélesebb jelspektrumokban dolgozó, fényévmilliárdokra kilátó Hubble-ûrtávcsõ. Az alig elképzelhetõ nagyítási nagyságrendek csak egyik irányát jelzik az érzékelés finomsága, sokoldalúsága növekedésének.
Hasonló a jelenségekbe való behatolás szempontjából, ha nem még jelentõsebb módszercsoport az élet mechanizmusaiba, alakulásának kódrendszerébe tekintés, amit a biológia a röntgenspektrográfia, egyéb képalkotó, három dimenzióban reprodukáló eszközökkel és fõleg az enzimkémia finomkezelésével ért el.
Mindehhez járult az emberek közötti kommunikáció, vagyis az emberiségszervezés és a számítógépes automatizálás munkaforradalma, amely az embernek mint egyednek és mint világtársadalomnak a hatásfokát és hatókörét terjesztette ki, nem kevesebb nagyságrenddel, mint az elõbb felsoroltak.
E három, lényegében azonos eszközre támaszkodó ember és az emberi tudáserõsítés szervesen kell, hogy vezessen világképeink változásához, különben olyan vaksághoz hasonlíthatnánk magunkat, mintha egy sötét, majdnem üres térbõl a napfényre és a gazdag természetbe kilépve semmi újat sem tapasztalnánk.
Persze, a vezetõ nélkül a hirtelen fénybe lépõ nem tudja az új látványt gyorsan tudatosítani, látásával nemcsak a fényhez kell alkalmazkodnia, hanem az új élmények fogalmi rendszerét is meg kell alkotnia, a látvány összefüggéseit is fel kell dolgoznia. Errõl van most szó – és a megfelelõ helyen.
A megfelelõ hely kapjon itt hangsúlyt. Különös szûklátókörûség és szellemi, öntudati szegénység lenne azoknak a részérõl, akik ennek a világlátást módosító technikáknak a mesterei, vagy legalábbis kezelõi, ha nem foglalkoznának azzal, ami a varázsszavak elsajátítása és kimondása után következik. Az Ezeregyéjszaka szerencsés és boldog Aladdinja, vagy a goethei bûvészinas példázata legyen tán érvényes? Mi kell, hogy legjobban értsük, mirõl van szó, az alkalmazásokon keresztül a legtöbb tapasztalatot mi gyûjtöttük a még friss jelenségekrõl és nem utolsósorban, éppen az alkalmazásokon keresztül van befolyásunk is az ember és gép és a kettõ új világának alakulására.

Képünk a világról: modell
A legfontosabb változásnak, illetõleg a változások legerõsebb fókuszának a valóság leképezésének modellszemléletét tartom. Ez annyit jelent, hogy a világról alkotott képeink általában megfelelnek az adott idõszakban rendelkezésre álló ismereteinknek, de nem jelentik a világ teljes és végleges érvényû magyarázatát. E változó, fejlõdõ modellek leíró eszközei hasonlóképpen változó, fejlõdõ rendszerek, korábbi modelleknek mint fogalmi alapoknak és ezek viszonylati módjainak a leszármazottai, nem pedig a valóság öntörvényû, abszolút érvényes nyelve.
A modell-gondolat majdnem azóta megtalálható a filozófiában, hogy az ember tudományos igénnyel kezdett el gondolkodni a jelenségekrõl, azaz a görög antikvitás óta. Az ismeretek viszonylagosságának felismerése már valahol Protagorasznál kezdõdött (kapott is érte kemény bírálatot, méghozzá a legnagyobbaktól), folytatódott a sztoa és a többi szkeptikus filozófiájában.
Érdekes kapcsolódása ennek a viszonylagosság-abszolútum ellentétpárnak a platóni ideakép: a modell itt a bennünk tükrözõdõ képe, azaz csak emberi relativizálódása egy olyan valóságnak, amely azonban örök ideák világából származik, olyanból, amiben az abszolútum viszonylatosságok nélkül uralkodik. Mégis az uralkodóbb arisztoteliánus, majd a kartéziánus gondolkodás az abszolútumot egyre erõsebben visszahozta a mi tudati világunkba, ami a maguk ismeretvilágában máig hatóan is eredményesnek bizonyult. A reneszánsz és a felvilágosodás racionalitásának mai kritikája éppen abból táplálkozik, hogy bár a modell-gondolat mindig jelen volt, de azt az abszolút valóságot folyamatosan megközelítõ rendszerként kezelték.
Ezt a hatalmas haladást létrehozó, a természettudományos megismerésben gyökerezõ gondolkodási folyamatot lépte túl a 19. század második felétõl erõsödõ és az elõzõ vívmányokon építkezõ matematikai-fizikai forradalom, amely a matematikai terek elméletének, a relativitáselméletnek és a kvantumelméletnek az erejével módosította az örök abszolútumokban rögzülõ gondolkodást. A platóni aranygönûm széttörése új helyzetet teremtett, új merész szintéziseket tett lehetõvé. A gondolkodásmód változásának legfõbb jellemzõje az abszolút, a jelenségektõl független tér- és idõfogalmaknak, az univerzális, mintegy a világ viszonyrendszereitõl függetlenül érvényes természeti „törvényeknek” és emberi-társadalmi igazságoknak a kritikai nézete. Bolyai János érezte ezt, amikor geometriai felismerését úgy kommentálta, hogy egy új, más világot teremtett.

Modell és viszonylagosság
Ez a relativizálódás, azaz a folyamatok kapcsolódó kölcsönhatásaitól függõ szemlélet és ennek következtében az e jelenségeket leképezõ, nem abszolútnak tekintendõ, nem véglegesen kanonizált ismeretként rögzített világkép jelenti azt, amit a modellekben való gondolkodásnak tekintünk. A valóság szemléletében ez az ember második elszakadása a valóságtól. Az elsõ az volt, amikor az ember tudatára ébredt annak, hogy õ a valóság része és megfigyelõje egy személyben, vagyis az emberi jellegû gondolkodás kezdete. Ez az elszakadás persze éppen a fordított értelemmel mûködik: tovább segíti szemléletünk objektívabbá tételét.
A modellek alakulásának tudatos, némileg kívülrõl tekintõ szemlélete erõsíti történelmi látásmódunkat, ami segít nemcsak a visszamenõleges megértésben és szellemi folyamatosságban, hanem abban is, hogy nyitottak lehessünk az elkövetkezõ változások, az újabb nemzedékek gondolkodása iránt. Ebben a nézetben az ókor kozmológiai világképében azt a modellt csodáljuk, amely lehetõvé tette, hogy a kor szükségletein is messze túllépõ pontossággal számolják a bekövetkezõ naptári eseményeket, a newtoni modell pedig a maga határfeltételei között most is alkalmas a legtöbb mechanikai tervezési feladat megoldására. Még a rövidebb életû flogiszton- és étermodelleken sem kell mosolyognunk, és talán a mi modelljeinket is megértõbben tekintik majd az okosabb utódok, ahogyan ma a külsõ és az emberi-társadalmi világról gondolkodunk.

A mai modell a mai fennmaradási feltétel
Bár ez a viszonylagosságtudat a matematikában és a fizikában már száz-százötven éve kezdett kialakulni, a mindennapi ember számára mindez nagyon idegen volt egészen a mostani fordulatokig. Mára a globális elektronikus kommunikáció mintegy kézzelfoghatóvá tette számára az idõnek és a térnek a folyamatoktól, körülményektõl függõ voltát, viszonylagos mértékeit, változékonyságát. Ebbõl is következik annak felismerése, hogy nincsenek körülményektõl független, abszolút „igazságok” és „törvények”, ezek is folyamatosan módosulnak az idõ és a tér változó koordináta-rendszerében. Ezért tekintjük a mai, az információs világgal kapcsolódó gondolkodási lépésváltást valóban történelmi jelentõségûnek, olyan fordulatnak, amelyhez hasonló csak ritkán adódott az ember fejlõdéstörténetében.
Megerõsítem az állítást: ez a lépésváltás feltétele az emberiség fennmaradásának, alkalmazkodóképességének egy globális világa, azaz egyfelõl az egész földet átfogó, másfelõl nagyon különbözõ jellegû, történelmû emberek és embercsoportok lehetséges együttélésének. A száz-százötven éves elõtörténet pedig arra int, hogy az emberiség lényeges fordulatait hosszú folyamatok elõzik meg, a rövid távú gondolkodás, a tudománynak a pragmatizmusra kényszerítése egész további történelmi utunkat torlaszolgatja. Nem véletlen, hogy a huszadik század embere, sok véleménycsere után, nem valamiféle politikus, hadvezér, hanem Albert Einstein lett és az sem, hogy a történelem egyik legrugalmasabb gondolkodású alakulata, a katolikus egyház most fogadja el a más hitek létjogosultságát és értékrendszereinek türelmes szemléletét.

A második meghatározó lépés a kiszámíthatóság hatalmas kiterjedése
Az információs technika által létrehozott információs társadalom gondolkodási lépésváltásának elsõ alapeleme után a második, a maga látszólagos ellentmondásain keresztül is szorosan kapcsolódik az elsõhöz, ez pedig a kiszámíthatóság hatalmas kiterjedése.
A kiszámíthatóság problémája a modellszemléletbõl adódik: meddig használható a modell a valóság számára, azaz nemcsak egyes mozgató elvek átfogóbb áttekintéséhez, hanem folyamatok elõjelzésére, tervezésére, irányítására is? Az izgalmas ellentmondásos jelleg itt mutatkozik meg leginkább: a modern számítástudomány matematikai alapjai erõs határokat tártak fel a bonyolultság miatt fellépõ kiszámíthatóságban, a matematikai-fizikai kutatás pedig a véletlen folyamatok megközelíthetõségében. A klasszikus racionalizmusok, az egész felvilágosodási kultúra elleni támadásnak, a posztmodernnek jelölt áramlatnak ez a kiszámíthatósági korlát a fõ érvrendszere. Annyiban is kapcsolódik a modellszemlélethez, hogy a viszonylagosságokat és korlátokat tekintve kérdésessé teszik az egész racionális gondolkodást, nyitott kaput hagyva a legkülönbözõbb, sokszor gyilkos irracionalizmusoknak. Itt sem véletlen, hogy a katolikus filozófia igyekszik éppen a transzcendenciák védelmében a rációt is megóvni. Fides et ratio.
Vegyük észre, hogy itt az idõk egyik leghatalmasabb szellemi teljesítménye húzódik meg, a racionális gondolkodás csodálatra méltó diadala: saját határainak felismerése és szabatos meghatározása. Gödel igen elõkelõ helyet foglal el a huszadik század nagyjai között Einstein oldalán. Újabb kilépés eddigi gondolkodásunk zárt keretei közül, egyben új kihívás az ismeretlenek meghódítása felé.
A matematika számítógép-tudomány ága meg is kereste és folyamatosan keresi az érvényes kerítéseket megkerülõ utakat, hatalmas, nemcsak elméleti, hanem gyakorlati eredményekkel is. A nemlinearitások és véletlen jelenségek határterületein ma már a fizika, a kémia, a mechanika, sõt a társadalmi jelenségek és az ezekhez szorosan kötõdõ pénzügyi folyamatok jelentõs része vált becslésekkel jól körülhatárolhatókká, ezzel többé-kevésbé szabályozhatóvá. Elmélyült a logika és a bizonytalanság kapcsolódásának modellezési technikája, amivel közelebb tudtunk jutni igen bonyolult jelenségek leírásához. Az ehhez kapcsolódó lépés a pszichológiai szemantikájú alakzatoknak, képeknek, hangoknak, szituációknak a gépi reprezentálása, ezen megjelenítéseknek az összekötése a számítástechnika többi értelmezési, irányítási eszközével. A számok és terek elméleteinek szintézisei új rendezési, ezzel gépi megértési, elemzési és kezelési lehetõséget indítottak el. Ennek csak egyik látványos elméleti eredménye a híres Fermat-sejtés bizonyítása, de a lehetõségek sokkal messzebb mutatnak, új, a gyakorlat számára is fontos összefüggések felé.

A közelítések gyakorlata
Magát a matematika belsõ eszközkészletét is nagyban gazdagította az a lépés, amely a géppel történõ bizonyítási eljárásokat bizonyos feltételek mellett beemelte a matematikai bizonyítási eszköztárba. A bizonyítás a mérnök számára korábban a matematikusok szépészeti kéje volt, ma a konkrét számítási, tervezési, irányítási feladatok egyik fontos biztonsági eljárása lett.
A konkrét határok ismerete megnövelte a közelítõ módszerek fontosságát és a közelítések megbízhatóságára vonatkozó tudás jelentõségét.
Itt kanyarodunk vissza a gondolkodási lépésváltás második nagy eredményéhez, az emberi korlátokat figyelembe vevõ, közelítõ gyakorlatoknak a mai világához. Ez az abszolútumok dogmáiban hívõ klasszikus racionalizmus megújulása egy hatalmas gyakorlati erejû, jövõnk számára a tornyosuló veszélyek között biztató kilátású új racionalizmusban, a megközelíthetõ valóság elérési módszereivel, tudatos kritikával oldva a határok és határtalanságok ellentétét. Az ember nem a világba vetett, ahogy a visszafelé haladás filozófusa prédikálja, hanem e világ fejleménye, és ha racionálisan gondolkodik, együttmûködõ, otthonos lakója. Ismételten: ebben látom az emberiség jövõbeli együttélésének zálogát, együttélését önmagával és a természettel. Így válnak az irónia és a szolidaritás gondolkodásunk összekapcsolt elemeivé, ahogy azt korunkban Rorty fogalmazta.

Új szintézisek szükségessége és lehetõsége
A felsoroltak is mutatják, hogy itt az analízismódszereknek és a szintézis-gondolkolkodási utaknak hatalmas tömege nyílt meg. A mai gyakorlat szükségszerûen összpontosít az új analízismódszerekre, a konkrét, közeljövõben eladható eszköztechnikai eredményekkel kecsegtetõ, új szolgáltatásokkal biztató eljárásokra. Közben ez a folyamat sorra kitermeli ezen eszközök egyre nagyobb integráltságú szintézisének módszereit. Az alapeszközöket, akár alkatrészek, akár programtermékek, néhány globális óriás termeli, hiszen ezek mindenki számára hozzáférhetõ áron való elõállításához globális szervezetek és piacok szükségesek. A felhasználások azonban majdnem minden vonatkozásban egyedi szintéziseket igényelnek, ezzel is megteremtve a globális és individuális ellentmondásainak feloldását, egyik arcát a viszonylagosságok gyakorlati gondolkodási lépésváltásának.
Ehhez a tudományos gondolkodás hatalmas lépésváltását nemcsak közkinccsé kell tenni, hanem az embereket az aktív befogadásra alkalmassá.
Ez pedig rendkívüli pedagógiai feladat, megújuló pedagógiai módszerekkel, megújuló, az analízis és szintézis képességére alkalmassá tevõ oktatással, megújuló pedagógusi társadalommal és olyan megújuló társadalommal, amely ezt a sok kardinális újat képes létrehozni.
Ebben az elõadásban igyekeztem elkerülni a társadalmi hatások jól ismert, ma már triviálisnak tekintett tényeinek üres ismétlését a hálózatok jelentõségérõl, a globalitás és az információs társadalom összefüggéseirõl, szûkítve a figyelmet a még nem eléggé tudatosult új vonásokra és ezzel a mi világlátásunkból adódó felelõsségre.

Köszönetemet fejezem ki Nyíri Kristóf filozófusnak és Rónyai Lajos matematikusnak fontos kritikai észrevételeiért és tanácsaiért.
* A Neumann János Számítógép-tudományi Társaság kongresszusán 2000. június 21-én elhangzott elõadás nyomán.

Természet Világa, 131. évf. 7. sz. 2000. július
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/

Vissza a tartalomjegyzékhez