FIZIKUSOK II.

BENCZE GYULA
Fizikusok II.

Annak idején, 1962-ben nagy figyelmet keltett Dürrenmatt A fizikusok c. mûve, amelynek központi témája a fizikusok és általában a tudósok felelõssége volt. Ezt hangsúlyozza a darab végén megfogalmazott 12 pont, amelyekbõl talán a legvilágosabban a 16. és 17. pont fogalmaz:
A fizika tartalma a fizikusokra tartozik, a hatása: mindannyiunkra.
Ami mindnyájunkra tartozik, azt csak mindnyájan oldhatjuk meg.
A darab hamarosan világsiker lett, de az évtizedek múlásával központi problémájával együtt lassan feledésbe merült. Tavaly újból a fizikusokra irányult az érdeklõdés. 1999-ben Londonban bemutatták Michael Frayn Copenhagen címû színdarabját, amely ismét a tudósok lelki problémái közé kalauzolja a nézõt. Ez év áprilisában a darab amerikai bemutatójára is sor került, amelynek szövegét a szerzõ kissé átdolgozta az amerikai közönség számára, és azt könyv alakjában is megjelentette [1].
Az atombomba születésének körülményeivel történeti munkák tömege foglalkozik, és a Manhattan-projekt szinte valamennyi vezetõ munkatársa is megírta visszaemlékezéseit. Hasonlóan népszerû téma volt, és még ma is az a német atombomba „igazi” története. A témával magyar nyelven is számos cikk foglalkozik [2–6].
Frayn színdarabja egy máig sem teljesen tisztázott epizódot ragad ki az atombomba megszületésének szövevényes történetébõl. A darab három fõszereplõje Niels Bohr, a felesége, Margrethe Nørlund, valamint Werner Heisenberg. A remek dramaturgiával megszerkesztett és lebilincselõ darab a modern fizika két nagy alakjának 1941 szeptemberében, a nácik által megszállt Koppenhágában történt találkozása köré épül, amelyre a két jó barát igen eltérõen emlékszik vissza. Máig találgatják, mi is történt ezen a sorsdöntõ találkozáson, amely árnyékot vetett e két kiemelkedõ tudós barátságára.
A darab jobb megértésében segít egy rövid történeti bevezetés. Heisenberg, aki már diákként a Bohr-atommodell lelkes híve volt, 1922-ben ismerkedett meg Bohrral annak göttingeni látogatása alkalmából, és néhány megjegyzésével azonnal felhívta magára figyelmét. A találkozást koppenhágai meghívás követte 1924-ben a Nobel-díjas kutató egyetemi intézetébe, amelynek a 21 éves Heisenberg, Arnold Sommerfeld professzor legbriliánsabb tanítványa örömmel tett eleget. A látogatás eredménye szoros szakmai együttmûködés és barátság lett. Heisenberg Dániában dolgozta ki 1925 folyamán a kvantummechanika mátrix-formalizmusát, 1927-es koppenhágai látogatásának eredménye pedig a híres „határozatlansági reláció”. Bohr és Heisenberg nevéhez fûzõdik a kvantummechanika ún. koppenhágai interpretációja is. Heisenberget 1927-ben nevezték ki a nyugalomba vonult Sommerfeld utódjának a lipcsei egyetem elméleti fizika katedráján. 1932-ben Nobel-díjat kapott a kvantummechanikai kidolgozásáért.
A maghasadás jelenségének 1939. januárjában történt publikálása nyomán a fizikusok – Szilárd Leó munkásságának is tulajdoníthatóan – azonnal felismerték, hogy a nukleáris láncreakció létrehozása minden addiginál hatalmasabb fegyvert adhat az ember kezébe. 1939. áprilisában Niels Bohr Washingtonban, az Amerikai Fizikai Társaság ülésén már nyilvános elõadásban foglalkozott a láncreakció lehetséges alkalmazásaival. 1939. szeptemberében Németország is lépéseket tett az új felfedezés nyújtotta lehetõségek kiaknázására, és egy titkos uránium-projektet indított a hadsereg felügyelete alatt.
A sors fintoraként a két barát a barikád különbözõ oldalán állt. Heisenberg a náci Németország nukleáris projektjének lett a vezetõje, a megszállt Dániából 1943. októberének elején kicsempészett Niels Bohr fiával, a szintén fizikus Aage Bohrral együtt, Los Alamosban a szövetségesek Manhattan-projektje keretében dolgozott az atombombán.
A titokzatos koppenhágai találkozóra 1941. szeptemberében került sor. Heisenberg közeli munkatársa, Carl von Weizsäcker kíséretében szeptember 15-én, hétfõn érkezett meg a megszállt dán fõvárosba [7]. A nagy energiájú fizikával foglalkozó elõadására az elõzetes megállapodás szerint csak pénteken került sor, de õ a hét folyamán többször is látogatást tett Bohr intézetében, ahol együtt ebédeltek, és Bohr otthonában is vendégül látta vacsorára, felesége határozott tiltakozása ellenére. A személyes találkozóra így feszült légkörben került sor. Az elhangzottakról azonban Bohr nem készített feljegyzést, és emlékeit sem vetette papírra, így az õ verziójáról csak közvetett információk vannak.
Heisenberg a következõképpen idézte fel a háború után a találkozót [8]: „1941 õszén, amikor úgy véltük, eléggé tiszta képünk van már a technikai lehetõségekrõl, megkértük a koppenhágai német követséget, teremtse meg számomra egy nyilvános elõadás lehetõségét Koppenhágában. Ha jól emlékszem, októberben értem Dániába, és tüstént meglátogattam Nielst carlsbergi otthonában, de egészen az esti séta idõpontjáig nem hozakodtam elõ a veszedelmes témával. Jó okom volt hinni, hogy Niels német ügynökök megfigyelése alatt áll, azért a legnagyobb körültekintéssel beszéltem. Célzásokat tettem rá, hogy elvben nincs többé akadálya atombombák építésének, gyakorlatban azonban emberfeletti technikai erõfeszítéseket igényel az ügy, ám a fizikusok mindenképpen odáig jutottak, hogy fel kell tennünk önmagunknak a kérdést: szabad-e tovább kutatni e téren? Igen ám, de amint a bomba puszta lehetõségét említettem, Niels annyira megrémült, hogy beszámolóm legfontosabb részét, tudniillik a technikai nehézségeket már meg sem hallotta. Már pedig számomra tényleg ez volt a döntõ mozzanat: ez adta a fizikusok kezébe a döntés lehetõségét, hogy próbáljunk vagy ne próbáljunk atombombát építeni. Adhattunk volna ugyanis olyan tanácsot kormányainknak, hogy a bomba semmiképp nem készülhet el a háború végéig, és így fölöslegesen kötné le a technikai potenciál jelentõs részét, de mondhattuk volna azt is, hogy a legnagyobb erõfeszítések árán esetleg még éppen idõben vethetnénk be. Végsõ soron mindkét nézetet egyenlõ meggyõzõdéssel hangoztathattuk volna; valóban, mint késõbb kiderült, még Amerika sem készült el az atombombával – a maga összehasonlíthatatlanul kedvezõbb körülményei között – a német kapituláció napjáig.
Niels, mint említettem, annyira megrémült az atomfegyver építésének lehetõségétõl, hogy további megjegyzéseimre már oda sem hallgatott. Meglehet, annyi – teljesen jogos – keserûség gyûlt össze benne hazája brutális német megszállása miatt, hogy nem hitt többé a fizikusok nemzetközi összefogásában. Nagyon-nagyon fájdalmas volt látni micsoda tökéletes elszigeteltségre kárhoztatott bennünket, németeket vezetõink esztelen politikája: saját bõrömön tapasztalhattam, hogy a háború a legtartósabb barátságot is kikezdi – legalábbis egy idõre.”
Heisenberg feleségének visszaemlékezése alátámasztja férje elbeszélését [9]: „A koppenhágai utazást többen újra és újra valami rejtélyként emlegetik, és úgy látszik, maga Niels Bohr is olyan benyomást szerzett annak szándékairól és motivációiról, ami tragikus ellentétben volt Heisenberg tényleges intencióival...
Végül is mirõl volt szó a beszélgetésben? Az az igazság, hogy Heisenberg szeme elõtt az atombomba fenyegetõ rémképe lebegett, és azt akarta jelezni Bohrnak, Németországban nem csinálnak atombombát, sõt nem is tudnának atombombát elõállítani. Ez volt az utazás és a beszélgetés központi motívuma. Heisenberg úgy gondolta, ha Bohr közölné ezt az amerikaiakkal, talán õk is elállnának az elképesztõen költséges és pazarló fejlesztési munkától. Igen, Heisenberg titokban azt remélte, a híradással megakadályozhatja, hogy egy napon atombombát dobjanak le Németországra. Ennek az eshetõsége állandóan gyötörte. És arról is szilárdan meg volt gyõzõdve, hogy az atombomba nem lenne sorsdöntõ a szövetségesek gyõzelme szempontjából – a fejlemények igazolták õt. Ez a vakmerõ remény volt utazásának legerõsebb motívuma. Ám egyáltalán nem talált megértésre. Õk, akik olyan közeli barátok voltak egykor, mélyen csalódtak egymásban, és hiábavalónak bizonyult minden további kísérlet a kölcsönös megértésre.”
Aage Bohr szerint „Heisenberg az atomenergia katonai alkalmazásainak témájával foglalkozott”. Viktor Weisskopf, Heisenberg volt tanítványa, aki a Manhattan-projekten dolgozott, 1948-ban állítólag kifaggatta Bohrt a találkozásról, és szerinte Bohr így számolt be a találkozásról: „Heisenberg tudni akarta, hogy Bohr mennyit tud a szövetségesek nukleáris programjáról. Javasolni akarta, hogy a tudósok fogjanak össze, és hozzanak olyan döntést, hogy nem dolgoznak az atombomba létrehozásán, és a kapcsolatok javítása érdekében meg akarta Bohrt hívni Németországba. Az ötletet, hogy a világ tudósai foglaljanak el közös álláspontot, Bohr egyáltalán nem támogatta. Azt mondta magában: »Heisenberg vagy nem õszinte, vagy pedig a náci kormány felhasználja õt«. Arra gondolt, hogy a kormány Heisenberget arra akarja használni, hogy hátráltassa a szövetségesek munkáját a bombán. De Bohr mindig is azt mondta, soha nem volt biztos abban, mit is akart Heisenberg.”
Frayn darabjában Bohr és Heisenberg képzeletben életre kel, hogy ezt a találkozást újból eljátssza egy sor változatban. Mindegyik egy-egy lehetséges interpretációt jelenít meg, amelynek megfelelõen Heisenberg és Bohr más-más fényben tûnik fel. Margrethe asszony mindvégig bizalmatlan, és minden változatban hátsó indítékot keres Heisenberg megnyilvánulásaiban. Frayn leghosszabban azt a változatot ábrázolja, amely szerint Heisenberg szándékosan akadályozza a németek erõfeszítéseit, eltitkolja Albert Speer hadügyminiszter elõl a plutóniumra vonatkozó információt, és nem akar a bomba elõállításával foglalkozni, nem is hajlandó a kritikus tömeget kiszámítani. Ha ugyanis megtette volna, igen hamar realitássá vált volna a bomba megépítése. Ez a darab központi mondanivalója, amelyet a színpadra állítás és a dramaturgia azzal is hangsúlyoz, hogy a háttérben egy atomrobbanás robaja hallatszik – egyúttal a darab leggyengébb, és tényekkel cáfolható pontja; ugyanis Heisenberg bizonyíthatóan meghatározta az uránium 235-ös izotópjára a kritikus tömeget, a számítás azonban a valóságos értéket jelentõsen túlbecsülte. Ez azonban szakmai tévedés volt, nem pedig egy ellenálló szándékos cselekedete. Ezt a véleményt támasztja alá Heisenberg elsõ reakciója is az amerikai atombomba hirosimai bevetésének hírére, amelyrõl angliai internálása alatt, a Farm Hallban értesült [5, 10]: „Ennek semmi köze sincs az atomhoz, mindenesetre az, hogy egyenértékû húszezer tonna robbanóanyaggal, az félelmetes... Csak azt tudom elképzelni, hogy valami dilettáns Amerikában, aki nem nagyon ért a dolgokhoz, rávette õket, hogy kijelentsék: »ha ezt ledobjátok, az egyenértékû húszezer tonna robbanóanyag hatásával«, valójában azonban egyáltalán nem mûködik.”
Powers szerint a találkozással kapcsolatban – akárhogyan is zajlott le a valóságban – két körülményt kell hangsúlyozni. Elõször is Heisenbergtõl tudta meg Bohr, hogy a németek dolgoznak az atombombán. Ez német hadititok volt, és Heisenberg ennek elárulásával komoly kockázatot vállalt, ami jóhiszemûségének közvetett bizonyítéka is lehet. A második momentum, amelyet Bohr soha nem említett, és környezete sem tudott róla, hogy Heisenberg a találkozókor átadott egy rajzot, amely a német kutatásokat illusztrálta. Bohr nem értette meg a rajz jelentõségét, azonban Los Alamosban 1943 szilveszterén az Bethe, Teller és más kutatók kezébe került, akik azonnal felismerték benne egy reaktor egyszerûsített vázlatát. A darab amerikai bemutatójáról Jonothan Logan írt értõ és részletes recenziót [11], a tényeket illetõen pedig hosszú cikkére [12] hivatkozott, amely helyére teszi a szerzõ tényszerû tévedéseit.
A kvantumfizikát csak felületesen ismerõk számára Heisenberg híres határozatlansági relációjának valami misztikus vonzása van, amely a színdarabot is áthatja. Az emberi élet, akárcsak a kvantumfizika, azonos törvényeknek engedelmeskedik, amelyek szerint – mondja Bohr – „nem létezik pontosan meghatározható, objektív univerzum. Az univerzum csak közelítések egy sorozataként létezik.” A darab Logan szerint azt sugallja, hogy – akárcsak a határozatlansági összefüggés miatt – nem áll módunkban ítélkezni Heisenberg fölött, mivel minden adatunk csupán megbízhatatlan emlékeken alapul. Frayn fõként Powers munkájára alapoz, amely egyesek szerint kissé heroizálja Heisenberg alakját [7].
Frayn darabja ennek megfelelõen egy idealizált Heisenberget mutat be, aki akadályozta az atombomba létrehozását, részt vett a náciellenes ellenállási mozgalomban, amely dán zsidókat mentett meg, és aki maga „soha nem járult hozzá egyetlen személy halálához sem”.
A darabban Bohr így kezd egy mondatot: „Ha az embereket szigorúan csak a megfigyelhetõ mennyiségek alapján lehetne megítélni”, amelyet Heisenberg fejez be: „akkor szükségünk lenne egy új, furcsa kvantum etikára. Akkor lenne helyem a mennyországban, valamint annak az SS legénynek a számára is, akivel hazafelé menet találkoztam”.
A Copenhagen címû darab számos történeti tévedése és a tények kissé önkényes csoportosítása ellenére igyekszik az emberi érzelmek felõl megközelíteni a fizika két nagy alakjának viszonyát, és annak fényében megérteni, mi is történhetett azon a híres-hírhedt koppenhágai találkozón. Frayn emberileg szimpatizál Heisenberggel, akit a történelem valóban nem hozott túlságosan irigylésre méltó helyzetbe. Vannak aztán olyanok, akik a nácikkal szemben érzett minden gyûlöletüket Heisenbergre vetítik [13–14]. Megint mások, például az egykori tanítvány, Teller Ede, tisztelettel és nagyrabecsüléssel nyilatkoznak róla [15]: „Dolgoztam az atombombán, ezt nem sajnálom. Ha nem mi találtuk volna fel? Tudom, az oroszok is dolgoztak rajta, és nekik is igazuk volt. A németek is dolgoztak rajta, és mi ettõl féltünk. Ma már tudjuk, hogy Heisenberg, a tanárom, aki ezen dolgozott, szinte nem csinált mást, mint hibákat. Pedig õ rendszerint sohasem hibázott. Az a gyanúm, hogy nemigen akart a náciknak dolgozni.”
Nos akkor mi az igazság a koppenhágai találkozóval kapcsolatban, és milyen ember is volt Heisenberg? Sajnos ezt Frayn érdekes színdarabjából sem tudhatjuk meg, azonban a darab érdeme, hogy gondolkodásra késztet. Ha valaki ítélkezni akar Heisenberg fölött, akkor azt Frayn darabjának tanulsága nyomán csak a tények minél teljesebb ismeretében, morálisan és etikailag felfegyverkezve kísérelje meg.

IRODALOM
[1] Michael Frayn, Copenhagen, Methuen Publishing Ltd., New York, 2000.
[2] Bencze Gyula, A német atombomba mítosza, Természet Világa, 1991. március, 138. old.
[3] Palló Gábor, A fizikus dilemmái, Világosság, 1994/1., 45–7. old.
[4] Jeremy Bernstein, Vacsora a kastélyban, Világosság, 1994/1, 58–75. old.
[5] Bencze Gyula, Az epszilon hadmûvelet, Természet Világa, 1994/5., 211–215. old.
[6] Bencze Gyula, Heisenberg, a „rossz mérnök”, Magyar Tudomány 1999/11., 1362–1366. old.
[7] Thomas Powers, Heisenberg's War, The Secret History of the German Bomb, Little, Brown & Co., Boston, New York, 1998.
[8] Werner Heisenberg, A rész és az egész, Gondolat, Budapest, 1975.
[9] Elisabeth Heisenberg, Egy politika nélküli ember politikus élete, Holnap Kiadó, Budapest, 1993.
[10] Operation Epsilon, The Farm Hall Transcripts, University of California Press, Berkeley. Los Angeles, Oxford, 1993.
[11] Jonothan Logan, A Strange new Quantum Physics, American Scientist, 2000. July/August
[12] Jonothan Logan, The Critical Mass, American Scientist, 1999. May/June
[13] Paul Rose, Heisenberg and the Nazi Atomic Bomb, University of California Press, Berkeley, Los Angeles, 1998.
[14] Jeremy Bernstein, Building Hitler a Bomb, Commentary, 1999. május, 49–54. old.
[15] Teller Ede és Zeley László, Légiposta, Háttér Kiadó, Budapest, 1990.

Természet Világa, 131. évf. 11. sz. 2000. november
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/

Vissza a tartalomjegyzékhez