Simonyi Károly ajándéka
Régi nagy adósságom kis részlettörlesztését, háborgó lelkiismeretem enyhe csillapítását veszi most kézbe az olvasó. Ugyanis kezdettõl kötelességemnek éreztem, hogy a magyarországi fizika kultúrtörténetét is megírjam, kijelölve a magyar fizikusoknak, természettudósoknak a méltó, az õket megilletõ helyet nem a világ tudóstársadalmában, hanem a mi érzelmi világunkban, értékítéletünkben, kissé patetikusabban, a szívünkben. Így kezdi Simonyi Károly A magyarországi fizika kultúrtörténetének 19. századi fejezetét, melyet külön füzetként a Természet Világa hûséges elõfizetõi az ezredfordulón kézhez kapnak. Simonyi professzor úr ajándékaként, akit hosszas rábeszéléssel sem lehetett eltántorítani attól, amit eltervezett: a kötet nyomdaköltségeit õ maga akarja kifizetni. Kétszeresen ad tehát, szellemi és anyagi tartalékaiból merítve. Fejet hajtunk a nyolcvannégy éves professzor szelleme és humánuma elõtt.
Professzor úr, oly szépen indítod könyved elsõ fejezetét, hogy azt idézni szeretném.
Érzékeltetni
akartam, hogy az 1823-as év történései milyen
élesen beleszólnak mai életünkbe. Megmutatni,
hogy a csaknem kétszáz év nincs is olyan távol.
A
Nyelvújítás. Hídépítés
fejezetet ezért így kezdtem: A televízió képernyõjén
fiatal leány arca látható. Megilletõdötten
hallgatja a Himnuszt, amely most már az õ, az új világbajnok
tiszteletére csendül fel egy helsinki uszodában. Szájmozgásából
látszik, hogy dúdolja a Himnusz szavait, miközben szeme
könnybe lábad: »Isten áldd meg a magyart«.
Ezeket a szavakat Kölcsey Ferenc vetette papírra 1823-ban,
de ugyanekkor, tehát 1823-ban írta le Bolyai János
levelében atyjának: »a semmibõl egy ujj más
világot teremtettem«, és ez idõ tájt
jelentette ki Széchenyi István: »Magyarország
nem volt, hanem lesz«. Patetikus szavak ezek, ahogy a jelenet is,
de az olvasó talán megbocsátja a krónikásnak
a pátoszt, amikor ennyire húsbavágóan érezhetõ,
hogy a múlt nem csak áttételesen, tanulságain
keresztül szól bele életünkbe, mert úgy
tûnik, hogy ez a korszak, a reformkor kezdete, a 19. század
elsõ évtizedei nem a múlthoz, nem a történelemhez,
hanem jelenünkhöz tartoznak. Mindennapi életünkben
is találkozunk a Himnusz hangjaival, a tudósok ma is keresik
»a tér igaz tudományát«, és életünket
a jövõbe vetett hittel tervezzük.
A múlt gyakran megtapasztalva is bennünk él, hiszen az emberi élet nagy távolságokat képes befogni. Példát mondok erre, egy önmagában is érdekes tényt. Kevesen tudják, engem nagyon meglepett, könyvemben talán ezért szerepeltetem hangsúlyosan a kérdést: ki mondta a gyászbeszédet Eötvös Loránd koporsója felett. Ugyanis Eötvös Loránd 1919 áprilisában halt meg, a Tanácsköztársaság idején. Érthetõ, hogy a gyászbeszédet a közoktatásügyi népbiztos tartotta, aki nem volt más, mint Lukács György, aki azóta elég ismertté vált. Lukács Eötvös Lorándot a legnagyobb magyar tudósnak nevezte, s mint a gyõzelmes proletariátus elsõ saját halottját búcsúztatta.
Eötvös Loránd 1848-ban született, Lukács György jól ismerhette. Én viszont Lukáccsal voltam meglehetõsen közvetlen kapcsolatban, nevelt fia, Jánossy Lajos révén. A 19. század közepén született Eötvös Loránd kortársa már az én kortársam is volt. A távolinak tûnõ pillérek átíveléséhez a történelemben néha elegendõ egyetlen ember.
Ha már Eötvös Lorándot említetted, elárulom az olvasónak, hogy A magyarországi fizika kultúrtörténete folyóiratszám címlapjának tervét is elkészítetted. Többek között egy szép Eötvös-idézet is rákerült.
A nagy könyvben, A fizika kultúrtörténetében, ha megnézed, mi a kultúrtörténet, akkor expressis verbis kitûnik, hogy az a fizika kapcsolata a filozófiával. Descartes fizikája mellett ott van Descartes filozófiája. Kant Naprendszer keletkezési elmélete mellett ott áll Kant filozófiája. A fizikával öszszefonódva beszélhetünk pozitivizmusról, empíriokriticizmusról és így tovább. A fizika Magyarországon is fizika, mégis, amikor e tudomány magyarországi kultúrtörténetét írjuk, reményünk sincs arra, hogy a filozófiával összekapcsoljuk. A hazai fizika kultúrtörténetérõl szólva, kezdetben kizárólag az általános mûvelõdéstörténetrõl beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy a fizika mellett igen nagy súlyt helyezünk az alsó- és középfokú oktatásra, magyarul: a népmûvelésre. Eötvös és bármilyen furcsa, nem a fiú, hanem az apa nagyon meggyõzõen írja, hogy olyan országban, ahol a tudomány nem létezik, nincs kutatás, még az oktatást sem lehet jól végezni. Az alap persze mégiscsak a népmûvelés, az elemi iskolák jól megépített rendszere. Eötvös József szavaival: ... a magasabb tudomány kifejlõdése csak ott lehetséges, hol ezen magasabb tudomány egy mûvelt népnek egészséges talaján nyugszik. Nem véletlen, hogy könyvemben megtisztelõ helyre kerül a Ratio Educationis 1806-ban átdolgozott második kiadása. Eötvös egyébként nagyon szép hasonlattal láttatja, ha az ország csak tudósnevelésre törekszik, az olyan, mint egy szépen feldíszített karácsonyfa. Messzirõl jól mutat, de gyökértelen, ezért elõbb-utóbb elszárad.
Kidolgoztad könyved felépítését. A magyarországi fizika kultúrtörténetének fejezeteit pontosan leírtad. Ebbõl most lapunk elõfizetõi a 19. század fejezetét veheti kézbe. A cím után odaírtad: Vázlat. Miért?
A vázlat egyrészt arra vonatkozik, hogy könyvembõl csak egy részt írtam meg, s miként azt említetted, ehhez az egész szerkezetét megterveztem. A könyv vázát, ahová munkám beilleszthetõ. A vázlat szó azonban magára a kidolgozott részére is vonatkozik, a 19. századra. Ezért, kissé mentegetõzve, bocsánatot szeretnék kérni olvasóimtól.
Nehogy már az mentegetõzzön, aki ajándékot adott nekünk!
Légy elfogulatlan. Te is tudod, ha több erõm és idõm lenne, másként dolgozom ki ezt a fejezetet. A könyv írása anyaggyûjtéssel kezdõdik, ezután jön az összeszedett értékek beépítése a saját épületbe. Bizony sok olyan anyag van, amit, ha több az idõm, szervesebben beépítettem volna a szövegbe. Most, ugye, megkérdezhetnéd, akkor miért nem törekedtem a teljességre, miért adok ki a kezembõl olyan szöveget, amire azt kell ráírnom, hogy vázlat. Ismered a koromat, tisztában vagy egészségi állapotommal, meg kell értened, sietnem kell, nem tehetek mást. Ezért a bocsánatkérés és ezért háborog kissé a lelkiismeretem.
Professzor úr, ne haragudj, olyan rossz ezt hallgatni! Különösen most, amikor ismét belevágtál valamibe, amire nincs példa, ami úttörõ jellegû.
Látod, csakis ezért döntöttem úgy, hogy odaadom neked a kéziratot. Talán nem értékelem túl a jelentõségét, amikor úgy gondolom, ezt a kezdeményezést érdemes ilyen formában is megjelentetni. Legalább van valami, amit folytathatnak, van mitõl eltérni.
Tõled reméljük, Simonyi Károlytól várjuk a folytatást.
Ne reménykedjetek. Ezt már tervbe se szabad vennem. Fogy az erõm, gyengül a szellemi energiám. Félek, elhal majd az erõs önkritikám, s már nem tudom reálisan megítélni önmagam.
Miért érzed adósságnak a magyarországi fizika kultúrtörténetét? Nagy könyvedben, amikor a világ fizikájának kultúrtörténetérõl írtál, bemutattad a magyarokat is.
Igen, de ott csak azokról a csúcsokról szóltam, amiket a világ természetszerûleg elfogadott. Bolyai Jánost, Eötvös Lorándot már nem kellett bemutatnom a világnak. Egy ország kulturális életét, fizikáját nem csak ezek a csúcsok jellemzik. Divatos szóösszetétellel élve országimázs szempontjából természetesen nagyon fontosak lehetnek a kiemelkedõ tudóselmék, de számomra ennél elõrevalóbb a nép, a nemzet kultúrája, mely az oktatásban, a nevelésben rejlik. Ezért éreztem mindig is adósságomnak a magyarság szellemi életének felvázolását a tudománynak ezen a területén.
Magyar ezt a szót hovatovább félve ejti ki az ember.
Magyarságommal sohasem hivalkodtam. Egyszerûen tudomásul vettem mint tényt, mely a lényegi valómhoz tartozik. Századunk viharos történelme során többször nyílt alkalom arra, hogy másutt folytassam életem: 1945-ben a franciák hívtak, 1956 után bármilyen meglepõ is ez velem kapcsolatban, még Izraelben is szívesen láttak volna. Nyugat-Németországban ténylegesen oktattam is 1971-ben egy szemeszteren keresztül. Kötelességemnek éreztem, hogy maradjak, ebben a társulatban dolgozzam tovább, ahol számítottak, számítanak rám... Magyarságom bennem él, egyszerûen leválaszthatatlan rólam. És én még nem adtam számot a magyar fizika eredményeirõl.
Miért éppen a 19. századot kezdted írni?
Az állt hozzám a legközelebb. A 19. századi magyar fizikáról volt a legtöbb eredeti mondanivalóm. A tényközlésen és az általános értékelésen túl itt írhattam legtöbb érdekes, sokszor a szakember számára is új mondatot.
Milyen volt a munkamódszered?
A tudománytörténet írásának egyik helyes módszere az, amikor belehelyezzük magunkat az adott korba, fõhõsünk gondolatvilágába. Ezután megmutatjuk, honnan indult és milyen tudáskeretek között jutott el az új ismerethez. A másik megközelítési mód az, amikor a mai tudásommal felvértezve nézek, mondjuk, egy Jedlik alkotta szerkezetre. Tudom, hogy mi az erõvonal, ismerem az indukciós törvényt... S akkor mai szemmel is látom Jedlik, Eötvös vagy Bláthy zsenialitását. A könyvben mindkét megközelítésmód lehetõségeit felhasználtam arra, hogy fizikusaink szellemi alkotásait minél jobban megvilágítsam.
Elõny, vagy hátrány a világunkban megélt idõ, a tapasztalat ilyen mû megírásakor? Ötvenévesen másképpen írtad volna meg a magyarországi fizika kultúrtörténetét?
Ötvenéves koromban föl sem vetõdött ez a kérdés. Akkor azt néztem, hogy mi történik a világ fizikájában, mit tudunk abból a hazai tudományba behozni. Fiatalos gõggel a magyar fizikát nem megírni, hanem megcsinálni akartam. Minél elõbb eljutni oda, ahol a világ tartott. Ez hajtott akkor, amikor az Egyesült Izzóban 19421943-ban a távolfelderítõ radar kifejlesztésén dolgoztunk, vagy amikor Sopronban 1951-ben a nagyfeszültségû gyorsítóberendezést építettük.
A magyarországi fizika kultúrtörténetét is irodalmi idézetek sorával fûszerezted.
A tudomány, a fizika gyakran az irodalmon keresztül jut el az emberekhez. Nem véletlen, hogy A fizika kultúrtörténete könyvem címlapjának kísérõábrája minden kiadásban ugyanaz: a középkori világnézet szerint a Kozmosz felépítése, Dante Isteni színjátékából véve, ahogyan Botticelli ábrázolta.
A magyarországi fizika kultúrtörténetében többek között Gellért Oszkár Nyugatban megjelent versét idézem. Sorait Eötvös Loránd szelleme ihlette, az a tudományos meglátás, hogy a keletrõl nyugatra suhanó test vagy akár a sétáló ember súlyosabb lesz. A költõ azonnal társít: ugyanez lesz a gondolattal?
De arra gondolok: ha keletrõl jõ a fény
S ha a Föld nyugatról keletre forog
És ettõl rajta minden nehezebb lesz
Ha nyugatra lendül:
Varázsvesszõm, ha válaszolni tudnál:
Ezért van-e, hogy az Eszme is, ha keletrül
Mozdul nyugatnak, ott megnehezül?
Ebben az a csodálatos, hogy a költõ szemmel láthatóan megértette a fizikai jelenség lényegét. Vagy itt van Arany János verse, a Széchenyi emlékezete. Arany költõi rendbe szedve felsorolja Széchenyi István tetteit és erényeit. A strófákból megtudhatjuk, miért kell Örök dicsõség fénysugárival írnunk Széchenyi nevét. A vers megóvott engem attól, hogy közhely-szuperlatívuszokba bonyolódjak. Arany János verse másvalamire is felhívja a figyelmet. Magától értetõdõ, hogy a költõ olyan kifejezéseket használt, melyeket kora általános mûveltségû nagyközönsége jól megértett. A költõi képek a múlt század klasszikus latin-görög mûveltségét tükrözik. Amiben magától értetõdõ volt a latin idézet, vagy az, hogy az olvasó azonnal kapcsoljon, amikor a költõ Széchenyi erényére utalva hasonlít: Tarquin elõtt ki arcát megcseréli. Bevallom, ennek megfejtése még számomra nyolc év intenzív latin tanulása után is nehézséget jelentett.
Végül mi a megoldás?
Kiderült, hogy Arany János Brutusra utal, itt azonban nem a Julius Caesar ellen összeesküvõ Brutusról van szó, hanem arról, aki Tarquinus Superbus zsarnokot Róma legendás hét királya közül az utolsót mint a népfelkelés vezére letaszította a trónjáról. Lucius Junius Brutus a Római Köztársaság megalapítója, az elsõ konzulok egyike volt.
Mégis, mit jelent a kép: arcát cseréli?
Maga az idézett sor arra utal, hogy Brutus, a biztos halált kikerülendõ, a bolond álarcát vette fel. Tarquinus anynyira bedõlt a cselnek, hogy õ maga adta az ifjúnak a Brutus melléknevet, ami együgyût, nehéz felfogásút jelent.
Visszatérve a klasszikus latin-görög mûveltségre, ez a mûveltség emelte magasra kultúránkat, de rá is nehezedett. Ettõl kellett kissé megszabadulnunk, hogy elfogulatlanul körbetekinthessünk a világban, a többi kultúrát egyenrangú félként szemlélhessük. Megmondom neked, A magyarországi fizika kultúrtörténetének kéziratában készakarva közöltem több helyen az eredeti angol szöveget. A 21. század elején tessék ezt úgy venni, mint amikor a 19. században valaki latinul idézett! Sic transit gloria mundi. Avagy legújabb módi szerint: Thus passes away the glory of this world.
Szebben hangzik latinul, még ha el is múlt a világ dicsõsége.
Az interjút készítette: STAAR GYULA