Beszélgetés KORZENSZKY RICHÁRD bencés szerzetessel
Dr. Korzenszky Richárd a Tihanyi Bencés Apátság perjele, lelkipásztor, pedagógus, múzeumigazgató, fáradhatatlan szervezõ, gondolkodó – és cselekvõ – értelmiségi, aki a rendszerváltozást követõen államigazgatási feladatot is vállalt a kultusztárca miniszteri biztosaként. Feladatai ma is számosak, s emellett egyre több helyre hívják elõadást tartani, kérik fel folyóiratok, lapok cikkírásra, interjúra.
Aki Tihanyba látogat, s nem csak a „mûemlékbejárást”,
a „kötelezõ” turistacélpontokat választja, az
apátsági templom melletti kis boltban könyveivel, fotóiból
készült képeslapokkal is találkozhat. Szobája
falát a számos könyv között egykori rendtársa,
Palatin Gergely készítette fénykép díszíti.
– Talán nem véletlen, hogy Önhöz is közel áll a fotózás szeretete. Jut elég ideje erre a foglalatosságra?
– Valóban
szeretek fényképezni, bár erre mostanában kevesebb
idõm jut, mint szeretném. Már diákkoromban
megszerettem a fotózást, elsõs gimnazista voltam,
amikor karácsonyra kaptam egy Zorkij fényképezõgépet.
Gyakran fényképeztem a természetet, régi fekete-fehér
fotók vannak ebbõl az idõbõl dobozokban. 1973-ban,
amikor az osztályom leérettségizett Gyõrben,
amelynek osztályfõnöke voltam, kaptam tõlük
egy Exacta RTL 1000 típusú gépet, ezt használom
most is, persze közben kiegészítettem körgyûrûvel,
nagy látószögû objektívvel, teleobjektívvel,
konverterrel.
– Magát a fényképezést kedveli, vagy megörökíteni a múló pillanatot, a pillanatok egymásutániságát, megörökíteni a „fû növekedését”?
– Szeretem a természetet, szeretem azt fényképezni, miként változik a tájnak a látványa, amely éveken keresztül, ugyanabból az ablakból elém tárul. Egészen egyszerû, látszólag semmitmondó táj részletérõl pannonhalmi ablakomból évekkel ezelõtt érdekes, hosszú sorozatot készítettem. S most itt, Tihanyban, ahol hatodik éve élek, rendszeresen fényképezek olyan, vissza nem térõ pillanatokat, melyeket turista, látogató nem lenne képes. Nem megyek külön „fotózni”: a téma bejön hozzám az ablakon keresztül.
 |
| A Balaton képe
az Apátság ablakából |
– Úgy tûnik, mintha az idõnek egyszerre két mélységét – a pillanat megragadást, és a pillanatok sorozatából elõtûnõ változást keresné!
– Igen, lehet így mondani. A vissza nem térõ pillanat egyedülálló, fontos. Azt a fotót, amit az ember most, ebben a pillanatban nem csinál meg, soha többé nem lesz képes megismételni.
– Az idõ minden pillanata egyedi és megismételhetetlen. Milyen a viszonya az idõhöz, az idõtartamhoz és a pillanathoz?
– Az idõtartam és a pillanat viszonya nagyon érdekes. Évtizedekkel ezelõtt, diákotthoni nevelõként rendszeresen állítottam össze diaporáma-sorozatokat. Az egyik ilyen sorozatban visszatérõ motívum az óra. Akkoriban digitális órák még nem voltak, csak hagyományos mutatóval ellátott órák. Az enyém, amit fotóztam, egy orosz Rakéta volt, és a sorozat egyik visszatérõ kulcsmotívuma az érkezõ, illetve a távozó vonat. És mind a sorozat elején, mind a végén a vonat és a mutatós óra egymásba úszott. Arcokról, találkozásokról szól ez a sorozat. Gardawskitól idézem ott a következõt: „Minden kapcsolatom a halandóság jegyeit viseli magán. Számomra, véges ember számára minden találkozásnak végtelen értéke van, mert lehet, hogy éppen ez az utolsó találkozásom…” Ezért aztán fontos számomra az arc, a tekintet a fotón is.
– Az emberi arc a fényképen olykor többet elárul, mint a valóságban. A pillanatok egymásutánisága, a mozgás esetleg mást sugallhat, mint egy-egy statikus, elkapott pillanat.
– Egészen más a fotón az arc, fõleg a nem beállított arc. Nem felejtem el: egy tátrai túra után hazafelé jövet valahol az Alacsony-Tátrában megálltunk egy hegyi falucskában. Az egyik régi-régi ház ablakából kinézett egy öreg asszony. Fotó lett belõle. A néni, mintha a semmibõl, ugyanakkor mintha mégis a végtelenbõl tekintene ki… A tekintetekben ott van mindig a végtelen, s ott van a megismerhetetlen is.
A vernári anyóka
Zelk Zoltánnak van egy verse, a címe Hajolj fölém. Így kezdõdik:
„Hajolj fölém, bárhol vagy is,
mert ha egy pillanatra is
elveszítem az arcod,
elveszítem az arcom.
Hajolj fölém, mert nincsen arcom,
Ha nem hajol fölém az arcod…”
Minden találkozás meghatározó lehet. Minden találkozás ajándék. Minden találkozás kapcsolat, s a találkozást búcsú követi. Minden búcsúzásban megérzi az ember a végtelenre éhezõ ember végességét.
– Kötõdése a természethez a fotókon keresztül, vagy azon túl is fontos az Ön számára? Megnyugvást jelent, kiinduló, igazodási pontot, vagy a nyugalomból fakadó rendet, „tranquillitas ordinis”-t?
– A természet számomra arról a harmóniáról beszél, amire tulajdonképpen minden ember vágyik. A természet rendje jelenti azt a romlatlan világot, amelybe minden ember szeretne visszakerülni... Az emberek élete tele van feszültséggel. A természetben mindennek megvan a maga helye, csodálatos egyensúly ez, amit az ember csak felborítani képes.
Két évtizeden keresztül tanítottam irodalmat. Nagyon fontosnak tartom József Attila költészetét. Az õ számára a természet jelenti azt a rendet, azt a kozmoszt, rendezettséget, amiben az ember is szeretné megtalálni a helyét. Az õ visszatérõ, központi motívumai közül az egyik legfontosabb a rend („ha majd megvalósul gyönyörû képességünk, a rend…”), és egy másik, talán nem annyira feltûnõ, a bogár (még városi képei között is megjelenik áttételesen: „a bogárhátú dinamók…”). A bogár jelentéktelen, apró, semmi-lény. Egyik versében – címe az „Isten” – írja:
„hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik,
s te nyitott tenyérrel , térdig csobogó nyugalomban
ott állsz az útjuk végén –”
József Attilában mélységes vágy él
az otthon után. S ezt az otthont jelentheti a természet,
amelyben minden teremtmény: a bogár, a hangya – külön
verse van a hangyáról is –, a legkisebb is nyugalmat talál.
Tragikus a számára, hogy õ maga nem találja
helyét ebben a világban, bármennyire is vágyakozik
utána.
| Hangya |
| A bábok között elaludt a hangya
Szél, a bábokat most el ne fúdd! Különben jó az is. Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja
Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
A bábok között elaludt egy hangya
|
Számomra a természet az Isten-teremtette világ, amely rá van bízva az emberre. Amelyben otthon lehetünk, s amelyért felelõsek vagyunk. Gondozói, gazdái, nem kizsákmányoló urai.
– Megõrizhetjük-e a saját harmóniánkat, tudván mennyi gyötrelem, kihívás és keserûség vesz bennünket körül ma is? Ön nyugodt ebben a világban?
Könnyû lenne Szent Ágostonnal válaszolni. „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned…” Minden ember számára mindennapi feladat, hogy harmóniát teremtsen maga körül, hogy rendet tartson a dolgaiban és önmagában. A széthúzás, szétesés számtalan jelével találkozik mindenki mindennap. Ugyanakkor észre kellene venni a néha csak pillanatokra megvalósuló békét, örömöt, barátságot, összhangot. Nyugodtabbak lehetnénk mindannyian, ha jobban meg tudnánk becsülni egymást, akik részei vagyunk ugyanannak a világnak.
– Mi végre akkor az egész? Miként látja a babitsi kérdést: „vagy vedd példának a piciny füszálat: / mért nõ a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nõ?”
– A babitsi kérdés szembesíti az embert az élet legnagyobb tényeivel: a születéssel és a halállal. A természet körforgása újra és újra figyelmeztet a születésre és az elmúlásra. Ugyanakkor megfigyelhetõ valamiféle elõrehaladás és növekedés is: a lombját minden évben lehullató fa évrõl évre nagyobb és erõsebb lesz… A természet mindannyiunkat figyelmeztet a titokra. Mert magyarázatot találunk sokféle jelenséggel kapcsolatban a „Hogyan?” és a „Miként?” kérdésekre. De végsõ soron a „Miért?” titokban marad. „Titkok erdején át visz az ember útja…” mondja egy költõ. Szükség van a racionális megismerésre. De ugyanúgy szükség van az õszinte rácsodálkozásra is.
– A rácsodálkozás képességét a gyermekkor elmúltával az ember mintha elveszítené, mintha belefásulva nem vennénk észre olyan dolgokat, amire egy gyermek azonnal rátalál.
– Igen
nagy szerepe van ebben a nevelésnek, a szülõknek, nagy
az iskolának. Nem mindegy, mi veszi körül a gyermeket.
Nem mindegy, hogy játékai a természethez segítik-e
közel, vagy egy elidegenített, elgépiesített
és elgépiesedett (elembertelenedett) világhoz. Nosztalgiának
tûnik, de számomra mindennél többet ért
a fából faragott csiga, amit ostorral hajtottunk, vagy a
tavasszal fûzfából vagy gesztenyehajtásból
faragott síp, a kukoricacsutkából készített
figurák… Sokkal fontosabb, hogy a gyerekek kiránduljanak
szüleikkel együtt, belemártsák kezüket a csobogó
patakba, próbálják számolgatni a megszámlálhatatlan
csillagokat, lássanak madarat, fészekbõl kirepülõ
és szárnyait próbálgató fiókákat…
Felelõsségre kellene nevelni a gyermekeket az élet iránt. Rá kell döbbenteni, hogy csak a meglévõ életet lehet továbbadni. Pusztítani könnyû. Repülõt gyárthat az ember, de létrehozni egy rózsabogarat, de még egy szúnyogot sem képes. Elpusztítani, kiirtani igen.
– A tudomány századunkban soha nem tapasztalt mélységig tárta fel a természetet, s tettünk szert ezáltal olyan nagy tudásra, melyre talán éretlenek vagyunk. Nem jutottunk ezáltal már-már túlzott hatalomhoz az utóbbi évszázadban – bár jellemünk, erkölcsünk jottányit sem fejlõdött?
– Úgy emlékszem, Arnold Toynbee-nál olvastam, hogy az ember technikai civilizációjával nem fejlõdött együtt az emberi szív civilizációja. Sok mindent megtudtunk és megtudhatunk még errõl a világról. Ugyanakkor szükség van arra, hogy gondozzuk érzésvilágunkat. S azon is érdemes még elgondolkodni, hogy amikor az eszközök egyre tökéletesebbé válnak (ezt tapasztaljuk széltében-hosszában), a célok, amik nélkül pedig igazi emberi életet élni nem lehet, sok ember számára egyre inkább homályosak lesznek. Gorkij egyik szereplõje mondja az Éjjeli menedékhely címû drámában: „Az ember több annál, hogy csak jóllakjék.”
– Vagy elkelne egy Szent-Györgyi „kigondolta” „erkölcsi szabványügyi hivatal”. Sokan vitatkoznak azon, kinek a felelõssége a tudomány eredményeinek a felhasználásáról döneni. A tudósé, a döntéshozó politikusé, az egész társadalomé?
– Az egész társadalom felelõssége. A társadalom azonban különálló emberekbõl áll. Kell, hogy felelõs legyen a tudós, kell, hogy felelõsen döntsön a köz – az egyén és a közösség élete – érdekében a politikus. S nem szabad elfelejtenünk, hogy mindenki; a látszólag legegyszerûbb ember is (de egyszerû ember nincs!) felelõs minden nap mindennapi döntéseiért.
A tudósnak és az egyszerû embernek is kötelessége, hogy az életet szolgálja. Alapvetõ erkölcsi értékek tisztelete nélkül nem lehet tudományt sem mûvelni. Felelõs a tudomány és felelõs a tudós is. Meggyõzõdésem, hogy az értékek kérdése nem többségi vélemény, nem szavazás kérdése. Ami az életet szolgálja, az jó, ami az életet pusztítja vagy gátolja, az rossz.
– Az áltudományok és az új vallások áradata zúdult ránk az utóbbi évtizedben. Lehet-e, kell-e úrrá lenni e már-már kaotikus, az átlagember számára átláthatatlan helyzeten?
– Nehéz egyszerû választ adni a kérdésre. Tájékozódni mindenkinek kötelessége. Vannak kipróbált, idõtálló értékek. Fontos, hogy tisztában legyen az ember a saját gyökereivel. A hagyományok megõrzésének és továbbadásának ereje van. A közösségeknek ereje van. Nem biztos, hogy az információ-áradatba bele kell merülni. Fontos szerepe van azoknak az embereknek, akik tudtak és mertek tenni az életért. Érdemes volna figyelni rájuk. Ilyenek voltak és vannak ma is közöttünk. S nem biztos, hogy együtt kell úszni az árral.
– A hit és a tudomány „illetékességi” területeit Ön hogyan látja? Sokan kapcsolódási, sokan ütközési pontokra mutatnak rá közöttük. Az egyház és a tudományosság egymást kizáró fogalmak-e, ellentétesek-e egymással?
– A hitrõl és a tudományról már volt szó, bár nem ezekkel a szavakkal. A hit nem azonos a vallásismerettel. A hit személyes kötõdés, kapcsolat az élet Forrásához. Kapcsolat az Istenhez. Titok és ajándék. Tudományt mûvelni az élet tisztelete nélkül nem lehet. Mind a jelen, mind a múlt beszédes példákkal szolgál, hogy a tudományosság és a hit nem egymást kizáró fogalmak. Más a „Hogyan?” kérdése, és más a végsõ „Miért?”-re adott válasz. A hívõ embernek is kötelessége megismerni a világ összefüggéseit. A tudomány emberének pedig szeme elõtt kell tartania mindig: nem mindent szabad megtenni, amire az ember képes.
– Úgy gondolom, hogy Ön optimista ember. Kedvencei közé tartozik Babits hitvallása, az „Örökkék ég a felhõk mögött”, a Sziget és tenger címû kötetbõl. Advent van, közel az évszázad utolsó karácsonya, ez lapunk utolsó oldala is. Tudom, „jövõképet megrajzolni kockázatos vállalkozás”. Talán így: milyennek szeretné látni a XXI. századot?
Nem szeretnék nagy szavakat mondani. Mint minden ember, szeretnék
én magam is értelmesen és harmóniában
élni. Szeretném, ha a következõ évszázadban
élõk nem lennének gyökértelen emberek.
S szeretném, ha vállalni is tudnák az õket
(bennünket is) érõ kihívásokat. Feltétlen
tisztelettel az Élet iránt.
AJÁNLOTT IRODALOM
Korzenszky Richárd: Páternoszter (Feljegyzések
a minisztériumból 1991–1994 (Szemimpex Kiadó, é.
n.)
Korzenszky Richárd: Szünet nélkül (Egyházról
– iskoláról) (Tihanyi Bencés Apátság,
2000)
Egy fényképezõ szerzetes: Palatin Gergely (Magyar
Fotográfiai Múzeum – Pelikán Kiadó 1993)
| Természet Világa, | 131. évf. 12. sz. 2000. december
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez