A tájékoztatás és tudatformálás
SZALAY TIBOR
A szavak és a fogalmak értése és megértetése
Második rész

 

Napjaink nagy ellentmondása, hogy a természetgyógyászok az orvostan, vagy általánosabban a tudomány törvényeivel, eszközeivel és ismereteivel – remélhetõen csak egyelõre – megmagyarázhatatlan eredményt, a placebohatást meghaladó mértékû gyógyítást érnek el, legalább is csak a pozitív eredményt felmutató példák szerint. [8, 9] Hogyan lehetséges ez? Határkõrõl van itt szó, mert a tudományt felváltja a hit világa, a misztikum! (A negatív és káros, netán tragikus következményeket vajh’, ki kéri számon?)


Az emberi test mint sajátos biokémiai és bioelektrokémiai reaktor

Cikkünk márciusban közölt elsõ részében azokat a fogalmakat törekedtünk bemutatni, amelyek segítségével az emberi testet, mint sajátos biokémiai és bioelektrokémiai reaktort foghatjuk fel, illetve írhatjuk le, több-kevesebb sikerrel „modellezhetjük” az emberi test mûködését. Természetesen nem vállalkozhatunk az emberi test felépítésének és bonyolult mechanizmusú müködésének még a felvázolására sem, de talán mégsem kétséges, hogy az emberi test közel szilárd (pl. csontozat), pszeudo szilárd és amorf szövetek (ízületek, inak, izomrostok és sejtek stb.), valamint különféle folyadékok (vér, sejt- és nyiroknedvek stb.) heterogén, de mégis egységes felépítésû, kiválóan összehangolt reakciórendszere, amelyben az életfenntartó folyamatok mindaddig „zavartalanul folynak”, amíg valami szokatlan hatás, rendellenes jelenség tünetei, betegség jelei nem jelentkeznek.

Érdemes azonban itt kitérni arra is, hogy bemutassuk: ismereteink általánosításának komoly korlátai vannak. Errõl egy feladat megoldása segítségével adhatunk szemléletes képet: Ha testünk pl. „hõerõgépként” mûködne, akkor hány kelvin lenne az emberi test normális hõmérséklete, amennyiben a hatásfokot (h) – csak a példa kedvéért – 0,35-nek fogadnánk el? A Carnot-féle ciklusra (az ideális hõerõgépre) vonatkozó levezetés szerint (amelyre elméleti megfontolások alapján az h < 0,40 egyenlõtlenség érvényes):

h = (T2–T1)/T2.

Fogadjuk el, hogy környezetünk hõmérséklete állandó, éspedig T1 = 298 K (azaz 25 oC) és ekkor behelyettesítéssel és átrendezéssel kapjuk, hogy

T1 = –298 = 0,35 T2–T2 = T2 (0,35–1,0) = –0,65 T2,

azaz T2 = 298/0,65 = 458,5 K = 185,5 oC,

ami nyilván ellentmond a mindennapi tapasztalatnak, hiszen testünk megszokott hõmérséklete kb. 37 oC. Következésképpen az emberi szervezet nem hõerõgépkéntdolgozik, illetve nem így tartja fenn az életet. Ezért a benne zajló, rendkívül összetett biokémiai folyamatra bizonyára nem is alkalmazható pl. a kémiai reakciókra levezetett és itt röviden tárgyalt aktiválási elmélet. A biokémiai reakciók energetikai szabályozása tehát más mechanizmussal történik, mint a szokásos kémiai reakcióké. (A kémiában is ismert, hogy az összetett kémiai reakciókban – fõként nagy molekulájú termékek keletkezésekor, elsõsorban szferikus okokból, azaz térbeli elhelyezkedésbõl, kedvezõtlen „illeszkedésbõl” eredõen – a hõmérséklet emelkedésével nemhogy növekedne, hanem éppen, hogy csökken a folyamat sebessége. Lásd pl. különféle polimerek elõállítása.)

Utalunk itt napjainkban a visszaélésére kiterjedten használt, „kiagyalt” tévedésre, ami szerint létezne az energiának egy különleges fajtája, a bioenergia. Hogy ez tévedés, az a vázoltakból nyilvánvaló, hiszen a biológiai rendszerekben az energiaátalakítás az, ami különleges, vagyis az energiahordozó táplálékok feldolgozása az egyedi és speciális, nem pedig a hõ alakjában felszabaduló energia.

Megjegyezzük, hogy az ismert energiafajták között a hõ sajátos energiamegjelenési forma, mert a hõnek csak egy részét lehet hasznosítani, azaz munkára fordítani. (Korunk egyik nagy problémája, hogy kifogyóban vannak a fosszilis energiahordozók, a kõszén, a kõolaj és a földgáz, ezért került elõtérbe a jövõ igéretes másodlagos energiahordozója a hidrogéngáz [10].) A primer energiahordozók, a villamosság (elektronok) és a fény (fotonok) viszont közvetlenül hasznosulnak.

Érdemes arra is gondolni, hogy molekuláris szinten az emberi test hõmérséklete bizonyára nem egyenletes. A reaktánsok és termékek áramlása, mozgása a különbözõ testrészekben és szövetekben, nyirok- és vérérhálózatában stb. messze nem azonos sebességû, továbbá – molekuláris méretben – energetikailag széles határok között változó szinten lehetnek. Még sajátosabbak lehetnek az emberi szervezetben az elektrokémiai jellegû átalakulások, amelyek – az ionokhoz vagy a molekulaionokhoz képest – rendkívül gyorsan mozgó elektronok közremûködésével, speciálisan következnek be.

Ha az egyes szerveket, testrészeket vizsgáljuk, akkor mindenekelõtt nagy figyelmet érdemel a tüdõ, amelyben (pszeudo-szilárd/folyadék/gáz) hármas határfelületen zajlik az oxigénmolekulák (és sajnos az idegen és káros anyagok, pl. a dohányzás, ill. a benzin égéstermékei) felvétele, illetve a széndioxid-molekulák leadása, amely utóbbi önmaga is összetett kémiai–biokémiai reakciósor eredménye.

A tüdõvel összefüggésben csupán utalunk két, jól ismert példára: az egyik a borospincékben ismételten elõforduló, fulladásos balesetek, amelyekben a must erjedésének terméke, a szén-dioxid (CO2), nagyobb sûrûsége („fajsúlya”) folytán, kiszorítja a levegõt, és lassan, szinte észrevétlenül, viszonylag hosszú idõ elteltével vezet tragédiához. Szerencsés, kellõ idõben történõ észrevevéskor, a baluljártat még meg lehet menteni: elegendõ friss levegõre vinni a kábultat, ahol már „ki lehet öblíteni”, ki lehet szellõztetni a tüdõt. Szemben a másik, mérgezõdési esettel, amikor is a tökéletlen égésterméknek, a szén-monoxidnak (CO) a belélegzése csaknem kivétel nélkül végzetes, mert ekkor a CO-molekulák kémiailag (erõsen!) és gyorsan kötõdnek meg a vér hemoglobin-részecskéin, ahonnan kiszorítják az életfenntartó, éspedig az élelmiszermolekulák lassú „égését” tápláló, oxigénmolekulákat. Ennek a folyamatnak a megfordítása, vagyis a szénmonoxid-molekulák oxigénre való visszacserélése viszont, még gyors beavatkozáskor sem járhat sikerrel.

Hármas határfelületet jelent, vagyis a biokémiai reakciók sajátos helye a bõr is. Bizonyára nem véletlen, hogy a tüdõ után talán a bõr rákos megbetegedései a leggyakoribbak. (Az ilyen határfelületeken a felületi erõkkel tartósabban rögzítõdhetnek az emberi szövetektõl, az adott sejtektõl idegen anyagok, és így a további káros elváltozást okozó, testidegen anyagféleségekkel való reakció bekövetkezéséhez hosszabb idõ áll rendelkezésre. Vagyis a folyamathoz szükséges, esetleg még más anyagok odajutása és reakcióba lépése lehetõségének az idõtartama elnyúlhat, miáltal a nemkívánatos sejtburjánzás elindulására és folytatódására lehetõség nyílik.)

Természetesen a test fenntartásában a legfontosabb (ha egyáltalán lehet rangsorolni az egyes szerveket!) a gyomor és bélrendszer, amelyben kolloidális jellegû zagykeverékek, szuszpenziók és emulziók kémiai és biológiai (baktériumos, enzimes) átalakítása zajlik, de utalhatnánk még a vér- és nyirokrendszerek, a máj, a vese és általában a kiválasztó szervek molekuláris szintû, komplex mûködésére is.

Mikor jutunk el oda, hogy részleteiben is megismerjük, hogyan szabályozódik mindez az idegrendszerrel, az agy- és gerincvelõvel? Megértsük és felfogjuk, hogy milyen bonyolult redoxi rendszerként mûködhet az egész emberi test, amelyben a rejtélyes felépítésû elektronok bizonyára meghatározóan fontos szerepet töltenek be. Esetleg egymástól viszonylagosan távoli helyeken is bekövetkezõ oxidációt (elektronleadást) és redukciót (elektronfelvételt) segítve elõ, az emberi test egészében véve ugyan viszonylag és ténylegesen kis makrokoncentráció-változás hatására, ami molekuláris szinten azonban, a piciny és esetleg helyileg, többé-kevésbé elszigetelt reakcióterekben rendkivül nagy is lehet. (Lásd az említett ppm-koncentrációegység bevezetésének az értelmét).

A vázoltakból könnyû arra következtetni, hogy az emberi testbe jutó, bármennyire is rákkeltõ, sokszor és többnyire rendkívül kis koncentrációjú anyagok (l. pl. a napjaink izgalmát okozó dioxionok) nem igazán jelenthetnek valós problémát. A véletlen és kis valószínûséggel bekövetkezõ események (reaktánsok speciális eloszlása, találkozása, reakcióba lépése stb.) egyidejûsége szükséges ahhoz, hogy egy káros góc kialakulhasson, de még további feltételeknek is teljesülniük kell, hogy a gócból káros és jelentõs elváltozás, nemkívánatos sejtburjánzás következhessék be.

Különös figyelmet érdemelnek a csernobili atomreaktor-baleset következtében az érdeklõdés homlokterébe került sugárkárosodások is. (Ilyenek a radioaktív sugárzások hatására fellépõ sugárkémiai reakciók, vagy általában az elektromágneses sugárzások, mint pl. a fényabszorpció következtében bekövetkezõ, felbecsülhetetlen fontosságú fotoszintézis, vagy a még kevésbé ismert, pl. magasfeszültségû vagy háztartási elektromos vezetékek, mikrohullámú kemencék, mobiltelefonok mûködése folytán fellépõ sugárzások következményei.) A veszélyt az jelenti, hogy ezek a sugárzások abszorbeálódhatnak (elnyelõdhetnek) az emberi test egészében általában, vagy annak kitüntetett helyein, mind annak felépítésében (tartósan), mind az átalakulásban, anyagcserében (ideiglenesen) részt vevõ anyagok molekuláiban, miáltal ezek aktívabb állapotba gerjesztõdhetnek. Mint említettük, a biológiai rendszerekben azonban többnyire nem érvényesül a kémiai reakciók aktiválási elmélete, ezért a gerjesztett molekulák csak további feltételek teljesülése esetében tudnak esetleg nemkívánatos biokémiai reakciókba lépni. Ezt a megállapítást az emberi test sugárzásálló képességének sokirányú tapasztalata támasztja alá, mint pl.: a sugárdiagnózis és a sugárterápia gyakorlata, vagy ami az igen nagy energiájú kozmikus sugárzással, vagy a természetes eredetû radioaktív elemek (pl. káliumizotóp) hatásával szemben kialakult, illetve tapasztalható.

Nagyon sajnálatos, hogy idõnként – ki tudja mi okból, milyen lobbiérdekbõl- kel szárnyra egy-egy híradás, amit olykor felelõtlenül felkap a média. (A már említett Alzheimer-kórnak az alumínium feldúsulásával történt magyarázatát jól ki tudta használni pl. az acéllobbi, minthogy a jól kitervelt reklám és propaganda eredményeként „informáltak” a háztartási alumíniumeszközöket – rövid idõ alatt és tömegesen – méregdrága rozsdamentes acéledényekre cserélték ki. Ugyanekkor ki törõdött pl. az ivólétasakok alumíniumfólia-bélelésével, amibõl e levek citrom-, borkõ- és aszkorbin- stb. szerves savai, szállításkor és tároláskor (többnyire heteken, vagy hónapokon át) bõségesen oldott formába vihetik át a fémalumíniumot... Hogy miért nem tapasztalható mégsem az ilyen ivólé- vagy dobozossör-fogyasztók körében jól azonosítható, tömeges megbetegedés, ennek magyarázatát már olvashattuk elõbb.
 


Napjainkban ismertté vált néhány további példa

Az érelmeszedés egyik okozója, a koleszterin nagy figyelmet kap a laboratóriumi rutinelemzésekben. Sajátos azonban a koleszterinprobléma, tekintettel arra, hogy ez az anyag az emberi szervezetben is viszonylagosan nagy mennyiségben termelõdik, továbbá hogy kétféle változata is létezik, amelynek egyike káros, a másika pedig hasznos. Nyilvánvaló, hogy önmaga a koleszterin nem okoz problémát. Az emberi test jól szabályozza ennek stacionárius állapotát, illetve keletkezésének és lebomlásának folyamatát.

Napjaink mindennapossá váló problémája, az élsportolók doppingszer-használata tulajdonképpen határterületi kérdésnek fogható fel, tekintettel arra, hogy az alkalmazott és esetleg vitatott szteroid-hormonok egy része szintén termelõdik az emberi testben. Értelemszerûen például a születési adottságoktól, a táplálkozástól, az edzettségi szinttõl, vagy általában a feltételektõl is függ, hogy az adott mintában (a mintavétel vagy netán csak az analízis idõpontjában) milyen szinten van a kérdéses és a tiltott anyagok listájára felvett ajzószer koncentrációja. (Hol a határa annak, hogy a kiemelkedõ eredményt felmutató atléta születési adottsága, vagyis testi felépítése, vagy tudatosan formált, saját belsõ és külsõ körülményei és feltételei, vagy edzettsége, étkezése és életvitele szabályozásával – ide férhet be pl. a teljesítményfokozó szerek használata is – nyújt csúcsteljesítményt? Az elemzõkémia fejlõdésével ugyanis lehetõvé vált, hogy akár rendkívül kis mennyiségben is jelenlévõ, csaknem bármilyen anyagot meghatározzanak! Felkészültségen múlik tehát, hogy az alkalmazók vagy az ellenõrzõk kerülnek elõnybe. Egyre gyakoribbak lehetnek a határesetek, és azok megítélése sokszor kérdésessé is válhat.)

Más okból, de a csaknem analógia folytán említjük ismét a dioxint, amelynek veszélyesnek vélt koncentrációhatárát rendkívül kis értékben adták meg, a szokásos, állatokon végzett, független kísérletek eredménye alapján. Ugyanakkor aligha végeztek kiterjedt és rendszeres méréseket a legkülönbözõbb helyekrõl származó, forgalomban lévõ különféle élelmiszerekben. (Az eszközök és módszerek költségessége, valamint az áruk beláthatatlanul sokféle eredete miatt, szinte reménytelen a tömeges ellenõrzés, mint pl. a piaci primõráruk esetén. Adott szakterületeken dolgozóknak természetesen mégis nagyon fel kellene figyelniük az ilyen híradásokra, talán még komolyabban kellene venniük az ellenõrzõ tevékenységüket, de hogy rendszeresen ilyesmivel sokkolják napokig a híradásokban a lakosságot, és ezáltal torzítsák a közvéleményt, az túlzás és teljesen értelmetlen. A bizonyára emlékezetes paprikahamisításról hónapokon át hallhattunk, olvashattunk, de hogy az ellenõrzésre hivatott szervek – ÁNTSZ, Kermi, fogyasztóvédõk stb. – miért nem fedték fel idõben a problémát, és hogy az ellenõrzést elmulasztók felelõsségre vonása megtörtént-e, nem tudjuk. Nem is részletezve a borhamisítás évtizedes problémakörét.)

Sajnálatos pl. az is, hogy egy idõben a tejfogyasztástól is riasztották a fogyasztókat, úgymond ötéves korra visszafejlõdik a „tejfeldolgozó mirigyrendszer”. Napjaink valóban félelmetkeltõ és jogos felháborodást kiváltó problémáját az elhíresült természetgyógyász-centrumok orvosai okozták azzal, hogy nem engedélyezett injekciókat csodaszerként alkalmaztak, mégpedig busás haszonnal.

Akik 1999. augusztus 11-én átélték a teljes, vagy akár a csaknem teljes napfogyatkozás élményét, és ezzel összefüggõen pl. a tévéadásokban, napokon át ránk zúdított ismeretanyag-halmaz legalább is egy részének a birtokába jutottak, azok közvetlenül is meggyõzõdhettek a természettudományos eredmények hasznosságáról. Még akkor is, ha a médiában némely esetben a magyarázat esetleg félreérthetõ, vagy éppen téves volt. Mivel e cikkben foglalkozunk a primer energiahordozó fotonnal is, ezért ezzel összefüggõen említenék egy negatív példát: félreérthetõen a szem károsodását a fény- és a „hõenergia” együttes hatásával értelmezték. Az energia ebben az esetben azonban kizárólag fotonok alakjában jut be a szembe, és a sejtroncsolódást valójában csak az elnyelt fotonok okozzák.

E századfordulón sok jel mutat arra, hogy az emberiség hiteltelen hangadói (fogadatlan prókátorai) megtévesztik a közvéleményt. Az évszázadokon át elért tudományos eredményeket megkérdõjelezik. Lebecsülik a természettudomány és benne az orvoslástan valóban csodálatra méltó eredményeit. Mit ér mindez, ha az emberiség nem tud élni velük, az embereket meg kell tanítani használatukra, amiben a kutatóknak, tudósoknak és a média mûvelõinek is értõknek és megértõknek, pozitív közremûködõknek és nem ellenszenvet gerjesztõknek kellene lenniük!


Értelmes életet élhetnénk

Sajnos, ezt sokan és sokféle okból nem tehetik. A lehetséges egyik megoldásra, a felismerésre, az öntudatra ébredésre, a tudatos életvitelre szeretnénk serkenteni embertársainkat. Megdöbbentõ, hogy a legkülönbözõbb trükkökkel becsapják talán éppen a legelesettebbeket, a betegeket. A vérszemet kapott vámszedõk nem riadnak vissza attól sem, hogy a tudomány fogalmaival és eszköztárával visszaéljenek, hiszen többnyire büntetlenül tehetik meg. A megtévesztések sokfélesége jár ma busás haszonnal. Ez ellen minden eszközzel fel kellene lépni, ennek egyik legemberibb módja a többszintû ismeretterjesztés, amelynek célja a tudomány fogalmainak megértetése és elterjesztése annak érdekében, hogy ezekkel ne tudjanak visszaélni. Fontos tehát, hogy elfogadtassuk és felismertessük tudományos ismereteink értékét, hogy ezzel is egészségesebb életvitelre késztessük embertársainkat.
 

Irodalom
[8] Wiskamp, V.: Chemie und Gesundheit – Thema einer Projektwoche, Chem. Sch. 45, (5), 298 (1998)
[9] Szalay T.: A kémiai (molekuláris) szemléletmód érvényesítése, A Kémia Tanítása, VII, (3), 3 (1999)
[10] Szalay T.: Szivacs fémekbõl: A hidrogénakkumulátor, Élet és Tudomány, 1983, (16), 483
 

Természet Világa, 132. évfolyam, 4. szám, 2001. április
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/

Vissza a tartalomjegyzékhez