Gondolatok Gombocz Endre soraihoz
Fél évszázaddal késõbb, február utolsó napjainak egyikén ismét kis csapat baktat felfelé a nagyharsányi Szársomlyó déli karrlejtõjén. A meredek kaptatón – tán éppen ötven esztendõvel az elsõ „valódi” természetvédelmi jogszabály, a Gombocz által is megnyugvással, sõt kitörõ örömmel fogadott, a természet védelmével elsõ ízben önálló fejezetben foglalkozó második erdõtörvény megjelenését követõen – fõvárosi, pécsi és helyi állami és pártvezetõk, továbbá geológusok, bányászok és természetvédõk minden tekintetben vegyes kis csapata keresi a tavasz elsõ hírnökét. A tavaszi kikerics és a rozsdás gyûszûvirág élõhelyéért folyik az ádáz küzdelem. Az egyik „fél” a jugoszláv megrendelésre is termelõ, a kohászat és a cukorgyártás számára is adalékanyagot termelõ, mind erõteljesebben terjeszkedõ szocialista bányaüzem és a mögötte felsorakozó hatalmi ágak. A másik „oldal” a kiváló szellemi háttérrel szárnyait bontogató „másként gondolkozók” csapata a magyarországi zöldmozgalom korabeli reprezentánsai, az Eötvös Loránd Tudományegyetem természetvédõi és a nyolcvanas évek kifejezetten kényes politikai-gazdaságpolitikai kötéltáncain edzõdõ hivatásos természetvédelem képviselõi, köztük a már Gombocz által is idézett névvel, Renter Camillóval. A Colchicum hungaricum halványlilás virágkelyhei és Herczeg Ferenc 1925-ben papírra vetett sorai a közvélemény elõtt ismét a figyelem homlokterébe kerültek: „Elképzelhetetlen, hogy a fölháborodás mekkora vihara rázná meg Németországot, ha valaki ott szét akarná repeszteni a Kyffhauser-hegyet, vagy el akarná talicskázni a rajnaparti Loreley-sziklát.”
Vitathatatlan tény: a magyar természetvédelem olykor viharos, de mindenképpen eseménygazdag évtizedeiben a növényvilág védelmében nem a magyar kikericsért folytatott küzdelem volt az elsõ és alighanem az utolsó sem. Borbás Vince már 1895-ben szót emelt a szentgáli tiszafa termõhelyének védelmében (a hivatalos védetté nyilvánításra 1951-ig kellett volna várnia). Ugyanekkor Dégen Árpád homokpusztáink növénytársulásainak rohamos pusztulása miatt kesereg. 1906-ban a Királyi Magyar Természettudományi Társulat és az Országos Erdészeti Egyesület szorgalmazza, hogy mielõbb helyezzék védelem alá hazánk botanikai ritkaságait. (Napjainkban, a hajdan védetté nyilvánítást szorgalmazók utódai körébõl – sajnálatos módon – gyakran hangzik el a sommás „ítélet”: túl sok a védett terület. A természetvédelem és a mindmáig páratlan értékekért aggódók és tenni kész közösségek széles tábora, valamint az Európai Unió, ahová igyekszünk, ezt szerencsére másképpen látja).
1935-ben a magyar kikerics, röviddel ezt követõen, a földtulajdonosok bölcsessége révén a pilisi len (élõhelye ma Európa Diplomával is féltett, elismert terület) és a bátorligeti Fényi-erdõ jut védelemhez. 1939-ben kihirdetik Magyarország elsõ országos jelentõségû védett területét: a debreceni Nagyerdõ egy része kerül oltalom alá. 1942-tõl rendelet védi a Sopron környéki ciklámen-elõfordulásokat. 1982-ben 340 növényfajt nyilvánítanak védetté, közülük 30 fokozott védelmet élvez. A fajok, a növénytársulások, az élõhelyek súlyos veszélyeztetettségét jelzi, hogy 2001-ben 695 védett növényfaj, köztük 63 fokozottan védett várja az új, módosított, az Európai Unió elvárásainak is megfelelõ jogszabály kihirdetését.
„Oly nagy mértékben és olly tulajdonságokkal felékesítve adja a természet a Magyarnak mind a szükséges növevényeket, mind az állatokat, mind az ásványokat, hogy illy bõséggel, illy sokféle és ritka jóságú termelésekkel egy nemzet sem ditsekedhetik...” – figyelmeztet javaink megbecsülésére Magda Pál 1819-ben. Gombocz Endre is e tüneményes és pótolhatatlan értékekre irányítja figyelmüket. Sorai – a terjedelem szabta korlátok miatt – erõteljesen visszafogott számvetésre késztetnek: a balaton-felvidéki bazalt- és gejzírkúpok ma az 1997-ben alakított Balaton-felvidéki Nemzeti Park féltett részei. Az 1952-tõl védett Tihanyi-félsziget ma Európa Diplomára jelölt területünk. A Fertõ hazánk elsõ, határon átnyúló, világörökség címre pályázó, 1991-ben létrehozott nemzeti parkjának meghatározó darabja. A Kis-Balaton és a Velencei-tó délnyugati része a világ legértékesebb vizes élõhelyeit vigyázó Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozik. Apajpuszta a Kiskunsági Nemzeti Park (1975), a „csodás cseppkõbirodalom” az Aggteleki Nemzeti Park, s 1995 óta a világörökség része. Õslénytani és õsrégészeti anyaguk révén becses barlangjaink 1961 óta „ex lege” védelmet élveznek. A „szatmármegyei mezõfényi és a szabolcsmegyei bátorligeti területek” védelem alatt állnak. A természetvédelem önálló minisztérium részeként mûködik. A törvényhozás pedig a kilencvenes években ismét felismerte a csaknem hat évtizeddel korábban (!) törvényerõre emelt, Gombocz által is kiemelt – idehaza sok értetlenséggel kísért, szakmai körökben, valamint az Európai Unióban megelégedéssel és elismeréssel fogadott – gondolatot: „nagyon fontos rendelkezésre a törvények az, hogy az állam közérdekbõl területeket sajátíthat ki, ha azokon a természetvédelem megvalósulását másképen biztosítani nem lehet...” 1997-ben jogerõre emelkedett Magyarország elsõ önálló, a természet átfogó védelmérõl rendelkezõ minden korábbinál szélesebb kört felölelõ, új szellemû törvénye. Gombocz Endre és Kaán Károly üzenete, miként a Magyar Természettudományi Társulat is, majd újra él: hit, lelkesedés, örök tenni akarás és meg nem alkuvás hozhat csak sikert a természetvédelem, s a magyar nemzet számára. A Természet veszélyeztetettsége minden korábbinál nagyobb, a természetvédelem azonban ma már önálló „törvényben gyökerezik”. A nagy elõdök munkásságának méltó folytatóiként erõs, kiválóan képzett és eltökélt hivatásos természetvédelmi csapat, magas színvonalon, önzetlen munkát végzõ oktatói és tudományos-kutatói háttér ad reményt a gomboczi gondolatok valóra váltásához.
Tardy János
Természet Világa, 132. évfolyam, 5. szám, 2001. május
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
Vissza a tartalomjegyzékhez