VÍZI E. SZILVESZTER
A tudás Magyarországa
Elbúcsúzott a XX. század, az az évszázad, amely a tudomány exponenciális fejlõdésének köszönhetõen eddig a legtöbbet adta az emberiségnek. Az emberiség történetének csak igen rövid szakaszára, az utolsó 50–80 évre esik a tudomány fejlõdésének 99 százaléka. Legújabb eredményei egységes egésszé tették a Földet, lakói egyszerre élik meg a történelmet, egyszerre részesei a világon történteknek. Az információs forradalom adta technikai eszközök, a televízió, a számítógép, a világháló mindenki számára egyenlõ eséllyel teszi lehetõvé a tudáshoz való hozzájutást, és biztosan állítható, hogy segítségükkel a még meglévõ ideológiai határok is megszûnnek.
Úgy léptünk be a következõ évezredbe, hogy napjainkat az anyagi javak úgyszólván korlátlan elõállítása és fogyasztása jellemzi, annak minden hasznával és kárával együtt. Korunk alkotó értelmiségének tehát az a feladata, hogy a tudás monopolizálása helyett az információs forradalom adta lehetõségekkel élve az ismereteket, a kultúrát mindenki számára hozzáférhetõvé, fogyaszthatóvá tegye. A globalizálódó világban az esélyegyenlõség ilyen formában való megjelenítése az új típusú demokrácia világméretû elterjedését tenné lehetõvé, feltéve, hogy az ismeretekkel együtt erkölcsi tanulságokkal is szolgálnánk. Az elmúlt évtizedekben a termékké vált tudás anyagilag ugyan gazdagabbá tette az embert, de kiszolgáltatottá a környezetét. A fogyasztható termékké vált tudás az anyagi javak invázióját okozza, a vele együtt járó érték- és erkölcsi válság viszont veszélyeztetheti a jövõt: az atomenergiát, a biológiai fegyvert, a géntechnikát rossz célokra is fel lehet használni. A technika gyors fejlõdése sebezhetõvé teszi a társadalmat, az emberi fajt, korlátozza az egyén szabadságát, sõt veszélyezteti a földi ökoszisztémát is. Megoldás: nemcsak az értékek teremtésére, hanem tiszteletére is nevelni kell a nemzedékeket. Ha nem találunk megoldást arra, hogy az örök emberi értékrendet döntõ többségében elfogadó generációk nõjenek fel, akkor az információs országutak segítségével egy falunyi közelségbe kerülõ népek romlásra lesznek ítélve.
Az öröklõdésnek nem az anyag- és energiaáramlás, hanem az információ terjedése a lényege. Az agysejtjeinkben rögzült tudást, annak társadalmi szintû felhasználását, alkalmazásának módjait (erkölcs, etika) nem lehet genetikailag átörökíteni. Ez az információáramlás eszközeivel nemzedékrõl nemzedékre, mestertõl tanítványra terjed. Az így újra- és újraszületõ emberiség a tudomány eredményeit készen örökli, az erkölcsi tanulságokat, a technika etikus felhasználását viszont mindenkinek újra meg kell tanulnia. Ezért is óriási a felelõssége az értelmiségi elitnek, az egyházaknak, a kultúra közvetítõinek, a sajtó képviselõinek, a tudományok mûvelõinek, az ismeretek terjesztõinek, a jogalkotóknak, azaz az „írástudóknak”.
Ahogy Klebelsberg Kunó gróf érezte, hogy Trianon után, abban a reménytelen pillanatban, az országnak paradigmaváltásra volt szüksége, úgy ma, a „harmadik tûzgyújtás”, az informatikai forradalom idején fel kell ismernünk, hogy a következõ évszázadban a magyarság jövõjét szürkeállományunkra kell építeni. Soha nem idõszerûbbek Bolyai szavai: „Nem puszta erõvel, hanem tudással kell kiemelkednünk.” Nemcsak szavakkal, hanem a törvényekkel, társadalmilag elfogadott szabályokkal összhangban lévõ tettekkel kell megteremteni a tudásalapú társadalmunkat.
Nemzetünk jövõjét a természettudományos mûveltségre, és az annak belsõ logikájából fakadó értékrendre kell alapozni, de nem kevésbé fontosak a szellemtudományok, a mûvészetek, amelyek megtanítanak egymás tiszteletére, együtt élni a természettel, és a tudomány eredményeinek ember- és környezetbarát felhasználásával. A jövõnek a humánumra, egymás tiszteletére, szeretetére kell, épülnie, hogy csöppnyi földi létünk, szépséggel, boldogsággal és szeretettel legyen teli.
Magyarországon is paradigmaváltást kell megvalósítani, és nem a lassú, folyamatos fejlõdést szorgalmazni. A minõségi változáshoz szükséges legfontosabb nyersanyag a szürkeállomány, és így a külföldi know-how hazai felhasználásának lehetõsége rendelkezésre áll. A szükséges eszközöket, a humán erõforrás újratermelését, a kutatási feltételeket, a fejlett információs infrastruktúrát, valamint az ipar befogadóképességének növelését a hatalomnak kell biztosítania. A korszerû ismeretekkel megnövelt össztársadalmi tudástömeg, Magyarország gazdasági versenyképességének, a tudásalapú Európai Unióhoz egyenrangú társként való csatlakozásunk és élvonalban való maradásunk biztosítéka.
A tudomány gyors fejlõdése miatt az ismeretterjesztés jelentõsége egyre növekszik. Meg kell találnunk az ismeretek továbbadásának újabb és hatékonyabb eszközeit. Ennek egyik fontos eszköze a Természet Világa, amely a világ egyik legrégebbi, folyamatosan megjelenõ tudományos ismeretterjesztést szolgáló folyóirata. Bugát Pál orvosprofesszor és nyelvész, a Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat elõdjének a Magyar Természettudományi Társulatnak megalapítója, még 1848-ban javaslatot tett „egy népszerûsítõ” folyóirat megindítására, melynek célja: „minél nagyobb mértékben részesíteni hazánk fiait a természeti tudományok jótékonyságában”. Elképzelése csak 1869. január 1-vel valósult meg, amikor folyóiratunk elõdje, a Természettudományi Közlöny kiadása elindult.
A Magyar Természettudományi Társulatnak, majd jogutódának a Tudományos Ismeretterjesztõ Társulatnak olyan elnökei, alelnökei voltak, mint Bugát Pál, aki egyébként 1841-ben alapította a Társulatot, Kubinyi Ágoston múzeumigazgató, Scitovszky János, pécsi püspök, késõbb hercegprímás, Than Károly, Szily Kálmán, fizikus és nyelvész, egyben a Természettudományi Közlöny fõszerkesztõje, Lengyel Béla, Ilosvay Lajos, Eötvös Loránd, Hutyra Ferenc, Ádám György, Szentágothai János, Benkõ Loránd, és olyan kiváló tagjai, mint Irinyi János, Toldy Ferenc, Trefort Ágoston, Jedlik Ányos, Semmelweis Ignác, Hõgyes Endre, Lenhossék József, Zemplén Géza, Tangl Harald, Erdey-Grúz Tibor, Issekutz Béla, Jávorka Sándor, Zólyomi Bálint, Manninger Rezsõ, Öveges József, Lõrincze Lajos, hogy csak néhányat említsek.
Büszkén említhetjük azt is, hogy például hazai természetvédelem kérdésével a Társulat kezdeményezésére kezdtek foglalkozni.
Nagy tehát a felelõsségünk: a tudósnak nemcsak a világ titkait kell felfedni, hanem azokat mindenki számára közérthetõvé kell tennie. Bugát Pál 1841-ben így fogalmazott: „A társulat magát tudományos társaságnak képzelje, melynek minden egyes tagja tanul és tanít egyszersmind.”
A XXI. század Európája nem az államok, hanem a nemzetek Európája lesz, amely nyelvezetét és kultúráját illetõen a sokszínûség fog jellemezni és amelyben nekünk, magyaroknak tudásunkkal, felkészültségünkkel kell kitûnnünk, miközben õriznünk kell kultúránkat és nyelvünket.
Természet Világa, 132. évfolyam, 5. szám, 2001. május
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
Vissza a tartalomjegyzékhez