Gondolatok a könyvtár(am)ban
Invokáció
Hová lépsz most, gondold meg, óh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betûkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentõ tanulság:
„Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal-érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”
Az irodalomtörténészek számára egyszerûbbnek tûnt az idõs Vörösmartyn mint már elboruló elméjû zsenin sajnálkozni (akárcsak annak idején Jonathan Swiften), mint bevallani, hogy minden szava „aranyigazság” és hogy õ volt az, aki világosan látta a helyzetet. Pedig nem ismerhette sem a WHO sem az UNESCO mai adatait, amelyek szerint a világ lakosságának több mint 80 százaléka megtestesült szegénység és több mint fele éhezik. A tudomány pedig, ha titok és nem mindenki számára hozzáférhetõ ismeret, akkor sajnos igaz rá, hogy:
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták,
Hogy majd belõlek csínos könyv legyen,
Számon kívül maradtak: Ixion
Bõszült vihartól ûzött kerekén
Örvény nyomorban vég nélkül kerengõk.
·
·
Irtózatos hazudság mindenütt!
Bizony, kemény szavak! De nem az elboruló elme szavai, hanem csak „Az el nem ismert érdem hõsei”-ért érzett fájdalomé
Kiket- midõn már elhunytak s midõn
Ingyen tehette – csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ.
De végül is kitör belõle a Géniusz gyönyörûségesen naiv optimizmusa:
És mégis – mégis fáradozni kell.
·
·
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
·
·
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt
·
·
És kezdjünk újra tûrni és tanulni.
·
·
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen...
Ez nem az elkeseredett, öregedõ költõ pesszimizmusa, hanem egy örökké ifjú szellem legyõzhetetlen hite.
A Gondolatok a könyvtárban szükségképpen hitvallása és egyben világos programja is minden tisztességes ismeretterjesztõnek. Ez a hit ösztönzött engem is újfent írásra öreges kényelemszeretetem és korábbi (akkor) õszinte fogadkozásaim ellenére, hiszen:
Elõttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sûlyedésbõl,
S a szellemharcok tiszta súgaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén õseink porához:
Köszönjük élet! áldomásaidat,
Ez jó mulatság, férfimunka volt!
Alapállás
Barátaim
4–80 évesig olykor azzal kedveskednek nekem, hogy egyesével
vagy csoportosan felkeresnek otthonomban (a „Sodrás-klubban”, ahogy
nevezni szokták). Megerõsítve ezzel azt a dédelgetett
szubjektív tévhitemet, hogy a nyugdíjaztatás
és a szellemi halál nem szükségképpen
szinonim fogalmak. Ilyenkor együtt böngészgetünk
könyveim és emlékeim között. Eközben
merülnek fel azután azok a „témák”, amelyekre
az alkalmi beszélgetés épül, csendes tea-szó
mellett.
Az éppen jelenlévõk korának, személyiségének és érdeklõdésének bõséges változatai szerint a gondolatok, asszociációk és „ráismerések” sokasága tárul elénk, mindannyiunk szívbéli örömére. Barátaim közül néhányan, akik az egyetemen valaha hallgatóim is voltak, tanítványaimnak tartják magukat. Én magam képtelen vagyok eldönteni, hogy ki kitõl tanult többet – õk tõlem vagy én tõlük –, de ez lényegtelen is. A fontos nyilván a lelkek és az agyak gazdagodása, a „jó beszélgetés”.
Mai rohanó világunkban (Hová? Az utolsó „tepsit” lehetetlen lekésni!) az emberek már nem beszélgetnek (nincs rá idõ!), csak futólagosan és pragmatikusan információt cserélnek a költséges tanfolyamokon elsajátított kommunikációs technikákat alkalmazva a gyakorlatban.
Beszélgetni – így istenigazából – leginkább csak az idõsebbekkel és az aprókkal lehet. Az elõbbiekkel már együtt csücsülünk Kharón ladikjában (nekünk már más okokból „rohan” az idõ). Az utóbbiak pedig szerencsés esetben (pl. épeszû szülõk, óvónõk, tanítók) még nincsenek odaláncolva a „teljesítmény és a piaci verseny” gályapadjához, ahonnan a cél ugyan gyakran nemigazán látható, de „teljesítményt hozni kell”, különben csattan a „korszellem” korbácsa, vagy csak egyszerûen kipottyanunk a tengerbe. A cápák pedig mindig éhesek!
Ezek után nem igazán lep meg, hogy mára már külön erre a célra kiképzett (talárosan hót-komoly) specialisták és lelkendezõ amatõrök végeérhetetlen „tudományos” konferenciákon (nem egyszer tisztes honoráriumért) önmegvalósulva azon sopánkodnak, hogy miért „stresszes” már a magzat is az anyja méhében, miért bepisilõs, dadogós, székrekedõs, autista az óvodás és a kisiskolás. Miért drogos, agresszív a promiszkuálisan csellengõ tini, aki „okádik” a sulitól és a szülõi „szövegeléstõl”. Sopánkodunk, csak azt nem akarjuk semmiképpen sem észrevenni, hogy gyermekeink „lehetetlenségei” (a szerencsére igen ritka kóros esetektõl eltekintve) túlnyomórészt – közvetve, vagy közvetlenül – a mi bûneink gyümölcsei. Bûnt ugyanis nemcsak gondolattal és cselekedettel, hanem mulasztással is el lehet követni. A fejlõdés, a haladás ürügyén mi hagytuk szemétre vetni a „korszerûtlen” hagyományt (példaadó, stabil családi háttér; kölcsönös szereteten és megbecsülésen alapuló kapcsolat; felelõsség önmagunkért és másokért stb.), amely mindössze néhány ezer év bölcsességének és tapasztalatának érett, aszúgyümölcse volt, és adtuk helyette vadiúj reprezentatív, „tudományos” csomagolásban a „Nagy Semmit”.
„Tudományos” megközelítésünkben mi „írástudók” (ha egyáltalában azok vagyunk) – egyszerûen, netán felelõtlenül – nem vesszük észre, hogy a valóság (a „gályarabok” reklámmanipulált világa) és a felleg- sõt világûrjáró szaktudós közötti szakadék az elmúlt évtizedekben kozmikus sebességgel nõtt kozmikus méretûvé. A világûrben lóstatunk értelmes lények után (mert a technika adott), miközben oda se bagózunk a körülöttünk nyüzsgõ „fogyasztói gályarabbá” degradált értelmes emberi lények egyre elhalóbb hangjára a rózsaszínûre nyalt politikai és gazdasági „szappanoperák” és a tébolyító tarkaságú reklámhadjáratok fülsiketítõ vásári zsivajában.
A tudomány, az informatika, valamint a technológia robbanásszerûen fejlõdött eszköztára szökõárszerûen öntötte el a „gályarabokat”. Õk szegénykék az agresszív reklámok által az égig pumpált, nem valós igényektõl bódultan, sokszor erejükön felül költekezve vásárolják a ravasznál ravaszabb „korszerû” eszközöket (mobiltelefonon, hifi, személyi számítógép, internetes csatlakozás, programozható háztartási gépek stb.) a hipnotikus hatású szupermarketekben. Tülekednek a nyilvánvalóan „átejtésen” alapuló, kábító nyerési lehetõségekkel kecsegtetõ szerencsejátékok csicsás pultjainál. Sodró erõvel pörög az ördögi tánc az aranyborjú körül [...], „s a Sátán örül!”
A gyerek, ahelyett, hogy a szabad ég alatt hógolyózna, vagy rúgná a rongylabdát, „konditerembe” jár és/vagy a tévére mered, esetleg a komputer klaviatúráját püföli óraszám, beleveszve a képernyõ virtuális világába. „Csillagok háborúját” játszik, de az égen ragyogó Göncölszekeret még sohasem látta, és senki sem hívta még fel a figyelmét a járda kemény aszfaltját felnyomva kisarjadó fûcsomó csodájára.
A különféle, szigorúan tudományos alapon készült tantervek szerintem íróasztalszagú emészthetetlen kásahegyei, a húszkilós iskolatáskák csak arra jók, hogy gyermekeinknek különféle lelki és gerincbántalmakat okozzanak. A gyerek így jobb esetben „csak” utálja és unja az iskolát, rosszabb esetben pánikszerûen iszonyodik tõle. Így azután az iskolában nem az értelmes életre vezetõ kaput, hanem csak egy „álláshoz” vezetõ értelmetlenül megnehezített akadályverseny-pályát lát.
Félreértés ne essék! Mélységesen tisztelem a nemzetközi tanulmányi versenyeket nyerõ néhány tíz gyerek és tanáraik (majd’ azt mondtam, edzõk) teljesítményét. Ez nagyszerû! De mi lesz a többi néhány százezer jövendõ „gályarabbal”? Õk vajon mit profitálnak a teljesen dehumanizált, személytelen oktatásból? Mit értenek meg az õket körülvevõ csodákkal teli világ nagyszerûségébõl, vagy akár az általuk is naponta használt eszközök „háttérüzenetébõl”? Szent-Györgyi szerint: „Amit nevelésnek nevezünk, az nem egyéb, mint az agy programozása abban a korai szakaszban, amelyben még formálható.” Az agy mai „huzalozása”, mint tudjuk, mintegy százezer éve alakult ki, és azóta nemigen változott. Az emberiség tehát a ma kihívásaival „õsemberi agyával” kell szembenézzen. Sajnos – bár igaz – a „gyorsuló idõ” kényszerei miatt nem igazán alkalmazható Max Plancknak, a modern fizika hatalmas személyiségének javaslata sem. Szerinte ugyanis lehetetlen kortársainkat meggyõzni bármely új gondolat igazáról. Csak egyet tehetünk: idõt kell hagynunk nekik ahhoz, hogy békében kihaljanak, és „majd a fiatal nemzedék magához öleli az új igazságokat”.
A tanítás csak „bifláztató oktatás”, ha fiataljainkat kész halkonzervvel akarjuk etetni ahelyett, hogy megtanítanánk nekik a sikeres halászás fortélyait. Ne adattárolásra formatáljuk a még képlékeny agyakat, hanem vezessük be õket a kritikus, szabad és kreatív gondolkodás gyönyörûségeibe. Így lesz a vizsgára (és csakis a vizsgára) magolás kényszerû mazohizmusából a világ megismerésének gyönyörûséges nagy kalandja. A fiatal, nem letompított agy teljesítõképessége lenyûgözõ, fõként ha kellõen motiváló környezetet teremtünk neki. Itt van nekünk, „felnõtteknek” irtózatos felelõsségünk a jövõ nemzedékek iránt.
A nagyszerû reformkori „kultuszminiszter”, Eötvös József (az „ingás” Eötvös édesapja) már jó száz éve világosan megmondta: „bármennyire tisztelem a magasabb tudományokat... most is azt mondom, hogy a magasabb tudomány kifejlõdése csak ott lehetséges, hol ezen magasabb tudomány egy mûvelt népnek egészséges talaján nyugszik.” No, ezt a talajt sikerült a totalitárius ideológia fondorlatos módszereivel elszikesítenünk az elmúlt fél évszázad alatt.
Sikerült a „dolgozók széles tömegeinek” beadni azt a tökéletes hülyeséget, hogy „mûvelt” az, aki valamely blõd tévévetélkedõn képes akár a „negyvenmilliós” (fura minõsítés a kultúrára) kérdésig is elfenekedni. Szerintem a Széchenyi-féle „kimûvelt emberfõ” nem a gombnyomásra mûködõ rejtvényfejtõ, winchesterfej, hanem az, akinek sikerült élményeit, olvasmányait, létét elmélyülten megélni. Akinek mûveltsége személyiségének integráns része (a vérében van), és nem egy attól idegenül növesztett daganata, amelynek mutogatásával (a koldusok szokása szerint) „pénzt lehet keresni”. Mert hiszen az „érték” egyetlen lehetséges mércéje a PÉNZ, a Mammon, a Disznófejû Nagyúr. Az efféle „daganat-mûveltségû” egyén mindaddig, amíg „mûveltsége” csak feltûnési viszketeget kelt benne (netán csak a szüleiben), alapvetõen nem túl veszélyes. Ez egy idõ után „magától is elmúlhat” (sõt szerencsére el is múlik, mint a kanyaró, visszahagyva maga után a kultúra elleni védettséget). Baj csak abból lehet, ha az illetõt – egy rossz pillanatban – elkapja valamely kóbor ideológia forgószele és a közélet (netán a politika) sikamlós mezejére sodorja. Ez valóságos „istencsapása”.
Szent-Györgyi szerint ugyanis az „ostobaság additív, az értelem nem az. Az ostobaság kedveli a tömeget, az értelem egyedül tör utat magának”. Mivel „mindannyiunkban van némi ostobaság – mondjuk tíz százalék –, és ez az ostobaság is additív”, ezért az a politikus, „aki az emberi ostobaságra alapoz, mindig számíthat gyors sikerre, de aki felelõs államférfi, az válassza inkább az értelem lassúbb, rögösebb, de távlatokat nyitó útját.” A tanács tökéletes. Sajnos azonban „rohanó világunkban” (gyanítom, hogy a rohanás az ostobaság egy alfaja) nagyon nehezen követhetõ. És ez az, ami szerintem életveszélyes. Lehet, hogy öregesen konzervatív vagyok, de nekem a „fontolva haladás” vonzóbb, mert ez látszik a Szent-Györgyi-féle értelem távlatokat nyitó útjának. Nem önzésbõl beszélek, csak ismét hivatkozom Eötvös Józsefre: „Ki éltét magasabb célnak szenteli, ne várja, hogy önmaga fogja éldelni (élvezni) gyümölcseit.” Persze, egy „sikeréhes” világban ez sajnos kevéssé tûnik sikeres ötletnek. Pedig biztosan ez a helyes. A rohanás óhatatlanul kapkodással jár együtt, ami a biztonságra hátrányosan hat. Ha biztonságra törekszünk, olyan alapokat kell leraknunk, amelyekre megbízhatóan építhetünk. A „gyorstalpaló kurzusokon” nem lehet mély, stabil, érett ismereteket szerezni, legfeljebb egy újabb oklevelet (diplomát). Így keletkeznek a sokdiplomás, sokoldalúan és megbízhatóan felszínes, valójában tudatlan emberek. Ha mármost egy efféle személynek még a „daganat-mûveltsége” hoz egy negyvenmilliós kvíznyereményt is, a helyzet torzsága megközelíti a tökéletest. Õ lesz „korunk hõse”! Eötvös József – szegény – pedig foroghat a sírjában.